Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)

1882-10-10 / 232. szám

Kedd 1882. október 10. 232. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: B­udapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: félévre................................8 Ért. negyedévre.....................4 Ért. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, A­t­henaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október­­decemberi évnegyedre ajánljuk a szépirodalmat kedvelő közönség figyelmébe. A lap ára, évnegyedre négy, fél­évre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalvá­nyok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Óránkint egy csöpp. (Elbeszélés.) Ifj. Ábrányi Kornéltól. (Vége.) Andor és Ágnes úgy álltak, mintha valami nagy bűnt követtek volna el. De e percben zaj támadt az udvaron. Gyuszi, ki azon az éjen nem halt otthon, ha­nem a kompániát kereste föl, mert hát mit keressen ő abban a házban, a­hol be sem akarják a feleségéhez ereszteni ? — tehát Gyuszi érkezett haza és boros fővel, zajosan tudakolta az ébredező cselédségtől, hogy mi történt az éjjel? volt-e megint baj? jajgatott-e az a vén hárpia ? s hogy mit tudnak a feleségéről ? kívánja-e már látni az urát? vagy még most sem kívánja? no mert akár kívánja, akár nem, az ura látni kívánja. S meg is fogja látni, mert ezt a nevetséges, lealázó sze­repet nem játsza tovább. így beszélt a haza érkező férj s e hangra, mely­től máskor irtózat ült volna az Antónia arcára, most egy-egy boldog, átszellemült mosoly lebbent reá. S a­mint Ágnes és Andor e hangot hallották s ezt a mosolyt látták, mindketten azt érezték, hogy ők nem bűnösek. — Anyámmal akarok beszélni! Küldjétek őt hozzám! — szólt erősbödő, nyugodt hangon Antónia. Ágnes bement a nagyasszonyhoz, a ki még aludt s felköltötte. — Anyám! Antónia kéreti. A nagyasszony rémülve riadt fel: — Antónia ? ... haldoklik ? — Nem, anyám! ... csak kéreti. A nagyasszony nem vett magára semmit, hanem úgy szaladt ki a szobából, a­hogy volt. Agnes vitte utána a pongyoláját s az Antónia szobájában öltöz­tette fel. — Miért hivatsz, leányom ? A vér meghalt ben­nem, mikor felköltöztek. Most is reszketek. — Küldjön ki mindenkit a szobából. A nagyasszony és a beteg asszony egyedül ma­radtak. Egy ideig néma csend volt; a nagyasszony a fé­lelemtől és álmosságtól megtörve ült az ágy végében s aggódó szemekkel fürkészte Antónia arcát. Antónia arca oly nyugodt volt, mintha már az üdülés szállt volna rá. S a nagyasszony mégis félt. Félt ettől a hirtelen támadt nyugalomtól. S ösztöne csakugyan jól sejtett. Antónia felült ágyában s igy kezdett beszélni: — Anyám. Egy óra múlva én elalszom és többé föl nem ébredek soha. A nagyasszony úgy fölugrott erre, mintha ki­lőtték volna s kezeivel vadul hadonázott. — Ne mondj ilyet! ne ölj meg ! hát ezért hi­vattál ? — Kérem, legyen nyugodt. Ezen változtatni többé nem lehet! — Segítségért kiáltok! — Nincs segítség! — Jaj! jaj! — Nem akarom, hogy legyen. Tudom, hogy meg kell halnom. S ha nem tudnám, el volnék határozva reá. De nem akarok meghalni azzal a gondolattal, hogy ha már én boldogtalan voltam, boldognak Ág­nest se tudjam. Anyám, tegye meg, a­mit utoljára kérek! — Nem teszem! csak akkor teszem meg, ha nem utoljára kéred. Nem akarom, hogy meghalj! — Inkább elválasztalak az uradtól. Menj férjhez ahhoz, a­kit szeretsz ! Nem bánom, ha vályogvető cigány is. — A­kit én szerettem, az már