Fővárosi Lapok 1881. február (25-47. szám)
1881-02-23 / 43. szám
Szerda, 1881. február 23. 43. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. H. emelet. Előfizetési dij: Félévre ............................. » Negyedévre «.»•••■» Megjeleníti s az ünnep utáni napokat kivevő mindennap«FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A tervozóhoz. 1. A merre mégy, mint egy királynét, Fog üdvözölni a világ ; Ott fog ragyogni fent előtted A nap, mint diadalmi láng. A halmok íve a tavasznak Lombkoszorúival fogad; Víg, csattogó dal hangja zendül, A merre utad elhalad. Az utazók sürgő csoportja Suttogva kerdi meg neved, És látva arcod glóriáját, Hódolva, némán hajt fejet. Meglátod, így lesz, minden így lesz; Megmondom azt is, hogy miért ? A mely követ, kísér, veled meg: Szerelmemtől s szerelmemért! II. Megáll a robogó vonat, Elédbe futnak kedvesid, És arcuk tündökölni fog, A mint szemed rájok esik. Szavadra szívok feldobog, S magasra száll, miként a hab; Versenyre kél a nagy öröm, Ki öleljen meg hamarabb ? Sugárban égő homlokod A csókok árja lepi el, A ház is, hogy megérkezél, Víg zajba csap, úgy ünnepel. Hogy is ne? Hisz szerelmem, óh, Az is odaér azalatt, S arcodra nézve kedvesid : Ünnepük boldogságodat ! IH. Otthon leszel, — óh ! édes otthon ! Mi is van ennél kedvesebb ? Ha dicsövez, virága szebb ott ; Ha buktunk, nem fáj úgy a seb. Otthon leszel, örömben úszva E kis sziget tükörtaván, Mint bokrok alján a folyócska Gyöngyös vizén a hableány. A gyermekálmok bitvilága Ott most is mindent fénybe von . De visszaverve, fényesebben Égnek sugári arcodon. Otthon leszel, körülzajong a Családi kör kis tábora, Keresve mind, mi kedved őrzi, S mit az némán parancsola. Otthon leszel, hol régen, egykor Szívednek bármi vágya telt, És még se leszsz már ott te boldog, Egy titkos érzés húra kelt. Egy titkos érzés, mely a zaj közt Magányt keres, sóhajba száll, És vonja szíved, vonja messze. — Ahol szerelmem visszavár ! Fejes István. — -----------Szeszélyek. (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) — Édes gyermekem — szólalt meg ekkor, sétáját félbeszakítva Zentei, aki tán a lefolyt halk hangon folytatott beszélgetést nem is hallotta, csak Olga zokogására lett figyelmessé — a fájdalomnak is megvan a maga határa s a halottak mellett az élőkről sem szabad megfeledkeznünk. Szegény anyád derék nő volt, igaz, én mostohafia voltam, de azért úgy tiszteltem, mintha édes anyám lett volna; de végre is, nem volt már fiatal, nagyon soká betegeskedett s igy sokkal jobb volt neki nyugodni menni. A természet rendje, hogy az öregek menjenek s az ifjak maradjanak; nyugodjunk meg hát ebben s ne keserítsük az élőket folyton a miattuk való bánkódással. — Tenni kellene valamit, hogy őt fájdalmából kiragadjuk, — mondá Emma, — egy kis utazás, légváltoztatás . . . — Valóban Emmi, jól mondod, — kapta fel a szót Emil — te mindig el tudod az igazit találni; nn, mit mond hozzá, mein Täubchen ? — Azt, hogy nem lennék képes jelen lelki állapotomban megválni anyám sírjától. Hanem igaza van, igazatok van mindnyájatoknak, én nem vagyok méltányos Emil iránt, beismerem, de máskép nem tehetek, nem lehet! Később, igyekezni fogok, tán sikerülend, — mondá Olga könyeit letörölve. — Emil — folytatá a gyöngédség egy halvány árnyalatával hangjában — mi gyermekkorunkban jópajtások voltunk, később mint serdülő lányka, jól találtam magamat körében, vigsága rám is elragadt, táncoltunk, énekeltünk, mulattunk együtt, egy szóval jó barátok voltunk, miért ne haladhatnánk hát egyetértve végig az életen ? — No persze, Englid mein, hisz mi úgy szerettük egymást, mint a galambok. — De látja, ha most soká együtt maradnánk, félek, ez a jó egyesség nem lehetne tartós, én olyan szomorú vagyok s ön oly vig! Azonban ha az idő telik, talán én is visszanyerem vig kedélyemet s mi ismét a régiek lehetünk. Ezért legjobb, ha nem pazarolja most rám idejét, hanem visszamegy Zürichbe, folytatja tanulmányait, s majd újra felkeres, ha bánatom kissé enyhült. És egyúttal titeket is kérlek; én tudom, ti mindnyájan szerettek s amit tesztek, a legjobb szándékból jön, de nekem nem válik javamra. Ne vigasztaljatok, ne igyekezzetek szüntelen körötökbe vonni, hagyjatok magamra, hagyjatok anyám sirjánál lenni, a könyek is kiapadnak végre, ha szabad folyást engedünk nekik. — Szegény gyermek, szegény gazdag lány! de elhagyatva, de magadra állsz e jóakarók s e hideg pompa közt! — sóhajtott e szavakra az az ifjú ott a kandalló mellett. IV. Emil szót fogadott, elutazott, a többiek szintén, nem alkalmatlankodtak Olgának vigaszukkal, kissé sértődötten visszavonultak, hagyták őt magára tenni, anyja sírjánál ülni, ha ő úgy akarta, hisz