Fővárosi Lapok 1883. november (256-280. szám)

1883-11-08 / 261. szám

Csütörtök, 1883. november 8. 261. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: félévre ....... 8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendtek. A kit megköveztek. (Történeti elbeszélés.) P. Szathmáry Károlytól. A két ifjú oroszlán. Alig hunyta be szemét Erdély legnagyobb feje­delme, Bethlen Gábor és ime a szép virágos kertet, melyet ő fensége hátrahagyott, dudva, gaz verte fel, — és pedig első sorban magát a fejedelmi kertet! Egy gyönge órájában a megboldogult fejedelem akképen rendelkezett volt, hogy a fejedelemasszony, Branderburgi Kata legyen következője a fejedelem­ségben, ezt pedig támogassa az ő édes testvére, öreg gróf Bethlen István uram, mint gubernátor, elég ész­szel és szóval lévén fölruházva, hogy az ország dolgait, ha kell, egymaga is elláthassa. Csakhogy ez a derék férfiú, öreg gróf Bethlen István uram elég vitéz volt arra, hogy bátyja szép örökségét megvédelmezze a csatamezőn; elég bölcs arra, hogy ügyeit vezesse a tanácsban, de már arra nem termett, hogy egy mód nélkül ravasz asszony apró gonoszságait megzabolázza és ármányainak gátat tud­jon vetni. Így történt aztán, hogy a fejedelemasszony, ki már régebbi ismeretségben állott a »nagy gróffal«, Csáky István urammal, még ura solennis temetését sem várta be, már is nagy illetlenséggel adta magát a grófhoz, mint egyetlen belső tanácsosához, azzal együtt lovagolt ki a várból még ünnepnapon is; nagy bot­­ránkozására a tisztes fehérvári polgároknak, kik nem győzték eléggé­ a fejcsóválgatást ő fensége illetlen vise­lete felett; a fehér cselédek e fölött ejtett beszédét pedig még hallani sem volt igen ajánlatos. De még ez mind csak hagyján lett volna; a maga lelkiismerete, erkölcsi dolgairól magának és is­tennek kiki maga felel, de a nagy Bethlen Gábor so­lennis temetésének napján ennél még sokkal nagyobb veszedelem is fenyegette az országot. Már elkészítették volt a veneciai kőfaragók azt a pompás fekete-márvány síremléket, melyet a meg­boldogult által épített fehérvári öreg templom mellék­hajójába, a nagy Hunyadiak és Izabella királyné sírja mellé rendelt felállíttatni a gubernátor ő nagysága. Az országot a fejedelemasszony hívta meg a teme­tésre ; ez a kemény szivű asszony, a­ki férje ura holt­teste boncolásánál jelen volt, sőt annak szívét — a krónikások tanúbizonysága szerint, — kezébe is vette. Az ország fel is gyűlt; mély gyászban vonult fel a nagyszámú tömeg, mintha érezte volna, hogy az ország legszebb napjai letűntek; a néhai fejedelem által fundált kollégium híres, neves professzorai, diák­jai fekete tógákban, ünnepélyes sorban vonultak fel a karzatokra és gyászos énekléssel nyitották meg a te­metési ünnepélyt; miközben az egyház öreg harang­jai zúgtak és Csáky István uram nem rég gyűjtött számos gyalogsága lassú dobszóval jelenté, hogy a fejedelemasszony kiindult a palotából. Elől a nagy fejedelem egy kedvenc óriási erejű és bátorságú palotája fekete bársony­ruhába öltöztet­ve, vitte a nagy nemzetségi gyászlobogót, mert a fe­jedelem ama kívánságának, hogy őt kedvenc bíbor­szi­­nében gyászolják, csak annyiban tettek eleget, hogy híres harci ménjét arany­nyal áttört bíbor nyeregszer­számmal állították ki. Ezután az udvariak, bojárok, asztalnokok bosz­­szu sora következett és csak ezek után jött a fejede­lemasszonynak hat fekete méntől vont gyászhintója, benne maga a fejedelemasszony, a kinek csak is kön­tösén lehetett a