Fővárosi Lapok 1880. február (26-49. szám)
1880-02-14 / 36. szám
Szombat, 1880. február 14. 36. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre ...... 4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az első és a második. (Elbeszélés.) Írta Csiky Gergely. (Folytatás.) A derék asszony, kit anyai gondjai különben is teljesen elfoglaltak, lassan kint egészen hozzászokott a vén kisasszony hidegségéhez és gúnyos arcfintorgatásaihoz; azt sem nagyon bánta, hogy mint bevallott ellensége leendő vejének, megszakított családjával minden összeköttetést. Nem mondhatjuk tehát meglepetését épen örvendetesnek, midőn egy kora reggelen ez élemedett hölgyet látta szobájába lebegni, mint egy vészszel terhes felhőt. De volt benne annyi udvariasság és önkénytelen hódolat Ágnes kisasszony szellemi fensősége iránt, hogy nagy öröm kifejezésével sietett elébe s hangosan örült a rég nem élvezett szerencsének. Ágnes kisasszony rémes arccal és rejtélyes mozdulattal ajkára helyezé csontos mutatóujját, úgyhogy Szemesné asszonyság nyelvén azonnal megdermedt a nyájas üdvözlet, és ijedten kérdé, hogy mi baj van? — A mi elmúlt, az elmúlt, — monda Ágnes kisasszony kísérteties suttogással. — A nagy lélek elfeledi a megbántásokat, s ha fuldokolni látja ellenségét, kezét nyújtja feléje, ámbár tudja, hogy uj hálátlanság lesz jutalma. Ő itt van! — Ki van itt ? — kérdé rémülten Szemesné asszonyság, tökéletesen elkábítva a sötét bevezetés s a kísérteties hang által. Margit az ablak mellett állt, néma csodálkozással tekintve az agg kisasszony vészjósló arcára , de épen nem azzal a megdöbbenő kíváncsisággal, melyet e kísérteties hölgy várt volna. — Ő van itt! — folytató rémes ünnepélyességgel. — Láttam, mikor feljött a lépcsőn; láttam, mikor az ajtószámokat vizsgálta; láttam, mikor szobájába lépett. — Ki van itt? Kinek a szobájába lépett? — kérdé Szemesné asszonyság elszédülve. — Sötét köpenybe van burkolva, — mondá Ágnes kisasszony; — sűrű fátyol fedi arcát, de ráismertem. Pedig úgy suhant végig a tornácon, mint a kísértet, arcát is félrefordította, de rá ismertem. Fátyolán keresztülsütött égő fekete szeme, és megismertem. — Kinek a szeme ? — kiáltott kétségbeesetten Szemesné asszonyság és Margit is figyelmesebb lett. A vén kisasszony vércse szeme észrevette a leány arcán felvillanó érdekeltséget s egyenesen feléje fordulva folytatá kísérteties jelentését. — Fekete a szeme és nem zöld, és ámbár nem tagadja el évei számát, mint némelyek, — igen, mint némelyek, kik elég bolondok jót tenni azokkal, a kik minduntalan megbántják, — rá ismertem és láttam, mikor belépett a szobába. Vigyázzanak! — Az isten szent nevére kérem, Ágnes kisaszszony, kiről beszél ? — kiáltott Szemesné, kit csaknem kétségbeejtett e síri hang s a homályos jelentés, melybe Ágnes kisasszony személyes szenvedéseit is bekeverte. — Kit látott ?, hová ment ?! — A meggyilkolt nőt láttam, — mondá Ágnes koporsós hangon. — Szent isten! — kiáltott Szemesné asszonyság. — Ha meggyilkolt nőt mondok, úgy azt a nőt értem, kin Csonka Dávid gyilkossági kísérletet követett el, hogy törvényszéki kifejezéssel éljek. — Hol van ? — Csonka Dávid szobájában, — mondá