Fővárosi Lapok 1879. október (225-251. szám)
1879-10-10 / 233. szám
Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. 7. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................ 8 irt. Negyedévre........................4 „ Megjeleli is az ünnep utáni napokat kivv mindennap. Péntek, 1879. október 10. 233. szám Tizenhatodik évfolyam. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-ép illet) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« A Colosseum. (Poe Edgar.) Ős Róma büszke képe ! Dús terem, Melyben a fény s vérlepte századok Magas emlékit hagyták az időnek 1 lm végre, végre, sok-sok nap után, Terhes vándorlás s égő vágy után, — Szomjazva itt elrejtett kincseid’ — Térdelhetek hát, megtört, gyönge ember!, Árnyékaid között és szíhatom Lelkembe dicsfényed’ s nagyságodat Végtelenség, kordés ős hagyomány ! Csend, pusztulás s te sápadt bus vak éj ! Csak most érzem hatalmatok valón. Varázserők, erősbek, mint miket Krisztus a gethsemani kertben szenvedett! Brívősb erőtök a kháld csillagász Csillagsugárból font erőinél! Itt, hol bajnok halt, oszlop roskadoz ! Itt, hol tündöklött Róma érc sasa : Éjféli rém, a denevér sötétlik ! Itt, hol a delnők aranyos haját Szellő lebegtető , gaz s tüske leng! Itt, hol arany trónon pöffeszkedett Caesar , most titkon, márvány otthonán, A gyors és néma gyík siklik tova, Mig sápadt arccal rá mosolyg a hold. De szólj ! ez ívek, e mohos falak, Ez omló oszlopok, komor tetők, Kanyargó bolthajtások, s összetört Párkányzat, ingó díszlet, roncs, e rom, Eme kövek, eh !e szürkés kövek Mind össze csak, mik ránk maradjanak, Az utókorra híres fénytelt időkből ? »Nem ez mind! — szól a viszhang — nem csak ez! Halk, jósló hangok áradnak belőlünk, Romjainkból ahhoz, ki érti azt, Mint napkeletkor Memnon sóhaja. Uralkodunk hős sziveken, uralg Zsarnok hatalmunk szellem-óriásán Sápadt kövek, — mi hatalom vagyunk. Nem röppent még erőnk el, nem letünk, Magas hírnévnek bűve van velünk, A bámulás kiséri mindenünk, S rejlik bennünk titokszerü varázs. S a dús emlékezet, miként ruha, Takar s fed minket, mely fényesb, dicsőbb Mint a minő volt maga a dicsőség!« Kludik Imre: A szerencse fia. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) VII. Nagy a mozgás a bécsi főrangú világban. Buchenberg herceg tért vissza ünnepelt szép nejével Párisból, hol egy év óta volt a francia udvarnál mint rendkívüli követ. Minden előkelő szalonban csak a »divine Sophie«-ról beszélnek, csodálják, irigylik, rágalmazzák is egy kissé. Még Lindenfels báróéknál is róla beszélnek, ámbár olyan halandó nincs, aki arra emlékeznék, hogy Lindenfelséket valaha a hercegné salonjában vagy a hercegnét Lindenfelséknél látta volna. Nem, olyan hallatlan eset még nem történt. Ő hercegsége nem felejti el, hogy mivel tartozik őseinek, a saját őseinek is, meg a férjeinek is. A Buchenbergek családfája fölmegy egészen a XI század elejéig, a Hohen-Rauheneck grófi ház pedig híres és hatalmas dynasztia volt a Rajna vidékén, mikor a Habsburg grófok még igen alárendelt állást foglaltak el. Abban azonban, mint a rossz világ meséli, nem gátolták a mindkét rendbeli ősök a szép hercegnét, hogy néhány szarv hozzáadása által ne ékesítse férje hercegi