Fővárosi Lapok 1880. június (123-146. szám)

1880-06-03 / 125. szám

125. szám Csütörtök, 1880. junius 3. Tizenhetedik évfolyam. Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 írt. Negyedévre ....................4 „ Megijelenik az Ünnep utáni napokat kivév mindennap. Szerkesztői iroda:FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, tarátok­ tere... A­thenaeum-ép­ület) a kiadóhivatalba küldendők. A játszótárs. (Elbeszélés.) Harmath Lujzától. (Folytatás.) Leó még fáradtabb lett, szemeibe könyek to­lultak, mit hirtelen letörölt, s azután hátravetette fe­jét s szelíd, de büszke hangon szólt: — Jól van, még ma beszélek a gróf úrral s el­távozom innét, hol igy megaláztak! Izidora lesütötte szemét s hallgatott. Látszott, hogy megbánta tettét, de büszkesége ne­mt engedte, hogy azt bevallja. Leó szomorú hangon folytatta: — Az árvaházból szívesen jöttem el, mert ott semmi sem lett volna belőlem! Ott, igaz, keveset ad­tak, de legalább bántalmakat nem kellett eltűrnöm! Inkább visszamegyek oda, mintsem itt üssenek. Isten önnel, kisasszony! Bocsásson meg nekem. E szavak után lehajtott fővel haladt az után s lelkében végtelen elkeseredést vitt magával, úgy érezte, hogy fájdalommal távozik e helyről, de a lel­kében szunnyadó büszkeség nem engedte, hogy ma­radjon. Boldog volt itt és mégis keserű emléket visz magával. Hol lesz ezután hazája ? Keserű könyek csordultak ki szeméből. Haragudott önmagára is, de végtelen keserűséggel gondolt a gőgös, indulatos leányra, ki felemelte rá kezét. Egy terebélyes hársfa alá ért, hol egy padra ült le, midőn gyöngéd kéz ereszkedett vállaira. — Leó! — szólt szelíd hangon Izidora. A fiú meglepetve kiáltott föl: — Mit akar ? — No, ne haragudjál rám,Leó! Ugy­e elfele­ded, a­mit tettem ? A fiú hálásan tekintett a leányra, de a külön­böző érzelmek vívódása miatt nem bírt szólani. — Ugy­e, nem haragszol ? No, itt a kezem. Leó kezében tartotta a grófleány kezét, kinek arcán látszott, hogy kevéssel azelőtt könyek peregtek le azon végig, s most olyan engesztelőleg, olyan ké­­rőleg tekintett rá. — Kegyednek jobb szíve van, mint hittem! — szólt a fiú hálásan, — ezt nem feledem el soha! Is­ten áldja meg értte! — Ugy­e, nem megysz el, Leó ? — szólt Izidora kissé remegő hangon. — Nem, nem! — felelt a fiú, s azt hiszszük, hogy e pillanatban feledve volt előtte teljesen a bán­­talom, s csak kedves játszótársát látta, ki oly esdek­­lőleg, oly odaadólag nyújtotta neki kezét. II. Ily jelenetek gyakran fól­dúltak elő a két gyer­mek közt. Izidorát a nagy szabadság, melyet élvezett, önfejűvé, zsarnokká tette, s midőn játszótársában is felcsillámlott néha az önérzet, akkor meg volt le­­petve , ő engedett, ő nyújtotta kezét az általa meg­alázott fiúnak. Különben is a kis, alig tizenkét-tizenhárom­­éves gyermekben kétféle lélek lakott. A nemes gyön­gédség és a határtalan büszkeség, a mint egyiket vagy másikat a rá gyakorolt benyomások hozták fel­színre. Elégszer megalázott valakit környezetéből s ha az akarat nélkül tűrte, még szánalmat sem érzett iránta, mig ha erős akarattal vagy önérzettel találko­zott, mindent elkövetett, hogy hibáját jóvátegye. Leó engedelmes, szelíd volt hozzá mindaddig, míg büszkeségében nem sértették. De ilyenkor dacos, engedetlen lett, mi Izidorát meghajolni készteté. A kastélyban különben mindenki szerette a sok