Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)
1883-02-14 / 37. szám
A korral. Fájdalmaimnak éltem legtovább még . Emlékeimnek kezdek élni már. Örömem is volt, oh de az öröm Úgy röppen, mint a röppenő madár ! Bölcsőmet angyal, szelíd angyal őrzé, Te, jó anyám, én elszállt angyalom ! És állok én is gyermek bölcsőjénél: Apai kézzel íme ringatom. . . De a bölcsődal, szelíd énekem, Az élet zúgó nagy zajába vész el, Hol küzdök és hiába küzdök én ! Hiába : szívvel, buzgalommal, észszel! Az ifjú álma, ábrándos hite, Ereje majd a munkás férfikornak, A lélek összes kincse — óh ! mivé lesz ? E törpülő kor összetépi rongynak. Oh gyermekéltem bűbájos vidéke, Te kis folyó, zöld erdők, patakok ! Szép álmaimról mondjatok regét ti, Hiszen ti mind tanúi voltatok ! Vigan fut-e a csermely ? s a madár Most is még szabadságot énekel ? — Oh a világon a tört szárnyú lelkek Galambcsapatja vergődik le-fel. . . Anyám ajkáról istennek imát, Anyám ajkáról szól az igazságnak S emelt homlokkal járni — ezt tanultam, Miért ma annyin koldusmezbe járnak ! Oh keserű az én lelkem, ha látom: Hogy küzd az érdem, szenved, tűr a jog ! Szivemre kapom kis gyermekimet: Mi lesz belőlük, hogy ha meghalok ? Fájdalmaimnak éltem legtovább még . Emlékeimnek kezdek élni már. Oh csak vonulj meg, hús emlékeiddel, Lelkem ! szomorú, vergődő madár ! És végy erőt a gyermekek között. — Nem ! összetörve végkép nem vagyok ! Nevelni fogom, fölnevelni őket Az uj időnek, mely még jönni fog ! Dömötör Pál. ——■ Csokonai és Lillája. (Felolvasás.) Írta Endrődi Sándor. Uraim és hölgyeim! Nyílt titok, hogy Csokonai szeretett gyakran és nagyokat inni. Jó barátai, mikor költői érdemeit akarták magasztalni, igy szóltak: »Ez aztán a dicső torok!« — ellenségei pedig szentül meg voltak arról győződve, hogy mindig részeg. E túlzott hit elterjedésének tulajdoníthatjuk, hogy a költőről oly arckép maradt ránk, mely a valóságtól nagyon elüt. Mint mikor valamely régi festményt kontárkéz ecsete vastagon bemázol, agyon modernizál. Várnunk kell, míg a hamis kolorit daróc-vonásai lehámlanak. Akkor aztán előttünk áll a valódi kép. A nagyközönség soraiban keveset találnánk, aki nem tudná, hogy a »Csikóbőrös kulacshoz« intézett jóízű bordal szerzője senki más, mint Csokonai Vitéz Mihály; de szintén keveset, a ki tudná, hogy Csokonai korának egyik legeredetibb költője s legszerencsétlenebb embere. Hiszen még magam is úgy tanultam, (száradjon a professzorom lelkén!) hogy Csokonai faragatlan tehetség volt, aki a magyar költészet klaszszikus finomságát holmiféle parasztosságokkal akarta megmételyezni, hogy nem volt semmi érzéke az igazán szép iránt s lelke sohasem birt fölemelkedni tisztább, eszményibb világok légkörébe. S azalatt, mig ezeket mondta, kegyetlenül tubákolt a jó ember s egész zivatarokat tüsszögött a nyakunk közé. Szegény költők! Szellemetek lobogó északi fényét sokszor faggyú-gyertyák mellett elemezik a kommentátorok s kényelmes zsöllyeszékben ülve hidegen, közönyösen mondanak véleményt ama küzdelmek fölött, melyek szíveteket fölemésztették! Oh, mert a rossz mindig hamarabb terjed s több hívőre talál, mint a jó, — aztán (köztünk legyen mondva) a költőkre sok mindent ráfognak kortársak, életírók, kritikusok egyaránt. Gondoljanak csak önök Düntzer vaskos kötetére, mely Goethe »Faust«-ját a szó szoros értelmében agyonmagyarázza, — annyira, hogy az emberfeje szinte belesötétedik a tudós német felvilágosításaiba s a dicső magyarázatok után »Batist«-ból sokkal kevesebbet fogunk