Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)
1882-10-18 / 239. szám
239. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerda, 1882. október 18. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Segjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A régmultiból. A Mátraiján, ott kell szép, Fent be’rc, alatta róna . Nekem úgy tetszett, mintha csak Az isten kertje volna. Ott láttam, mily szép a világ, Mily kék az ég felettem ; Ott tudtam meg, hogy mi a bú, Mikor búcsút rebegtem. Rohant, röpült a vaskocsi, Nagy földet hagyva hátra; Megválni tőlem nem tudott: Versenyt repült a Mátra. Mellettem sok más bérc, halom, Mint köd, szállt el suhanva : A Mátrát el nem födheté A távol füstje, hamva. És most is itt áll, itt ragyog, Még szebben, fényesebben. A bércet, völgyet, hol te vagy, Elhoztam én szivemben. Zanathy Kálmán. ------------------- Eveline. (Elbeszélés.) Írta Berzeviczy Albert. I. Eveline kezet nyújtott Jenőnek és mosolyogva, bár nem megindulás nélkül mondta: — Nemde, mi azért jó barátok maradunk ezentúl is ? Jenő megcsókolta az odanyújtott kezet, aztán fölemelte tekintetét, hosszan, fájdalmasan nézett szemébe a kérdezőnek, ajka remegett, mintha nem tudná kiejteni azt, amit mondani akar, végre azt felelte: — Eveline! — legyen szabad most, utolszor igy szólítanom, — én úgy hiszem, hogy nem látjuk egymást többé ez életben, de képét szívemben fogom viselni és fájdalmasan, bár keserűség nélkül fogok önre emlékezni mindig! Teljesedjék minden vágya, legyen boldog és ... ha áldozatába nem kerül, ne feledjen el egészen! Eveline mozdulatlanul állott s némileg elkomolyodott arccal nézett mereven maga elé, mig búcsúzó barátja meghajtotta magát s távozott. Mikor sarkantyújának s kardjának csörgése és lépteinek halk zaja a folyosón elhangzott s a leányt mély csönd környezte, akkor látszott csak felocsúdni mélázásából, fejéhez nyúlt és felsóhajtott. Alig lehetett tizennyolc éves, magas sugár alak, sötét gesztenyeszínű haja egyszerűen felkötve; arcán az üde ifjúság rózsái, szemeiben az élet öröme, egész alakján nyájas derű és ifjúi életkedv ömlött el, miáltal megjelenése úgy hatott, mint a vidító napsugár; minden szava, mint édes zene. Lehet-e ennek az örömre termett fiatal leánynak oka rá, hogy csak egy percre is oly komoly mélázásba merüljön, mint most vett rajta erőt, midőn a fiatal huszártiszt mögött bezárult az ajtó ? E házban, melyet övének nevez, fény, kényelem és élvezet környezik; a legjobb anya gondoskodó, gyöngéd kezei egyengetik élete útját; kívül a barátnők és hódolók serege vetélkedik kegyéért, szeretetéért. Mit tehet ő róla, hogy midőn még oly szívesen élvezné leánykora gondtalan örömeit, ez a türelmetlen katona ráront és lángoló szemekkel, lángoló szavakkal ostromolja, bírni akarva szívét, magához akarva őt láncolni az egész életre ? Voltak percek, mikor úgy látszott Evelinenek, mintha nem csak korai jötte vált volna oly végzetessé elutasított kérőjére nézve, mintha benn, mélyen a szíve fenekén, abban a titokzatos szentélyben, mely csak a mély megindulás, a heves, váratlan érzelmek rohama alatt szokott néha - néha feltárulni, egy más hang is kiáltva tiltakozott volna Jenő esdeklése ellen, egy hang, mely elmúlt napokról és egy szép jövő álmairól beszélt, mely azt súgta Evelinenek, hogy