jó tulajdonnal biró fiút. Az öreg Bernáthnénak való­ságos kedvence lett. Szobája mellett egy kis kamra állott s ezt rendezte be a fiú számára, hogy jobban gondját viselje; az ő számára külön terített asztalnál ült Leó is. Alig egy éve, hogy e fiú kikerült az árva­házból, s legalább három évvel látszott idősebbnek, mint mikor a kastélyba jött. Bernáthné, számos ta­pasztalása következtében, tizenöt évre tette évei szá­mát. Értelmes, ügyes volt és szívesen teljesített ap­róbb megbízásokat, s főkép Bernáthné iránt valósá­gos fiúi tisztelettel viseltetett, mi az öreg­asszonyt még jobban megnyerte. Ha Leó szomorúan tért kis szobájába, elégszer faggatta annak okáért, de a fiú, bármi történt játszótársa és ő közötte, nem panasz­kodott. Ha fájt is lelkének a méltatlanul szenvedett sérelem, azt mélyen el tudta rejteni. Bernáthné asz­­szony sem bírta ilyenkor szóra indítani. Néha a fiú erős elhatározással menni ké­szült , hogy hová, arról nem bírt tiszta fogalommal, de Izidorának egy szívélyes mosolya, egy engesztelő szava, mint ragyogó nap a ködöt, eloszlatta lelkéről a borút. Ilyen küzdelmek között telt el ismét egy év, a második, mióta ide jött. A tavasz ismét elhozta illa­tos virágait s vidáman röpdöső madárseregét. A fák teljes pompájukban díszlettek, a levegő tele volt nap­­fénynyel, virágillattal és tarkábbnál tarkább lepkék­kel. A hegyek tetőiről eloszlott az utolsó hó s minden örült az ébredő természet bűbájának. A kastély homlokzatával szemben emelkedett a »Virágos hegy«, mely talán onnan kapta nevét, hogy rajta az első tavaszi napsugár ezer meg ezer tarka virágot csalt ki a világos zöld levelekkel borí­tott földből. Oly szép volt, e hegyhát a sok hímes vi­rággal, a szeszélyes alakú Szikladarabokkal s egy vár regényes omladékával, gyönyörűség volt rá­nézni. Izidora és Leó majd mindennap elmentek e helyre s bőven megdézsmálták gyönyörű virágszőnye­gét. Leginkább a gróf számára, ha otthon volt, mert ő nagyon szerette a mezei virágot. Beszélik, hogy századokkal ezelőtt e hegytetőn állott az Erdőfalvi grófok vára, viharral, vészszel da­colva sok időn keresztül. Mi késztette őket, hogy ősi fészküket az enyészetnek adták át, nem szól róla a krónika. Lehet, hogy háborúk viszálya, vagy a műve­lődés terjeszkedésével a kényelem szeretete ösztö­nözte őket, hogy a szűk, hegyi várlakást a völgyben épített kastélylyal cseréljék föl. A kastély előtt terrasz állott, lombsátorral födve, hol a gróf rendesen a délutáni időkben olvasni szokott. E helyről festői volt a kilátás. A távoli kékes ködben homályos alakokkal rajzolódtak le az örök­zöld fenyvesekkel koszorúzott havasok, a fellegek szeszélyes alakjai közé emelvén fel ormaikat; a völgy­ben elszórt falvak, messze fénylő templom-tornyaik­kal ; a hegyoldalakon itt-ott sötétebb ugar-csíkok s szemben a »Virágos hegy« himes szőnyegével. A gróf órákig elnézte e szép tájat. Elégszer látta, hogy siet a két gyermek föl a hegyre, hogyan szedik nagy bokrétákba a virágokat s hogyan óhajtja Izidora a szikla élén tanyázó csöngetyű-virágot, s ho­gyan siet Leó, szikláról-sziklára ugorva, hogy kis úrnőjének kedveskedjék. A gróf egy párszor intette is a fiút, hogy ügyel­jen, mert a repkényekkel befutott szikla könnyen el­­válhatik és lezuhan a völgybe — vele együtt. A fiú hallgatásából azt következtette, hogy talán leányának