Fővárosi Lapok 1880. február (26-49. szám)
1880-02-14 / 36. szám
A nemzeti munka érdekében. (Ez is magyar hölgyeknek szól.) Mély értelem, tiszta érzés és emelkedett hangulat jellemzik ama fölhívást, melyet De Grerando Antonina a »Fővárosi Lapok« szombati számában közzé tett. Szebben, jobban nem tudnám kifejteni a munkaszeretet, munkatisztelet szükségét. Nekem nincsenek meggyőzőbb érveim, ékesebb szavaim, hogy a magyar nőket munkára buzdítsam s önerejükre utaljam. De együtt érzek a cikk írójával és én is tudok lelkesedni az eszméért, hogy hazánkban a nők számára keresetforrások nyíljanak meg; hogy a saját erejére, két keze munkájára utalt gyönge, de dolgozni akaró, szerető és tudó nő a saját és övéi lételét biztosíthassa s hogy neki erre alkalmat szolgáltasson a magyar társadalom. A felhívás általános részét készségesen aláírom és örvendek, hogy hazánkban is vannak oly értelmes, felvilágosodott úttörői a női munképesítésnek,mint De Glerando Antonina. De a kivitelre nézve legyen szabad néhány szerény, tárgyias megjegyzést tennem. Talán használhatok vele az ügynek és a magyar hölgyközönségnek. Ha jól megértettem a dolgot, itt egy munkaterjesztő országos egyletről van szó, melyet mint egészen uj kezdeményezést, melegen üdvözölnek többen. Több hete hogy nekem is kezeim között van ez »uj« egylet létesítésére vonatkozó tervezet. Én, megvallom őszintén ,nem tudtam neki nagyon örülni és nem üdvözöltem riadalommal, mint azok, kik egész uj kezdeményt véltek benne fölfedezni s kik a magyar nők munkaképességének hatalmas eszközét feltalálhatni. Mindenre van már egylet, van alkalom. Az országos nőiparegylet nyolc év előtt tűzte ki a női munkaképesítésnek zászlaját hazánkban. Egy, számra nézve nem nagy, de lelkes csoport sorakozott a hazánkban akkor még csakugyan új eszme köré. Életet adtak az egyletnek, lelket leheltek belé és ez egylet szerény eszközökkel, lassan, de biztosan haladt célja felé és ma már tisztességes múltról, számbavehető sikerről beszélhet. És mi ez egylet célja ? Az alapszabályok szerint a következő: »Eloszlatni azokat az előítéleteket s elhárítani amaz akadályokat, melyek a női keresetképesség kifejtésének útjában állanak, és előmozdítani a nők elméleti továbbképzé-s sét, valamint a nőnemnek munkaképességét külön ipar- és szaktanítás által úgy kifejteni, hogy a nők magukat önerejükből tisztességesen fentarthassák.« És e célok kommentárjaképen megvan az országos nőiparegylet — igaz, ez idő szerint szünetelő — munkabazárjának programmja, melyből ez alkalommal a következőket lehet kiemelni: »A bazár célja: az eladás végett átadott vagy beküldött női kézimunkák eladását közvetíteni; mintákul szolgálható munkák kiállítása által további megrendelésekre alkalmat adni; a munkát kereső nőknek lehetőleg foglalkozást adni s munkát kiosztani, e célból a közönség részéről elkészítés végett bárminemű munkarendelést elfogad ; útmutatással és tapintatos segélylyel szolgál ama nőknek, kik e végett a bazárhoz fordulnak.« Ez a nőiparegylet. Lássuk most már az újat. A fölhívás szerint a »munkaterjesztő egylet« célja a következő: »A munkaszeretet terjesztése s az ebből önkényt következő önbecsérzet és alaposság iránti vágy előmozdítása, s térnyitás a munkálkodni kívánók részére, kik példaadás, magánszorgalom vagy keresetforrás miatt erre utalva érzik magukat, a női háziipar fejlesztése, honi készítmények ismertetése és megkedveltetése sat.« Egyik tojás nem hasonlíthat jobban a másikhoz, mint ez a két programra. Csakhogy az egyik nagy, a másik kicsi; az egyik tiszta,a másik nem eléggé világos, az egyik megvan a másik meglesz, ha lesz. Más szóval: az »egyik« a nőipar-egylet, »másik« a munkaterjesztő egylet. És midőn eddig jutottam, megismertetve a két egyirányú egylet programmjának egyik leglényegesebb pontját, legyen szabad egy aggodalmamnak kifejezést adni. Én félek, hogy az új egylet létesülése következtében a hazai nők munkaképesítésére törekvő erők — szétforgácsolódnak. Szerintem nem volna szükség új egyletre, mert mindaz, mit az új tervez, azt már a régi részben megvalósította, részben kezdte megvalósítani. És ami a már létező nőiparegyletben még nincs meg, azt csekély erővel el lehet érni. Ha pedig egy új egylet akarná ugyanazt elérni, legalább is