Fővárosi Lapok 1880. február (26-49. szám)

1880-02-14 / 36. szám

Szombat, 1880. február 14. 36. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre ...... 4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az első és a második. (Elbeszélés.) Írta Csiky Gergely. (Folytatás.) A derék asszony, kit anyai gondjai különben is teljesen elfoglaltak, lassan kint egészen hozzá­szokott a vén kisasszony hidegségéhez és gúnyos arcfintorga­­tásaihoz; azt sem nagyon bánta, hogy mint bevallott ellensége leendő vejének, megszakított családjával minden összeköttetést. Nem mondhatjuk tehát meg­lepetését épen örvendetesnek, midőn egy kora regge­len ez élemedett hölgyet látta szobájába lebegni, mint egy vészszel terhes felhőt. De volt benne annyi udvariasság és önkénytelen hódolat Ágnes kisasszony szellemi fensősége iránt, hogy nagy öröm kifejezésével sietett elébe s hangosan örült a rég nem élvezett szerencsének.­­ Ágnes kisasszony rémes arccal és rejtélyes mozdulattal ajkára helyezé csontos mutatóujját, úgy­hogy Szemesné asszonyság nyelvén azonnal megder­medt a nyájas üdvözlet, és ijedten kérdé, hogy mi baj van? — A mi elmúlt, az elmúlt, — monda Ágnes kisasszony kísérteties suttogással. — A nagy lélek elfeledi a megbántásokat, s ha fuldokolni látja ellenségét, kezét nyújtja feléje, ámbár tudja, hogy uj hálátlanság lesz jutalma. Ő itt van! — Ki van itt ? — kérdé rémülten Szemesné asszonyság, tökéletesen elkábítva a sötét bevezetés s a kísérteties hang által. Margit az ablak mellett állt, néma csodálkozás­sal tekintve az agg kisasszony vészjósló arcára , de épen nem azzal a megdöbbenő kíváncsisággal, me­lyet e kísérteties hölgy várt volna. — Ő van itt! — folytató rémes ünnepélyesség­gel. — Láttam, mikor feljött a lépcsőn; láttam, mi­kor az ajtószámokat vizsgálta; láttam, mikor szobá­jába lépett. — Ki van itt? Kinek a szobájába lépett? — kérdé Szemesné asszonyság elszédülve. — Sötét köpenybe van burkolva, — mondá Ág­nes kisasszony; — sűrű fátyol fedi arcát, de ráismer­tem. Pedig úgy suhant végig a tornácon, mint a kísértet, arcát is félrefordította, de rá ismertem. Fá­­tyolán keresztülsütött égő fekete szeme, és megis­mertem. — Kinek a szeme ? — kiáltott kétségbeesetten Szemesné asszonyság és Margit is figyelmesebb lett. A vén kisasszony vércse­ szeme észrevette a leány arcán felvillanó érdekeltséget s egyenesen fe­léje fordulva folytatá kísérteties jelentését. — Fekete a szeme és nem zöld, és ámbár nem tagadja el évei számát, mint némelyek, — igen, mint némelyek, kik elég bolondok jót tenni azokkal, a kik minduntalan megbántják, — rá ismertem és láttam, mikor belépett a szobába. Vigyázzanak! — Az isten szent nevére kérem, Ágnes kisasz­­szony, kiről beszél ? — kiáltott Szemesné, kit csak­nem kétségbeejtett e síri hang s a homályos jelentés, melybe Ágnes kisasszony személyes szenvedéseit is bekeverte. — Kit látott ?, hová ment ?! — A meggyilkolt nőt láttam, — mondá Ágnes koporsós hangon. — Szent isten! — kiáltott Szemesné asszonyság. — Ha meggyilkolt nőt mondok, úgy azt a nőt értem, kin Csonka Dávid gyilkossági kísérletet köve­tett el, hogy törvényszéki kifejezéssel éljek. — Hol van ? — Csonka Dávid szobájában, — mondá