parancsa űzi az engedelmes fiút e veszélyes ösvé­nyekre. A nevelőnő mindig jónak látta alant maradni s igy ő mit sem tudott a merész és veszélyes játékról. Egy napfényes napon a gróf ismét ott ült ked­venc helyén. Néhány hava, hogy a hó által borított vidék a grófra nézve elvesztette vonzalmát. Ő a ter­mészetet szerette ébredésében és nem pihenésében, melyet mindig ridegnek tartott. De most ismét oly szép volt minden s a gróf elégedetten tekintett körül. A távoli havasok, a vetésektől zöldelő hegyoldalak, a fáktól szegélyezett mezei utak, a »Virágos hegy« imponáló szikláival, mind oly szép, megragadó; még a játszótársak sem hiányzanak a hegytetőről. — Ismét ott és ismét magokban, — szólt elé­gedetlenül a gróf, s a mellette levő asztalon a csen­­getyűhöz nyúlt. Ferenc azonnal megjelent. — Hol van Belangier kisasszony ? — Sétálni ment. — Kivel? — A kisasszonynyal! Leó is velük van. — Jól van! Mehetsz! Ferenc távozott. Ez nem jól van igy! — tűnődött a gróf magá­ban. Ezen változtatnom kell! Minden, a mi túlzott, káros befolyást gyakorolhat. Leányom nevelése teljesen elhanyagolt s a szemrehányás engem is illet! Maholnap nem gyermek többé s még egyre gondtalanul futkossa a mezőket. Ezt nem tűröm to­vább ! E fiúban is sok tehetség van, kár, ha veszen­dőbe megy. Ki tudja, nem nyer-e benne a társada­lom egy kitűnő művészt. Még ma beszélek vele! Cle­­mence úgy sem gondol gyermekünkkel, tehát magam veszem kezembe a kormányt, különben lelkemnek e legdrágább része teljesen elsatnyulhat. (Folyt. köv.) Angol bosszú. (Francia elbeszélés.) Írta Pierre Zaccone. (Folytatás.) — Ki beszél hozzám ? — kérdé némi fölindu­lással, mintha még mindig kétkednék, ébren van-e vagy álmodik. — Jó barátja, kisasszony, — viszonzá Sámuel, — oly egyén, ki szerencsésnek tartja magát, hogy kegyedet megvédelmezhesse s kitől nincs mit félnie. — De hát mégis, ki ön ? — Mit érdekli az kegyedet ? — Hangja oly ismerősnek tetszik. — Meglehet. — Ön Hamden Sámuel úr. — Mit mond kegyed ? Sámuel iparkodott áthatolni szemével a fátyo­­lon, mely a fiatal hölgy arcát födte; utóbbi azonban kétségkívül tartott e kémlelés eredményétől, mert hirtelen a fiatal ember karjába ölte karját s gyorsan magával vonta ezt a Bernard-street felé. Tíz perccel később bérkocsira találtak s a fiatal hölgy, folyvást lefátyolozottan, sietett abban helyet foglalni. Mielőtt azonban beült, visszafordult Sámuel felé s kezét nyújtotta. — Hampden úr, — szólt gyöngéd, kedves han­gon, — ön ez éjjel életemet mentette meg; legyen meggyőződve, hogy e szívességét nem fogom elfeledni soha. A mielőbbi viszontlátásig tehát i­s én rövid idő múlva bebizonyítom önnek, hogy nem vagyok há­látlan. Ezt mondva, hirtelen elhelyezkedett a bérko­csiban s a kocsis megsuhogtatva ostorát, tova robo­gott, mig a visszamaradt Sámuel hiába töprenkedett a fölött, ki lehet az a fiatal leány, a ki őt oly jól is­merni látszik, egyátalában nem tudta elgondolni. Gondolataiba merülve folytatta útját lassú lép­tekben a Lombard-street felé. A távolság meglehetős nagy volt s ő több ízben megállott s midőn végre a Bonnington és társa cég hajlékához ért, csaknem éjfél volt. Sietett az e házban levő lakhelyére, alig várva, hogy szobájába juthasson. Azonban mielőtt belépett, észrevette, hogy szo­katlan mozgás van a cselédek közt s kérdezősködött ennek oka felől.

Next