Fővárosi Lapok 1884. december (283-307. szám)

1884-12-03 / 284. szám

telve súgtam fülébe. Hallgasson az istenért, mindent meg fog tudni. De ő csak folytatta, mint a­ki erősen haragszik. Haragudni tulajdonképp volt is oka, mert ama bizo­nyos távirat elküldése után teljesen elfeldtem küldeni egy másikat is, tudatva, hogy nem után Olaszország­ba utaztam, s úgy jövetelére nincs már szükség. — Isten hozta, Vernon, — szólt néném. — Egy jó barátot látni kétszeres öröm, midőn az ember azon a ponton áll, mint én, hogy behunyja a szemét. Bátyám rátekintett és kétségkívül nagy válto­zást vehetett észre rajt, aztán rám mért egy szigorú pillantást, mintha néném pusztulásának én lettem volna az oka. Aztán az asztalhoz ült és terítéket kért. — Nemde meghívnak a reggelihez ? Egy pár napot önökkel fogok tölteni. Bátyámat találóbb módon leírni nem tudom, mint ha azt mondom, hogy komoly és egyszersmind víg, kerek és szögletes ember, aki érett kora mellett is fiatal. Hatvan éve dacára reménye van, hogy ezt a századot befejezi és a következőt is megkezdi. Reggeli után félre hívott. — Micsoda rosz tréfa volt tőled nekem azt táv­iratozni, hogy szerencséd forog kockán ? Én ellenke­zőleg úgy veszem észre, hogy Pauline nagyon szeret téged. Mi az oka tehát, hogy nénje, vagy a te nénéd is egyébbről sem beszél, minthogy el fog hamvadni, mint egy megkoppasztott gyertya. Ha csakugyan van oka rád panaszkodni, akkor ugyan nem bókol­­hatok neked. A­kik arra tartanak igényt, hogy őket szeressék, azoknak bizony tiszteletben kell tartaniok az öregeket és irántuk gyöngédséget kell tanusítaniok. Mit hozhatsz fel mentségedre. Elbeszéltem történetemet, az álmot, melyet né­ném bűnömül rótt fel, nem elutaztatását, utánuk való nyomozásomat Olaszországban, a génuai talál­kozást, a találkát a szállóház erkélyén, Pauline-nal való szökésünket, az éjjeli sétát, a villa kibérlését. — És a­mi engem most igen elszomorít, — tettem hozzá, — az a néném megdönthetően meggyő­ződése, hogy az ő húga a legszerencsétlenebb asszony a világon. — Pauline — ámbár csak súgva — ennek éppen az ellenkezőjét állítja. Mindamellett is, a­nél­kül hogy magunknak valami szemrehányást tehet­nénk, mert hiszen fiatal házasoknak nagyon megen­gedhető, hogy egymást imádják, a­mint vehette is észre bátyám, abban a siralmas helyzetben vagyunk, mint két bűnös, kik szüleiket halálra búsitják. — Meg van az orvosság! — kiáltott föl Vernon bátyám. — És az ? — Az — óh, az neked sokba kerülne. — Leteszem az árát. — Jól van, három nap múlva megtudod. Addig tanulmányoznom kell a kérdést. Hathatós gyógyszer. Három nappal később bátyám így szólt hozzám: — Tudod-e, miért kapott Grobert nénéd oly mo­hón a te állítólagos hibádon ? Tudod-e, miért ragasz­kodik oly makacsul ahhoz a föltevéséhez, hogy az ő húga szerencsétlen ? Nem tudod, ugy­e. No hát ezt most meg fo­gom neked magyarázni. Ha Pauline szerencsétlen volna, dobért nénéd egész életét az ő vigasztalásával tölthetné és ez neki egy cél, egy feladat, egy köteles­ség, végre is foglalkozás lenne. Oh ne izgasd föl ma­gad, ezek oly számítások, a­melyeket pontosan megha­tározni nem lehet, de a­melyeknek engedelmeskedünk, a­nélkül hogy bennök kételkednénk. Nénéd a legtisz­teletreméltóbb nő, a­ki nem ment férjhez, hogy magát húgának szentelhesse, hogy gyámja, oktatója, második anyja legyen. Ő tehát nem tudta rászánni magát, hogy e szerepéről a te javadra lemondjon, annyival inkább nem, minthogy csalfa látszat következtében ar­ról győződött meg, hogy húgának az ő gyámságára egyre nagyobb szüksége lesz. Az ő szíve megürült, magát létcél nélkülinek tekinti, mint a­ki előtt már nincs feladat, a­miért élnie kellene. Ezt a feladatot kell neki megszereznünk, férjhez kell adni. — Oh! Bátyám félremagyarázta felkiáltásomat. — Na hát ne beszéljünk erről többet, — mon­­dá. — Elismerem, hogy neked nénéd és nőd öröksé­gére számitni van jogod, férjhez menetele esetében pedig, ha életkora dacára is gyermekei találnának.... — Ugyan mire gondol, — szakítottam félbe hirtelen. — Pauline és a magam nevében biztosítom önt, hogy