meghalt. Én is utána megyek. De a­mit nekem megtenne, tegye meg a­z Ágnesnek is. Ágnes az ispánt szereti. Nagyon szere­tik egymást. Andor nemes szivű. Épp olyan, mint Krisztián volt. Adja Andornak Ágnest s ne kénysze­rítse olyanhoz, a kit nem szeret. Ha ezt megígéri, oly boldogan halok meg, mint a mily boldogtalan voltam életemben. — Jaj! jaj! megőrülök! — siránkozott a nagyasz­­szony. S e siránkozás zaja kihallatszott az udvarra, a hol Gyuszi ólálkodott. Meghallván e zajt, a szoba felé közeledett, de Andor és Ágnesben fölakadt. — Miért sirtok ? miért sir az anyátok ? ereszsze­­tek be! tudni akarom! — És be akart törni erőszakkal. Andor eléje állt, de Gyuszi neki rontott, hogy elta­­szítsa az útból. Andor szó nélkül fölragadta Gyuszit, s akárhogy ordított az, és akárhogy tépte az Andor haját, s öklözte fejét, bevitte a vendégszobába, s ott bezárta. Az ittas dühöngő onnan ordítozott, s fenye­getett mindenkit agyonlövéssel, a­kit elétalál! Töké­letesen a düh és a részegség deliriumába esett. Erre a zajra Ádám úr is fölébredt, de nem merte Gyuszinak kinyitni az ajtót. Hanem csak suny­­nyogott az ajtó tájékon, s falon keresztül parlamen­­tirozott vele. Míg ezek ott folytak, azalatt Antónia így végezte be: — Mindenkitől el akarok búcsúzni, csak attól az egytől nem. Azt nem tilthattam el neki, hogy meny­asszonyi ágyamhoz közeledjék: megtiltom neki, hogy halálos ágyamat megközelítse. Mig éltem, ő birt, holt­testemet ne érintse. Halva azé vagyok, a kié élve nem lehettem. S behivatott mindenkit és elbúcsúzott minden­r­e kitől, — leghosszasabban Ágnestől, s folyvást az Ag­nes kezét fogta, mialatt szemeire nyomasztón s édesen ránehezedett az álom. S mint a­ki mindent elért, a­mi szivén feküdt, minden gond, és minden szenvedés nél­kül elszenderült. S mielőtt a halál kioltotta volna lel­kében a világosságot, néhány rövid perc alatt az örök­élet üdvét álmodta át. Álmodott kétszeres boldogság­ról. S oly édesen, mint a­milyen édes és szép csak az ópium álma lehet. A sors ilyen álmokkal kárpótolja az elveszett életet. Szegény Regina nagyasszony pedig már olyan volt, mint egy őrült. Mindig csak azt kiabálta: »legyen az Ágnes az ispáné! Neki adom! De azt a másikat, azt a gazembert, kergessétek ki az udvaromból!« Majd Antóniához szaladt, s rázta, a­hogy csak bírta. De Antónia nem ébredt fel többé. Most egy óriási recsegés hallatszott. Gyuszi emberfeletti erőfeszítéssel kitörte az ajtót. S rohant, mint egy ketrecéből kiszabadult fenevad. Kezében a puskája volt. — A feleségemet akarom látni! Halálfia, a­ki utamat állja. De a nagyasszony, mint egy éhes tigris, úgy ug­rott elébe a küszöbön. S kiáltott: »Vissza!« Gyuszi hörgött, mint egy vadállat, s csak ezt üvöltötte: »Be akarok menni!« — Ezt a küszöböt át nem léped, mig én élek! — Hát halj meg! vén bűnös! — orditá Gyuszi és elsütötte fegyverét. — Mire a füst eloszlott,a nagyasz­­szony halántékon találva összeomlott és szörnyet halt, Antónia is éppen abban a pillanatban lehelte ki lelkét.A leány anyja miatt, az anya leányáért. Éltük­ben nem tudták egymást megérteni, a halálban egy­­gyé lettek. Gyuszi pedig mégsem közeledhetett Antónia holttestéhez, mert szörnyű tette után észretérve, ész nélkül futott el a helyről, a­hol a gyilkosságot elkö­vette. S futott, mint egy üldözött vad, migten elfogták és börtönre vetették. Antóniát és a nagyasszonyt egyszerre temették el. Közös sírba tették; Andor az imakönyvbe, melyet