Fővárosi Lapok 1881. december (274-298. szám)

1881-12-03 / 276. szám

L e g j o b b otthon. (Elbeszélés.) irta F-né Gyújtó Izabella. (Folytatás.) — Hahó! — hangzott egyszerre a magasból — hahó! hahó! — viszhangozta százszorosan a bérc. — Ez Simon gazda! — mondá Judith, zavarttan bontakozván ki Kálmán karjaiból — jelenti, hogy vár reánk a forrásnál. Hahó! — felelt vissza csengő hang­ján és sietve haladott előre az úttalan helyen, olykor kezeivel kapaszkodva egy egy kiálló sziklába, vagy tövises kökény és borsfenyő bokor ágaiba s nevetve tekintett vissza egy egy magasabb pontról Kálmánra, kit a meredek kapaszkodó kezdett kifárasztani s verej­tékben úszó arccal, lihegő kebellel is alig alig birt haladni. Végre Judith megszánta, megállóit s egy különösen nehéz helyen kezét nyujtá feléje segítségül. — Csakhogy megkönyörült egyszer már rajtam — mondá, homlokát törülve Kálmán — azt hittem, már a végtelenbe csalogat így maga után, mígnem kime­rülve omlok össze lábainál. Van e még sok ebből a jó útból? — Még van egy darabka, de fenn aztán hűs for­rás és reggeli várakozik reánk. — S akkor már a tetőn leszünk ? — Hogy is ne! ez csak az első állomás, a java még azután következik. Kéz kézben, egymáson segítve, csakhamar le lett téve a még hátra levő út a forrásig, hol Simon gazda lágy térítőt borított egy kiálló sziklatömbre néhány bokor árnyában, egy másik, köré felrakva a hozott eleséget. Judith leült a takaróra s helyet mutatott maga mellett Kálmánnak, a­ki inni készült a forrás csábítóan előbugyogó vizéből. — Nem szabad , előbb pihenni kell — figyelmez­­tető az okos leány. — Tudja, kedves Judith — szólt, engedelmesen letéve kezéből a poharat, Kálmán — hogy mindketten odalenn feledtük utikészleteinket ? magácska is, kis gondos gazdasszony. — Simon gazda fia majd felhozza, ugyebár Fer­ke ? — szólott egy kis sihederhez, a­ki épen abban működött, hogy egy jókora sziklatömböt helyéből ki­mozdítva, a mélységbe gurítsa. —■ Megyek már! — felelt a fiú, még egy hatal­mas lökést adva a kőnek, mely lassan megindult, aztán mind sebesebb futást nyerve, nagy robajjal sietett, néha magasan felugorva, folyton veszítve súlyából s végre ezer darabra törve, nem tudott a mélység fenekére jutni. — így van ez, uram — mondá Simon gazda, látván, hogy a kő esése leköté Kálmán figyelmét, egy második, nagyobbat küldve utána — az esés oly erős, s a mélység oly nagy, hogy egy kavics sem juthat egé­szen le az aljba. Aztán ő is leült kevés távolságra s az általa már a »kőre« kalauzolt utasok neveinek és élményeinek el­beszélésével mulattatta hallgatóit. —• Vigyázzon, kígyó! — kiáltott fel egyszerre Kálmán, Judithot karjánál fogva megragadván. — Ne féljen, csak ártatlan sikló —■ viszontá egész nyugodtan Judith — még ő fél tőlünk, szegény. Nem látja, mint igyekszik a csermely hullámai közé s mily szép gyűrűket hányva siet tova ? Bizonnyal éhes és eleséget keresni jött elő fészkéből, honnan valamely szegény egércsaládot pusztított ki. — Ilyen a természet rendje — felelt, a tovasiető sikló után bámulva, Kálmán — az egyiknek vesznie kell, hogy a másiknak helyet adjon. Hányszor nem kell saját boldogságunk árán megvásárolnunk a má­sokét ! Judith bosszú, kérdő tekintetet vetett Kálmánra úgy szerette volna e