Fővárosi Lapok 1884. november (257-282. szám)
1884-11-08 / 263. szám
Szombat, 1884. november 8. 263. szám. Huszonegyedik évfolyam, Szerkesztői iroda, Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ....... Sfrt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az isten háta mögött. (Elbeszélés.) P. Szathmáry Károlytól. (Folytatás.) Sidi kisasszony vezetése alatt balra egy nagy ebédlő-szoba felébe értünk, melynek falain még ott függött néhány, festékében nagymértékben megfogyatkozott ősi arckép, melyek a múlt század derekától lefelé, a ruhák arany zsinórzatából egyre többet vesztettek , míg a mostani háziúr fiatalkori arcképe már csak egyszerű fekete attilában volt lefestve. A szoba bútorzata egyszerű és nagyon is avult volt. Középen hosszú tölgyasztal s a falak mellett rokokó ízlésű kanapé és néhány szék, melyeken már csak itt-ott volt meg a bőr, de annál több helyt kilátszott a szőr. Lidi kisasszony letette a faggyú gyertyát az asztal közepére, s kihívta édesanyját, egy nehézkes járású kövér, de elég tiszteletreméltó arcú hölgyet, ki egészen gyászba volt öltözve, szürkés haján fekete csipke fejkötővel, arcán pedig a szomorúság kifejezésével, melyet a vendég látása sem igen látszott felvillamozni. — Tessék ide bejönni a vendégszobába, — mond a háziasszony bemutatásom után, — bizony mi már egészen el is szoktunk a vendégtől s nem sokkal tudjuk mulattatni. A Lidi leányom gitárjáról is leszakadtak a hurok , azután meg mostanában nem is igen szeret énekelni, pedig tessék elhinni, hogy régebben olyan szépen énekelt, akárki meghallgathatta volna. Lidi leányom ! — folytatja ehhez fordulva, — koppantsd el azt a gyertyát, alig lehet a szobában látni, ez az Ábrahám zsidó olyan rossz gyertyát árul, hogy igazán alig érdemes megvenni. A vendégszobában már valamivel jobb állapotban voltak a bútorok; a kanapénak, székeknek ugyan itt-ott le volt pattogva a boritó fájok; de tisztán voltak tartva és a fakó szőrszövet, mely egykor piros lehetett, ahol el is volt szakadva, gondosan be volt szőve fekete cérnával. A falakon az 1848 előtti szónokoknak s az 1849-ben kivégzett hősöknek arcképei függtek ; némelyiknek ugyan üvege el volt törve, de a kiválasztottabbakat vékony fekete fátyol védte az idő viszontagságai elől. Egy aranyrámás tükröt a kanapé fölött nagyon megviselt az idő, mert rámáján már csak alig látszott az arany s a hátán összefutott foncsor visszásan mutatta a bele néző képét. Na de még is volt e szerény falusi szalonban valami kellemes: a sok virág illata, mely a benyitott ablakokon beözönlött a szobába s egy pár eltört vagy megrepedt virágpohárból, melyek az ablak közé állított szekrényen fényeskedtek s a rezedák és violák illatát a nyári rózsákéval vegyitette. — Milyen sok szép virágjok van nagysádtoknak, — mondám, — ennél felségesebb illat még a paradicsomban sem lehetett. — Nincs is egyedünk, mondja vigasztaló hangon a háziasszony ; a virágokat magunk ápoljuk, öntözzük, s szegények nem is kérnek enni. A hol a ház oldala lekopik, oda felfutót ültetünk, a romladozott oszlopokra vadvenyigét futtatunk; a romlott födélre pedig a jó isten teremt mohát, a mi elfödje. — Kedves öcsém uramnak talán jól esnék egy kis dohányzás is, — mondja a házigazda, vidámabb tárgyra akarván átterelni a beszédet. — Dohányom még csak van, de a vendégpipámat eltörte az az ostoba Grligor, amikor oda