mindig önakaratú, elkényeztetett, szeszélyes gyermek volt, mint ahogy Hedvig barátnői előtt panaszolta, midőn ezek egy-egy bizalmas kávé, vagy tea estélyen csodálkoztak Olga elvonultsága felett. Ő pedig töprengett magában, hol lakosztályában, hol drága halottának sirjánál, órák hosszán át elhagyottsága, jövője felett, mely épen nem biztatóan, hanem nagyon sötét színben tűnt fel előtte. Nagy csapások hirtelen érlelnek. A még alig tizenhat éves lány, ki csak pár hónappal ezelőtt gondtalanul nyújtotta kezét azon ifjú felé, kit anyja és családja férjéül szánt, most egyszerre felismerte ama lépés komolyságát s borzadva gondolt egy oly egyénnel való szövetségre, a ki szivétől oly távol áll s annak legszentebb érzelmeit oly kevéssé tudja méltányolni. S ha még lett volna, kinek fájdalmát elpanaszolja, kivel jövője iránti aggodalmait közölje; de családja, ismerősei a gazdag, élénk, csinos Breiberger Emilt a világ legjobb párthiejának tartották számára s aggodalmait legföljebb kinevették volna; hogyne, mikor áldott emlékű édes anyja, a ki úgy szerette őt, mikor még ő is nyugodtan halt meg a gondolattal, hogy lánya jövőjét e házasság által biztosította a pénzvágy, a kapzsiság kísérletei ellen, melyeknek egy egyedül álló, gazdag lány okvetlenül ki van téve ? Oh, ha anyja látta volna a különbséget, amely most kettőjük kedélye közt felmerült, bizonynyal nem óhajtotta volna annyira e szövetséget. S mintha azt a támogatást, segélyt, melyet az élők nem bírtak neki nyújtani, a halottnál kereste volna, naponta felkereste anyja sírját, órákat töltött ott, a hideg földre, vagy még hidegebb márványra borulva, ott azon a csendes helyen, hol csak bánatos emberek járnak, a kik nem ütköznek meg fájdalmában. Pedig volt közelében egy, a ki anélkül, hogy elmondta volna neki, tán anélkül, hogy valaha szólott volna vele, megérte fájdalmát, mély részvétet érzett iránta s vigasztalásán gondolkodott. Amaz ifjú ember a nevelő, ki ama estén ott a kandalló mellől végignézvén az előtte lefolyt jelenetet, tökéletesen felfogta annak jelentőségét. Azután is látta még a szegény lányt, amint jön-megy egyik teremből a másikba, mint nyugtalan szellem, amely nem leli helyét, látta őt családja körében idegenül, nem értve, nem értetve s látta őt a temetőben, hova saját kedves halottjait látogatni járt. Mert neki is voltak nagy veszteségei, drága halottai s közös érzelmek rokonszenvet keltenek. Így szeretett volna beszélni vele, hátha jól esnék neki enynyi idegen szózat között egy rokonszenves hang, egy résztvevő baráti szó, de miként tegye ? A lányka alig látszott észrevenni őt, tán nem is bírt tudomással létezése felől. De ő ezt nem vélte gőgnek, nem, ennél többre becsülte ama lánykát, csak a bánatos kedély szórakozottságának, mert hisz ő csak az utóbbi, szomorú napok közben került a házhoz. Azonban a véletlen, az emberiség e gyakori pártfogója, neki is segélyére jött, s alkalmat adott a közeledésre. .. Vasárnap délután volt. A Zentei háznál szokottnál nagyobb társaság, zaj, mely Olgát elriasztá. Volt egy kis inasa, kit anyja nevelt, ki határtalan hűséggel viseltetett iránta, ez volt rendes kísérője, midőn a temetőbe ment. Miska most is bérkocsit hozott, kikisérte úrnőjét s a temető bejáratánál levő padok egyikén nyugodtan várt visszatértére. Olga pedig felkereste anyja sírját, leereszkedett a pompás sírkő talapzatára, kezeire támasztá fejét s ott ült, mire sem figyelve, némán, mozdulatlanul. Nem vette észre, hogy, mint annyiszor az előtt nem messze tőle, egy közeli sírkőtől félig eltakarva, valaki részvéttel tekint feléje, valamint azt sem, hogy az ég borong, szürke felhők gyülekeznek feje fölött, mígnem egyszerre sűrű eső kezdett esni, melynek bús cseppjei eszméletre téríték. Felállott, egy búcsúpillantást vetett a sirra és síremlékre s azzal megindúlt a bejárat felé. Azonban alig tett néhány lépést, ijedten állott meg; az eső néhány pillanat alatt záporrá változott s ő semmi óvszerrel sem volt ellátva ellenében. — Szabad lesz nagysádat kocsijáig kisérnem ? — szólalt meg ekkor közelében egy lágy, kellemes, mégis erőteljes férfihang, s ugyanakkor egy esernyő borúlt védőleg feje fölé. Zavartan pillantott fel. Az első pillanatban majdnem felkiáltott »ki ön, mi jogon szólít meg?,« de aztán eszébe jutott, hogy látta már ez alakot, be is volt neki mutatva s bár nevét már elfeledte, tudta, hogy az bátyja fiainak nevelője. Az is eszébe jutott, mikép olykor asztal felett látta őt részvéttel tekinteni feléje, sőt arra is emlékezett, mily szigorú tekintetet vetett egyszer ez az ember jegyesére, midőn az triviális élceivel iparkodott őt mulattatni, s ő akkor még hálás is volt azért a tekintetért. (Folyt, köv.)