gyászolást felismerni. A fejedelmi palota a nagy templomhoz alig száz lépés, de azért Csáky István uram ugyancsak gavallé­­ros módon ficánkoltatá a fejedelemasszony mellett sárga paripáját és kikent­ fent arcán, szemében sokkal több volt a rátarti büszkeség, mint a búbánat a nagy fejedelem elveszte fölött. Ellenben a megboldogultnak atyafiai és a tanács-urak mély gyászban és nagy szo­morúságtól lehorgasztott fejjel, gyalog jövőnek a kocsi után, vezetve gróf Bethlen István kormányzó uram által, ki bár éppen nem volt még hajlott korú, sápadt arcán igen meglátszott, hogy felséges urabátyját szi­véből gyászolja. A gubernátor után, mint a legközelebbi atyafi, saját fia, ifjabb gróf Bethlen István lépegetett, olda­lán kedves sógorával és barátjával Zólyomi Dáviddal­ kiken a gyászruha mellett is, ő nagyságok deli tartása és ifjú vitézi szépsége miatt minden szem megakadott. — íme Castor és Pollux, — suttogták a nézők közül némelyek. — A két ifjú oroszlán — mondák újra mások. És valóban mindkét elnevezés valóban ráillett e két ifjú emberre, kik közül a gróf barna, Zólyomi szőke vala; karcsú, sudár mind a kettő, vállukra omló gazdag hajjal, törökösen fésült bajusz- és szakállal, vi­tézi bátorságot tükröző tekintettel. A tanácsurak párosával lépegettek egymás mel­lett, utánuk a fejedelmi fogadott katonaság, az udvari cselédség jött szép rendben ; mindnyájan bevonultak a tisztes székes­egyházba, hol megrendült a deákok gyászéneke és Keserű-Dajka István, a püspök, Celeji Katona István, az udvari prédikátor ékes beszédeket tartottak az elhunyt nagy fejedelem holtteste fölött, melyet azután ideiglenes nyughelyéről a nagy arany­­betűs szarkofág kryptájába helyeztek el. Azalatt, míg a hosszú cerimonia lefolyt s az egész népség a templomban és annak tornácain foglalt helyet, a gróf Csáky István fogadott katonái között nehéz társzekerek indultak ki a fejedelmi udvar kapu­ján s vonultak végig a katonaság között a szent Mi­hály kapun keresztül. Horváth Ferenc uram, Csáky­­nak kedves embere, tartotta szemmel az egész mene­tet , és a­mint a hosszú szekér-sor a kapun kiért, in­tett a tiszteknek, kik menetsorba állították a lovassá­got, gyalogságot és ugyancsak rugaszkodtak a kapun kivűl ügetni kezdő szekerek után, melyek gyorsan haladtak az országúton Tövis felé. Midőn e gyászoló közönség az egyházból kiért, csak elcsodálkozott, hogy a tér egész üresen áll, ki­véve a fejedelemné hintóját, melyhez időközben még vagy hat kocsi csatlakozott. A fejedelemasszony az egyházból kijőve, hintá­jához ért, bevárta a gubernátort és magához vntvén, igy szólott hozzá: — Mi gyászunk leteltéig fogarasi várunkba vonulunk, intézze addig kegyelmed az ország dolgait legjobb belátása szerint. Ekkor Csáky István hintójába segité ő nagysá­gát, ki búcsúra kezet nyújtott neki s azután az urak­nak köszönetét intve, a a hintósor megindult a Szent Mihály kapu felé. — A viszontlátásra urak! — kiáltott Csáky István, toporzékoló paripájára ugorva s lovának sar­kantyút adva, maga is a fejedelemné hintája után vág­tatott. Az urak álmélkodva gyűltek a kormányzó köré, ki maga sem tudta e gyors elhatározás okát meg­fejteni. — A fejedelemasszony ő nagysága, — mond aztán, — nekem semmit sem szólott eme gyors eluta­zásáról. Nem tudom, mi lappanghat elhatározása alatt. — Csak valami rész ne lappangjon! — mond Zólyomi Dávid, — mert Csákytól nem sok jót lehet várni. — Csak vonuljon édes atyám haza, majd tudó­sítást szerzünk mi a történtekről, — mondja