Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)
1883-02-23 / 45. szám
Péntek, 1883. február 23. 45. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A régi kép. (Elbeszéld.) Írta Majthényi Flóra. (Folytatás.) A szürke nagy oszlop mellett egy idegen alak tűnt szemébe. Nem láthatta jól, félig elrejtette a kőoszlop, de annyit észrevett, hogy egy barna útiruhába öltözött fiatal ember, hosszan leomló sötét fürtökkel, nemes, halavány arcéllel, melyet csak egy pillanatra láthatott, mert eltűnt azonnal, a vastag recés oszlop mögé, s a napsugáron éppen arra gomolygó tömjénfüst elrejtette őt, mint valami álomképet. És Aimé azt hitte, hogy csakugyan álomkép volt. Az ő megszokott álomképe, melyhez e tünékeny alak oly nagyon hasonlított. Az ő szeme káprázhatott csupán, s bizonyosan káprázott is, mert a látomány nem tűnt elő többé, s egyedül az ifjú leány buzgó imájában merült fel újra, e félig öntudatlan könyörgésben: engedje az isten, hogy föltalálhassa. S midőn a pap az áldást osztotta, úgy tetszett neki, mintha a könyörgés meghallgatásának jele volna ez. Kint a napsugaras templom téren csoportokban haladtak és állottak az emberek, tiszteletteljesen köszöntve a grófot, a mint mellettük leányával elhaladt. Aimé sötét szemeit félénken, s mégis a remény fölcsillanásával jártatá végig a tömegen, mintha keresne valakit; s midőn a park árnyas gesztenye-fasorába fordultak be, meg volt győződve, hogy az egész tünékeny káprázat volt. Saját gondolatainak látható visszatükrözése. Első szobájába lépve, meg volt lepetve annak sajátságos új berendezése által. Most üvegházhoz, vagyis inkább trónteremhez hasonlított. A szoba közepén tarka szőnyeggel bevont emelvény állott, ezen sötét vörös atlasz-karszék, mely körül a déli növények, felfutó indák és tarkán lecsüngő harangvirágok csoportosultak, illatos virító ligetet képező háttért alkotva. Aimének úgy tetszett, hogy ez egy bűvös diadalkocsi, melyen egyenesen az égbe lehet fölszállani. E képzelete mintegy igazolva lett az által, hogy a nyíló ajtóra tekintve, azon régi álomképét látta belépni, atyjának, a grófnak oldala mellett. Ugyanaz az arc, ugyanaz az alak, mely a szakadozott régi vászon homályából derengett át az a lelkébe ; ugyanazon hosszan leomló sötét fürtök és nemes halavány arcél, mely a templom gomolygó tömjén-füstjéből tűnt elő, mint a látomány; ugyanazon szelíden merengő, s egyúttal titkos, lázongó szenvedélyben lobogó sötét szemek, a melyek annyiszor tekintettek reá legszebb álmaiban s melyeket most valóban látva, úgy tetszett neki, hogy a nap kel fel, s ez uj hajnalra szíve ébred, mint az alvó virág, s remegve a szokatlan fény elé, kitörő boldogsággal dobogja: »Ez ő ! ez ő!« De e dobogást senki sem hallotta. A megrezzent lányka tágra nyílt szemekkel állt, de a jövő percben lesüté azokat, s a szivéből arcára fölcsapott öröm lángját a liliom halványsága válta föl. — íme, gyermekem, Angelo Borghi a művész, ki arcodat fogja képtárunk számára, ősi családi szokás szerint megörökíteni. Elfogulatlanul mondá a gróf e szavakat, miután leányán semmi változást nem vett észre, ő egészen vendégével volt elfoglalva. S mégsem olvashatott ennek belsejében. Az érzemények, szenvedélyek ecsetelését megszokott ifjú művésznél, mindennapi dolog volt az, hogy saját érzeményeit, szenvedélyeit önmagába zárja, mint egy gazdag műterembe, hová senkinek belépése nincsen, s ő is csak áhítattal szokott e csöndes szentélybe