Fővárosi Lapok 1882. november (251-275. szám)
1882-11-08 / 256. szám
Ha e jegyzékkönyv a rendőrbiztosnak vagy embereinek a kezébe kerül, Herbelet veszve van. Ez elég arra, hogy csalhatatlan bizonyítékul szolgáljon ellene. Akkor aztán az az óvatosság, melyet eddig Herbeletné használt, mit sem ér. De mikép is történhetett az, hogy épp azt feledte el, mely a legsúlyosabb vádalapul szolgálhat ? Herkeletné asszony jól emlékezett, hogy ő ezt azért tette oda, hogy szeme előtt legyen s magával vigye, de a végzet úgy akarta, hogy épp az utolsó pillanatban, a nagy sietségben, eszébe ne jusson. A derék asszony önbizalma egyszerre nagyot csökkent; érezte amint elsápad és remegni kezd. Már megsemmisülve látta férjét, kit saját kézirata buktatott veszélybe, mely a Versailles-lel való egyetértése mellett bizonyit; elküldik őt Mazasba, vagy talán agyon is lövik! Ezektől az emberektől semmi könyörület sem várható! E kínos gondolatok közben a szörnyű aggodalom verítéke gyöngyözött halántékain, térdei megroskadtak s kis híján összerogyott. De tudta, hogy ez ama pillanat, melyben minden hidegvérére szüksége van s hogy felindulását nem szabad a rendőrbiztossal észrevetetnie. Szerencsére, a szalon kissé sötétes volt, a jó rendőrbiztos pedig, a sértett méltóság érzését segédelve, rá se nézett Herkeletné asszonyra. A heves benső küzdelem, melyet a derék nő önmagával vívott, csak néhány másodpercig tartott, de e rövid idő egész századdal vetélkedett most. Végre is sikerült, magánerőt venni, s lassan kint teljes lélekjelenlététvisszanyerni. Egész közönyösen közeledett a zongorához, ama reményben hogy onnan eltünteti azt a szerencsétlenséget okozható jegyzékkönyvet, melyet különös véletlenségből még senki észre nem vett. Két ízben is szándékozott kinyújtani a kezét e könyv után, de épp ama pillanatokban vagy a rendőrbiztosnak vagy embereinek a mozdulatai tartották őt vissza e kísérlettől. Mintha csak fogadásuk tartotta volna, hogy mindannyian a zongora körül álljanak meg s ösztönük sugalta volna, hogy bizonyíték közelében állnak. Egész részletességgel kutattak át egy, XV. Lajos korabeli kis szekrényt, mely a zongorától jobbra állt s melyet mindaddig oda nem hagytak, mig valamennyi fiókot ki nem ürítettek s meg nem vizsgáltak. Majd egy kis rózsafa-ládácskának a tartalmát szemlélték meg, a nélkül hogy valamit találtak volna benne. Megnézték még a kerevet alját s fölemelték a szőnyegeket s még a zongorát is odább taszították, hogy meggyőződhessenek, nem csúszott-e valami ez és a fal közé. Különös, hogy senkinek sem jutott eszébe, magán a zongorán szemlét tartani. Annyi bizonyos, hogy ha a jegyzékkönyv valamelyik fiókban van elrejtve, okvetetlenül fölfedezik s egyedül azért kerülhette ki e figyelmet, mert mindenkinek a szeme előtt hevert az. Végre, körülbelől egy óráig tartott sikertelen kutatás után, a rendőrbiztos boszosan vonult vissza, távozása előtt igy szólva Herkeletné asszonyhoz: — Nos, asszonyom, kegyednek van igaza. Férje okos ember, ki semmiféle óvatossági rendszabályt nem tévesztett szeme elől. Midőn az ajtó bezárult utánuk, a szegény aszszonynak csak annyi ereje volt még, hogy befusson a kis szalonba, fölkapja a jegyzékkönyvecskét s azt