Bethlen István és Zólyomit karonfogva, a fejedelmi udvarba sietett, mig az urak a kormányzót lakására kisérték. Egy rövid félóra sem telt bele, midőn a két ifjú ember arcából kikelve jelent meg a kormányzó palo­tájában és ifjú Bethlen István nagy méltatlankodás­sal és boszankodással adá elő a történteket. — Tudja édes atyám, mi történt ? Az egész feje­delmi udvar ki van rabolva! A telhetetlen Csáki Ist­ván nem elégedett meg a fejedelmi kincstár tartalmá­val, hanem a fejedelemasszony­­ nagyságát rávette, hogy a palotáról is minden értékes holmit elvitethes­sen. A márvány­palota oszlopairól a pompás szőnye­geket, az olasz képírók műveit, velencei tükröket, gyertyatartókat a falakról letépték; szekerekre pod­­gyászolták és Csáky katonáinak fedezete alatt ennek almási vára felé indították. Nem ismerne reá édes atyám Bethlen Gábor híres szőnyeges és bársonyos palotáira; üresen áll minden, mint valami puszta csűr, a melynek gazdája nincsen! — Lehetetlen! — kiált fel a gubernátor. — És pedig szóról szóra úgy van ez, a mint István mondá, — mond Zólyomi, — egy betűvel sem nagyította a dolgot. A gubernátor kikelt színéből. — Ez már, fiaim, mégis hallatlan dolog! Néhai bátyám egy millió arany értéket hagyott hátra kin­cses kamaráiban az országnak; és igaz ugyan, hogy e fejedelmi palotákat Fehérvárott és Bogarasban fel­szerelésével együtt özvegyére hagyta, de nem szemé­lyét illetőleg, hanem csak mint fejedelemre bir­toklásképen, melyet tisztesség szerint is utódjára kell áthagynia. — Hát úgy minden jól van, — mond Zólyomi Dávid élénken, — akkor ez nem egyéb, mint rablás ; és mi csak bátyánk parancsát várjuk, hogy az udvari hadakat felültetve, a rablók után induljunk és az or­szág igaz tulajdonát tőlük visszaszerezzük. — Megérdemelnék, — mondja a kormányzó, — és ha nem tekintenék a fejedelemasszony személyét, úgy is kellene tennünk. — De hát érdemes ezt tekinteni, nagyságos bátyám uram? — kérdé Zólyomi Dávid indulatos hangon. — Ő nagysága minderről semmit sem szó­lott bátyámuramnak és ki tudja, nem csupán Csáky István esze volt-e ezt a gyalázatos szentségtörést el­követni, hogy éppen azalatt, mig a dicsőséges emlé­kezetű fejedelmet temetjük, gyönyönyüséges palotáját kirabolja ? — Ne habozzon kedves atyám uram eme nagy dologban! — mond kérőleg az ifjú gróf. — Mit fog­nak szólani az ország rendei, ha megtudják, hogy atyám uram az országnak ily megraboltatását elnézte, holott meggátolhatta volna ? E kérdés hatott az ingadozó és lágyszívű kor­mányzóra. — Hát menjetek fiaim, — mond — és mentsé­tek meg a mit lehet. (Folyt. köv.) C­ora. (Francia elbeszélés.) irta Alfred Assolant. Az 1849-dik év május havának egyik estéjén Bussy Károly, párisi fiatal ember, ki Párisban unat­kozott, átkelt az Óceánon s New-Yorkban az »Astor« vendéglőben szállott meg. Egyenes jellemű, jószivű, erélyes fiatal ember volt ő, a mellett ügyes vadász és igazi gavallér, megáldva szellemmel, bátorsággal, ke­­délylyel, de szerencsétlenségére, voltak adósságai is. A polgárisult államokban a hitelező nem egyéb, mint előhírnöke a törvényszéki végrehajtónak, a­ki­nek a háta mögött az adósok börtönének falai emel­kednek. Bussy, ki szerette a verőfényt, a végtelen óceán üde levegőjét és nagyszerű látványát, elutazott, a­nélkül hogy bevárta volna, míg neki a fentebb em­lített hajlékban ajánlanak menedéket, úgy kelt át, mint ötezer holdnyi erdő tulajdonosa, melyet atyja tíz évvel az­előtt Ohioban potom áron vásárolt meg. Ez

Next