Ágnes kisasszony, vékony, csontos karját a nevezett férfiú ajtaja felé nyújtva. — Vájjon mit akarhat ott? — mondá Szemesné asszonyság elképedve. — A szobában sírás és fogak csikorgatása hallatszik, — mondá bibliai stylusban a vén kisasszony. — Ha nem hiszik, hallgassák meg. E szavakkal kinyitotta a szoba ajtaját, s kísérteties kézlegyintéssel maga után intette Szemesné asszonyságát. — Anyám, csak nem fog hallgatózni ? — mondá Margit gyors suttogással, megragadva anyja kezét. A kíváncsi asszonyság megszégyelte egy kissé magát; de aztán eszébe jutott anyai kötelessége, mely minden kíváncsiságot szentesít. — Hagyj nekem békét, — mondá türelmetlenül, s Ágnes kisasszony után indult, ki még mindig az ajtóban állt, s csontos karjával olyanforma mozdulatokat tett, mint a mesebeli kisértetek, mikor maguk után csalogatják a kiváncsi halandókat. Csonka Dávid ur szobájával csaknem egészen szemközt állt a konyha. A ki ennek ajtaja mögé vonult, egy kis jóakarattal s valamennyire éles füllel meglehetősen meghallhatott mindent, ha a szobában egy pár hanggal magasabban beszéltek a közönséges társalgási tónusnál. Ahhoz pedig még az éles fül sem volt szükséges, hogy tisztán megértse az indulatos felkiáltásokat, a könyörgő, zokogó szavakat, melyek most hangzottak a szobából, midőn Agnes kisasszony néma ünnepélyességgel a konyhába vezette Szemesné asszonyságot, s félig nyitottj'ajtaja mögé húzódott e termetes hölgygyel. — Hallja? — mondá baljóslatú suttogással mutatva a rejtélyes szoba felé. — Hallom, — mondá izgatott hangon Szemesné asszonyság. Kíváncsiság'' jobb volt, mint borzongása, de legnagyobb volt abbeli félelme, hogy olyasvalamit fog hallani, ami egy csapással agyon ütheti minden reményét. — Az asszony zokog, könyörög, — mondá Agnes kisasszony, — bizonyosan térden csúszkál előtte. — Vájjon mit akarhat? — Elveszett boldogságát veti szemére és gonosz lelkét vádolja, — mondá Ágnes kisasszony, ki, amint látszék, az antik tragédia karának szerepét vállalta magára, magyarázó megjegyzésekkel kisérve az előtte lefolyó cselekményt. — De hát ki ez az asszony ? — Csitt! mindjárt meghalljuk. — Menj el! — hallatszott a szobából Dávid rekedt hangja. — Menj el! semmit sem akarok rólad tudni. — Nincs benned irgalom? —hallatszott a síró csengő női hang. — Nincs. Benned sem volt. Te változtattad kővé szívünket. Menj el, nem ismerünk . — Nem szenvedtem eléggé bűnömért? — Nem. A te bűnödet örök szenvedés sem engeszteli ki. Két életet öltél meg, s neked csak egy van. Ennek szenvedését is sokallod ? — Legalább engedd, hogy gyermekeimet lássam. — Többé nem a te gyermekeidek. — Oh, miért nem találtál jobban késeddel? — Vigyázz, másodszor nem tévesztem el szívedet ! Az erős, indulatos szavakat újra tompa, érthetetlen hangzavar válta fel, mint a távoli tenger mormogása, vagy a keményen besiró szél panasza. A hallgatózók egy ideig semmit sem vehettek ki a halk zokogásból s az egyes érthetetlen felkiáltásokból. Ágnes kisasszony felhasználta az ekként támadott felvonásközt, hogy újra felvegye karszerepét. — Hallotta ? — mondá súgva Szemesné aszszonyságnak. — Hallottam, — felelt a terjedelmes hölgy, sápadtan s az