Fővárosi Lapok 1880. február (26-49. szám)

1880-02-14 / 36. szám

A nemzeti munka érdekében. (Ez is magyar hölgyeknek szól.) Mély értelem, tiszta érzés és emelkedett hangu­lat jellemzik ama fölhívást, melyet De Grerando Anto­nina a »Fővárosi Lapok« szombati számában közzé tett. Szebben, jobban nem tudnám kifejteni a munka­­szeretet, munkatisztelet szükségét. Nekem nincsenek meggyőzőbb érveim, ékesebb szavaim, hogy a ma­gyar nőket munkára buzdítsam s önerejükre utaljam. De együtt érzek a cikk írójával és én is tudok lelke­sedni az eszméért, hogy hazánkban a nők számára keresetforrások nyíljanak meg; hogy a saját erejére, két keze munkájára utalt gyönge, de dolgozni akaró, szerető és tudó nő a saját és övéi lételét biztosít­hassa s hogy neki erre alkalmat szolgáltasson a ma­gyar társadalom. A felhívás általános részét készsé­gesen aláírom és örvendek, hogy hazánkban is van­nak oly értelmes, felvilágosodott úttörői a női mun­­képesítésnek,mint De Glerando Antonina. De a kivitelre nézve legyen szabad néhány sze­rény, tárgyias megjegyzést tennem. Talán használha­tok vele az ügynek és a magyar hölgyközönségnek. Ha jól megértettem a dolgot, itt egy munkaterjesztő országos egyletről van szó, melyet mint egészen uj kezdeményezést, melegen üdvözölnek többen. Több hete hogy nekem is kezeim között van ez »uj« egylet létesítésére vonatkozó tervezet. Én, megvallom őszin­tén ,nem tudtam neki nagyon örülni és nem üdvözöltem riadalommal, mint azok, kik egész uj kezdeményt véltek benne fölfedezni s kik a magyar nők munka­­képességének hatalmas eszközét feltalálhatni. Min­denre van már egylet, van alkalom. Az országos nő­­iparegylet nyolc év előtt tűzte ki a női munkaképe­sítésnek zászlaját hazánkban. Egy, számra nézve nem nagy, de lelkes csoport sorakozott a hazánkban ak­kor még csakugyan új eszme köré. Életet adtak az egyletnek, lelket leheltek belé és ez egylet sze­rény eszközökkel, lassan, de biztosan haladt célja felé és ma már tisztességes múltról, számbavehető sikerről beszélhet. És mi ez egylet célja ? Az alap­szabályok szerint a következő: »Eloszlatni azokat az előítéleteket s elhárítani amaz akadályokat, melyek a női keresetképesség kifejtésének út­jában állanak, és előmozdítani a nők elméleti továbbképzé-s sét, valamint a nőnemnek munkaképességét külön ipar- és szaktanítás által úgy kifejteni, hogy a nők magukat ön­erejükből tisztességesen fentarthassák.« És e célok kommentárjaképen megvan az or­szágos nőiparegylet — igaz, ez idő szerint szünetelő — munkabazárjának programmja, melyből ez alka­lommal a következőket lehet kiemelni: »A bazár célja: az eladás végett átadott vagy be­küldött női kézimunkák eladását közvetíteni; mintákul szolgálható munkák kiállítása által további megrendelé­sekre alkalmat adni; a munkát kereső nőknek lehetőleg foglalkozást adni s munkát kiosztani, e célból a közönség részéről elkészítés végett bárminemű munkarendelést elfo­gad ; útmutatással és tapintatos segélylyel szolgál ama nők­nek, kik e végett a bazárhoz fordulnak.