zsebébe rejtse. Aztán egy székre roskadt, teljesen kimerülve a nagy izgatottságtól, de szívéről nagy teher gördült le. IV. Herbeletné asszony éjfélig is várta férjének a visszatérését. Végre kimerülten dőlt le ágyára, de a nyugtalanság egész éjjel ébren tartotta. Az utcáról fölható legcsekélyebb zajra, minden távoli kocsizörgésre föl-fölébredt benne a remény, hogy Herbelet tér vissza , de az utcai zaj elnémult, a kocsi is tova robogott s a szerencsétlen nő újabb aggodalom, újabb kétségbeesés martaléka lett, így tartott ez, mig csak meg nem virradt. Reggeli hét órakor már képtelen volt tovább várakozni s ama föltett szándékkal kelt föl Herbelenné asszony, hogy rögtön megkísért minden lehető módot, amely által férjét a Commune embereinek kezéből kiragadhatja. Gyorsan felöltözködve, távozott, miután cselédjeinek azt monda, hogy nem tudja, mikor fog visszatérni. Ha esetleg visszatér férje, míg ő oda jár, csak várjon rá nyugodtan vagy pedig látogassa meg Geoffroy urat, hol majd találkozhatnak. Menetközben Herbeletné asszony megállította az első, vele szembe jövő kocsit s a Vintimille-térre hajtatott. Geoffroy ama néhány barátjuk egyike volt, akik Párisban maradtak, s ha e nő először is e derék emberre gondolt, azt csak annak tulajdoníthatni, mert meg volt győződve Herbeletné asszony, hogy őt honn találhatja; különben is tudta, hogy oly férfihoz megy, ki neki jó tanácscsal szolgálhat s a fölött nem kétkedett, hogy mindent el fog követni, a mi által nyomasztó helyzetükön segíthet. — Itthon van-e Geoffroy ur, Marianna ? — kérdezte az öreg gazdasszonytól, ki a csöngetésre ijedten nyitotta meg az ajtót. — Asszonyom, — viszonzá ámultán az öreg aszony, — ily korán hová is mehetett volna még az ur? De még nem kelt fölt. Az én uram soha sem szokott fél kilencnél elébb fölkelni. — Mindegy, legyen szíves, neki megmondani, hogy itt vagyok s nagyon sürgős és fontos ügyben szeretnék vele beszélni. Néhány perc múlva Geoffroy úr, miután hirtelenében felöltözködött, azt szentelé Herbeletné aszszonynak, hogy szívesen látja. — Az isten szerelméért, mi történt, kedves Marie?— kérdezte a fiatal asszonyt, gyöngéd nyájassággal. Herbeletné asszony rövideden elbeszélte az előtte való nap eseményeit s igy végző beszédét: — Ön elképzelheti nyugtalanságomat. Mig férjem azoknak az embereknek a kezében lesz, addig az élet, nem élet nekem. Láthatja ön is, hogy én el vagyok tökélve, mindent megtenni, hogy őt kiszabadíthassam. Ha szükséges, én magam is föl fogom keresni a Commune urait; engem az ő vörös övük és elrémítő arcuk nem ijeszt vissza s akarva nem akarva, ki kell engem hallgatniok s férjemet szabad lábra kell helyezniök. Csupán azt szeretném tudni, hol kell kezdenem s kihez folyamodjam ? Azért jöttem ide, hogy tanácsot kérjek öntől... Tudom, mennyire szereti ön a férjemet . .. — Édes gyermekem, velem bátran rendelkezhetik, — viszonzá Geoffroy; — én nem csak utasítással szolgálok kegyednek arra nézve, amit cselekednie szükséges, hanem mindenüvé elkísérem, ahová kell. (Folyt, köv.) A filharmonikusok mai hangversenye. Ma este indul meg ama zeneelőadások sora, melyeknek hivatása: a művészetünk iránti érdeket nagyobb művek mintaszerű előadásával