fordulni, egy-egy mintáért. S most e minták legszebbike állt előtte élve, mintegy leszállva az égből, a felhőkből, a templom tömjénfüstjéből, ahol őt legelőször látta. A kölcsönös üdvözlés nagyon elfogult volt; azután kezdődött a festőszerek előkészítése, melyeket egy inas hozott be a mellékszobából. Alimé elfoglalta a virágokkal körzött ülőhelyet, melynek célját csak most értette meg; úgy látszik, hogy atyja e napot a meglepetések napjának szánta! A festés lassan haladt, körvonalazás volt az egész. Az ifjú gyakran törült, mintha alkotásával nem lett volna megelégedve, s tekintetét áhítattal emelte újból a csöndesen előtte ülő mintára. Gyakran ott feledte a gyorsan lesütött szemeken, melyek nem tartoztak még a rajzolás körébe. És e gyorsan lesütött szemek lassan tekintettek újra föl, midőn ösztönszerűen megérezték, hogy az ifjú művész elmerülten vászna fölé van hajolva. Ilyenkor hosszan arcára tapadtak, mintha a lélek e két kis ablakon át gyönyörködött volna e régen megálmodott s csak most látott kedves vonásokon. A gróf ezalatt újságot olvasva, nyugodtan ült az ablaknál, nehogy az ő reá nézve annyira értékes és fontos munkát zavarja. Csak néha ment lábujjhegyen a művész háta mögé, hogy a kép keletkezését megszemlélje s a vászonról oly mosolylyal tekintett leányára, mely egész atyai büszkeségét és határtalan szeretetét kifejezte. Azután szótlanul tért vissza helyére. A csönd oly tökéletes volt, hogy csak az óra ketyegését és a szivek dobogását lehetett volna meghallani. Midőn az első napi munka be volt fejezve: az ifjú mély, tiszteletteljes meghajlással távozott. Hogy minő érzéseket vitt szivébe zártan e csöndes, virágillatos szobából a napsugaras szabadba, azt senki sem láthatta meg rajta. Aimé pedig leszállott a virágos emelvényről s szeretettel borútt atyja kebelére, mintha azt mondotta volna: »Ma tettél engemet a legboldogabbá. « A nap többi része, mint rendesen, ábrándozásban telt el, sőt még inkább mint rendesen. A könyvek pihentek, mert elég volt írva a lélek saját lapjaira. Néha föl-fölhangzott egy-egy dal a zongorán, epedőn, halkan, de csak röviden, s aztán abba maradt, mintha talán egy húr pattant volna el s a hangszer elégtelen lenne az érzés kifejezésére. Majd gyors elhatározással a régi képet vettte a lányka elő, s a szakadozott vásznat gondosan összeillesztve, elkezdő az arcot vonásról-vonásra ecsetével kiegészíteni; aztán hosszan, boldogan merengett körvonalakon, félrehajtva omló fürtöktől környezett mosolygó arcát; s csüggetegen eresztve le a nedves ecsetet tartó kis kezét, így merengett percekig, önelégülten, boldogan, mintha a kívánt hasonlatot már egészen eltalálta volna, mert ő a vásznon többet látott az éppen csak most kezdődő vonásoknál. Egy véletlenül történt zörrenésre azonban összerettent, s a szokottnál mélyebben rette el a képet régi helyére, a déli növények árnyas szentélyébe. Azután a nyitott ablak régi kőpárkányára könyökölve kitekintett a szabadba. Oly szépen sütött a nap, oly vidáman suhogtak a fák s az árnyas parkon túl a sötét barázdás szántóföldről csattogva szállott föl a kis madár. A szemlélődő leányka gyönyörködni is alig győzött. Minden oly boldog volt, vagy talán belőle sugárzott e boldogság ? Odább a háttérben sötét erdők állottak. A merev, illatos fenyők alatt világosan zöldelt a friss gyep, melyen tarka tehenek legelésztek; míg idébb az országút fehér lett kanyarogva, feltüntetve egy-egy fekete