Fővárosi Lapok 1880. június (123-146. szám)
1880-06-03 / 125. szám
125. szám Csütörtök, 1880. junius 3. Tizenhetedik évfolyam. Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 írt. Negyedévre ....................4 „ Megijelenik az Ünnep utáni napokat kivév mindennap. Szerkesztői iroda:FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, tarátok tere... Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A játszótárs. (Elbeszélés.) Harmath Lujzától. (Folytatás.) Leó még fáradtabb lett, szemeibe könyek tolultak, mit hirtelen letörölt, s azután hátravetette fejét s szelíd, de büszke hangon szólt: — Jól van, még ma beszélek a gróf úrral s eltávozom innét, hol igy megaláztak! Izidora lesütötte szemét s hallgatott. Látszott, hogy megbánta tettét, de büszkesége nemt engedte, hogy azt bevallja. Leó szomorú hangon folytatta: — Az árvaházból szívesen jöttem el, mert ott semmi sem lett volna belőlem! Ott, igaz, keveset adtak, de legalább bántalmakat nem kellett eltűrnöm! Inkább visszamegyek oda, mintsem itt üssenek. Isten önnel, kisasszony! Bocsásson meg nekem. E szavak után lehajtott fővel haladt az után s lelkében végtelen elkeseredést vitt magával, úgy érezte, hogy fájdalommal távozik e helyről, de a lelkében szunnyadó büszkeség nem engedte, hogy maradjon. Boldog volt itt és mégis keserű emléket visz magával. Hol lesz ezután hazája ? Keserű könyek csordultak ki szeméből. Haragudott önmagára is, de végtelen keserűséggel gondolt a gőgös, indulatos leányra, ki felemelte rá kezét. Egy terebélyes hársfa alá ért, hol egy padra ült le, midőn gyöngéd kéz ereszkedett vállaira. — Leó! — szólt szelíd hangon Izidora. A fiú meglepetve kiáltott föl: — Mit akar ? — No, ne haragudjál rám,Leó! Ugye elfeleded, amit tettem ? A fiú hálásan tekintett a leányra, de a különböző érzelmek vívódása miatt nem bírt szólani. — Ugye, nem haragszol ? No, itt a kezem. Leó kezében tartotta a grófleány kezét, kinek arcán látszott, hogy kevéssel azelőtt könyek peregtek le azon végig, s most olyan engesztelőleg, olyan kérőleg tekintett rá. — Kegyednek jobb szíve van, mint hittem! — szólt a fiú hálásan, — ezt nem feledem el soha! Isten áldja meg értte! — Ugye, nem megysz el, Leó ? — szólt Izidora kissé remegő hangon. — Nem, nem! — felelt a fiú, s azt hiszszük, hogy e pillanatban feledve volt előtte teljesen a bántalom, s csak kedves játszótársát látta, ki oly esdeklőleg, oly odaadólag nyújtotta neki kezét. II. Ily jelenetek gyakran fóldúltak elő a két gyermek közt. Izidorát a nagy szabadság, melyet élvezett, önfejűvé, zsarnokká tette, s midőn játszótársában is felcsillámlott néha az önérzet, akkor meg volt lepetve , ő engedett, ő nyújtotta kezét az általa megalázott fiúnak. Különben is a kis, alig tizenkét-tizenhároméves gyermekben kétféle lélek lakott. A nemes gyöngédség és a határtalan büszkeség, a mint egyiket vagy másikat a rá gyakorolt benyomások hozták felszínre. Elégszer megalázott valakit környezetéből s ha az akarat nélkül tűrte, még szánalmat sem érzett iránta, mig ha erős akarattal vagy önérzettel találkozott, mindent elkövetett, hogy hibáját jóvátegye. Leó engedelmes, szelíd volt hozzá mindaddig, míg büszkeségében nem sértették. De ilyenkor dacos, engedetlen lett, mi Izidorát meghajolni készteté. A kastélyban különben mindenki szerette a sok