Fővárosi Lapok 1881. június (124-146. szám)
1881-06-03 / 126. szám
Péntek, 1881. junius 8. 126. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sí, I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyed évre.......................4 frt. Megjelenik min ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Beteg vagyok . . . Létem tavaszán Sínylek, nehéz kórágyon úszván , Erőm fogy, vész, álél. Légért csengek s kín a lég is, Hő szomj epeszt s ajkamra mégis A hits csöpp mitsem ér. E tűz, e láva, mely eremben Lüktet, csapong vad küzdelemben, Tudom jól, mit jelent; Végső adó ez, mit az élet Élőn csikar a béke végett, Mit a halott nyerend. Legyen! . . . Habár még nem reméltem, Van vigaszom, hogy éltem, — éltem ! Ha nem soká, sokat. A nap rövid volt, oh de fénye Olyan sugárzó . . . Ennyi fényre Kevés egy alkonyat. Érzem az üdvöt, hogy lehellek, Hogy mámorít virág-lehellet S a nap reám tekint. Mit szem belát, kebel beszívhat, He sejtelem életre hívhat: Enyim volt mind, de mind. A porszemet ragyogni láttam A dél hevén, és megimádtam Benne a Végtelent. Majd fölrepültem az egekbe S porszemnek tűnt föl, ott lebegve, A föld világa lent. S magas gyönyörtől elbetelten, Lánykám szivében tárva leltem A mélységek honát. S érzem, míg lelkem kéjbe ring el, Beleszédülni csábos inger Mint tör valómon át. A haldokló ifjú, (Hátrahagyott kéziratból.) Majd jöttek a nehéz, nagy eszmék. Láttam , mi volt; kérdém : mi lesz még ? Lesz-e szükség reám ? Szállunk-e síkra karddal, észszel, Küzdvén dicsően, tiszta kézzel Éretted , oh Hazám ? . . . Igen, igen! Ah éltem, éltem. Egy házadat csekélyre véstem Erőm s hevemre nézz . . . De az életfa reng ... a lombok Meginganak s én porba omlok Nem várva, sejtve vészt. Nem is vihar tán . . . Ám elég volt! Végmosolyom vedd nyájas égbolt S te ha Emlékezet; Mig hamvba dőlsz holt kincseiddel: Avarfödött honodba vidd el Utolsó könnyemet. Ah bús szobám szűk öble tágul; Légyottot ad három világból Mi volt, mi van, mi lesz. Hang, szín, alak fényes gomolyba Szétfoszladozva s összefolyva Zsibong, ragyog, repes. A Végtelen hullámi zúgnak : Belevetem szivemb: e búnak S gyönyörnek serlegét. Rokoneled ugye kitárva ? Egykor te voltál abba zárva. Ő olvad most beléd. Jöjj édes álom! Födj be, födj be! Csak egy tekintet még a földre, Hisz szép volt itt e hely. S lelkem hova vágygyal merül be A tiszta kék sugaras űrbe Emelj, emelj, emelj ! ___________________Indali Gyula. Meghalva. (Elbeszélés). Kazár Emiltől. (Folytatás.) Tíz éves korában egy nagy divatárus-kereskedésbe jutott, ahol az volt foglalkozása, hogy szanaszét küldözgették. Maguk a munkás lányok fogadták föl, hogy legyen nekik is kineki parancsolni, elküldeni, ha valamit otthon feledtek, harapni valót hozni a sorházból, nyalánkságot a cukrásztól, vagy néha egy-egy levelet is vinni, hozni. De ez sokkal jobb helyzet volt az előbbinél. Anyja nagyon intette, hogy járjon mindenkinek kedvében, akkor majd jó dolga lesz. Valóban nagyon tudott alkalmazkodni. A leányok szerették. Később rendes helyet kapott a hosszú, nagy varróasztalnál, és rendes fizetést a kereskedőtől. — Már most akár meghalhatok, — mormogta anyja, mikor Lujza átadta neki az első havi fizetést. — Légy szemes és dolgozz, a mennyit tudsz. Mindig hasznát veszed, még ha meggazdagodol is, mert van ám nekünk gazdag atyánkfia, akinek semmi jót nem tudok kívánni. Ej, jó istenem, szólíts el már magadhoz. E fohászkodásra Lujza szemei könybelábadtak, de anyja rámordult: — Ne sírj én miattam. Majd rendben lesz az én dolgom is nemsokára. Jól mondta. Nem sok idő telt bele, hogy meghalt. Leánya otthon sem volt. Mikor este haza ment (csúf, sáros őszi este volt), anyja akkor is ott ült a szalmás karosszékben, az ölében egy csomó rongy, kezében egy félig elkészült baba. Lujza csodálkozott, hogy nem ég lámpás. Meggyújtotta, lábujj hegyen járt, és várta anyja ébredését. Már késő este volt, s a nagy csöndben még a lélekzet sem hallatszott. Megrémült, és oda rohant anyjához, megragadta kezét. Hideg és merev volt az, már nem is hajlott. Kétségbeesett sikoltása fölkeltette az udvarbelieket, akik kiterítették a halottat. Lujza alig múlt tizenhárom éves, mikor egyedül maradt. Az udvarbeliek azzal vigasztalták, hogy most majd bizonyosan meg fog jelenni a gazdag rokon, akit anyja oly sokszor emlegetett. Nem látott azonban Lujza se gazdag, se szegény rokont. A koporsót ő maga kísérte ki a temetőbe. A temetés utáni reggel, kisírt és dagadt szemekkel, ismét megjelent a varróműhelyben, és folytatta dolgát. A házbeliek ajánlatot tettek, hogy kosztba fogadják. A gyermeklány azonban megtartotta továbbra is a kis szobát, és borszesznél maga főzte eledelét. Senkije nem volt, mindenről magának