pontot, egy-egy járókelő embert, avagy távolabb egy-egy döcögő ponyvás szekeret. Az Aimé tekintete szabadon, mint a madár, és korlátot nem ismerve: röpködött át az egész vidéken, a csillogó patakon, a sötét fák hegyein, s az aranyfelhős égbolton ; s mind e tér csak az ő saját gondolataival, az ő saját érzeményeivel volt betöltve. Igaz tehát, hogy ok nélkül semmi sincsen a világon, hogy a szaladó vízbe is a ragyogó sugarakat a létező, forró, égő nap tükrözi. Az ő ábrándképének is volt hát egy élő eredetije, melyet ime föltalált. Oh, mily boldogság! S hogy e boldogság meddig fog tartani, vagy milyen lesz a jövő, avagy milyennek óhajtaná ő azt, arra a gyermeklányka nem gondolt. Elég volt neki a tudat, hogy naponta láthatja, hallhatja azt, akit szeret. S e tudatban egyúttal benne volt az örökkévalóság érzete is; úgy tetszett neki, mintha ez már soha sem lehetne többé másként. Az a kétkedő gondolat sem merült fel többé lelkében, hogy ugyan minő érzést keltött fel az ő megjelenése az ifjúban. Oh, a szív nagyon érzékeny virág, melynek szirmait a szerelem napsugara nyitja vagy zárja; ő nem csak sejtette, ha tudta azt, amit senki sem vehetett észre; ő érezte, hogy az ifjú művész őt szereti. Ennyi boldogság terhe alatt meghajlott a kis fő, mint meghajlik az ág, ha daloló madárka száll reá. S amint fejét lehajtotta, a park távolabb eső árnyas fái között látta gondolatai tárgyát, Borghi Angelot, a mint az mély gondolatokba merülten sétálgatott. S ő, ki az ifjú jelenlétében szólni, reá tekinteni is alig mert, a képzeletek e csöndes percében, gondolatban egyszerre ott termett mellette; karját karjába fűzte s méla szemébe tekintve, gyermeteg kötekedéssel kérdező tőle: Min töprengesz ? Nem érdekel-e a szép vidék ? Nézz körül, oly boldog minden ! Min töprengesz ? Oh, ha tudta volna az ifjú gondolatait. Az ő lelke sötét, borongó volt. Az árny és fény igen nagy ellentétet képezett benne. Messze a háttérben derengett egy mennyei kép, melyet éppen most talált föl s a melyből az üdvözültek boldogsága sugárzott a számára, de a köd átdatlan volt, sem a képből sugárzó fény, sem az ő tekintete nem bírta azt átjárni, s csak annyit látott világosan, egészben maga előtt, hogy egy elválasztó nagy mélység tátong a magasan lebegő kép és ő közötte, az előkelő grófhölgy és a szegény művész között. (Folyt. köv.) Tej testvérek. (Francia elbeszélés.) irta A. Daily. „Nyílt, kis virág, mig a halál itt nem terem; Álom ez az élet, eszménye szerelem, S ti akkor éltetek, ha már szerettetek.“ Musset. Az 1862-dik év junius havának 25-én az avenue de Wagram egyik uj palotájában nagy nyugtalanság keletkezett. Négyévi, gyümölcstelennek látszó házasság után Romanezné asszony, végre egy gyermeknek adott életet. Maga Romanez úr, ki a saint-denisi jelentékenyebb gyárak egyikének a főnöke volt, nem tudott uralkodni amaz izgatottságon, mely rajta erőt vett, várt valakit s az a valaki nem jött el. A helyzet valóban olyan volt, mely méltán nyugtalaníthatta a jövőbeli papát. Romanezné asszonyt ugyanis, nagyon gyöngének tartották arra, hogy önmaga táplálhassa gyermekét s az orvosok azt tanácsolták, hogy dajkát kell fogadni. Nos, a választás minden tekintetben nagyfontosságú dolog volt, azonban a szerencsés véletlen eloszlatta a Romanez házastársak zavarát. Romanezéknek Saint-Germain vidékén, Etangla Villében egy kis majorságuk volt, mely nekik nem sok gondot okozott, minthogy az igen derék, becsület