ő, az előkelő körök ünnepelt kedvence, szívét méltón csak annak adhatja, a kin rajongva csüggnek az egész hölgyvilág szemei, s a ki annyi kínálkozó szerelmet és gazdagságot elutasítani képes az ő birtokáért! Merengő szeme előtt ilyenkor egy büszke ifjú alakja emelkedett, a ki kevesebb önmegadással, kevesebb hódolattal, de neki mégis tetszőbb szavakban mondta el mindazt, mit az imént távozottól annyiszor hallott, s a kinek minden édes szava száz vetélytársnő szívébe döfött tőrt. Eveline végig vonta kis kezét szemei előtt, mintha nyugtalan álmokat akarna elűzni agyából; azután élénken fölemelve s kissé megrázva fejét, vidámabb arccal indult a mellékszoba ajtaja felé, mely ugyane percben föltárult s rajta egy nyájas, szelíd arcú ősz matróna lépett be. Az anya karjai Eveline karcsú dereka köré fonódtak; ajkai rebegve, alig hallhatóan, titkolódzva, de félreismerhetetlen örömmel mondták: — Hát megtörtént ? Eveline mintegy sajnálkozva vállat vont. — Annyira sürgetett válaszomért,.. . szerettem volna megkímélni őt az egyenes elutasítástól, de hát nem lehetett! Szegény ifjú! Különben mint jó barátok váltunk el. Ő ugyan azt mondta, hogy sohasem látjuk egymást többé az életben, én azonban hiszem, hogy látni, s boldogan fogjuk látni egymást és hogy ő is szívesen meg fog bocsátani nekem. Az anya homlokon csókolta leányát. — Nálam csak egy percre volt, — úgymond, — tőled jött, búcsúzni akart; felindultnak, elkeseredettnek látszott; még egyszer megbízott, mondjam el neked, hogy soha elfeledni nem fog és hogy nincs más kívánsága, mint a te boldogságod. Önkénytesen jelentkezik a most induló keleti expedícióban való részvételre ; még ma útnak indul, úgy látszik keresi a veszélyt. Eveline kissé meghökkent. — Ah, úgy látszik, igen szeretett engem. — Te kis bobó, te még kételkedtél abban ? Lehet-e téged kevéssé szeretni? Na vigasztalódjál,találsz még mást is, aki így fog szeretni; neked boldognak,nagyon boldognak kell lenned! No ne komolykodjál, még bizony könyet csalsz a szemembe, jer, kocsizzunk ki, szórakozzál! Hja bizony, ilyen arcocskával (s e mellett hizelegve, büszke elégültséggel veregette meg leánya piruló orcáját, és ilyen szemekkel rá kell szokni a kosár-osztogatásra; hisz ez még csak az első, — lássuk majd a többi kérőt! Eveline megcsókolta anyja simogató kezét s a magáéval gyöngéden befödte amannak száját, mintha el akarná csititani; azután keblére dőlt anyjának s látszólag gyermekes derültséggel kacagni kezdett, de mikor fejét fölemelte, megint mind a két szeme tele volt könynyekkel. — Jövünk kocsizni, jó mamám! oly szépen mosolyog a nap, vágyom ki a szabadba! Egy negyedóra múlva gyorsan robogó, könnyű kocsi vitte a két nőt a főváros fasoros tág utcáján át ki a szabadba, a tavaszi zöld színében pompázó ligetbe Útjokban számtalan kocsival, lovaglóval találkoztak. Mindenfelé nyájas üdvözleteket kellett fogadni és viszonozni. Evelinenek a percnyi szomorúság után még szebbnek, derültebbnek, rózsásabbnak látszott az élet, mint nyári eső és vihar után a természet üdébb szint ölt. Azon az egy szomorú gondolaton kívül, mely az imént könyeket csalt szemébe, s melyet — mint hitte — szintén csak könyörületes szíve ébresztett föl, az életben semmi keserűség sem üldözte, hiszen mindenki, akivel most találkozott, csak egy-egy vidám