koronáját. Hanem olyan bájos és olyan kedves hölgynek minden meg van engedve s udvarlói közt találkozik nem egy, a ki megesküszik, hogy még ezzel a ráadással is kész volna őt nőül venni, mihelyt ő hercegsége elköltözik ez árnyékvilágból, a mire ugyan ő hercegsége nem nagy kedvet mutat, de a minek a természet rendje szerint mégis be kell következnie. Oh, az isteni Sophie ! Nem is nevezik más néven: La divine Sophie. Ki nevezte először el úgy, azt már senki sem tudná megmondani. Hogy miért nevezték el úgy, azt is nehéz volna megmondani. Hiszen vannak szebbek, eszesebbek és mégis valami sajátságos varázs rejlik megjelenésében, mindenkit meghódít. Vannak, és e szigorú bírálók leginkább a nők közt vannak, kik mértéktelen kacérságának tulajdonítják varázsló hatalmát. Lehet, de legalább nem a megszokott kicsinyes értelemben kacér, nem használ semmi apró fogást, mint a sólyom hirtelen csap le áldozataira. Szerencsés áldozatok! Hányan irigylik sorsotokat. De hát mindez természetesen csak mendemonda. A szép hercegné tudja, hoggy mit susognak róla, de büszkeségében nem tartja érdemesnek ügyelni arra. Az ősök fényes, hosszú sora megvédi nevét. Kétségkívül s megőrzi attól a ballépéstől, hogy valaha egy ex-bankár menyével, mint például az a kis Lindenfels báróné, érintkezzék. Igaz ugyan, hogy az ifjabb Lindenfels báró az állami szolgálatban hivataloskodik, az is igaz, hogy a kis bárónénak egyik nagybátyja referendárius a cseh kancelláriánál, a másik pedig feldmarschall-lieutenant, hanem a Buchenbergek s a Hohen-Raukeneckek tiszta kék vére nem engedi meg, hogy csak észre is vegyen valakit, aki nem tartozik a kiváltságosak legmagasabb köréhez. Csak ott ama magas körben engedi szeretetreméltóságának sugarain sütkérezni a boldogokat, hanem azért, akik közelébe nem juthatnak, hát azok is róla beszélnek, mert az a kontonhoz tartozik s bizonyos aszt ad az embernek. Mindenki, aki az előkelő világhoz akarja számíttatni magát, resteli azt bevallani, hogy Buchenberg hercegnét nem ismeri. Oly átalános dolog ez, hogy még Kocsárdy Gergely is megérti s tartózkodik elárulni ismeretlenségét az előkelő világ bálványával. A szegény csatoragyártó fia, mióta a szalonokba bejutott, szereti magát az előkelő világhoz tartozónak számítni. Fájdalom, hiába lesi, nincs alkalma találkozni vele. Hja, a Kocsárdy Gergely előkelő világa még messze áll a Buchenberg hercegné előkelő világától. Egyszer azonban, amint a színházban épen Lindenfelsék páholyába lép, szemei egy átellenes páholyon akadnak meg. Egy nőt pillant meg ott s arca hirtelen kipirul, aztán elhalványodik és hiába igyekszik titkolni zavarát. — Ah! rajta kaptam ? — sziszeg a kis báróné. — Hát maga is a divine Sophie imádói közé tartozik? Kocsárdy főhadnagy egy percig nem bir felelni, mintha annak a hölgynek a megpillantása egyszerre némává változtatta volna, aztán kissé összeszedi magát s mosolyogva akarja elütni a kérdést. — Oh, engem rá nem szed, — kacag a kis báróné, de kacagásából észrevehető ingerültség rí ki. — Vallja be, hogy Büchenberg hercegné az ideálja. — De hiszen tudja, báróné, hogy kegyeden kívül nincs más ideálom, — mentegetőzik a főhadnagy. A báróné nem hisz neki s éles apró szemei gyanakodva