Fővárosi Lapok 1880. április (74-99. szám)
1880-04-07 / 79. szám
79. szám Szerda, 1880. ápril 7. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij Félévre ..............................8 frt. Negyedévre .n Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaetmn-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril.júniusi folyamára ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 6, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« A követek. (Gróf Castell Fülöp, 1876.) Szánjatok, Szálljatok, Meg se is álljatok, Könnyek é’s sóhajok, Haza találjatok. Siető gondolat Egy rövid perc alatt Pihenj meg házamban, Ahol jó anyám van, Aggódó szivének súgd ezt legott: »El meg a fiad, ki rég elhagyott.« Szálljatok, Szálljatok, Meg se is álljatok, Könnyek és sóhajok Haza találjatok ! Haza, hol kínlódva, Jó anyám aggódva Magába zárkózik S érttem imádkozik. Súgjátok : »Isten megövá fiad, Golyó és kard között épen maradt.« Szálljatok, Szálljatok, Meg se is álljatok, Könnyek és sóhajok Haza találjatok! Zörgetve ablakát, Oszlatva bánatát, Kérjétek, pihenjen, Aludjék csöndesen, Angyalok álljanak ágya előtt S álmodja, mennyire szeretem őt. Gr. Zichy Géza. — Az irónő leánya. (Elbeszélés.) Gyarmathy Zsigánétól. (Folytatás.) gr. Mikor mama valami másfél év múlva megérkezett utazásából, úgy találta, hogy ha lehet, még közönségesebb vagyok, mint voltam, s mint mondta, csak abban volt egy kis reménye, hogy az Írásom eléggé jó s igy letisztázhatom röptében írt beszélyeit; ez által szellemem fejlődik és közönséges ízlésem nemesül. De tartok tőle, nem ért célt, mert bármily figyelemmel kezdtem a másoláshoz, egy pár soron túl csak másoltam a nélkül, hogy tudtam volna, mit írok; gyakran még az is megtörtént, — de ezt csak az öreg Kunyhós néni tudta — hogy önkénytelenül azt írtam egy lapra, amit magam éreztem, aztán mindig észrevettem a dolgot s azt a lapot hirtelen szétszakgattam és másoltam tovább. De minthogy mama, mióta vendégeink nem járnak, folyton itt, roppant sok volt a másolnivalóm. Eleinte kissé bajosan ment, mert nem voltam hozzászokva a rendszeres munkához: lázas sietséggel vetettem a betűket egymás után, aztán még lázasabban futottam be kedvenc helyeimet s mikor aludni tértem, először történt, hogy izgatottan forgolódtam ágyamban és számítgattam, hogy a faluban éjfélre vagy hajnalra kukorékolnak-e a kakasok ? Elégületlen voltam magammal , éreztem, hogy se nem másoltam, sem az erdőben nem jártam annyit, mint lehetett volna s pár hét alatt, ha nagyritkán a mama aranyos baját rendeztem, már nem volt okom nevetni, ha a tükörbe tekintettem, mert bár nagy volt a különbség egy finom és egy közönséges arc között, de az én szobafehérségem, elöntve lázas pirtól, mégis hasonlított a mama fehérrózsás színéhez. De rendre kitaláltam valamit s most is azt hiszem, úgy van az, hogy akkor haladhatunk előre, ha minden dologhoz olyan szorgalommal fogunk, mintha még nagyon sok munkánk lenne, de olyan nyugalommal végezzük, mintha csak azt az egyet kellene végezni. Mikor erre rájöttem, minden megváltozott; az időt felosztottam és egész nyugalommal végeztem teendőimet s rendre visszatért egésséges színem. De mig ez történt volna, egy napon kimerülten és lázasan tartottam a kunyhó felé ; az öreg asszony nyugodtan olvasgatta bibliáját; mikor köszöntöttem, rám tekintett, nyugodt, bánatos nézésével, hosszasan nézett szemembe, aztán az a különös kifejezés, mely egy párszor már mutatkozott arcán, előtérbe lépett és szemében felgyűlt az ismert tűz s úgy villogott, mintha szivembe akarna szúrni. Kellemetlen érzés fogott el s távozni akartam, de ő megragadta kezemet s éles hangon kérdezte: — Leány! Mi bajod ? Oh, én látom, hogy valami nincs a renden! — S oly rémséges hahotába tört ki, hogy megrezzentett, sebesen dobogó szívvel kissé hátraléptem; de aztán felébredt bennem szokott merészségem : bátran szeme közé néztem s egész nyíltan igy szóltam hozzá: — Kunyhós néni! Ha még egyszer ilyen különös tekintettel néz rám, s ily rémesen nevet, soha sem fogok többé a kunyhója előtt elmenni! Azt nem ígérhetem, hogy a kunyhótetőt elkerülöm, mert azt a kilátást és a fészkek lakóit el nem hagyhatom, de úgy fogok odamenni, hogy észre sem veszi , szóval nem találkozunk többé együtt! Míg beszéltem, arcáról eltűnt az a különös kifejezés, és végtelen bánatot tükrözött vissza, fejét annyi megadással és összetörve hajtotta meg, hogy szivemben a régi részvét újra éledt. — Maradj, gyermek! — szólt csaknem eldőleg. — bolond voltam . . . soha se feledd, hogy egyszer »bolond asszony«-nak hívtak . . . aztán meg az ember sokszor olyan gonosz! . . . Pedig hát nem okozna az senkinek fájdalmat, ha téged valami rossz érne! Tehát ne is érjen semmi, te kedves kis éneklő madaram! Annyi szeretet és jóság volt hangjában, hogy egészen megnyugtatott, de azt mégis csak szerettem volna tudni, miért viselte úgy magát az elébb? Hanem az öreg, mint rendesen, most is bibliájához menekült és olvasta fenhangon: »Aki gondolkodik gonoszt cselekedni, azt felette igen gonosznak hívják.