jó tulajdonnal biró fiút. Az öreg Bernáthnénak valóságos kedvence lett. Szobája mellett egy kis kamra állott s ezt rendezte be a fiú számára, hogy jobban gondját viselje; az ő számára külön terített asztalnál ült Leó is. Alig egy éve, hogy e fiú kikerült az árvaházból, s legalább három évvel látszott idősebbnek, mint mikor a kastélyba jött. Bernáthné, számos tapasztalása következtében, tizenöt évre tette évei számát. Értelmes, ügyes volt és szívesen teljesített apróbb megbízásokat, s főkép Bernáthné iránt valóságos fiúi tisztelettel viseltetett, mi az öregasszonyt még jobban megnyerte. Ha Leó szomorúan tért kis szobájába, elégszer faggatta annak okáért, de a fiú, bármi történt játszótársa és ő közötte, nem panaszkodott. Ha fájt is lelkének a méltatlanul szenvedett sérelem, azt mélyen el tudta rejteni. Bernáthné aszszony sem bírta ilyenkor szóra indítani. Néha a fiú erős elhatározással menni készült , hogy hová, arról nem bírt tiszta fogalommal, de Izidorának egy szívélyes mosolya, egy engesztelő szava, mint ragyogó nap a ködöt, eloszlatta lelkéről a borút. Ilyen küzdelmek között telt el ismét egy év, a második, mióta ide jött. A tavasz ismét elhozta illatos virágait s vidáman röpdöső madárseregét. A fák teljes pompájukban díszlettek, a levegő tele volt napfénynyel, virágillattal és tarkábbnál tarkább lepkékkel. A hegyek tetőiről eloszlott az utolsó hó s minden örült az ébredő természet bűbájának. A kastély homlokzatával szemben emelkedett a »Virágos hegy«, mely talán onnan kapta nevét, hogy rajta az első tavaszi napsugár ezer meg ezer tarka virágot csalt ki a világos zöld levelekkel borított földből. Oly szép volt, e hegyhát a sok hímes virággal, a szeszélyes alakú Szikladarabokkal s egy vár regényes omladékával, gyönyörűség volt ránézni. Izidora és Leó majd mindennap elmentek e helyre s bőven megdézsmálták gyönyörű virágszőnyegét. Leginkább a gróf számára, ha otthon volt, mert ő nagyon szerette a mezei virágot. Beszélik, hogy századokkal ezelőtt e hegytetőn állott az Erdőfalvi grófok vára, viharral, vészszel dacolva sok időn keresztül. Mi késztette őket, hogy ősi fészküket az enyészetnek adták át, nem szól róla a krónika. Lehet, hogy háborúk viszálya, vagy a művelődés terjeszkedésével a kényelem szeretete ösztönözte őket, hogy a szűk, hegyi várlakást a völgyben épített kastélylyal cseréljék föl. A kastély előtt terrasz állott, lombsátorral födve, hol a gróf rendesen a délutáni időkben olvasni szokott. E helyről festői volt a kilátás. A távoli kékes ködben homályos alakokkal rajzolódtak le az örökzöld fenyvesekkel koszorúzott havasok, a fellegek szeszélyes alakjai közé emelvén fel ormaikat; a völgyben elszórt falvak, messze fénylő templom-tornyaikkal ; a hegyoldalakon itt-ott sötétebb ugar-csíkok s szemben a »Virágos hegy« himes szőnyegével. A gróf órákig elnézte e szép tájat. Elégszer látta, hogy siet a két gyermek föl a hegyre, hogyan szedik nagy bokrétákba a virágokat s hogyan óhajtja Izidora a szikla élén tanyázó csöngetyű-virágot, s hogyan siet Leó, szikláról-sziklára ugorva, hogy kis úrnőjének kedveskedjék. A gróf egy párszor intette is a fiút, hogy ügyeljen, mert a repkényekkel befutott szikla könnyen elválhatik és lezuhan a völgybe — vele együtt. A fiú hallgatásából azt következtette, hogy talán leányának