érteni, mint azelőtt. Shakespeare-re ráfogták, hogy lopott; Byronra, hogy a »Chiltoni fogoly« című remek költői beszélyét London utcáin kocsikázva s egy lady mellett ülve irta meg; Poé Edgárra, e tüneményes szellemre, hogy világhírű »Holló«-ját, a fájdalom le felséges szimfóniáját, részeg fővel vetette papírra, Petőfire, hogy iszákos volt. Csakhogy az ilyen »szép« hírek közönségesen nem a váló, hanem a képzelet, nem az igazság, hanem a szóbeszéd, nem a megértés, hanem a félreértés vásott szülöttei. Csokonai ivott, az kétségtelen. S e pillanatban, szinte látom a költőt, a hogy ott ül magányos pohara mellett s tekintetét leszögzi komoran, sötéten az asztalra, melyre vastag porréteg rakodott; egyet-egyet hörpent a pohárból, azután reszkető ujjal betűket von keresztül a porrétegen s e betűk lassanként egy névvé kerekednek, melyben úgy rémlik: sorsa van megírva, mert az a név egy nőé s igy hangzik: Lilla. Csokonai nem tartozott a nyugalmas szellemek közé. Érezte, hogy költőnek született s költőileg akart végig rohanni az életútán. Természetes izgékonysága, heves képzelete, elfojthatatlan gyűlölete minden iránt, ami rendes vagy pedáns, erős vonzódása mindahhoz, ami költői, rendellenes és kalandos , már idejekorán eljegyezték őt a szerencsétlenségnek. Huszonegy éves korában, mint a debreceni kollégium segédtanítója, összeütközésbe jött elöljáróival s intézeti pörbe keveredett, mert tanítványaival, akik úgy tódultak előadásaira, mint a teátrumba, sokszor a komoly órák helyett nagy sétákat tett, mulatott, játszott, sőt több ízben együtt pipázott és ivott is velük. Annyi bizonyos, hogy ilyen jóízű professzor nem minden bokorban terem, de az is kétségtelen, hogy a peripatetizálás e módszere nem felelt meg sem a paedagogiának, sem az intézeti fegyelemnek. Az lett a vége, hogy Csokonainak el kellett távoznia. Már ekkor ismerte a héber nyelvet, tudott latinul, olaszul, franciául, németül s olvasott angolul is. Elküldték Halasra legációba. A legáción gyűjtött pénzzel Pestre rándult, hogy ott az irodalom kitűnőségeivel megismerkedjék. Azután viszszajött és Sárospatakra ment, jogot hallgatni a hires Kövytől, de mikor tanulmányai közben a magyar törvények ama cikkelyéhez ért, hogy »ha a méneses lovak az ötven számot meg nem haladják, egyenlően osztatnak fel özvegy és gyermekek közt, ha pedig több számból állanak, csak a gyermekeket illetik« akkor becsapta a törvénykönyvet, tanulja más az igazságot belőle. Búcsút mondott a jogtudományoknak. Elvándorolt a Dunántúlra, hol Bicskén, egy fehérmegyei kis faluban telepedett le, ha ugyan letelepedésnek nevezhetjük azt az állapotot, mikor az ember soha sincs otthon. 1796-ban felment a pozsonyi országgyűlésre tyrtatuskodni s szerkeszteni a »Diétái Magyar Muzsá«-t, mely épp oly gyarló véget ért, mint maga az országgyűlés. Innen Komáromba vándorolt, hogy a fölkelő nemesség szervezésén jelen lehessen s költői bevülésekbe ringathassa magát. Tehát folyton ide-oda, minden határozott cél nélkül, de annál nyugtalanabb kedélylyel s lobogóbb vágyakkal. Élet ez ? Azt hiszem, sokkal jellemzőbben lehetne cikázásnak nevezni. Maga sem tudta, mit keres, mit akar ? Mint írónak, nem kedveztek neki sem a politikai, sem a társadalmi, sem az irodalmi viszonyok. Csalódás és kiábrándulás követték őt léptennyomon. Kaszált lélekkel tört előre s olyan világ, olyan társadalom után járt és ólajtozott, mely nem létezett. Pedig szerették, csak ahogy ez a szeretet is fájt neki: nem a költőt illette, hanem a