Ágnes kisasszony, vékony, csontos karját a nevezett férfiú ajtaja felé nyújtva. — Vájjon mit akarhat ott? — mondá Szemesné asszonyság elképedve. — A szobában sírás és fogak csikorgatása hal­latszik, — mondá bibliai stylusban a vén kisasszony. — Ha nem hiszik, hallgassák meg. E szavakkal kinyitotta a szoba ajtaját, s kísér­teties kézlegyintéssel maga után intette Szemesné asszonyságát. — Anyám, csak nem fog hallgatózni ? — mondá Margit gyors suttogással, megragadva anyja kezét. A kíváncsi asszonyság megszégyelte egy kissé magát; de aztán eszébe jutott anyai kötelessége, mely minden kíváncsiságot szentesít. — Hagyj nekem békét, — mondá türelmetle­nül, s Ágnes kisasszony után indult, ki még mindig az ajtóban állt, s csontos karjával olyanforma moz­dulatokat tett, mint a mesebeli kisértetek, mikor ma­guk után csalogatják a kiváncsi halandókat. Csonka Dávid ur szobájával csaknem egészen szemközt állt a konyha. A ki ennek ajtaja mögé vo­nult, egy kis jóakarattal s valamennyire éles füllel meglehetősen meghallhatott mindent, ha a szobában egy pár hanggal magasabban beszéltek a közönséges társalgási tónusnál. Ahhoz pedig még az éles fül sem volt szükséges, hogy tisztán megértse az indulatos felkiáltásokat, a könyörgő, zokogó szavakat, melyek most hangzottak a szobából, midőn Agnes kisasszony néma ünnepélyességgel a konyhába vezette Szemesné asszonyságot, s félig nyitottj'ajtaja mögé húzódott e termetes hölgygyel. — Hallja? — mondá baljóslatú suttogással mutatva a rejtélyes szoba felé. — Hallom, — mondá izgatott hangon Szemesné asszonyság. Kíváncsiság'' j­obb volt, mint borzon­gása, de legnagyobb volt abbeli félelme, hogy olyas­valamit fog hallani, a­mi egy csapással agyon ütheti minden reményét. — Az asszony zokog, könyörög, — mondá Ag­nes kisasszony, — bizonyosan térden csúszkál előtte. — Vájjon mit akarhat? — Elveszett boldogságát veti szemére és go­nosz lelkét vádolja, — mondá Ágnes kisasszony, ki, a­mint látszék, az antik tragédia karának szerepét vállalta magára, magyarázó megjegyzésekkel kisérve az előtte lefolyó cselekményt. — De hát ki ez az asszony ? — Csitt! mindjárt meghalljuk. — Menj el! — hallatszott a szobából Dávid rekedt hangja. — Menj el! semmit sem akarok rólad tudni. — Nincs benned irgalom? —hallatszott a síró csengő női hang. — Nincs. Benned sem volt. Te változtattad kővé szívünket. Menj el, nem ismerünk . — Nem szenvedtem eléggé bűnömért? — Nem. A te bűnödet örök szenvedés sem en­geszteli ki. Két életet öltél meg, s neked csak egy van. Ennek szenvedését is sokallod ? — Legalább engedd, hogy gyermekeimet lássam. — Többé nem a te gyermekeid­ek. — Oh, miért nem találtál jobban késeddel? — Vigyázz, másodszor nem tévesztem el szí­vedet ! Az erős, indulatos szavakat újra tompa, érthe­tetlen hangzavar válta fel, mint a távoli tenger mor­­mogása, vagy a keményen besiró szél panasza. A hallgatózók egy ideig semmit sem vehettek ki a halk zokogásból s az egyes érthetetlen felkiáltásokból. Ágnes kisasszony felhasználta az ekként támadott felvonásközt, hogy újra felvegye kar­szerepét. — Hallotta ? — mondá súgva Szemesné asz­­szonyságnak. — Hallottam, — felelt a terjedelmes hölgy, sápadtan s az izgatottságtól