négyannyi erőre van szüksége, mint amilyennel azt a már szervezett testület keresztülviheti. Ha a nők munkaképesítésén két egylet fog fáradozni egy irány felé, szétforgácsolt, megcsonkít*tott erővel, ugyazon célnak, működési térnek szétdarabolásával nehezebben fognak eljutni, mint ha az erők tömörítése, egyesítése mellett egy fedél alatt haladnának. Lesz két helyiség, két bazár, négy tittkár, két igazgató, mindenütt kétszeres fizetéssel, két elnök, nyolc alelnök, százhúsz választmányi tag, (ha ugyan lesz annyi rendes tag,) szóval méltóság, hivatal sok, teendő kevés, eredmény pedig — meggyőződésem szerint még kevesebb. . Pedig azt talán mondanom sem kell, hogy nem mi vagyunk az egyedüliek, kik a nők munkaképesítése érdekében mozgalmat indítottunk, tevékenykedünk. Van egy Berlin nevű város s abban a Lette- Verein s Bécsben az orsz. nőiparegylet. Ott a nők lelkesedéssel karolták fel a csirájából kibontakozott eszmét s mindnyájan elégnek tartották egy országos egylet működését. Azért lettek a berlini és bécsi női iparegyletek világhírűekké, azért mutattak fel oly nagy eredményeket, azért adtak át a társadalomnak ezer meg ezer művelt, munkásnőt, azért mentették meg a társadalomnak sok tagját, kik nélkülök erkölcsi és anyagi tönkrejutásba sodortattak volna. Ékesen szóló adatok bizonyítják e két nőiparegylet nagyságát, hatalmát, tevékenységét, áldásos működését és csodálatraméltó eredményeit. Meg lehet ezt olvasni a Lette-Verein évi jelentéseiben és Holdhaus-Migerka szakkönyvéből: »A nők az osztrák iparban«. De Berlinben vagy Bécsben soha senkinek sem jutott eszébe a már létező országos nőiparegylet mellé egy másikat vagy egy munkaterjesztő egyletet kezdeményezni. Ami teendő a nők érdekében szükségessé vált, az mind a nőiparegylet kebeléből indult ki, és aki a nők kiképzési és munkaképesítési ügyének szolgálatot akart tenni, az indítványait, eszméit a már létező egyesületben igyekezett érvényre emelni, így nyertek a külföldi rokonnemű egyletek erőt, tekintélyt. Az egyesülés volt üdvös működésüknek legelső alapköve. Nem vagyok elfogult a mi nőiparegyletünk iránt. Sőt belátom, hogy sokat kell rajta javítani, pótolni, kiegészíteni, hogy hivatásának méltóképen megfeleljen. De épen ezért óhajtom, hogy mindenki, aki a nők munkaképesítésének hasznára akar válni és az ügyet önzetlenül kész szolgálni, csatlakozzék hozzája és ott érvényesítse munkaerejét, tevékenység - 178 — A szép zászlótartó elragadtató volt: gyönyörű ekete szemei ragyogtak a bátorságtól, s ajkai gyöngéden mosolyogtak; minduntalan a kapitányhoz ment, hogy engedélyt kérjen tőle a hurrákra. — Mi elverjük őket, — monda ő rábeszélőleg, — valóban elverjük őket. — Szükségtelen, — viszontá a kapitány röviden , — úgy is meg kell hátrálniok. A kapitány százada az erdő szélét foglalta el, és fekve lövöldözött az ellenségre. A kapitány megviselt kabátjában s borzas sipkájában, fehér lovának kantárszárát kieresztve kezéből, hallgatva, mozdulatlanul állt. (A katonák oly jól tudták és végezték feladatukat, hogy semmi vezényletre nem volt szükség.) Csak ritkán hallata hangját, kiáltva azokra, kik fejüket fölemelték. A kapitány alakjában kevés katonás volt, de a szelídség, mi arcán ült, rendkívül vonzott engem. »Vájjon ki az igazán bátor«, monda nekem akaratlanul. Egészen olyan volt ő, mint minőnek mindig láttam: ugyanazok a nyugodt mozdulatok, ugyanaz a sima hang, nem szép, de nyílt arcán ugyanaz a közönyös kifejezés. —élénk tekintete után föl lehetett ismerni benne az embert, ki nyugodtan teljesíti kötelességét. Könnyű mondani, hogy valaki olyan a veszély pillanatában mint közönségesen, és mégis hányféle kétszínűséget láttam már másoknál: az egyik nyugodtabbnak, a másik nyersebb modorúnak, míg egy harmadik vígabbnak akarlátszani; a kapitány arca pedig arról tanuskodik, hogy távol van tőle minden erőtetett tettetés. Az a francia, ki Waterloonál mondotta: »la garde meurt, mais ne se rend pas«, és általában más francia hősök, kik emlékmondataikról nevezetesek, bátor férfiak voltak; de az ő bátorságuk s a kapitány bátorsága közt? az a különbség van, erősen hiszem, hogy bármily körülmények közt is villanna föl hősöm gondolatában ily nagy mondat, hogy ő ki nem ejtené, félne vele megrontania még befejezetlen nagy