Antónia kezeibe tettek, belehelyezte azt a rendelvényt is, melyre Krisztián szavai voltak írva. Aztán rávésette a sírkőre is e három szót: Óránkint egy csöpp. S utá­na nehogy a sírfelirás bárki másra emlékeztessen, sem­mi egyebet, csak ezt az egy nevet: Antónia. A hasbeszélő. (Déloroszországi erkölcsrajz.) Bern Miksától. Rég elhamvadt szerelem, Rég elhangzott dalok, Rég tova tűnt napok Vonulnak el előttem. Déloroszországban eltöltött gyermekkorom em­lékei jutottak eszembe és a már nagyon megfakult képek mindig határozottabb szint öltöttek, míg végre teljes élethűségben állottak előttem. Gondolatban ismét Chersonban, a Dnyeper torkolata közelében, puszta vidéken fekvő kikötővárosban valók. Gyümölcsoltó Boldogasszony napja tűnt fel előttem, melyen vétek tüzet éleszteni s melyet az egész természet megül, úgy hogy e nagy ünnepen az istentelen vereben kívül, mely az oroszok szemében a »tollasok zsidója,« egy madár sem rak fészket büntetlenül. A folyosóról a széles udvarba vezető lépcső legfelső fokán ültem. Mellettem szép szőke gyermek vala rövidre nyírt, csak a gallérig érő bajjal, mint azt az orosz leányok viselik, mielőtt gazdagságukhoz mért pompával elfoglalták helyüket a társaságban. A leányt Verának hívták, mi hitet jelent, de én gyöngéden mindig Varettának neveztem. A szomszéd kőházban lakott, melynek udvarára átnéz­hettem ablakomból és nővéreim látogatására jött. Na­gyon beszédes volt és ezer dologról fecsegett, de én hallgattam, boldogítva jelenlététől és fürkészőleg néz­tem szemébe. Azon gondolkoztam, mikor, hol és ho­gyan találkoztam vele először és milyen volt aznap. A­helyett, hogy a jelent élveztem volna, a múltban ka­landoztam. — Gyermekkoromban úgy cselekedtem, és ma is csak úgy teszek. Nővéreim oly gyakran emlegették új barátnőjük, Vera szépségét és kedvességét, hogy elhatároztam vele megismerkedni. Mintegy véletlenül akartam vele ta­lálkozni. Tudtam, mely órában szokott fürödni és egy este a Dnyeper partjára mentem, hogy megvárjam. Mily hevesen dobogott szivem, midőn a kikötőhöz közeledtem, mely az esteli nap éles világításában szín­­gazdag képet tárt elém ! Már messziről lehetett látni a számos hajó árboc-erdejét, melyek közül egyik-másik elindulóban vala, mit az égő lámpák jeleztek. Mily vidám elevenségű tolongás uralkodott itt a parton! A különféle népviseletek és arcok álarcos­ mulatságra emlékeztettek. Hát még a vizen mily tarka volt az élet! A búzaszállító csónakja mellett a keskeny tatár­ladik himbálózott. Halászbárkák és tutajok vették kö­rül a borral, gyümölcscsel és keleti árukkal megrakott lapos görög­ jármű­veket, míg sok fellobogózott orosz vitorlás hajó a viharedzett gőzös mellett vetett hor­gonyt. Ma e látvány nem vonzott engem, hisz csak Varettára gondoltam, kit látni s megismerni akartam. Déli gyümölcsök, különösen dinnyék és minden­féle tök s ugorka­neműek halmaza között siettem a Dnyeper-part azon része felé, hol néhány kezdetleges fürdőház állott. Ezek úszó vászon-sátrak valának, me­lyekből keskeny ajtón át a vad folyóba lehetett kiúszni azoknak, kiket a szűk hely feszélyezett. E szétszórt fürdőházak oly fehérek valának, mintha épen a Dnye­per hullámaiból keltek volna ki. Az egyik hajóhídon vártam Verára. Itt nem igen kerülhetett ki s én sem téveszthettem szem elől. A várakozás nagyon hosszúra nyúlt. Majd a deszkákon futottam végig türelmetlenül, majd megálltam és ábrándozva néztem az ezüstös ha­

Next