Fővárosi Lapok 1882. szeptember (200-224. szám)

1882-09-17 / 213. szám

Vasárnap, 1882. szeptember 17. 213. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október decemberi évnegyedre ajánljuk a szépirodalmat kedvelő közönség figyelmébe. A lap ára, évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Vége felé. — Fáradhatatlan vándorom, Ki, velem együtt, egykoron Bejártál síkot, bérceket, Széles világ szűk volt neked ! Nem jársz ki a világba már Számodra házad a ha! Nem vágyódol falán kívül, Szived csak benne él, örül. Sőtám, a ház is tág neked : Csábítva, ágyad integet; Nyugodnod, melegedned ott Egyetlen egy kivánatod. A ki csapongtál szertelen, Hogy fiírsz meg ilyen szűk helyen ? — Ne fájj, barátom, kis időn Mág szűkebb hely lesz pihenőm. Greguss Ágost: Csodabogarak. (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Ettől a naptól fogva Eleona mindent elkövetett, hogy Edith életét elkeserítse; tán azt remélte, hogy apró, de folytonos tűszúrásokkal elpusztíthatja ? Nem merjük reá fogni, de ha ideje leendett reá, pár év alatt aligha célt nem ér. Edith megkísérte küzdeni ellene a szelídség, a gyöngédség fegyvereivel, de eredménytelenül s mivel mások nem állottak rendelkezésére, végre is abban hagyta a küzdelmet és igyekezett megadással, türelemmel viselni a boszantásokat, remélve, hogy Kleona ellentállásra nem találva, végre is fel fog hagyni azokkal. Csak egy gyet nem birt, a levertséggel, a mely napról napra jobban erőt vett kedélyén s egy uj szálka volt a Kleona szemében, új fegyver a kezében, melyet nem mulasztott el kivált az által érvényesíteni, hogy atyja előtt kikelt Edith ellen, aki nem szereti övéit, nem tudja magát egyszerű körülményeik között feltalálni, hanem folyton visszasóvárog oda a nagyvilág hiú elvei közé. Pedig ott elfeledték, nem gondolnak vele, vagy kereste-e meg onnan egyetlen egy is látogatással, levéllel ? törődik e vele valaki ? Azt persze elhallgatta, hogy minden levelet, ami Edithez volt írva, kezére kerített. Edith igazat adott nénjének. Igen, elfeledték, mint a virágot, ha elhervadt, a dalt, ha elhangzott, illatot, emléket nem hagyva maga után; de e tudat fájdalmat okozott neki s még mélyebben leverte kedélyét. Az idő is ellenére volt. Hetek óta esett az eső, feneketlen sár lepte el az egész vidéket, lehetetlen volt kimozdulni. Az eső miatt kutyák, macskák, apró csirkék, beteg pulykák s az Izidora báránya is a házba vonultak, kényelmesen sétáltak végig a szobákon, — melyekbe az oláh cselédek nagy csizmáikkal, bocskoraikkal mindennap nagy mennyiségű sárt hoztak be, — felturkáltak, kutattak, bepiszkoltak, rondítottak mindent, amihez hozzáférhettek. Ha Edith seperni akart, Eleona felkiáltott, hogy a por ártalmas a gyermeknek, a mely közbe legyen mondva, mióta a házba szorult, a szenvedhetetlenségig házsártos, akaratos lett s folyton kiabált, követelt, veszekedett; ha ablakot akart nyitni, hogy a port, vagy a különböző elemek összeműködése folytán előállott dögletes levegőt tisztítsa, akkor az volt a baj,hogy Izidora meghal, hogy Edith az ártatlannak, aki tán terhére van létezésével, életére tör. Az ilyen jelenetek kellemetlenül hatottak az öreg úr túlérzékeny kedélyére, keserű kifakadásokra ingerlék