tekintenek át a szemközti páholyba. A hercegné arcán nem vesz ugyan észre semmi változást, de hát kell-e több bizonyíték, mint a főhadnagy megmegújuló zavara, melyet bármikép törekszik, képtelen elrejteni. Nem is marad sokáig a báróék páholyában, eltűnik onnan csakhamar. Forog vele az egész színház, se nem lát, se nem hall, az olasz énekesek legszebb áriái elvesznek rá nézve, kimenekül a szabadba. A város bástyafalai meredeznek elejébe sötéten. A karinthiai kapunál az őr tiszteleg fegyverével. Egy kötélre akasztott lámpa világítja meg a kimenetet a városból. A fiatal tiszt egy darabig megáll ott s kinéz a sötétségbe. Aztán visszafordul s a színház környékén csavarog sokáig a szűk utcákon. Végre, félig öntudatlan visszafordul. Nem elméje vezeti, csak lábai viszik. A színházból épen kifelé tolong a nép, kocsik álllnak robogva elő. Hajporos, copfos inasok aranypaszomántos sárga és zöld livrcekben ácsorognak a kijáró ajtónál. Most épen egy sugármagas hölgy lép ki, büszkén lengenek fején a strucollak s arcának fejedelmi parancsoló kifejezése előtt mélyen hókolnak a közelállók. Egy ráncos, puffadt, vörösképű vén ember karjára támaszkodva jön. Szépség és ifjúság soha meglepőbben nem párosult a rútsággal és öregséggel! A férfi az aranyhímzéses vörös táborban, hóna alatt az aranyszegélyű háromszögű kis kalappal, oldalán az aranymarkolatú kurta kis spádéval, nagyapja lehetne az ifjú hölgynek. — Férje ? — kérdezi Kocsárdy Gergely a legelső embertől, kit a csarnokban előtalál. — Hát persze hogy férje. Nem ismeri az új Büchenberg herceget, ő felsége belső titkos tanácsosát, nagykövetünket a francia király udvaránál ? A fiatal tiszt motyog valamit, hogy nem volt még szerencséje. Aztán hirtelen visszafordul, hogy még egyszer lássa a szép nőt. Ő hercegsége lassan tipiskél köszvényes vén lábaival, még utolérhetni, mielőtt a kocsiba ül. Kocsárdy Gergely most egészen közelébe jut a szép hölgynek, úgyhogy annak prémes bársonybundája az ifjú tisztnek könyökét érinti. Az ifjú önkénytelen mélyen meghajol, mint a többiek közülte. A szép hercegné pillantása büszkén, közönyösen száll át rajta, egy vonás sem mozdul meg a szép arcon, semmi sem mutatja, hogy rá ismerne az ifjúra. Egy percig megdöbbenve, bámulva néz utána a fiatal tiszt. Látja, a mint a kocsiba száll, aztán a mint a lakájok utána emelik a vörösképű rut vén embert, aztán a mint eltűnik a kocsi s úgy rémlik az ifjúnak, mintha ez is csak álom lett volna. Hát igaz, csakugyan igaz, nem kápráztak szemei, látta a rejtélyes éji kaland hősnőjét, a titkos pártfogót? És most már tudja, hogy ki ő? És most már előtte áll a tündér hölgy a maga valóságában, amint nagyravágyó gőgjében föláldozza szépségét, ifjúságát oly undok vén embernek. Oh, milyen élet lehet ezé a nőé olyan férj oldala mellett! Milyen élet ? Keserű kacagás tör ki az ifjú ajkán. Olyan, amilyet várhatni: futólagos kalandok, üres szív, fény, pompa . . . (Folyt. köv.) — —^—————m -----=SK©fSs--— E g y e s-e g y e d ü l. Andre Theuriet regénye. (Folytatás.) Noha La Guépiére soha sem volt az az ember, aki nekem jó tanácsokkal szolgálhatott volna, ama gondolat, hogy jövőre csupán saját magamra támaszkodhatom,elfogulttá tesz s elrémít. Helyzetemnek