Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)
1882-10-10 / 232. szám
Kedd 1882. október 10. 232. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: félévre................................8 Ért. negyedévre.....................4 Ért. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az októberdecemberi évnegyedre ajánljuk a szépirodalmat kedvelő közönség figyelmébe. A lap ára, évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Óránkint egy csöpp. (Elbeszélés.) Ifj. Ábrányi Kornéltól. (Vége.) Andor és Ágnes úgy álltak, mintha valami nagy bűnt követtek volna el. De e percben zaj támadt az udvaron. Gyuszi, ki azon az éjen nem halt otthon, hanem a kompániát kereste föl, mert hát mit keressen ő abban a házban, ahol be sem akarják a feleségéhez ereszteni ? — tehát Gyuszi érkezett haza és boros fővel, zajosan tudakolta az ébredező cselédségtől, hogy mi történt az éjjel? volt-e megint baj? jajgatott-e az a vén hárpia ? s hogy mit tudnak a feleségéről ? kívánja-e már látni az urát? vagy még most sem kívánja? no mert akár kívánja, akár nem, az ura látni kívánja. S meg is fogja látni, mert ezt a nevetséges, lealázó szerepet nem játsza tovább. így beszélt a haza érkező férj s e hangra, melytől máskor irtózat ült volna az Antónia arcára, most egy-egy boldog, átszellemült mosoly lebbent reá. S amint Ágnes és Andor e hangot hallották s ezt a mosolyt látták, mindketten azt érezték, hogy ők nem bűnösek. — Anyámmal akarok beszélni! Küldjétek őt hozzám! — szólt erősbödő, nyugodt hangon Antónia. Ágnes bement a nagyasszonyhoz, a ki még aludt s felköltötte. — Anyám! Antónia kéreti. A nagyasszony rémülve riadt fel: — Antónia ? ... haldoklik ? — Nem, anyám! ... csak kéreti. A nagyasszony nem vett magára semmit, hanem úgy szaladt ki a szobából, ahogy volt. Agnes vitte utána a pongyoláját s az Antónia szobájában öltöztette fel. — Miért hivatsz, leányom ? A vér meghalt bennem, mikor felköltöztek. Most is reszketek. — Küldjön ki mindenkit a szobából. A nagyasszony és a beteg asszony egyedül maradtak. Egy ideig néma csend volt; a nagyasszony a félelemtől és álmosságtól megtörve ült az ágy végében s aggódó szemekkel fürkészte Antónia arcát. Antónia arca oly nyugodt volt, mintha már az üdülés szállt volna rá. S a nagyasszony mégis félt. Félt ettől a hirtelen támadt nyugalomtól. S ösztöne csakugyan jól sejtett. Antónia felült ágyában s igy kezdett beszélni: — Anyám. Egy óra múlva én elalszom és többé föl nem ébredek soha. A nagyasszony úgy fölugrott erre, mintha kilőtték volna s kezeivel vadul hadonázott. — Ne mondj ilyet! ne ölj meg ! hát ezért hivattál ? — Kérem, legyen nyugodt. Ezen változtatni többé nem lehet! — Segítségért kiáltok! — Nincs segítség! — Jaj! jaj! — Nem akarom, hogy legyen. Tudom, hogy meg kell halnom. S ha nem tudnám, el volnék határozva reá. De nem akarok meghalni azzal a gondolattal, hogy ha már én boldogtalan voltam, boldognak Ágnest se tudjam. Anyám, tegye meg, amit utoljára kérek! — Nem teszem! csak akkor teszem meg, ha nem utoljára kéred. Nem akarom, hogy meghalj! — Inkább elválasztalak az uradtól. Menj férjhez ahhoz, akit szeretsz ! Nem bánom, ha vályogvető cigány is. — Akit én szerettem, az már meghalt. Én is utána megyek. De amit nekem megtenne, tegye meg az Ágnesnek is. Ágnes az ispánt szereti. Nagyon szeretik egymást. Andor