izgatottságtól reszketve. — E nő az ő felesége, nincs benne semmi kétség, az ő meggyilkolt, elűzött, megtagadott neje, — mondá a kar, megfelelő gyászos hanglejtéssel és mozdulatokkal. — Szent isten! — sóhajtott a közönség, melyet Szemesné asszonyság képviselt. — Gyermekei is vannak, több gyermeke! S a tigrislelkű apa nem engedi, hogy a szegény anya lássa gyermekeit. — Gyermekeit! — viszhangozó Szemesné aszszonyság, ez egy sóhajtásban fejezve ki romba dőlt nagyanyai fellegvárait. — És vájjon törvényesek-e vagy törvénytelenek, az még nagy kérdés tárgya, — mondá a kar erős hangsúlyozással. — Borzasztó kérdés! — sóhajtotta a közönség. — Ha törvényesek, úgy ez ember valóságos törvényes házasságban él, melynek kötelékét hiába akarta gyilkos tőrrel ketté szakítni; ha pedig törvénytelenek, akkor ez a Csonka Dávid kétszeres gonosztevő, csábító és gyilkos, —folytató Ágnes kisasszony oly diadalmas örömmel, mely egyenes ellentétben állt a jelenet tragikus színezetével. — Hol tarthatja gyermekeit? — A nyomor és bűn fertőjében, — mondá a kar, költői felpezsdülésében összetévesztve sejtelmét a valóval. — De csitt! újra beszélnek. — Menj el! — hallatszott Dávid fenyegető hangja, — menj el és ne mutasd többé magadat egyikünk előtt sem! Nem ölhettelek meg, de te mégis meghaltál reánk nézve. Ne feledd ezt, és őrizkedjél valaha eszembe juttatni, hogy még életben vagy. (Folyt. köv.) Támadás. (Egy önkénytes elbeszélése.) Irta Tolstoj L. N. (Vége.) X. A tábornok a lovassággal előre ment. A zászlóalj, melylyel II. erődből elindultam, utóvédnek maradt. Chlopos kapitány s Rozenkranz szakaszai együtt keltek útra. Amint beléptünk abba a keskeny erdőcskébe, melyről beszélt a kapitány, jövendölése azonnal beteljesült. Mind a két oldalról lovasok és gyalog hegyi lakók kezdtek előtünedezni, és oly közel, hogy tisztán láthatom, amint némelyek, karabinnal kezükben, lehajolva, egyik fától a másikhoz futottak. A kapitány leemelve sipkáját, ájtatosan keresztet vetett; néhány öregebb katona követte példáját. Az erdőből lármas e szavak voltak hallhatók: »jaj gyaururusz jaj!« A sűrű karabélylövések egyike követte a másikat, és minden oldalról golyók süvöltöttek. A mieink hallgatva viszonozták a lövéseket és soraikban csak ritkán valának hallhatók e megjegyzések : »az ellenségnek könnyű az erdőből tüzelni,... az ágyúkkal kellene megtámadni őket«, és így tovább-Az ágyutelep láncot alkotott, és úgy látszik, hogy néhány kartács-üdvlövés után az ellenség meggyengült, de pár perc múlva, minden lépés után, melyet a katonaság előre tett, újra erősbödött a tűz, lármas kiáltozás. Alig távozunk háromszáz ölnyire a falutól, midőn záporként kezdtek reánk röpülni az ellenség golyói. Láttam, mint hulltak el a katonák golyóktól találva ... de minek beszéljem el e borzasztó kép részleteit, mikor én magam is majdnem drágán fizettem meg azt, hogy részt vettem az ütközetben. Rozenkranz hadnagy maga lövöldözött karabinjából, egy percre sem hallgatott el, hanem, rekedt hangon kiabált a katonákra s lélekszakadva futkosssott a láncolat egyik végétől a másikhoz. Arca kissé sápadt volt, de ez katonásan szigorú vonásainak csak előnyére szolgált.