szegénysége ellen, amely gátolja őt, hogy mindkét leánya kényelmének eleget tegyen. Átkozta a forradalmat, a mely őt ily szerencsétlenné tette, a sorsot, a mely martyrnak szemelte ki őt és gyermekeit és búfelejtőül két gyógyszerét vette még többször elő adalait s a szilvóriumos üveget. Azokban elpanasztá szenvedéseit, ebben feledést keresett ellenük. E mellett a gazdaság isten kegyelmére volt bízva. Egy nagy hordó bor, a melyet elfeledtek kidugni, a meleg pincében szétvetette magát, egy másiknak tartalmát a cselédek ürítették ki, midőn egyszer éjszakára nyitva felejtődött a pince. A gyümölcs rész kezelés miatt halomra romlott s a kasból, melynek egy hiányzó léce kívülről beszurkált fadarabkákkal volt helyettesítve, szemlátomást fogyott a esős kukorica. Mind a balesetek természetesen a sors rovására estek, gondossággal kifogni rajta, senkinek sem jutott eszébe, könnyebb volt keseregni gonoszsága fölött. Ha Edith valami erre vonatkozó megjegyzést kockáztatott, atyja sóhajtva azt felelte : — Nem értesz te hozzá, leányom , akit egyszer a sors üldözőbe vett, az hiába küzdik ellene, csak jobban felingerli, kihívja haragját. A legokosabb, amit tehetünk, ha megnyugszunk végzetünkben s megadással törjük csapásait, örökké úgy sem tart, egyszer csak vége lesz. Kleona pedig hangosan fakadt ki ellene, ha nem pirul-e önmaga előtt, midőn a sorstól úgy is eléggé üldözött atyját még ő is keseríti? Mit ért ő hozzá ? hol szedte azt a bölcseséget, amelylyel atyja fölött ítéletet mer hozni ? Ha mind e lélekölő dolgok elől fülkéjébe menekült, sóhajtva gondolt Sándor mondására, hogy az elválasztó függöny nagyon gyönge erősség ennyi kellemetlenség ellenében. — Szegény Sándor! — gondolá ilyenkor — nem mer szemeim elé kerülni múltkori illetlen magaviselete miatt. — Jól teszi, megérdemli, hogy haragudjam rá — gondolta tovább, pedig úgy hiányzott neki az egyetlen, a kivel pár bizalmas szót válthatott s a ki bohóságaival annyiszor felviditá. Végre nagy későre megszűnt az eső s bár az őszi nap csak fösvényen küldötte a földre halvány sugarait, a szelek segélyével felszáradtak az utak s a megszűnt közlekedés újra megkezdődött. Az első, aki eljött, az orvos volt, megkérdezni, hogy szolgál Edithnek az egéssége ? Aztán Igricz Gyuri tette tiszteletét, mennyre, földre esküdözve, hogy Edithnél külömb leányt soha sem látott. — Mert kérem — mondá bizalmasan — a kontesz is szép és műveit, igaz, és engem igen jó szemmel néz, de nem ért a gazdasszonysághoz, nagyon finnyás, már pedig falun hejy teremt ugyse de nagyszerű lenne egy olyan feleség, aki jó gazdasszony és a mellett esténkint, mikor az ember fáradtan tér haza napi munkájából, egy-egy olyan dallal altatná el, vagy nem akarom mondani viditná fel az embert, a milyenek az Edith nagysám ici pici piros ajkairól folynak. Mert lássa, édes szívem szép nagyság azért, hogy én a más jószágát kezelem, igazi jó famíliából való vagyok, ezt még a grófnő is elismeri, aztán nem is éppen olyan utolsó dolog, ha az ember egy nagy uradalom igazgatója, legalább is van olyan, ha nem jobb, mintha a maga hét szilvafáját kapálná. Az ember legalább bőségben él s félre is tehet valamit. Mit mond hozzá, szívem Edith nagysám ? Szerencsére, közbe lépett az orvos