növelni. Zenekarunk évről évre tökélyesbül, jobbnál jobb erőkkel egészíti ki magát, s a feladat emberei ellen nem is esik kifogás. Több szó férhet e hangversenyek tárgyaihoz, eszközeihez, vagyis a műsor összeállításához. A filharmonikusok már közölték hat bérleti hangversenyük tervezett műsorát, melyben az eddig nem játszott művek oly kis számmal fordulnak elő, mintha az újabb zeneirodalom ellen valóságos határzár állna fenn nálunk a behozatalra nézve. Mint az ógörögök szerint a természet az üres tértől borzad, úgy félnek a mi zenészeink is az újdonságoktól, pedig nem mindig éri ezeket az üresség vádja. A múlt idény végével említek, hogy a műsori bizottság újjászervezése szükséges; kellene, hogy a zenekar irodalomjártas művészei választassanak bele, de ez még nem történt meg. Pató Pál úrral ráérünk még erre s az új művek fölvételére. Fölteszszük, hogy nem próbák elkerülése, s eme zenekari hangversenyek eddigi jó hírének köszönt látogatottságából eredt elbizakodás játszik itt szerepet. Kár volna azonban hátramaradás által előnév szilárdságát megingatni. Máris élénk versenyzője akad filharmonikusainknak a zenekedvelők jövő hangversenyeiben ; ezek hétfőn igen érdekes estével vesznek búcsút a bálvány utcai termüktől, s azontúl nagy hangversenyeiket szintén a redoute nagy termében adják, így már a jövő hóban Schumann teljes »Faust« - ját (Göthe jelenetei) mutatják be. E mű múltévi bécsi előadásához más városokból is úgy zarándokoltak, mint a bayreuthi színházba. Hétfőn pedig a mi zenekedvelőink adják meg a Rüfer nagy hangverseny nyitányát, Brahms hatalmas »Végzet énekét-t (először Budapesten), Gade »Tavaszi üzeneteit, Sucher »Erdei leányá«-t — tehát három nagy ének- és zenekari művet, s Saint-Saens új szép hetesét (zongora és trombita szólammal, a kisérő vonós ötöst nagy vonós karral öregbítve), melyet Klemckénél hallottunk, ezúttal Sonntag Antonia zongoraművésznő első nyilvános játékával. Szóval, Bellovics Imre karnagyukat, ki ingyen viszi hivatalát, szorgalmasan keres és toborz üde énekhangokat, kedvet éleszt az énekművészet iránt, s a társulatot pangásagos nalalmas polcra emelni készül: ekkép teljes elismerés illeti. Mit nyújtanak ma a filharmonikusok? Első hangversenyükben két szinfoniát: Haydntől az es-durban irtat s Beethoventől a másodikat, a d-durbelit; a Risley kisasszony előadásában két énekszámot: Bach pünkösdi kantátéjából a »Hivő szivem«-et s Weber ►Euryanté«-jéből a nagy áriát; mig a hangverseny középpontja s újdonsága a »Parsifal« előjátéka lesz, melyet vasárnap délelőtt Kessler tanár a zeneakadémia orgonáján játszott, délután pedig egy nagy katonai zenekar, Dubez vezetése alatt, a redoute nagytermében. Az előjáték nem való arra, hogy, külön választva törzsekétől, önálló darabként különösebb jelentőséget nyerjen. Wagner a »Parsifal«-ban oly irányt követ, melyre egykor Liszt is tért. Zenei vallásrajongásnak nevezhetnők, ha valódiatlan mesterkélése nem hazudtolná meg a csöndes nyugodt áhitatérzést, melyet az igazi vallásosság kíván. Ott vannak a gondolatpauzák, a zsoltáros színezésű, szabálytalan sejtméretű énekfrázisok, pastorálék, túlvilági hárfazengések, mély vagy magas tremolók, melyekben Wagner szerkesztési