Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)

1883-02-23 / 45. szám

Péntek, 1883. február 23. 45. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mind­ennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athen­aeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A r­é­g­i kép. (Elbeszéld­.) Írta Majthényi Flóra. (Folytatás.) A szürke nagy oszlop mellett egy idegen alak tűnt szemébe. Nem láthatta jól, félig elrejtette a kőoszlop, de annyit észrevett, hogy egy barna útiruh­ába öltözött fia­tal ember, hosszan leomló sötét fürtökkel, nemes, hala­­vány arc­éllel, melyet csak egy pillanatra láthatott, mert eltűnt­ azonnal, a vastag recés oszlop mögé, s a napsugáron éppen arra gomolygó tömjén­füst elrej­tette őt, mint valami álomképet. És Aimé azt hitte, hogy csakugyan álomkép volt. Az ő megszokott álomképe, melyhez e tünékeny alak oly nagyon hasonlított. Az ő szeme káprázhatott csupán, s bizonyosan káprázott is, mert a látomány nem tűnt elő többé, s egyedül az ifjú leány buzgó imájá­ban merült fel újra, e félig öntudatlan könyörgésben: engedje az isten, hogy föltalálhassa. S midőn a pap az áldást osztotta, úgy tetszett neki, mintha a könyörgés meghallgatásának jele volna ez. Kint a napsugaras templom­ téren csoportokban haladtak és állottak az emberek, tiszteletteljesen kö­szöntve a grófot, a mint mellettük leányával elhaladt. Aimé sötét szemeit félénken, s mégis a remény fölcsillanásával jártatá végig a tömegen, mintha ke­resne valakit; s midőn a park árnyas gesztenye-faso­rába fordultak be, meg volt győződve, hogy az egész tünékeny káprázat volt. Saját gondolatainak látható visszatükrözése. Első szobájába lépve, meg volt lepetve annak sajátságos új berendezése által. Most üvegházhoz, vagyis inkább trónteremhez hasonlított. A szoba közepén tarka szőnyeggel bevont emel­vény állott, ezen sötét vörös atlasz-karszék, mely kö­rül a déli növények, felfutó indák és tarkán lecsüngő harangvirágok csoportosultak, illatos virító ligetet ké­pező háttért alkotva. Aimének úgy tetszett, hogy ez egy bűvös diadal­kocsi, melyen egyenesen az égbe lehet fölszállani. E képzelete mintegy igazolva lett az által, hogy a nyíló ajtóra tekintve, azon régi álomképét látta be­lépni, atyjának, a grófnak oldala mellett. Ugyanaz az arc, ugyanaz az alak, mely a sza­kadozott régi vászon homályából derengett át az a lel­kébe ; ugyanazon hosszan leomló sötét fürtök és ne­mes halavány arc­él, mely a templom gomolygó töm­jén-füstjéből tűnt elő, mint a látomány; ugyanazon szelíden merengő, s egyúttal titkos, lázongó szenve­délyben lobogó sötét szemek, a melyek annyiszor te­kintettek reá legszebb álmaiban s melyeket most való­ban látva, úgy tetszett neki, hogy a nap kel fel, s ez uj hajnalra szíve ébred, mint az alvó virág, s remegve a szokatlan fény elé, kitörő boldogsággal dobogja: »Ez ő ! ez ő!« De e dobogást senki sem hallotta. A megrezzent lányka tágra nyílt szemekkel állt, de a jövő percben lesüté azokat, s a szivéből arcára fölcsapott öröm lángját a liliom halványsága válta föl. — íme, gyermekem, Angelo Borghi a művész, ki arcodat fogja képtárunk számára, ősi családi szokás szerint megörökíteni. Elfogulatlanul mondá a gróf e szavakat, miután leányán semmi változást nem vett észre, ő egészen ven­dégével volt elfoglalva. S mégsem olvashatott ennek belsejében. Az ér­­zemények, szenvedélyek ecsetelését megszokott ifjú művésznél, mindennapi dolog volt az, hogy saját érze­­ményeit, szenvedélyeit önmagába zárja, mint egy gaz­dag műterembe, hová