Fővárosi Lapok 1883. augusztus (178-203. szám)
1883-08-02 / 179. szám
Csütörtök, augusztus 2. 179. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. -7. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre...................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy műint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba füldendők# Az öcs. (Elbeszélés.) irta Fanghné-Gyurtó Izabella. (Folytatás.) — Hejh! mert nem voltam én ám mindig az, a mi most vagyok — kezdő rövid szünet után, hatalmas füstfelhőket fújva a társaság szeme közé — voltam én is gavallér, igazi gavallér, olyan, hogy ritkítom a párját. Láttak volna csak akkor, mikor mint pesti jogász és bálrendező minden táncban előtáncos voltam s a főúri körök leányai vetélkedtek, hogy melyik lehessen a párom. Az ám, ha akkor látott volna Ilma húgom, nem fintorította volna oly gőgösen azt a szép finom orrocskáját, mint ahogy most teszi, a kis Eszti sem meresztette volna olyan ijedten rám galambszemeit, meg maga, drága galambom, ragyogó gyémántom Gizikém, szánalom helyett büszkességgel legeltette volna rajtam tekintetét. S maga, urambátyám, aki — no ne tagadja, hisz az arcából látom — földbe szeretne sülyedni szégyenében, amiért engem idehívott, maga is büszkén veregette volna meg a vállamat, ha hallotta volna azokat a beszédeket, amiket, mint az ifjúság választott vezére, minden alkalommal tartottam, úgy úgy, néném asszony, volt idő, mégpedig nem is olyan régen, mikor örömének, büszkeségének tartotta volna vendégéül láthatni azt, akit most sokért nem adna, ha házából kitudhatna. De hát a rossz barátok s az asszonyok, hej ! azok az aszszonyok! No de ne haragudjanak, nem fogok én soká alkalmatlankodni, van még bennem annyi becsület, hogy ne akarjak terhére lenni senkinek. Adja meg a jelt nagyság a fölkelésre, — még tudom, mi az illem — s én rögtön távozom. Ardányiné nem késett megadni a jelt, a vendég positióba vágta magát, kifogástalan elegantiával hőkölt a család tagjai előtt, kik látható hidegséggel viszonozták üdvözletét s vonultak el előle, Gizit kivéve, a ki kényes szemekkel nyújtotta kezét az ifjúnak s zavartan pár marasztaló szót rebegett. — Nem, nem maradok, Gizi édes szentem, belátom én, hogy nem idevaló — felelt az öcs érzelemtől elfojtott hangon, szenvedélyesen vonva ajkaihoz a feléje nyújtott kezet — nem, jobb nekem, ha megyek, nem jó nekem soká itt maradni. Áldja meg magát az az isten szép galambom, áldja meg mindkét kezével, úgy áldja meg, amint ez a bolondos csavargó kívánja, a kit magácska ezeknek a bájos szemeinek jóságos tekintetével olyan boldoggá és egyszersmint olyan nyomorultá tett. Olyan boldog legyen, mint amilyen igaz szívéből óhajtja ez a szegény fiú, akit maga ezzel a tekintetével talán a kárhozattól fog megváltani, úgy van, Gizi, kegyed nem sejti, nem tudja, mennyire hatott reám ez a tekintet s az a pár jó szó, melyet szánalomból felém dobott; a halálba űznek ezek, meglehet, de hiszen becsületes halál többet ér a szégyenteljes életnél. — Nini! milyen bámulva néznek reám! ne féljenek, nem vagyok én ittas, kábulttá is inkább azok a szép szemek tettek, mint a bor; ez csak felszabadította nyelvemet oly dolgok elmondására, melyekre máskép nem lett volna bátorságom. — De többet még sem fecsegek, megyek már,erünk, Ajax, te egyetlen barátom! Nagyságos néném asszony, bátyám uram isten velünk! bocsássanak meg nekem s ha olykor eszükbe jut a szegény csavargó, azt pár órára rokonuknak neveztek, gondolják meg, hogy annak nem volt édes anyja, kinek keblén kisírja lánatát, nem