geniálítását és erejét lankadni halljuk. Az előjáték több motívum füzére. Wagner nem dolgozza őket fel ama bűvös ellenpontozati mesterséggel, melyet a »Lohengrin« s »Tristan« élőzenéjéből ismerünk, hanem vagy magánosan vagy egyszerű — hárfás, rezgő, sat. — kísérettel lépteti fel. Kezdi az »Úrvacsora«-motivummal, folytatja a »Gral«-éval, a »hit«-motivummal,,Der Glaube lebt, die Taube schwebt, a müncheni tréfás képesivek ábécéjére emlékeztet) , s végül a »Heilandsklage« motívumát kivételesen, az Izolda szerelmi halála zenéjének mintájára a legfokozottabb hangulattal, sóvárgó terjengéssel, titokzatos elhalással, szindús polifóniával terjeszti elő. Ez a zenedráma előadásánál az első jelenetbe vezet át; hangversenyi előadáskor a »Gral«-motívum fejezi be eme inkább külsőleg összeállított zenedarabot. Wagner mesteri tulajdonságai korán sem tündöklenek benne oly nagy fényben, mint a »Niebelung«-trilógia zenefestményeiben. Ezekhez mérhető csak egy van e drámában, mely valóban felér hozzájuk: ez ama lantos epizód, — főrészt zenekari részlet, — melyben Parsifal a délelőtti napfényben tündöklő erdőre és rétre lekint. sohasem tűntek előtte föl virágok és szirmok ily nyájas szelídséggel, sohsem illatoztak ily »gyermeki édességgel,« nem szóltak hozzá »gyöngédebb bájjal.« Gurnemanz pedig azt mondja rá : »Ez a nagypéntek varázsa.* A zenei jelenet: vegyüléke a »Siegfried« erdei zümmögése és a »Mesterdalnokok« dalai szólamosságának. Nem kételkedünk, hogy e Wolzogen magyarázótól »Blumenaue«-nak nevezett) gyöngyön is lesz még alkalmunk gyönyörködni. A jövő hangversenyekre szinfonikus újságokként Rubinstein G-moll s Dvorák d-dúr szinfoniájai vannak jelezve. Lachner, Spohr, Gade zenéi most is mellőzték. Még a Schubert »gyakorlati zeneigazgatójá«nak szűkmarkú tanácsaival is beérnék, annyira csekély új ismerkedésnek nézünk eléje, ha megállapodnának e választásnál. A többi darabokból Goetz Armin »Makrancos hölgy« dalművének szerény előjátékát, Liszt »Tasso« című szinfonikus költeményét és Mihalovics »Hero és Leander«-jét, (e két utóbbi programmml) várhatjuk még — többet nem. Hogy el ne felejtsük, Bach Sebestyén 3-dik versenye, három hegedű három koboz, három gordonka s egy »C-gordonra", szintén kilátásban áll. Valóban a legkivánatosbja ez »újdonságoknak «. De nem hiszszük, hogy amaz előre közölt művek sora szentírás maradjon. Tán nem esett idő az idény gyors beálltával kellő türelemmel választást ejteni. Meg vagyunk győződve, hogy a panaszok, melyek oda irányulnak, hogy filharmonikusaink kis mértékben ismertetnek meg zeneszerzőkkel vagy eddig nem hallott műveikkel, elnémulnak majd a jövőben szerkesztendő új műsor előtt.*) Bazaroff. *) Tisztelettel közöljük jeles zeneírónk észrevételeit, de egyszersmind ki kell fejeznünk abbeli meggyőződésünket, hogy a filharmonikus társaságoknak kevésbbé feladatuk : a zenei újdonságok nagy tarkaságára törekedni, (tegyék ezt a zenekedvelők,) mint az örök szépnek ápolása a zenében. Évenkint csak hat hangversenyt adván, a magasb ízlésnek tesznek jó szolgálatot, ha a nagy klasszikus mesterektől nem valami gyakran távolodnak el. Inkább a kétségbevonhatatlan régióval, mint a kétes hatású ujjal kell előállniok. Szerk. 1594