senkinek belépése nincsen, s ő is csak áhítattal szokott e csöndes szentélybe fordulni, egy-egy mintáért. S most e minták legszebbike állt előtte élve, mintegy leszállva az égből, a felhőkből, a templom tömjén­füstjéből, a­hol őt legelőször látta. A kölcsönös üdvözlés nagyon elfogult volt; az­után kezdődött a festő­szerek előkészítése, melyeket egy inas hozott be a mellékszobából. Alimé elfoglalta a virágokkal körzött ülőhelyet, melynek célját csak most értette meg; úgy látszik, hogy atyja e napot a meglepetések napjának szánta! A festés lassan haladt, körvonalazás volt az egész. Az ifjú gyakran törült, mintha alkotásával nem lett volna megelégedve, s tekintetét áhítattal emelte újból a csöndesen előtte ülő mintára. Gyakran ott fe­ledte a gyorsan lesütött szemeken, melyek nem tar­toztak még a rajzolás körébe. És e gyorsan lesütött szemek lassan tekintet­tek újra föl, midőn ösztönszerűen megérezték, hogy az ifjú művész elmerü­lten vászna fölé van hajolva. Ilyenkor hosszan arcára tapadtak, mintha a lélek e két kis ablakon át gyönyörködött volna e régen meg­álmodott s csak most látott kedves vonásokon. A gróf ezalatt újságot olvasva, nyugodtan ült az ablaknál, nehogy az ő reá nézve annyira értékes és fontos munkát zavarja. Csak néha ment lábujjhegyen a művész háta mögé, hogy a kép keletkezését megszemlélje s a vá­szonról oly mosolylyal tekintett leányára, mely egész atyai büszkeségét és határtalan szeretetét kifejezte. Azután szótlanul tért vissza helyére. A csönd oly tökéletes volt, hogy csak az óra ke­tyegését és a szivek dobogását lehetett volna meg­hallani. Midőn az első napi munka be volt fejezve: az ifjú mély, tiszteletteljes meghajlással távozott. Hogy minő érzéseket vitt szivébe zártan e csöndes, virágil­latos szobából a napsugaras szabadba, azt senki sem láthatta meg rajta. Aimé pedig leszállott a virágos emelvényről s szeretettel borútt atyja kebelére, mintha azt mondotta volna: »Ma tettél engemet a legboldogabbá. « A nap többi része, mint rendesen, ábrándozás­ban telt el, sőt még inkább mint rendesen. A köny­vek pihentek, mert elég volt írva a lélek saját lapjaira. Néha föl-fölhangzott egy-egy dal a zongorán, epedőn, halkan, de csak röviden, s aztán abba maradt, mintha talán egy húr pattant volna el s a hangszer elégtelen lenne az érzés kifejezésére. Majd gyors elhatározással a régi képet vettte a lányka elő, s a szakadozott vásznat gondosan össze­illesztve, elkezdő az arcot vonásról-vonásra ecseté­vel kiegészíteni; aztán hosszan, boldogan merengett körvonalakon, félrehajtva omló fürtöktől környezett mosolygó arcát; s csü­ggetegen eresztve le a nedves ecsetet tartó kis kezét, így merengett percekig, önelé­gülten, boldogan, mintha a kívánt hasonlatot már egészen eltalálta volna, mert ő a vásznon többet látott az éppen csak most kezdődő vonásoknál. Egy véletlenül történt zörrenésre azonban összerettent, s a szokott­nál mélyebben rette el a képet régi helyére, a déli nö­vények árnyas szentélyébe. Azután a nyitott ablak régi kőpárkányára kö­nyökölve kitekintett a szabadba. Oly szépen sütött a nap, oly vidáman suhogtak a fák s az árnyas parkon túl a sötét barázdás szántó­földről csattogva szállott föl a kis madár. A szemlé­lődő leányka gyönyörködni is alig győzött. Minden oly boldog volt, vagy talán belőle sugárzott e boldogság ? Odább a háttérben sötét erdők állottak. A me­rev, illatos fenyők alatt világosan zöldelt a friss gyep, melyen tarka tehenek legelésztek; míg idébb az or­szágút fehér lett