kellett gondoskodni. Saját magáról gondoskodni egy tizenhárom éves leánynak! Kora reggel ment, késő este jött. Akkor háztartása adott gondot neki. Ideje sem maradt, hogy valakivel beszélgessen, hogy a háziak közül egyikkel jobb ismeretségbe jöjjön, mint a másikkal. Azok megszokták, épen úgy, mint megszokták volt zsémbes öreg anyját. Az idő múlt. Lujza növekedett, és az utcán járók megnézték. Szépen fejlődött. Nem emésztette el ifjúságában a sok fáradság, mert gyerekkorától hozzászokott, megedződött. Mikor tizenhatodik évét elérte, egy festő bimbó lett, nemének és ifjúságának bájával, mihez még rokonszenves bánatosság is csatlakozott. Nem járt sehova. Ismerőse nem volt senki. Mulatni még nem volt soha. Nem táncolt soha. Az élet terheinek viselésében nőtt fel, s rejtélyes borzalommal varrogatta a fényes öltözeteket, mert a selyem és bársony rejtelmesen suttogtak gazdagságról, jólétről. Mi lehet az ? Kiknek jut az ? Hogyan szerzik meg ? III. Néhány hét óta a szép Siroki Bella kisasszony majd mindennap fölkereste a varróműhelyt, hogy napról-napra tanúja legyen a nagyszerű jelenségnek, mennyit haladtak már kelengyéje elkészítésében és hogy milyen szép lesz az. Lujza szolgált felvilágosítással a türelmetlen kisasszonynak, ki nagyon beszédes, fölötte türelmetlen, de szeretetreméltó, jószívű teremtés volt, s úgy látszott, igen-igen boldog. — Édes kisasszony — Lujzának hívják ugye? Tehát drága Lujza kisasszony, sürgessen mindent, s amit csak lehet, kegyed maga készítsen, mert olyan, de olyan ügyes. Ha valamit talán nem jól magyaráztam meg, s valami aggodalom merülne föl, az istenért kisasszony, fusson hozzám, üljön kocsiba, tudassa, tanácsoljon. Amint készen van valamiből az első darab, azzal is siessen hozzám. Istenem, legjobb volna, ha kegyed minden este eljönne, számot adna, hogy mi történt, miképen lesz. Nagyon félek, hogy nem készülnek el a kellő időre, hogy nem lesz minden pompás. Elvárom minden este. Ha talán színházban lennénk, oda is jöjjön el, és nyisson be a páholyba. Sirokiéknál látott Lujza először fényes szobákat, úri háztartást, gondnélküli életet és egy boldog fiatal lányt, aki mindig elmondta neki, hogy mennyire szereti vőlegényét. Gyakran elment oda, mert Bella csakugyan szívesen fogadta. Kirakta előtte csecsebecséit, ékszereit, a fényűzés és szépelgés száz és száz apró bolondságait. Bella sokat sajnálkozott Lujza árvaságán és nagyon csodálkozott, hogy semmit sem ismer a világ-ből. Elvitte magával színházba és megkocsiztatta vasárnaponként. Lujza nemcsak a világot nem ismerte, hanem még a város távolabbi részét sem. Az ismeretség következménye az lett, hogy Bella a menyegző után Lujzát maga mellé vette varrónőnek. A fiatal nő szerette a piperét ,és Lujzának elég sok dolga akadt körülötte. Most már egészen más körbe jutott, hol a mindennapi élet kemény ujjainak nyomát nem érezte; hol állandó a derültség; nagyvilágban jártas emberek élnek és külön szokások szerint mozognak. Lujza figyelt mindenre, mert oly szokatlan volt minden. De menynyivel könnyebb itt az élet és milyen egészen más is az ilyen élet. A szép, fiatal lánynak bókokat is mondtak. Észre kellett vennie, hogy foglalkoznak vele, hogy a látogatók szívesen megszólítják. E környezetben bátortalan és visszahúzódó lett és komolysága érlelődött. A nyarat fürdőn töltötték, az őszi falun. Bella nem nélkülözhette komornáját. A falun gyakori látogatója volt a családnak egy fiatal úr, Déznai Miklós, kinek a folyó túlsó részén volt birtoka, s hires vadászatokat és agárversenyeket szokott rendezni, amiknek hírét még apja állapította meg, egy vidám és pazarló öreg úr, aki már régen rossz termésekkel és telekkönyvi betáblázásokkal küzködik. Lujza a nagy gyümölcsös szélén találkozott a fiatal Déznaival először. Akkor is vadászatról jött, s pihenni tért be a rövidebb útón az urasági kastélyba. A fiatal úr néhány percig nézte, hogy Lujza hogyan szedi le egy kosárkába a hamvas szilvákat. Azután engedelmet kért, hogy segíthessen, s ezt igen fürge szolgálatkészséggel teljesítette is. Buzgalmában hajlandó lett volna minden szilvafát megszedni. Vidáman és sokat beszélt. — A leány nem kérdezte, hogy kicsoda és csak röviden válaszolt: — A kisasszonyt még soha sem láttam itt. Bizonyára kedves barátnője ő nagyságának. Lujza gúnyosan mosolygott. — Ő nagysága parancsol velem. Fölvette a kosárkát és elsietett. Az urilak verandája előtt társaság volt együtt. Oda vitte a gyümölcsöt, s mire Déznai is megérkezett, Lujzát már nem találta. Hanem ettől az időtől kezdve, Déznai akárhányszor jött Bükkyékhez (Bella férjét hívták Bükkynek, soha sem távozott el a nélkül, hogy Lujzával ne igyekezett volna néhány szót váltani. (Foly. köv.)