reszketve. — E nő az ő felesége, nincs benne semmi két­ség, az ő meggyilkolt, elűzött, megtagadott neje, — mondá a kar, megfelelő gyászos hanglejtéssel és moz­dulatokkal. — Szent isten! — sóhajtott a közönség, melyet Szemesné asszonyság képviselt. — Gyermekei is vannak, több gyermeke! S a tigrislelkű apa nem engedi, hogy a szegény anya lássa gyermekeit. — Gyermekeit! — viszhangozó Szemesné asz­­szonyság, ez egy sóhajtásban fejezve ki romba dőlt nagyanyai fellegvárait.­­ — És vájjon törvényesek-e vagy törvénytele­nek, az még nagy kérdés tárgya, — mondá a kar erős hangsúlyozással. — Borzasztó kérdés! — sóhajtotta a közönség. — Ha törvényesek, úgy ez ember valóságos törvényes házasságban él, melynek kötelékét hiába akarta gyilkos tőrrel ketté szakítni; ha pedig törvény­telenek, akkor ez a Csonka Dávid kétszeres gonosz­tevő, csábító és gyilkos, —folytató Ágnes kisasszony oly diadalmas örömmel, mely egyenes ellentétben állt a jelenet tragikus színezetével. — Hol tarthatja gyermekeit? — A nyomor és bűn fertőjében, — mondá a kar, költői felpezsdülésében összetévesztve sejtelmét a valóval. — De csitt! újra beszélnek. — Menj el! — hallatszott Dávid fenyegető hangja, — menj el és ne mutasd többé magadat egyi­künk előtt sem! Nem ölhettelek meg, de te mégis meghaltál reánk nézve. Ne feledd ezt, és őrizkedjél valaha eszembe juttatni, hogy még életben vagy. (Folyt. köv.) Támadás. (Egy önkénytes elbeszélése.) Irta Tolstoj L. N. (Vége.) X. A tábornok a lovassággal előre ment. A zászló­alj, melylyel II. erődből elindultam, utóvédnek ma­radt. Chlopos kapitány s Rozenkranz szakaszai együtt keltek útra. A­mint beléptünk abba a keskeny erdőcskébe, melyről beszélt a kapitány, jövendölése azonnal be­teljesült. Mind a két oldalról lovasok és gyalog hegyi lakók kezdtek előtünedezni, és oly közel, hogy tisztán láthatom, a­mint némelyek, karabinnal kezükben, le­hajolva, egyik fától a másikhoz futottak. A kapitány leemelve sipkáját, ájtatosan keresz­­­­tet vetett; néhány öregebb katona követte példáját. Az erdőből lárma­s e szavak voltak hallhatók: »jaj gyaur­­urusz jaj!« A sűrű karabélylövések egyike követte a másikat, és minden oldalról golyók süvöl­töttek. A mieink hallgatva viszonozták a lövéseket és soraikban csak ritkán valának hallhatók e megjegy­zések : »az ellenségnek könnyű az erdőből tüzelni,... az ágyúkkal kellene megtámadni őket«, és így tovább-Az ágyutelep láncot alkotott, és úgy látszik, hogy néhány kartács-üdvlövés után az ellenség meg­gyengült, de pár perc múlva, minden lépés után, melyet a katonaság előre tett, újra erősbödött a tűz, lárma­s kiáltozás. Alig távozunk háromszáz ölnyire a falutól, mi­dőn záporként kezdtek reánk röpülni az ellenség golyói. Láttam, mint hulltak el a katonák golyóktól találva ... de minek beszéljem el e borzasztó kép részleteit, mikor én magam is majdnem drágán fizet­tem meg azt, hogy részt vettem az ütközetben. Rozenkranz hadnagy maga lövöldözött karabin­­jából, egy percre sem hallgatott el, hanem, rekedt hangon kiabált a katonákra s lélekszakadva futkos­s­sott a láncolat egyik végétől a másikhoz. Arca kissé sápadt volt, de ez katonásan szigorú vonásainak csak előnyére szolgált.

Next