kanyarogva, feltüntetve egy-egy fe­kete pontot, egy-egy járó­kelő embert, avagy távolabb egy-egy döcögő ponyvás szekeret. Az Aimé tekintete szabadon, mint a madár, és korlátot nem ismerve: röpködött át az egész vidéken, a csillogó patakon, a sötét fák hegyein, s az arany­felhős égbolton ; s mind e tér csak az ő saját gondo­lataival, az ő saját érzeményeivel volt betöltve. Igaz tehát, hogy ok nélkül semmi sincsen a vi­lágon, hogy a szaladó vízbe is a ragyogó sugarakat a létező, forró, égő nap tükrözi. Az ő ábrándképének is volt hát egy élő eredetije, melyet ime föltalált. Oh, mily boldogság! S hogy e boldogság meddig fog tar­tani, vagy milyen lesz a jövő, avagy milyennek óhaj­taná ő azt, arra a gyermek­lányka nem gondolt. Elég volt neki a tudat, hogy naponta láthatja, hallhatja azt, a­kit szeret. S e tudatban egyúttal benne volt az ör­ökkévalóság érzete is; úgy tetszett neki, mintha ez már soha sem lehetne többé másként. Az a kétkedő gondolat sem merült fel többé lelkében, hogy ugyan minő érzést keltött fel az ő meg­jelenése az ifjúban. Oh, a szív nagyon érzékeny virág, melynek szirmait a szerelem napsugara nyitja vagy zárja; ő nem csak sejtette, ha tudta azt, a­mit senki sem vehetett észre; ő érezte, hogy az ifjú művész őt szereti. Ennyi boldogság terhe alatt meghajlott a kis fő, mint meghajlik az ág, ha daloló madárka száll reá. S a­mint fejét lehajtotta, a park távolabb eső árnyas fái között látta gondolatai tárgyát, Borghi An­­gelot, a mint az mély gondolatokba merülten sé­tálgatott. S ő, ki az ifjú jelenlétében szólni, reá tekinteni is alig mert, a képzeletek e csöndes percében, gondo­latban egyszerre ott termett mellette; karját karjába fűzte s méla szemébe tekintve, gyermeteg kötekedés­­sel kérdező tőle: Min töprengesz ? Nem érdekel-e a szép vidék ? Nézz körül, oly boldog minden ! Min töp­rengesz ? Oh, ha tudta volna az ifjú gondolatait. Az ő lelke sötét, borongó volt. Az árny és fény igen nagy ellentétet képezett benne. Messze a háttér­ben derengett egy mennyei kép, melyet éppen most talált föl s a melyből az üdvözültek boldogsága su­gárzott a számára, de a köd átdatlan volt, sem a képből sugárzó fény, sem az ő tekintete nem bírta azt átjárni, s csak annyit látott világosan, egészben maga előtt, hogy egy elválasztó nagy mélység tátong a magasan lebegő kép és ő közötte, az előkelő gróf­­hölgy és a szegény művész között. (Folyt. köv.) Tej testvérek. (Francia elbeszélés.) irta A. Daily. „Nyílt, kis virág, mig a halál itt nem terem; Álom ez az élet, eszménye szerelem, S ti akkor éltetek, ha már szerettetek.“ Musset. Az 1862-dik év junius havának 25-én az avenue de Wagram egyik uj palotájában nagy nyugtalanság keletkezett. Négyévi, gyümölcstelennek látszó házasság után Romanezné asszony, végre egy gyermeknek adott életet. Maga Romanez úr, ki a saint-denisi jelentéke­nyebb gyárak egyikének a főnöke volt, nem tudott ural­kodni amaz izgatottságon, mely rajta erőt vett, várt valakit s az a valaki nem jött el. A helyzet valóban olyan volt, mely méltán nyug­talaníthatta a jövőbeli papát. Romanezné asszonyt ugyanis, nagyon gyöngé­nek tartották arra, hogy önmaga táplálhassa gyerme­két s az orvosok azt tanácsolták, hogy dajkát kell fogadni. Nos, a választás minden tekintetben nagyfon­­tosságú dolog volt, azonban a szerencsés véletlen el­oszlatta a Romanez házastársak zavarát.­ Romanezéknek Saint-Germain vidékén, Etang­­la Villében egy kis majorságuk volt, mely nekik nem sok gondot okozott, minthogy az igen derék, becsület

Next