művét, és midőn az ember erőt érez magában a nagy mű befejezésére, ily mondatra nincs szüksége. Az orosz bátorság magas jellemzésére ez az én nézetem. Ezek után hogy ne esnék zokon az orosz kebelnek, mikor ifjú katonáink között lealacsonyító francia frázisokat hallunk, melyek pretenzióval bírnak az ó-francia lovagok utánzására. Abban az oldalban, hol a szép zászlótartó állott csapatával, az ellenség hurrahja lett hallható. E lárma felé tekintve, mintegy harminc katonát láttam, kik fegyverrel kezükben s borjukkal vállaikon, erőködéssel futottak a felszántott mezőn. Minduntalan megbotlottak, de azért mégis előre törtek és lármáztak. Előttük kivont karddal az ifjú zászlótartó futott. Az erdő elfödte őket a szem elől . . . A lármára és ropogásra pár perc múlva egy megvadult ló futott ki az erődből, utána katonák mutatkoztak, kik elesetteket és sebesülteket hoztak ki; az utóbbiak közt volt az ifjú zászlótartó is. Két katona tartotta őt. Nagyon halvány volt, és szép arcán, melyen az egy perc előtti katonai elragadtatásnak csak árnyéka lászott már — fájdalmas mosoly játszadozott, feje mellére hanyatlott. Fehér ingén, felgombolt sztártukja (kabát) alatt nem nagy véres folt látszott. — Ah, mily sajnálatra méltó ! — mondám akaratlan elfordulva a fájdalmas látványtól. — Valóban sajnálatra méltó, — szólt egy öreg katona, ki komor tekintettel, fegyverére támaszkodva, állt mellettem. — Mitől sem félt, hogy volt ez lehetséges ?! és a sebesültre szegezte tekintetét. — Még éretlen — és már is meglakolt vakmerőségéért, — téve hozzá. — És te talán félsz ? — kérdem tőle. — Nem szokásom! XI. Négy katona hordágyon vitte a zászlótartót, utánuk külvárosi katona egy sovány gebét vezetett, mely két zöldszinü bőrönddel volt terhelve; ezekben tábori orvosi szerek őriztettek. Az orvosra várakoztak. A hordágyhoz tisztek siettek s igyekeztek fölbátorítani és megvigasztalni a sebesültet. — No, Alanin barátom, nemsokára ismét táncolhatsz a szivgödröcskével, — mondá mosolyogva a hozzá közelgő ítozenkranz hadnagy. Valószínűleg azt hitte, hogy e szavak föl fogják bátorítani a szép zászlótartót, de amennyire közönyös és fájdalmas kifejezéséből kivenni lehetett, e szavak nem tették meg az óhajtott hatást. A kapitány is ide jött. Mereven nézett a sebesültre , mindig közönyös és hideg arcán most benső szánalom tükröződött vissza. — Mi az, drága Jovanovics Anatolom, — mondá benső részvéttel és csengő hangon, hogy szinte meglepettem; — bizonyosan isten akarata volt ez. A sebesült hátratekintett, halvány arca feléledt a fájdalmas mosolytól. — Nem értette önt, — szóljon hozzá még egyszer, — mondom. — Istennek akarata volt ez, — ismétlő a kapitány. Megérkezve az orvos, átvette a műszereket, kutaszt és egyéb szerelvényeket, felgyűrte ujjait s bátorító mosolylyal közeledett a sebesülthöz. — Micsoda? úgy látszik, hogy önnek is ép testrészén fúrtak lyukat, — mondá gúnyosan és hanyagon. — Mutassa csak ... A zászlótartó engedelmeskedett; de kifejezésében melylyel a víg orvosra tekintett, csodálkozás és szemrehányás rejlett, mit azonban az orvos nem látszott észrevenni. Hozzálátott a seb megvizsgálásához, de a türelmét vesztett sebesült fájdalmas nyögéssel tolta félre kezét. — Hagyjon magamra, — mondá alig hallható hangon, — egyre megy, én meghalok! E szavakkal hátrahanyatlott, és öt perc múlva, midőn a csoporthoz léptem, mely körülötte képződött, egy katonától kérdezve: »hogy van a zászlótartó?« azt a feleletet kaptam: »haldoklik«. XII. Már késő volt, mikor a hadtest, széles oszlopot képezve, dalolva az erődhöz közeledett. A nap a havas hegygerinc mögé rejtőzött, s utolsó rózsás sugarakat lövelt a vékony és hosszú felhőcskére, mely a tiszta láthatár fölött lebegett. A havas hegyek kéklő ködbe kezdtek tünedezni; csak felső vonaluk festőies bíborfénye hirdette a nap lenyugtát. A rég feljött átlátszó hold fehérleni kezdett a sötét azúrkék égen. A zöldelő fű s a fák sötétedni és harmattól nedvesedni kezdtek. A sötét katona-tömeg békésen haladt a buja mezőn előre; különböző oldalakról trombita, dobpergés és víg dalok voltak hallhatók. A hatodik század dalai fölülmúltak mindent, gyönyörrel törték el a hallgatót, s andalító melódiájuk messze hangzott el az esti tiszta légben. (Oroszból.) Timkó Iván.