« Ez a nőiparegylet. Lássuk most már az újat. A fölhívás szerint a »munkaterjesztő egylet« célja a következő: »A munkaszeretet terjesztése s az ebből önkényt következő önbecsérzet és alaposság iránti vágy előmozdí­tása, s térnyitás a munkálkodni kívánók részére, kik pél­daadás, magánszorgalom vagy keresetforrás miatt erre utalva érzik magukat, a női házi­ipar fejlesztése, honi ké­szítmények ismertetése és megkedveltetése sat.« Egyik tojás nem hasonlíthat jobban a másik­hoz, mint ez a két programra. Csakhogy az egyik nagy, a másik kicsi; az egyik tiszta,­­a másik nem eléggé világos, az egyik megvan a másik meglesz, ha lesz. Más szóval: az »egyik« a nőipar-egylet, »má­sik« a munkaterjesztő egylet. És midőn eddig jutottam, megismertetve a két egyirányú egylet programmjának egyik leglényege­sebb pontját, legyen szabad egy aggodalmamnak ki­fejezést adni. Én félek, hogy az új egylet létesülése következtében a hazai nők munkaképesítésére tö­rekvő erők — szétforgácsolódnak. Szerintem nem volna szükség új egyletre, mert mindaz, mit az új ter­vez, azt már a régi részben megvalósította, részben kezdte megvalósítani. És a­mi a már létező nőipar­­egyletben még nincs meg, azt csekély erővel el lehet­­ érni. Ha pedig egy új egylet akarná ugyanazt elérni, legalább is négyannyi erőre van szüksége, mint a­milyennel azt a már szervezett testület keresztülviheti. Ha a nők munkaképesítésén két egylet fog­­ fáradozni egy irány felé, szétforgácsolt, megcsonkít*­­­tott erővel, ugyazon célnak, működési térnek szétda­­rabolásával nehezebben fognak eljutni, mint ha az erők tömörítése, egyesítése mellett egy fedél alatt haladnának. Lesz két helyiség, két bazár, négy tit­­t­kár, két igazgató, mindenütt kétszeres fizetéssel, két elnök, nyolc alelnök, százhúsz választmányi tag, (ha ugyan lesz annyi rendes tag,) szóval méltóság, hiva­tal sok, teendő kevés, eredmény pedig — meggyőző­désem szerint még kevesebb. . Pedig azt talán mondanom sem kell, hogy nem mi vagyunk az egyedüliek, kik a nők munkaképe­­sítése érdekében mozgalmat indítottunk, tevékeny­kedünk. Van egy Berlin nevű város s abban a Lette- Verein s Bécsben az orsz. nőiparegylet. Ott a nők lelkesedéssel karolták fel a csirájából kibontakozott eszmét s mindnyájan elégnek tartották egy országos­­ egylet működését. Azért lettek a berlini és bécsi nő­i ipar­egyletek világhírűekké, azért mutattak fel oly nagy eredményeket, azért adtak át a társadalomnak ezer meg ezer művelt, munkás­nőt, azért mentették meg a társadalomnak sok tagját, kik nélkülök erkölcsi és anyagi tönkrejutásba sodortattak volna. Ékesen szóló adatok bizonyítják e két nőiparegylet nagyságát, hatalmát, tevékenységét, áldásos működését és cso­­­­dálatraméltó eredményeit. Meg lehet ezt olvasni a Lette-Verein évi jelentéseiben és Holdhaus-Migerka­­ szakkönyvéből: »A nők az osztrák iparban«. De­­ Berlinben vagy Bécsben soha senkinek sem jutott eszébe a már létező országos nőiparegylet mellé egy másikat vagy egy munkaterjesztő egyletet kezde­ményezni. A­mi teendő a nők érdekében szükségessé vált, az mind a nőiparegylet kebeléből indult ki, és a­ki a nők kiképzési és munkaképesítési ügyének­­ szolgálatot akart tenni, az indítványait, eszméit a­­ már létező egyesületben igyekezett érvényre emelni, így nyertek a külföldi rokonnemű egyletek erőt, tekintélyt. Az egyesülés volt üdvös működésük­nek legelső alapköve. Nem vagyok elfogult a mi nőiparegyletünk iránt. Sőt