vonatkozás értelmét kiolvasni arcából. — Azt hiszem, már eléggé kipihentek, hozzá lehet kezdeni a falatozáshoz — zavarta fel az ábrán­­dozókat Simon gazda. A hegyi éles­ség s a fáradságos hegymászás minden ábrándozás mellett étvágyat okoz s háttérbe szorítja szívbajainkat. Kirándulóink sem hagyták szé­gyenben az ízletes falatokat s a forrás üdítő jéghideg vizét. Ezalatt Eei’ke is megérkezett, felhozta az alant feledt tárgyakat s melléje még egy hatalmas ágat a piros bogyós kőrisfáról. — Be jól gondoltad — szólt, egy szép pirosra sült lúdcombbal jutalmazva a fiú fáradságát, Judith — majd gyöngyöt fűzök belőle. Midőn Simon gazda is jóllakott fiával együtt, felszedték a sátorfát és tovább vándoroltak. — Nem megyünk mi is fölfelé ? — kérdé Judith. — Ne még egy kissé, hisz van időnk, itt olyan jól érzem magamat. Még vázlataimon is kell tennem egy pár vonást, mig a képek élénk emlékemben vannak. — Nem bánom, az alatt én is felfűzöm a gyön­gyömet. Ezzel Kálmán elővette vázlat­könyvét, Judith le­szedegette a kőrisbogyókat s kosárkájából tűt, fonalat szedve elő, hosszú gyöngy­füzéreket készített belőlük, feltekerte nyakára, Kálmán kalapjára, majd paj­zánál összekötözte vele kezeit, hogy nem volt képes dolgozni. — Késő már, készen vagyok — mond nevetve Kálmán — aztán mit ér vele, csak ismét ki kell ol­­doznia. Oh, Judith! — kiáltott fel egyszerre, megra­gadva a leány kezét — milyen szép hely ez itt s de boldog vagyok e pillanatban. Nézzen itt körül, hát nem nagyszerű-e ez ? A merre csak a szem lát, ember­nek, ember művének semmi nyoma, csak a természet utolérhetetlen alkotásai, hegyek, erdők, völgyek, szik­lák, csodás vegyülékben, mintha játszó, vagy haragvó óriások szeszélye dobálta volna szerteszét; felettünk az átlátszó kék ég, az éltető, világító nap, lábunk alatt bá­jos vadvirágok; s mindezek között, e nagy csendesség­ben csak mi ketten, külön válva a világ zajától, az em­berek aprólékos gondjaitól, a társadalom szokásaitól; oh, Judith, nem nagy, kimondhatatlan boldogság-e ez ? — Mondja, Judith — folytató egy sóhajjal — nincs erről a szép helyről valami nép-rege ? — Van több is. — Mondjon el egyet, vagy többet is, szépen kérem. — Volt, hol nem volt... — kezdé gondolkodva Judith — melyiket is mondjam csak ?... De hisz va­lamennyi egyforma. Magas vár a bércsokon, haragos várúr, tündérszép kisasszony, kezéért esdő, küzdő bajnoksereg, furulyázó pásztorfiú lenn a völgyben, kit hőssé tesz a szerelem s vagy győzelemre vezet, vagy megsemmisít a hegyek jó, vagy gonosz tündére, kinek hatalma bűverőt ad fegyverének, vagy varázs­szava mélységbe csalja ; s a szép várkisasszony vagy boldog lesz választottjával, vagy addig hullatja az el­veszettért könyeit, mígnem oda lesz s az ifjú sírján a sziklaaljban csillag­virág és kék nefelejts virá­ga nyit. — De mégis­ egyet a sok közül! Én úgy szere­tem önt mesélni hallani! — Most nem, késő lesz, jó lesz tovább halad­nunk. Majd a másik állomásnál, ott fenn a tetőn, ad­dig gondolkozom. Előre bál! S ismét megkezdődött az út, sziklán fel, sziklán le, lehetetlennek látszó kapaszkodókon, perzselő nap­sugár hevében; Judith folyton előnyben társa fölött, mint kobold csalogatva őt maga után s mig reá várako­zott, virágot keresgélve a sziklák tövében, tövisbokrok alján. — Soha sem fárad ki, Judith? — kérdé társa, libegve érvén őt utól. — A hegyek leánya vagyok, meg vagyunk szok­va egymással — feleli Judith, megrázva haját, mely arcába hullott. — De most forduljon vissza s nézzen hátra. — Vájjon szebbet láthatok-e,­mintha előre né­zek ? — kérdé, gyönyörrel szemlélve az izgalomtól ki­pirult, libegő keblű leányt. (Folyt. köv.) SP'lllPlAPISIliP^P^PillPlIlPilPSISIIPI^'llSIPSiSPIIIIliP'BFPISIPPSHP Szombat, 1881. december 3. 