boldog órát idézett vissza emlékezetébe; szinte elérzékenyült annál a gondolatnál, hogy mennyi jósággal mennyi barátsággal és szeretettel halmozzák el őt az emberek; úgy érezte, mintha ama nyájas szeretetreméltósága és kedves modora, melyet annyira dicsértek, még mindig nem volna méltó viszonzása mindannak, a mi által amazok az ő életét oly széppé, kellemessé teszik. Végtelenül boldognak érezte magát e percben s forró vágy lepte meg, valakit oly hévvel, oly odaadással, oly híven szeretni, ahogy csak a boldog szív szerethet, valakit egészen boldoggá tenni, s igy az általa alkotott boldogsággal hálálni meg saját szívének örömeit. Érezte, hogy ily odaadással most még csak anyját szeretheti, megragadta tehát — mintegy önkénytelenül — annak mellette nyugvó kezét és nyájasan nézett szemébe. E percben négyes fogat robogott el mellettök, rajta két előkelő külsejű férfi ült, az egyik, ki a lovakat hajtá, leemelve kalapját, mélyen meghajtotta magát a hölgyek felé, szemei Eveline tekintetével találkoztak egy percre s a leányka arca feltűnően elpirult e nézés alatt. — Alo! Regéczy gróf! — mondá a mama, — a versenyek és kaszino-bálok ünnepelt hőse. Tudod-e, hogy ma délutánra látogatását jelentette be ? Eveline fejével bólintott, nem szólt semmit, de nem titkolhatta zavarát. — Oly sajátságos ez a bejelentés, mintha valami fontos mondanivalója volna, . . . nem gyanítod, hogy mi célja lehet, — tette aztán hozzá tréfás célzatossággal, mintha fürkészni akarná leánya gondolatát. — Sejtelmem sincs róla, — viszonzó Eveline, miközben még inkább elpirult, mint előbb. (Folyt. köv.) Eltűnt boldogság. (Francia elbeszélés.) Irta Louis Dépret. M. . . gróf levele Raymond barátjához. I. Velence 186 . . junius hó. Ez a boldogság, úgy szólván, magától keletkezett, isten színe előtt, a hogy valamely virág fakad, és nő. Hasonlóan a biblia liliomához, mely sem fonva, sem szőve nem volt s még is elhomályosította Salamon királynak minden dicsőségét. Figyelj és látni fogod, mily balgaság a jövőbe tekinteni és fontolgatni! Annyi azonban tény, hogy én neked ez este a híres és bűbájos Velencéből írok. Itt vagyok, magam sem tudom, miképen; eljöttem azt sem tudom, miért, de bizonyosan a te utasításod következtében. Azt mondtad, el kell hagynom Párist, mert ott megsemmisülök, hogy kislelkűség és veszélyes, oly mély bánatba merülni s hogy az utazásban való szórakozások, kétségen kívül tudtom nélkül, más szívet adnak cserébe a helyett, mely engem foly boldogtalanná tett. Szóval, én ott nem csak a fájdalomtól, hanem az unalomtól, a közömbösségtől is szenvedtem. Most, miután untig álmodoztam egy eszményi és szellemi világban, minden föllengő vágyam kialudt és én nem kérek immár egyebet az égtől, mint azt, hogy úgy alhassam át egyetlenegy éjszakát, mind aludtam egyetem tanuló koromban és hogy néhány napig mit se észleljek, mit se érezzék, annyira kifáradt a lelkem. Bizonynyal, én nem ábrándozom arról, hogy Mariét örökre elfeledem s az, aki nekem a feledést tanácsolná, lelkemnek a gyilkosa gyanánt tűnnék előttem föl. Marie! Soha sem fogok dacolni a kegyelet érzetével ... Az üdeségnek mily nagyszerű költészete, mily tavasz, mily hajnalhasadás, a patakoknak, lomboknak kis madaraknak mily reggeli versenye van a földi boldogságban! S ettől kellene remegnem ?