belátom, hogy sokat kell rajta javítani, pótolni, kiegészíteni, hogy hivatásának méltóképen megfeleljen. De épen ezért óhajtom, hogy mindenki, a­ki a nők munkaképesítésének hasznára akar válni és az ügyet önzetlenül kész szolgálni, csatlakozzék hozzája és ott érvényesítse munkaerejét, tevékenység - 178 —­ ­ A szép zászlótartó elragadtató volt: gyönyörű ekete szemei ragyogtak a bátorságtól, s ajkai gyön­géden mosolyogtak; minduntalan a kapitányhoz ment, hogy engedélyt kérjen tőle a hurrákra. — Mi elverjük őket, — monda ő rábeszélőleg, — valóban elverjük őket. — Szükségtelen, — viszontá a kapitány rövi­den , — úgy is meg kell hátrálniok. A kapitány százada az erdő szélét foglalta el, és fekve lövöldözött az ellenségre. A kapitány meg­viselt kabátjában s borzas sipkájában, fehér lovának kantárszárát kieresztve kezéből, hallgatva, mozdulat­lanul állt. (A katonák oly jól tudták és végezték fel­adatukat, hogy semmi vezényletre nem volt szükség.) Csak ritkán hallata hangját, kiáltva azokra, kik fejü­ket fölemelték. A kapitány alakjában kevés katonás volt, de a szelídség, mi arcán ült, rendkívül vonzott engem. »Vájjon ki az igazán bátor«, monda nekem akaratlanul. Egészen olyan volt ő, mint minőnek mindig láttam: ugyanazok a nyugodt mozdulatok, ugyanaz a sima hang, nem szép, de nyílt arcán ugyanaz a közönyös kifejezés. —­élénk tekintete után föl lehe­tett ismerni benne az embert, ki nyugodtan teljesíti kötelességét. Könnyű mondani, hogy valaki olyan a veszély pillanatában mint közönségesen, és mégis hányféle kétszínűséget láttam már másoknál: az egyik nyugodtabbnak, a másik nyersebb modorúnak, míg egy harmadik vígabbnak akar­­látszani; a kapitány arca pedig arról tanuskodik, hogy távol van tőle min­den erőtetett tettetés. Az a francia, ki Waterloonál mondotta: »la garde meurt, mais ne se rend pas«, és általában más fran­cia hősök, kik emlékmondataikról nevezetesek, bátor férfiak voltak; de az ő bátorságuk s a kapitány bátor­sága közt? az a különbség van, erősen hiszem, hogy bármily körülmények közt is villanna föl hősöm gon­dolatában ily nagy mondat, hogy ő ki nem ejtené, félne vele megrontania még befejezetlen nagy művét, és midőn az ember erőt érez magában a nagy mű befejezésére, ily mondatra nincs szüksége. Az orosz bátorság magas jellemzésére ez az én nézetem. Ezek után hogy ne esnék zokon az orosz kebelnek, mikor ifjú katonáink között lealacsonyító francia frázisokat hallunk, melyek pretenzióval bírnak az ó-francia lova­gok utánzására. Abban az oldalban, hol a szép zászlótartó ál­lott csapatával, az ellenség hurrahja lett hallható. E lárma felé tekintve, mintegy harminc katonát láttam, kik fegyverrel kezükben s borjukkal vállaikon, erő­­ködéssel futottak a felszántott mezőn. Minduntalan megbotlottak, de azért mégis előre törtek és lármáz­tak. Előttük kivont karddal az ifjú zászlótartó futott. Az erdő elfödte őket a szem elől . . . A lármára és ropogásra pár perc múlva egy megvadult ló futott ki az erődből, utána katonák mutatkoztak, kik elesetteket és sebesülteket hoztak ki; az utóbbiak közt volt az ifjú zászlótartó is. Két katona tartotta őt. Nagyon halvány volt, és szép arcán, melyen az egy perc előtti katonai elragadtatásnak csak árnyéka lászott