parancsa űzi az engedelmes fiút e veszélyes ösvényekre. A nevelőnő mindig jónak látta alant maradni s igy ő mit sem tudott a merész és veszélyes játékról. Egy napfényes napon a gróf ismét ott ült kedvenc helyén. Néhány hava, hogy a hó által borított vidék a grófra nézve elvesztette vonzalmát. Ő a természetet szerette ébredésében és nem pihenésében, melyet mindig ridegnek tartott. De most ismét oly szép volt minden s a gróf elégedetten tekintett körül. A távoli havasok, a vetésektől zöldelő hegyoldalak, a fáktól szegélyezett mezei utak, a »Virágos hegy« imponáló szikláival, mind oly szép, megragadó; még a játszótársak sem hiányzanak a hegytetőről. — Ismét ott és ismét magokban, — szólt elégedetlenül a gróf, s a mellette levő asztalon a csengetyűhöz nyúlt. Ferenc azonnal megjelent. — Hol van Belangier kisasszony ? — Sétálni ment. — Kivel? — A kisasszonynyal! Leó is velük van. — Jól van! Mehetsz! Ferenc távozott. Ez nem jól van igy! — tűnődött a gróf magában. Ezen változtatnom kell! Minden, a mi túlzott, káros befolyást gyakorolhat. Leányom nevelése teljesen elhanyagolt s a szemrehányás engem is illet! Maholnap nem gyermek többé s még egyre gondtalanul futkossa a mezőket. Ezt nem tűröm tovább ! E fiúban is sok tehetség van, kár, ha veszendőbe megy. Ki tudja, nem nyer-e benne a társadalom egy kitűnő művészt. Még ma beszélek vele! Clemence úgy sem gondol gyermekünkkel, tehát magam veszem kezembe a kormányt, különben lelkemnek e legdrágább része teljesen elsatnyulhat. (Folyt. köv.) Angol bosszú. (Francia elbeszélés.) Írta Pierre Zaccone. (Folytatás.) — Ki beszél hozzám ? — kérdé némi fölindulással, mintha még mindig kétkednék, ébren van-e vagy álmodik. — Jó barátja, kisasszony, — viszonzá Sámuel, — oly egyén, ki szerencsésnek tartja magát, hogy kegyedet megvédelmezhesse s kitől nincs mit félnie. — De hát mégis, ki ön ? — Mit érdekli az kegyedet ? — Hangja oly ismerősnek tetszik. — Meglehet. — Ön Hamden Sámuel úr. — Mit mond kegyed ? Sámuel iparkodott áthatolni szemével a fátyolon, mely a fiatal hölgy arcát födte; utóbbi azonban kétségkívül tartott e kémlelés eredményétől, mert hirtelen a fiatal ember karjába ölte karját s gyorsan magával vonta ezt a Bernard-street felé. Tíz perccel később bérkocsira találtak s a fiatal hölgy, folyvást lefátyolozottan, sietett abban helyet foglalni. Mielőtt azonban beült, visszafordult Sámuel felé s kezét nyújtotta. — Hampden úr, — szólt gyöngéd, kedves hangon, — ön ez éjjel életemet mentette meg; legyen meggyőződve, hogy e szívességét nem fogom elfeledni soha. A mielőbbi viszontlátásig tehát is én rövid idő múlva bebizonyítom önnek, hogy nem vagyok hálátlan. Ezt mondva, hirtelen elhelyezkedett a bérkocsiban s a kocsis megsuhogtatva ostorát, tova robogott, mig a visszamaradt Sámuel hiába töprenkedett a fölött, ki lehet az a fiatal leány, a ki őt oly jól ismerni látszik, egyátalában nem tudta elgondolni. Gondolataiba merülve folytatta útját lassú léptekben a Lombard-street felé. A távolság meglehetős nagy volt s ő több ízben megállott s midőn végre a Bonnington és társa cég hajlékához ért, csaknem éjfél volt. Sietett az e házban levő lakhelyére, alig várva, hogy szobájába juthasson. Azonban mielőtt belépett, észrevette, hogy szokatlan mozgás van a cselédek közt s kérdezősködött ennek oka felől.