cimborát. Érzései durva kedélyekbe ütköztek, de szeretetreméltóságáért, jó ötleteiért szívesen megbocsátották neki azt az élhetetlenséget, hogy csak poéta akart lenni. Hát foglalkozás ez, vagy hivatal, vagy paskum, vagy mi az isten csodája ? Az ilyen ember a múlt század végén nem sokkal több számba jöhetett, mint egy bistrió. Csokonai azzal vigasztalta magát, hogy legalább független, szabad. De hát nem szabadok-e a sátoros cigányok is ? Volt ekkor Komáromban egy élénk, barátságos kis ház, a Bédi-ház, ahova Csokonai is járatos volt. Majd minden este megfordult ott. Többnyire ifjú lányokból s fiatal emberekből álló társaság gyűlt itt együvé, mely jó magyar szokás szerint, amúgy családias fesztelenséggel mulatozott. Egy nyári este (a nyári esték különben is veszedelmesek) a költő, beléptekor egy új jelenséget pillantott meg. Domby Márton így photografhozta le az utókor számára: »egy karcsú, derék termetű, kinyílt homlokú s szívű, kellemetes, interessáló ábrázatú, szőke, gyenge, rózsaszájú, tűzszemű lánykát.« Vannak oly találkozások, ahol a bemutatás egyúttal szerelmi vallomás is. »Csokonai professor úr !« (Gyengédségből elhallgatták, hogy exprofessor.) »Vajda Juliska kisasszony.« A költő meghajtotta magát, de oly ügyetlenül, hogy bátran visszakövetelhette volna minden pénzét attól a táncmestertől, a kitől igy tanulta. De ez a táncmester most Ámor s az ingyen tanítja meg az embert az esetlenségekre és ostobaságokra. Akarva, nem akarva, úgy kell táncolni, ahogy ő diktálja. Költőnk alig várta, hogy az oldalszobába párologhasson. Itt aztán rendbe szedte magát s összehalászta elveszett alakjának minden szeretetreméltóságát és kedélyét. Most már nem félt azoktól a tűzszemektől, belenézett nyílt egükbe s láthatta bennök az egész, határtalan, ragyogó mennyet, a bimbóba fejlő, virágokba szökkenő tavasz verőfényét, a sugárözönt, melynek babjaiban mámoros pacsirták trilláztak s lelke jó kedvtől szikrázott, kifogyhatatlan volt az élőben, a tréfában ,bohó ötletei tarka pillangók gyanánt röpködtek szerteszét s szíve, ez a rózsatövisek közt vergődő csalogány, betöltötte ujjongásával az egész körülötte pompázó kikeletet. Aztán hirtelen elnémult, magába mélyedt, úgy kellett kizavarni őt ez álmodozásból. Mi történt vele ? Szeszélyesebb lett, mint azelőtt?Nem. Csak szerelmes lett. Igen. Ez maga volt a szerelem. S nem az a szerelem, mely okoskodik, házalni jár s közvetítők nélkül nem boldogul, — nem az a szerelem, mely a tante-okkal szövetkezik s higgadt és langyos, mint a limonádé, de az az önfeledt, hirtelen, váratlan jövő szerelem volt ez, melyúgy találja szíven az embert, mint egy az ég kékjéből kipattanó arany-nyíl s fölgyujtja a lelket, mint az őserdőt a villám. Az a követelő, de mély, az a viharos és mégis gyöngéd szenvedély volt ez, mely eszményén kívül semmivel sem törődik, mely a boldogitásnak minden föltételét, de ugyanekkor a boldogtalanságnak minden elemét is magába rejti; egy kép hivatva van a teremtésre és a rombolásra. (Folyt. köv.) wwummw n||i|,;apppppi|ip.ifB ipy Szerda, 1883. február 14. 37. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. 4 nevelt leány. (Orosz elbeszélés.) irta gróf Sollogub. (Folytatás.) Íme már véget ért az eléneklés szertartása. A nyílt sír áldozatát várja. A főpap beszenteli utolsó hajlékát isten kimúlt szolgálójának. Az énekesek az »örök emlék«-et énekelik. A sírt kezdik betemetni. E pillanatban éles, átható sikoltás reszketteti meg a jelenlevőket. Nátása a földre vetette magát, mohón