már — fájdalmas mosoly játsza­dozott, feje mellére hanyatlott. Fehér ingén, felgom­bolt sztártukja (kabát) alatt nem nagy véres folt látszott. — Ah, mily sajnálatra méltó ! — mondám aka­ratlan elfordulva a fájdalmas látványtól. — Valóban sajnálatra méltó, — szólt egy öreg katona, ki komor tekintettel, fegyverére támasz­kodva, állt mellettem. — Mitől sem félt, hogy volt ez lehetséges ?! és a sebesültre szegezte tekintetét. — Még éretlen — és már is meglakolt vakmerősé­géért, — téve hozzá. — És te talán félsz ? — kérdem tőle. — Nem szokásom! XI. Négy katona hordágyon vitte a zászlótartót, utánuk külvárosi katona egy sovány gebét vezetett, mely két zöldszinü bőrönddel volt terhelve; ezekben tábori orvosi szerek őriztettek. Az orvosra várakoz­tak. A hordágyhoz tisztek siettek s igyekeztek fölbá­torítani és megvigasztalni a sebesültet. — No, Alanin barátom, nemsokára ismét tán­colhatsz a szivgödröcskével, — mondá mosolyogva a hozzá közelgő ítozenkranz hadnagy. Valószínűleg azt hitte, hogy e szavak föl fogják bátorítani a szép zászlótartót, de a­mennyire közö­nyös és fájdalmas kifejezéséből kivenni lehetett, e szavak nem tették meg az óhajtott hatást. A kapitány is ide jött. Mereven nézett a sebe­sültre , mindig közönyös és hideg arcán most benső szánalom tükröződött vissza. — Mi az, drága Jovanovics Anatolom, — mondá benső részvéttel és csengő hangon, hogy szinte meglepettem; — bizonyosan isten akarata volt ez. A sebesült hátratekintett, halvány arca fel­éledt a fájdalmas mosolytól. — Nem értette önt, — szóljon hozzá még egy­szer, — mondom. — Istennek akarata volt ez, — ismétlő a ka­pitány. Megérkezve az orvos, átvette a műszereket, kutaszt és egyéb szerelvényeket, felgyűrte ujjait s bátorító mosolylyal közeledett a sebesülthöz. — Micsoda? úgy látszik, hogy önnek is ép testrészén fúrtak lyukat, — mondá gúnyosan és ha­nyagon. — Mutassa csak ... A zászlótartó engedelmeskedett; de kifejezésében melylyel a víg orvosra tekintett, csodálkozás és szem­rehányás rejlett, mit azonban az orvos nem látszott észrevenni. Hozzálátott a seb megvizsgálásához, de a türelmét vesztett sebesült fájdalmas nyögéssel tolta félre kezét. — Hagyjon magamra, — mondá alig hallható hangon, — egyre megy, én meghalok! E szavakkal hátrahanyatlott, és öt perc múlva, midőn a csoporthoz léptem, mely körülötte képződött, egy katonától kérdezve: »hogy van a zászlótartó?« azt a feleletet kaptam: »haldoklik«. XII. Már késő volt, mikor a hadtest, széles oszlo­pot képezve, dalolva az erődhöz közeledett. A nap a havas hegygerinc mögé rejtőzött, s utolsó rózsás sugarakat lövelt a vékony és hosszú felhőcskére, mely a tiszta láthatár fölött lebegett. A havas he­gyek kéklő ködbe kezdtek tünedezni; csak felső vo­naluk festőies bíborfénye hirdette a nap lenyugtát. A rég feljött átlátszó hold fehérleni kezdett a sötét azúrkék égen. A zöldelő fű s a fák sötétedni és har­mattól nedvesedni kezdtek. A sötét katona-tömeg békésen haladt a buja mezőn előre; különböző olda­lakról trombita, dobpergés és víg dalok voltak hall­hatók. A hatodik század dalai fölülmúltak mindent, gyönyörrel törték el a hallgatót, s andalító melódiá­juk messze hangzott el az esti tiszta légben. (Oroszból.) Tim­kó Iván.

Next