« — No most már ismét tündöklik a szemed és arcod az egésségtől, — szólt néhány hét múlva Kunyhós néni. — Igen, mert rájöttem a dolog nyitjára, s higyye el, olyan nyugodt és boldog vagyok, mint csak lehet egy hozzám hasonló libácska. Most, amióta berendeztem magamnak a dolgot, többé nem zaklat a lázas sietség, melynek igazán nem volt látszatja. Most bármily sokat ir mamna, győzöm a másolással s ez oly sok gyönyörűséget ad . . . — A másolás ? — No, nem épen az , de látja Kunyhós néni, mig egész nap szabadjára barangoltam, nem tudtam eléggé méltányolni e szabadságot. Gyakran megtörtént eddig, hogy a nap felkeltének teljes pompájában nem tudtam oly igazán gyönyörködni, mint most egy vékonyka sugárban, mikor a nyárfák között íróasztalomra téved. Mióta az álomtól elszakított órák árán szerzek magamnak szabad időt, sokkal becsesebb az előttem, s arra is csak azóta gondolok, hogy hányan vannak, kik sokkal többet görnyednek, mint én, s a mellett nélkülözik mindazt, a miben én bővelkedem. — Hát ugyan miben bővelkedet te szegény kis leány ? — Nagyon sok jóban, édes kunyhós néni. Hát nem lakom-e szép tágas szobákban, melyeknek nagyobb részét úgy tele rakhatom télire virággal, ahogy nekem tetszik és órahosszat elnézhetem, hogy az apa kedvenc téli virága, a filodendron mint nyújtja a világosság felé sajátságos óriás leveleit. Ha a másolást végzem, tehetek ami nekem tetszik és nem kell élelmemért idegeneknek dolgoznom; gyönyörködhetem mindig a természet nagy szépségében , pedig apa azt mondta, hogy ez nagy áldás és nagy városokban a pincelakások nyomorultjai meg vannak ettől fosztva. Aztán a mi mindennél kedvesebb előttem, visszagondolhatok mindig édes jó apára, aki szeretetével úgy elárasztotta gyermekkoromat. Hisz hányan vannak, kik olyan korán vesztették el atyjukat, hogy rájuk sem tudnak emlékezni; ezeket kell sajnálni Kunyhós néni! — Igaz. De te soha sem említed nagy szerencséid között azt, hogy írónőnek lehetsz a lánya ; dicsőségében osztozol, hogy műveit lemásolod s ez által segédkezet is nyújtasz, hogy minél több munkával lephesse meg a világot. Hát arra nem gondoltál-e, hogy miért dicséred mindig a mások munkáit, mig a magadéiról hallgatsz ? Ez olyan kérdés volt, melyre soha sem gondoltam , tehát várjon nem is szeretem én a mama munkáit ? És csak nem fogom én gáncsolni, amit egy olyan tudományos mama ír! . . . De milyen különös is ez a vén asszony . . . igazán nem mernék előtte valami rosszat gondolni, úgy belát az ember szívébe. — Nagyon megütődtél, kislány ! No de ez ne zavarja boldogságodat, hátha csak te nem tudod felfogni a mamád nagyszerűségét . . . — Az bizonyosan úgy is van, édes kunyhós néni. — Lehet. De én mégis gondoltam valamit: tudod, ha te úgy másolás közben ott felednéd a magad eszméivel beírt lapokat, az nagy előnyére válhatnék mamádnak, mert lehetnek még többen is, akik nem lelkesülnek a híres írónő munkáin, s azoknak, mint épen elütő, a tied tetszeni fog. Gondold meg csak, mily büszke lennél rá, ha a kritika is épen ama részeket emelné ki, melyeket te írtál. — De már igaz, hogy Kunyhós néni olyan különöseket gondol! Látja, ha így beszél, meg sem mutatom többé gyarló firkáimat! — Oh, bár egy parányi becsvágy szorult volna beléd! — mondta sóhajtva s intett hogy elhagyhatom. (Folyt. köv.) — Daniela. (Francia regény.) Írta Étienne Énault. (Folytatás.) Ezt látva Oktáv, egyszerre kimondhatatlan ijedség lepte meg s kiosont ott, ahol bejött, miközben a zsámolyszéket fölborítá. Márk és Daniéla besiettek a zajra s átkutatták a szobának minden zugát.— Alkalmasint lidérc vagy macska járhatott itt, — szólt aztán Daniéla. — Húgom, ön nem hisz a lidércekben, a macskák pedig nem szokták a bútorokat felborítgatni. Ezt mondván észrevette, hogy az ablak rosszul van becsukva. — Ne ijeszszen meg, bátyám! Minő véleményben van ön ? — Oh, mitől se tartson, legyen nyugodt, — viszonzá Márk, ökölre szorítva a kezét. — Nincs oka önnek a félelemre. Aztán jó éjt kívánva, oda hagyta a kunyhót. Daniela azonban nem küzdhette le félelmét teljesen s a legnagyobb gonddal zárta be mind az ajtót, mind az ablakszárnyakat.