271­. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, bar­ítok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A zsebóra. (Francia elbeszélés.) Írta: Eduard Cadol. (Folytatás.) — Ej, — szólalt meg egyszerre Ménissier, — hát tréfát akar velünk űzni az a fickó ? Képzelje csak, Boulard: ma az ő szegény boldogult anyjának a neve napja van s ő tudja, hogy önökhöz ebédre sze­rencsénk van és még sem jön. Oh, azok a fiatal embe­rek ! . . Semmi sem szent előttük! . . — Talán valamely sürgős dolga akadt, mely őt visszatartóztatta, — szólt Hortenzia kisasszony. —Minő dolog? Semmi olyas nem lehet, mely ment­ségéül szolgálhatna s mely miatt e késedelmével szemben elnézők lehetnénk. Különben is az ügyek engem illet­nek, miután kizárólag én kormányozom a házat. Nem, Oktáv nagy változáson megy át. Én már egy idő óta veszem észre, hogy oly szórakozott arcot negédel. Távozik a nélkül, hogy tudatná, hová, rendetlen idő­ben tér haza s nem mutatkozik pontosan az ebédnél sem. Én istenem! hiszen ha én neki terhére vagyok, miért nem tudatja ő azt velem ? Pedig én annyit ve­sződöm érette. Oh, szegény Boulardom, — tévé utána az öreg zenész, egész fölindulással, — én nem va­gyok boldog! . . — Ejb, nem kell a nyelet a fejsze után dobni, — szólt az irodafőnök, a­mint leányát elsápadni látta­— Hejh, azok a fiatal emberek! — sóhajtott Ménissier. — Ők azt hiszik, hogy az egész világ csak értték van teremtve. A mulatság után való sóvárgás hálátlanokká teszi őket. — Az nem szép öntől, a­mit most beszél, — szólt közbe Adolphine, ki az étkeket föladta. — Csak a saját dolgai után lásson, — förmedt Ménissier a gazdasszonyra, örülvén, hogy valakivel kedvetlenségét éreztetheti. — Én csak magáért, önért beszélek. Nem sza­bad senkit háta mögött megszólni, az nem szokott jóra vezetni. Ha ő itt volna, ám mitsem szólnék, de... —­ Igazság, — szólt az irodafőnök, először lát­nunk kelllene őt, beszélnünk vele s megkérdezni tőle . .. — Ejb! — viszonzá Ménissier, vállat vonva, —• ő afféle illetlen magaviseletű fickó, annyi bizonyos. Hortenzia kisasszony fölkereste a konyhában a gazdasszonyt. — Tudja-e ön, mi lappanghat a dologban ? — Szegény leányom, én mit sem mondhatok önnek, annál kevésbbé, mert a szólás nekem tiltva van ... De annyit mondhatok, hogy az én kis gazdám nagyon derék, becsületes fiatal ember. A fiatal leány vidáman ölelte át az öreg gaz­­dasszonynak a nyakát. Ez egyszerű nő dicsérő nyi­latkozata Oktáv felöl, jól esett neki. Visszatért a Menissier szobájába, hol már föladták a kávét. A két jó barátot halk beszélgetésbe merülve találta. Amint ő közeledett, az öregek elhallgattak Mindenkire nézve gyötrelmes csönd állt be. Boulard arról beszélt, hogy haza kellene men­niük , de érezvén leányának gyöngéd lábnyomintását maradt.

Next