és felmenté Edithet a felelet alól. Ő meg lassan és nyugalommal azt hangoztatá, hogy jobb annak a városi élet, a ki abban szokott s egy szerény, habár csak kisvárosi polgári háznak is megvannak a maga kellemei. Edith mind e vallomásokra csak mosolygott és örült, hogy senki sem vette észre, milyen szomorú volt ez a mosoly, aztán vendégei mulattatására a zongorához ült s dalban önté ki szívének keservét. S még ez udvarlók is fokozták Kleona haragját. Hogyan! hát mindenki csak azért az éretlen kis bábuért rajong, mert csinosan tud öltözni, kecsesen mozogni s ezalatt őt, aki száz ilyet megér, észre sem veszik, és miért, mert a sorsnak üldözöttje. Vagy nem sokkal szebb ő, aki egy fejjel magasabb, mint az az igénytelen divatbáb ? nem szabályosabb-e az ő arca, mint az a semmitmondó arc, amilyet divatképeken láthatni ? S mivel az ily sérelmeknek nem adhatott hangos kifejezést, szíve mélyére zárta boszuságát s imételve fogadkozott magában, hogy ennyi sértést nem hagy visszatorlatlanul. VIII. Egy kis változatosság. Alig volt pár napon át tűrhető idő, az erdészné látogatott át Nagykálba leányával s kereken kijelenté, hogy Edith nélkül haza nem megy, hanem pár napra vendégül magához viszi, honnan együtt látogatásokat tesznek majd a vidéken. — Vagy azt hiszi, édes lelkem, hogy ez a Kleona viszi el magát valamerre ? Na azt várhatja, nem megy ez sehova, csak azt szereti, hogy udvaroljunk neki, mint egy királynőnek. Hanem majd elmegyünk együtt a grófékhoz, tudja, olyan közel lakunk, hogy gyalog sétálhatunk egymáshoz. Tegnap is nálam volt a kontesz és az ifjú gróf, gyakran meglátogatnak és emlegették, mennyire szeretnék látni. Laskadiékhoz is elmegyünk, nem igen érdemlik bizony az asszonyok, de Győző jó fiú s Edith kisasszony csak megteszi a Juliska kedvéért. — Ahogy, te kis hamis ? — nevetett Edith, — elmegyünk, hogy ne mennék, édes néni, mert ha megengedi, igy fogom szólitani s ezennel megkérem hagyja el kegyed is a nevem mellől azt a kisasz-,szonyt. — Ha nem veszi rész névén, én bizony szívesen elhagyom, hiszen úgy szeretem, mint az én édes leányomat. Az esperesnével is találkoztam, mikor vasárnap templomban voltam. Ők is nagyon óhajtják látni magát, lelkem Edith, hiszen minden ember, aki csak egyszer is látta, úgy megszerette. A báróékhoz is elmehetnénk, noha az uram a napokban ott járt s azt mondja, még mindig haragszik a báróné a bátyám uramékra. — De oda nem mégy, leányom, — szólt bele Gáldi bácsi, — vigye húgom asszony, a hova tetszik, de oda nem, mig az a felfuvalkodott béka ide nem jön s el nem hívja. Úgy ment el a múltkor, hogy még nem is köszönt az embernek, azt sem mondta, hogy befellegzett, én csak nem fogom felkeresni s az első köszöntést mondani, sem én, sem semmi pereputyám. (Folyt. köv.) Evans kisasszony. (Francia elbeszélés.) Írta Adolphe Badin (Folytatás.) Ami engem illet, legkevésbbé sem nyugtalankodtam. Meg voltam győződve, hogy a botor félreértést öt percig tartó magyarázat által eloszlathatom s annál nagyobb diadallal vonulhatok majd át Lisieux utcáin, s újra fölkereshetem Evans kisasszonyt, mielőtt hosszas kimaradásom föltűnnék előtte. Csak az az egy dolog aggasztott, hogy észre talál venni, midőn e furcsa kiséret élén a fogadó előtt