ilyen derék jó atyja, kinek meghallgassa tanácsát; egyedül volt, árván, kivetve a világba, megfalatva azoktól, a kikben bízott és a kiket szeretett, erünk Ajax ! te légy hívem ezutánra is, jejünk, itt incs már mit keresnünk többé. Ezzel kezet csókolt a háziasszonynak, a ki edzen kapta vissza e csók után kezét, tán attól a meleg csepptől ijedt meg, a mely a különös vendég szeméből reá esett s éppen sorra készült búcsúzni a többiektől is, midőn a ház előtt kocsizörej hangzott fel; az ebédlő nyitott ajtaján át két déli aranysárgától vont csinos férfikocsi lett látható, melyből egy elegáns külsejű, barna fiatal ember szállott le, fején nagy szalmakalappal, s egy nagy fekete újfundlandi kutyától követve lépett a verandára s onnan, kutyáját maradásra intve, az ebédlőbe. — Van szerencsém magamat bemutatni — szól illedelmesen meghajtva magát a ház úrnője előtt — én Tordosi Géza, törvényszéki albiró vagyok. — Hogyan ön jön! — kiáltanak fel valamenynyien, bámuló szemeket függesztve reá. — Ha megengedik, én vagyok és Gelenczeiné néném meghagyásából bátor vagyok magamat rokoni jóindulatukba ajánlani. — Igazán ? valóban ? no ezen örülök, szivemből örülök — mondták Ardányiné és Ilma leánya, szívélyes kézszoritással üdvözölve a kellemes jelenséget — míg férje szóra, mozdulatra képtelenül kimerülten rogyott egy bőrtámlányba. igy már értem, tudom, hogy is gondolhattam, hogy az a másik, de hova is lett csak ? Az a másik pedig ott áll Gizi mellett, az úton érkezett megjelenése a mámor minden jelét eltüntette arcáról, egész lényéről, pár pillanatig merően állt, hideg, kihívó tekintetét szegezve reá. — Hogyan! mit látok Bandi te itt! — kérdi az úton érkezett, meglepetten bámulva az ifjúra — te vagy-e igazán, az eltűnt, a halottnak vélt, vagy szemeim űznek játékot velem ? — Nos aztán, mi közöd hozzá, ha én vagyok is, tán utadban állok ? — viszont a fejét dacosan fölvetve amaz. Én vagyok, élek, amint látod, csavargó komédiás lettem; megmondhatod kedves nővérednek, derék sógorodnak, hadd teljék örömük benne. — És ezennel — folytatá a társaság többi tagjai felé fordulva — hogy minden kétséget eloszlassak kilétem felől, van szerencsém magamat bemutatni, mint Bárvölgyi Danót, a közeli városba pár nappal ezelőtt érkezett színtársulat komikusát, intrikusát, tenoristáját, balletmesterét, első szerelmesét, díszletfestőjét, színműíróját, a szerint, amint a szükség megkívánja. — De hát aztán Bálint, hogyan jutottál te ehhez az istenért ? — sápított hüledezve őnagysága — bizonyosan megint az a szerencsétlen szórakozottság... — Az, az, nyögött a mélyen lesújtott férfi, aztán a szalmakalap, a nagy kutya, a fekete haj, bajusz... — Ne búsuljon bátyám, nem kerül nagy baj felőle — vágott szavába Bálvölgyi Danó — sok se bánkodjék rajta, ha egy szegény ördögöt szórakozottágból pár boldog órához és jó falathoz juttatott; bámily koldus legyen is, nem fog ezért adós maradni, a jótartásért már megfizetett, vagy nem eléggé megtevettette-e önöket tréfáival s a mi a boldog perceket Heti ? —s tekintete forró szenvedéllyel ölelte fel Gizi lakját; életem még az enyém, azzal majd ezekért megfizethetek. Ajax, tejünk! itt nincs már mit beesnünk. — Bandi, megállj! nem azért találtalak fel, egy ily könnyen kisiklani hagyjalak kezeim közül — váltott fel Tordosi, keményen megfogva a távozni karó karját; megbocsátanak nekem, kedves néém, bátyám s szép hugocskáim, ha a helyett, hogy ecses társaságuknak adjam át magamat, ezzel avval akarok végezni, a kit ezennel van szerencsém jból bemutatni mint Lapári Bandit, sógorom