nemes szivű. Épp olyan, mint Krisztián volt. Adja Andornak Ágnest s ne kényszerítse olyanhoz, a kit nem szeret. Ha ezt megígéri, oly boldogan halok meg, mint a mily boldogtalan voltam életemben. — Jaj! jaj! megőrülök! — siránkozott a nagyaszszony. S e siránkozás zaja kihallatszott az udvarra, a hol Gyuszi ólálkodott. Meghallván e zajt, a szoba felé közeledett, de Andor és Ágnesben fölakadt. — Miért sirtok ? miért sir az anyátok ? ereszszetek be! tudni akarom! — És be akart törni erőszakkal. Andor eléje állt, de Gyuszi neki rontott, hogy eltaszítsa az útból. Andor szó nélkül fölragadta Gyuszit, s akárhogy ordított az, és akárhogy tépte az Andor haját, s öklözte fejét, bevitte a vendégszobába, s ott bezárta. Az ittas dühöngő onnan ordítozott, s fenyegetett mindenkit agyonlövéssel, akit elétalál! Tökéletesen a düh és a részegség deliriumába esett. Erre a zajra Ádám úr is fölébredt, de nem merte Gyuszinak kinyitni az ajtót. Hanem csak sunynyogott az ajtó tájékon, s falon keresztül parlamentirozott vele. Míg ezek ott folytak, azalatt Antónia így végezte be: — Mindenkitől el akarok búcsúzni, csak attól az egytől nem. Azt nem tilthattam el neki, hogy menyasszonyi ágyamhoz közeledjék: megtiltom neki, hogy halálos ágyamat megközelítse. Mig éltem, ő birt, holttestemet ne érintse. Halva azé vagyok, a kié élve nem lehettem. S behivatott mindenkit és elbúcsúzott mindenre kitől, — leghosszasabban Ágnestől, s folyvást az Agnes kezét fogta, mialatt szemeire nyomasztón s édesen ránehezedett az álom. S mint aki mindent elért, ami szivén feküdt, minden gond, és minden szenvedés nélkül elszenderült. S mielőtt a halál kioltotta volna lelkében a világosságot, néhány rövid perc alatt az örökélet üdvét álmodta át. Álmodott kétszeres boldogságról. S oly édesen, mint amilyen édes és szép csak az ópium álma lehet. A sors ilyen álmokkal kárpótolja az elveszett életet. Szegény Regina nagyasszony pedig már olyan volt, mint egy őrült. Mindig csak azt kiabálta: »legyen az Ágnes az ispáné! Neki adom! De azt a másikat, azt a gazembert, kergessétek ki az udvaromból!« Majd Antóniához szaladt, s rázta, ahogy csak bírta. De Antónia nem ébredt fel többé. Most egy óriási recsegés hallatszott. Gyuszi emberfeletti erőfeszítéssel kitörte az ajtót. S rohant, mint egy ketrecéből kiszabadult fenevad. Kezében a puskája volt. — A feleségemet akarom látni! Halálfia, aki utamat állja. De a nagyasszony, mint egy éhes tigris, úgy ugrott elébe a küszöbön. S kiáltott: »Vissza!« Gyuszi hörgött, mint egy vadállat, s csak ezt üvöltötte: »Be akarok menni!« — Ezt a küszöböt át nem léped, mig én élek! — Hát halj meg! vén bűnös! — orditá Gyuszi és elsütötte fegyverét. — Mire a füst eloszlott,a nagyaszszony halántékon találva összeomlott és szörnyet halt, Antónia is éppen abban a pillanatban lehelte ki lelkét.A leány anyja miatt, az anya leányáért. Éltükben nem tudták egymást megérteni, a halálban egygyé lettek. Gyuszi pedig mégsem közeledhetett Antónia holttestéhez, mert szörnyű tette után észretérve, ész nélkül futott el a helyről, ahol a gyilkosságot elkövette. S futott, mint egy üldözött vad, migten elfogták és börtönre vetették. Antóniát és a nagyasszonyt egyszerre temették el. Közös sírba tették; Andor az imakönyvbe, melyet Antónia kezeibe tettek, belehelyezte azt a rendelvényt is, melyre