adtam neki takarítni. — Köszönöm alásan, csak szivarozni szoktam, azt is ritkán és nem női társaságban. — Oh, hozzá vannak szokva ezek mindenhez ; itt bizony reá gyújthat kedves öcsém uram, — mondja az öreg úr. — Köszönöm, majd később. — Akkor hát mondjon nekünk valami újságot a nagyvilágból. Mi itt az isten háta mögött vagyunk; 1849 óta sem én, sem az asszonyok nem mennek sehova ; a faluba nem jár újság sem, egészen el vagyunk maradva a világtól. A parasztság néha beszél egyet mást, de hát azt ki higyje el. A múlt esztendőben valami dara Bandiról beszéltek, hogy az be akart törni az országba. Mi igaz volt ebből? Most már megtudtam, hogy hol állott meg az óra, s megkísértettem annak ingáját legalább lassú mozgásba hozni. — Volt biz, abban valami igaz, urambátyám; de attól az időtől fogva igen sok megváltozott. Azt a híres hős Garibaldit, midőn éppen Rómát el akarta foglalni nemzete és királya részére, maga az olasz királyi sereg megsebesítette és elfogta; azután visszament az ő szigetére, Caprerára, hogy ott sánta lábbal tovább szántogassa burgonya földjét. — Bizony nagy kár; abban az időben mi is sokat reménykedtünk, — mondja az öreg úr elgondolkozva. — Jobb is ha nem beszélsz róla, — mondja a háziasszony, miközben könybe lábbadtak szemei, — nem látjuk azokat soha többé! Eredj ki Lidi leányom. — folytatja kék vászon zsebkendőjével könnyeit letörölve, — láss a vacsora után, mert az az Annica mindent el szokott égetni. — A feleségem nagyon érzékeny egy idő óta,— jegyzé meg az öreg úr, — pedig én utoljára is azt mondom, hogy azok még vissza fognak jönni! — Eredj, eredj! már majdnem húsz esztendő óta biztatsz visszatérésekkel, pedig én már úgy tekintem őket, mintha meghaltak volna. — Kiről van szó ? — kérdem érdekelten ? — Kálmán fiamról meg Szilvásy Berti öcsémről a Lidi leányom jegyeséről, — mondja sóhajjal az öreg ur, miközben pipáját a vaskályha tetejére kiverte. — 1848-ban beállottak Mátyás huszároknak és csak annyit tudunk rólok, hogy Bemmel kimenekültek Törökországba. Azóta semmi birt sem vettünk felölök, — fejezi be sóhajjal az öreg ur. — Mert elpusztultak ott az idegen földön — mondja újra könnyezve az asszony. — Akkor is mondtam, hogy ne bocsásd el őket, — mert tudtam, hogy ez lesz a vége. De te mindig okosabb akartál lenni. — És dehogy pusztultak! Megéltek azok a jég hátán is. Azután mit is csináltak volna itthon ? Talán jobb lett volna, ha az oláhok lándzsája alatt vesznek el ? — Talán még az is jobb lett volna. Legalább tudnók, hogy hol feküsznek, — mondja a kesergő édesanya. — Nem vagyok nagyságoddal egy véleményben — folytattam vigasztalólag, — mert a Törökországba kimenekültek semmi veszélynek nem voltak kitéve többé. Meglehet, hogy kivándoroltak Amerikába és ott megtelepedtek, mint Ujházy és annyian mások s egyszer csak mint talpra állott gazdag emberek fognak hazatérni. Hisz a király már mindenkinek megadta az amnesztiát. — Nem hiszek és nem remélek én már többé semmit, — mondja csüggedten a háziasszony, — ha életben maradtak volna, üzenettel vagy levéllel csak értesítetnek bennünket. — Ilyen félreeső helyre nehezen jön el az üzenet , a leveleket pedig, kivált ha külföldről jöttek és gyanúsaknak látszottak, rendszerint elkobozták. Azért nem kell lemondani a reményről. — Jól mondja a kedves öcsém uram, — szólalt fel az öreg úr, kinek arca az én biztatásomra