unokascsét és gyámfiát, a ki két évvel ezelőtt némi fiataligi csínyek miatt nyomtalanul eltűnt körünkből sőr, miután minden keresés eredménytelen volt, végre is, mint az egész világ, öngyilkosnak véltünk. — Nos, hát aztán mit érsz mindezzel ? vagy tánít hiszed, még jobban befeketíthetsz ezen tisztelt csad előtt? — felelt hetykén a letartóztatott, igyekezve írját az azt szorító vasmarokból kiszabadítani. —- Hagyj mennem — kiáltott majdnem vadul — ne les legyen reám gondod. — Ne packázz Bandi — viszontá nyugodt, ko- moly hangon, mely nem tévesztette el hatását az ellenszegülőre, a másik — nem befeketíteni, hanem igazolni akarlak s ha még lehetséges, jóvátenni azt, a mit az enyimek s velük tán magam is jóindulatú, bár általad félremagyarázott szigor által vétettünk. — Jóvátenni? vannak dolgok, a miket nem le-het jóvátenni — sóhajtott most mély levertség hangján az ifjú — vagy lehet-e halottakat sírjukból feltámasztani ? — Hát nem tudod ? hisz Gyuri meggyógyult, nővérem közbenjárására megbocsátott neked és semmi panaszt nem emelt ellened, te rossz gyermek, — Valóban ? lehetséges-e ez ? — kiáltott fel kitörő örömmel Bandi — Géza, ember! ha te ezt nekem bebizonyítod, minden szavadnak engedelmeskedem s mint megváltómat foglak imádni. — Ez utóbbira éppen nincs szükség, sokkal in■ kább lekötelezel, ha szavamra hallgatsz, lelépsz arról a pályáról, a melyen éppen semmi dicsőséget sem jósolok neked s visszatérsz azon társaságba, a melyből erőszakkal kiszakítottad magadat. — Igen, igen ön azt fogja tenni, ugye azt fogja ■ tenni ? — mondá bensőségteljes tekintettel, érzelmes hangon Gizi. — Mindent, amit kegyed parancsol, űzzön bár a kárhozatba, készséggel megyek. Géza, itt vagyok, rendelkezzél velem. — Tehát legelőbb is engedjék meg nagyságtok, hogy ennek a hóbortos fiúnak, — aki nem tudom mi úton került ebbe a tisztelt társaságba — elmondjam élettörténetét. Ne féljenek, nem leszek hosszadalmas, nem akarom a szegény fiú vezeklését igen hosszúra nyújtani. — Kezdje, kérem, édes öcsém, mert mondhatom, nagyon kiváncsi vagyok reá — mondá a háziasszony. — Három évvel ezelőtt — kezdé Tordosi, miután mindnyájan helyet foglaltak — Lapári Bandi egyike volt Budapest legfeldebb jogász gyerekeinek. Ezen jelző után, azt hiszem, felesleges is mondanom, hogy a presentiák többnyire a különböző mulatóhelyekre, az absentiák pedig az egyetem padjaira szóltak. Az első évben még csak ment a dolog, fogékony esze, melyet az utolsó pillanatokban segélyül hívott, valamikép csak átsegítő a vizsgák tömkelegén. A másodikban azonban mind inkább magával ragadta őt a könnyelmű élvezetek árja s végre egészen elsodorta. Nehány álbarát, a kik visszaéltek bizalmával, egy csinos kis kardalnoknő, a ki. . . — De Géza, kérlek, ezt is ? — szakitá félbe szemrehányó hangon a beszélőt Bandi. (Vége köv.) Don Faustino ábrándjai. (Spanyol elbeszélés.) Írta Juan Valera. (Folytatás.) Az alcade elkezdett hangosan imádkozni, de abban a pillanatban, a midőn Jézus Krisztust, istennek egyetlenegy fiát említette, Joselito megnyomta a pisztoly ravaszát s a golyó az alcade agyába fúródott. Az alcade meghalt. Joselito eltávozott embereivel a háztól és a városból, kint a rájuk várakozó lovakra vetették magukat s biztosították magukat az üldözéstől. Az alcade családja egy tizennyolc éves fiúból állt, szép fiú, mondhatom ! . . Mivelhogy éppen szombatnap volt, a fiatalember borotváltani volt magát. A borbélynál volt még, mikor a szörnyű eset felől értesült, mely őt egészen leverte. Félig borotvált arccal futott haza. Midőn aty.