Krisztián szavai voltak írva. Aztán rávésette a sírkőre is e három szót: Óránkint egy csöpp. S utána nehogy a sírfelirás bárki másra emlékeztessen, semmi egyebet, csak ezt az egy nevet: Antónia. A hasbeszélő. (Déloroszországi erkölcsrajz.) Bern Miksától. Rég elhamvadt szerelem, Rég elhangzott dalok, Rég tova tűnt napok Vonulnak el előttem. Déloroszországban eltöltött gyermekkorom emlékei jutottak eszembe és a már nagyon megfakult képek mindig határozottabb szint öltöttek, míg végre teljes élethűségben állottak előttem. Gondolatban ismét Chersonban, a Dnyeper torkolata közelében, puszta vidéken fekvő kikötővárosban valók. Gyümölcsoltó Boldogasszony napja tűnt fel előttem, melyen vétek tüzet éleszteni s melyet az egész természet megül, úgy hogy e nagy ünnepen az istentelen vereben kívül, mely az oroszok szemében a »tollasok zsidója,« egy madár sem rak fészket büntetlenül. A folyosóról a széles udvarba vezető lépcső legfelső fokán ültem. Mellettem szép szőke gyermek vala rövidre nyírt, csak a gallérig érő bajjal, mint azt az orosz leányok viselik, mielőtt gazdagságukhoz mért pompával elfoglalták helyüket a társaságban. A leányt Verának hívták, mi hitet jelent, de én gyöngéden mindig Varettának neveztem. A szomszéd kőházban lakott, melynek udvarára átnézhettem ablakomból és nővéreim látogatására jött. Nagyon beszédes volt és ezer dologról fecsegett, de én hallgattam, boldogítva jelenlététől és fürkészőleg néztem szemébe. Azon gondolkoztam, mikor, hol és hogyan találkoztam vele először és milyen volt aznap. Ahelyett, hogy a jelent élveztem volna, a múltban kalandoztam. — Gyermekkoromban úgy cselekedtem, és ma is csak úgy teszek. Nővéreim oly gyakran emlegették új barátnőjük, Vera szépségét és kedvességét, hogy elhatároztam vele megismerkedni. Mintegy véletlenül akartam vele találkozni. Tudtam, mely órában szokott fürödni és egy este a Dnyeper partjára mentem, hogy megvárjam. Mily hevesen dobogott szivem, midőn a kikötőhöz közeledtem, mely az esteli nap éles világításában színgazdag képet tárt elém ! Már messziről lehetett látni a számos hajó árboc-erdejét, melyek közül egyik-másik elindulóban vala, mit az égő lámpák jeleztek. Mily vidám elevenségű tolongás uralkodott itt a parton! A különféle népviseletek és arcok álarcos mulatságra emlékeztettek. Hát még a vizen mily tarka volt az élet! A búzaszállító csónakja mellett a keskeny tatárladik himbálózott. Halászbárkák és tutajok vették körül a borral, gyümölcscsel és keleti árukkal megrakott lapos görög járműveket, míg sok fellobogózott orosz vitorlás hajó a viharedzett gőzös mellett vetett horgonyt. Ma e látvány nem vonzott engem, hisz csak Varettára gondoltam, kit látni s megismerni akartam. Déli gyümölcsök, különösen dinnyék és mindenféle tök s ugorkaneműek halmaza között siettem a Dnyeper-part azon része felé, hol néhány kezdetleges fürdőház állott. Ezek úszó vászon-sátrak valának, melyekből keskeny ajtón át a vad folyóba lehetett kiúszni azoknak, kiket a szűk hely feszélyezett. E szétszórt fürdőházak oly fehérek valának, mintha épen a Dnyeper hullámaiból keltek volna ki. Az egyik hajóhídon vártam Verára. Itt nem igen kerülhetett ki s én sem téveszthettem szem elől. A várakozás nagyon hosszúra nyúlt. Majd a deszkákon futottam végig türelmetlenül, majd megálltam és ábrándozva néztem az ezüstös ha