fölelevenült. Jó kedvében ismét pipára gyújtott. — Mig az ember él, addig mindig remél. — Remélhetsz bizott édes barátom, — veti ellen az asszony, — hervad, pusztul minden körülöttünk ; elpusztultak ők s elpusztulunk mi is ; csak ezt a szegény leányt sajnálom, ki itt hervad el előttünk. E pillanatban megjelent Lidi kisasszony halvány arca az ajtóban s kiszólitott bennünket a vacsorához. — Milyen sok régi családi kép van itt, — mondom az ebédlőben körültekintve, inkább azért, hogy a társalgásba új tárgyat idézzek elő, — mindig szép, ha az ember maga előtt láthatja őseit, kik szolgálatokat tettek a hazának vagy környezetöknek. — Jaj kedves öcsém uram, — mondja az öreg úr felsóhajtva, — ez a családi képtár valóban tanulságos előttem. Nézze kedves öcsém uram, ezek az aranyos-ezüstös emberek még konziliáriusok, szekretáriusok voltak az udvarnál vagy a guberniumnál; ez a kép, melynek már csak derekán van arany sinor, a nagyatyám arcképe, ki még vicispány volt a megyében, ez az egészen feketében öltözött alak édes atyámat ábrázolja, ki már csak főszolgabíró volt. Magam még megtartottam rangomat a vármegyében ; meg is választottak alszolgabirónak és 1848-ban nemzetőri kapitánynak ; de már szegény fiam, az hova lesz ? Ki tudja hol bujdosik ? Minő sorsban él ? Nem szerzi-e kenyerét targoncával vagy hátánhordással ott, az idegenek között. Beláttam, hogy nem lehet oly tárgyat hozni szóba e szerencsétlen családnál, mely őket a szomorú jelenre ne vezesse vissza, azért némán foglaltam helyet a háziasszony által kimutatott széken és hozzáfogtam a kínált paprikás csirkéhez. Csak eközben néztem körül az asztalon és tettem azt a megjegyzést, hogy egyedül nekem van tisztességes terítékem, porcellán tányérom és ezüst kanalam ; a háziak csontnyelű felemás késekkel és villákkal esznek, míg az öreg úr maga már éppen zsebkését használja. — Megyünk bizony mi lefelé, kedves öcsémuram, — folytatja az elébbeni beszéd tárgyát a házigazda — lefelé a lejtőn és ki tudja, hol állapodunk meg. A gazdaság nem jövedelmez semmit, nincs is elég erőm hozzá, hogy bevethessem földeimet, melyek nagyobbrészt parlagon hevernek. Ha valamit eladhatnánk is, nincs tisztességes utunk, amin elszállítsuk. A szolgabiró sem jár ide az isten háta mögé, mert nem igen szereti magát is döcögtetni; az egyetlen hivatalnok amelyik eljár hozzánk, az adóbehajtó. Ott hever már három adóintés ist az asztalomon, sőt már össze is írták, sőt licitálták is ezeket a hitvány bútorokat; szerencsére a falubeliek jó embereim s nem merné megvenni ingyen senki sem. (Folyt. köv.) Sigelin Berta. (Francia elbeszélés.) Írta Edouard Cadol. (Folytatás.) Láthatólag el volt fogatva mind a kettő. Borzasztó kétség gyötörte őket. Amint Berta Penardiert és húgát megpillantotta, rögtön feléjök fordult. Penardier fogyni érezte erejét. Teréz pedig, akár cinizmusból, ámitási célzatból, odahagyta nagybátyját s bátran lépdelt a fiatal grófné felé. A beszélgetés rögtön megszűnt, mindenki elnémult. A kik a háttérben voltak, lábujjhegyre emelkedtek, hogy jobban láthassanak. Berta egy lépést tett a Raul neje felé s nyugodt arcot színlelve, karon fogta őt s a kerevetig vezette, hol maga mellé ültette. Aztán halkan igy szólt: — Vigyázzon, minden szem rajtunk csüng, ne vonja össze a szemét. Majd, midőn a kereveten elhelyezkedtek: — Nincs mitől tartania, — folytatá a fiatal