mi a saját érdekeinket sohasem fogjuk a mérlegbe venni, mikor néném boldogságáról lesz szó. A­mit mondani akartam, csak az, hogy a nénit férj­hez adni nem lesz ám könnyű dolog. Nemigen lát­szik hajlandónak elveit megváltoztatni, melyeket erre vonatkozólag nagyon is határozottan megállapított. — Erre vállalkozom én, — szólt bátyám, keze­met megszorítva. Ugyanazon a napon sétálni mentünk mind­nyájan. Mint mindig, ezúttal is találkoztunk festőkkel, kik szép időben rendesen szerte kószálnak a vidéken. Földbe szúrt nagy napernyőik már messziről láthatók a jonchere-i és malmaisoni tetőkön vagy a Croissy­­szigeten. Bátyám szeret csevegni és két vagy három ilyen művészszel, kik nagyobbrészt kedélyes emberek és egy-két dicsérő szóval megnyerhetők voltak, beszélge­tésbe eredt. Néném, idült búskomorságának hatása alatt az egyiknek nagyszerű képtárgyat adott. — Ez nem volna más,— mondá, — mint egy kellő korában levő nő, még szép, igen szép, a ki elzárkózott a világi érzelmektől, a kinek nincsenek reményei, ki a természet kebelén elhunyni készül, míg az őszi nap halovány arcára hinti utolsó sugarait. — Arckép lenne ez ? — kérdezte a festő. — Igen uram, az enyém ! Aztán bádggadtan, lehajtott fővel távozott. Vernon bátyám tovább maradt a festő állványa mellett, mint mi, aztán fontos arccal sietett utánunk. — Kisasszony, — szólt pompás hidegvérrel, — ez az úr az ön kezét kéri. Néném,tántorogni kezdett. Mi Pauline-nal a fűre ültettük. — Meghalok — suttogta. — Hogy képes ily nyers módon tudatni valamit. Ön, kegyetlen, Vernon, az utolsó csapást ön mérte rám, de megbocsátok ön­nek, mert már csak a sír nyugalmára vágyom. (Vége köv.) A filharmonikusok második hangversenye. (Ma este.) Volkmann Róbert, »második szimfoniá«-ja (b-dur­­ban) a mai est nyitánya. Volkmann Róbert csak két szimfóniát irt. Az elsőt (d-mollban) a múlt idényben hallottuk s szomorú alkalommal. Mesterének emlé­kére szólalt meg. A második szimfóniát régen nem játszották filharmonikusaink. Azt hiszik talán, hogy nem illik az ő nagy hangversenyük keretébe, mert vi­dámabb s egyszerűbb mű s terjedelmileg rövidebb a Volkmann első s általában a komolyabb s pathetiku­­sabb szimfóniáknál. Pedig annyi zeneművet hallot­tunk már a filharmonikusok hangversenyein (például az egyes, külföldről jövő művészek hangszeri galop­­padójait), a­melyek csakugyan nem illettek egy ily hangverseny keretébe, még kevésbbé egy Beethoven szimfónia előzőjéül. A rájuk fordított időt sokkal jobban használhatnák fel derék filharmonikusaink. Elég, ha egy versenyművet játszik a virtuóz zenekar kísérettel, a többi, a­mi úgy is ráadás, nagyon is magán hordja az olcsóság bélyegét. A német zené­szek ezeket a darabokat »akác-fa virág« -nak nevezik. S hogy egy ily akácfavirág kivirulhasson, ki kell pusz­­títaniok ezer meg ezer mezei virágot. Egész virányo­­kat. Az egyszerű idilli szimfóniák hervadásnak indul­nak , most nem kultiválják. Pedig mennyi bennök az igaz, egésséges zene. Habár nem tartozik filharmoni­kusaink jó szokásához, másra is hallgatni, mégis azt hiszem, hogy jó hírneveknek csak használna, ha prog­­rammjaikat több figyelemmel állítanák össze. Ne úgy, hogy a szem káprázzék a sok névtől, hanem úgy, hogy a szív örüljön a szép zenétől. A mai hangversenyen két oly mű találkozik egy­mással, a­melyek ugyanazt a kedélyhangulatot fejezik ki: mind a kettő idilli. Ez baj. A hallgató könnyen fárad el. Az egyes művek megválasztásában arra is gondot kell fordítani, hogy mindegyik más-más irányt képviseljen. Akkor lesz a műsor érdekes. Nem pedig, ha csupa nagy nevek tündökölnek rajta. Volkmann Róbert szimfóniája igen egyszerű jellegű. De annál kedvesebb. Olyan,sajátságos zene, mintha őseinkről mesélne el valamit benne Volkmann. Nyájas, szelíd emberekről beszél, boldog szerelmesekről, kik enye­­legnek, mulatnak, szerenádoznak, csókolóznak, s utol­jára örömükben a pap áldásáért sietnek, hogy aztán áttáncolják az életet kedélyesen, vígan. Az első tétel (allegro vivace, b-durban) cigányos szilajsággal indul meg. Már az első ütenynyel bekopogtat a humor s az éle. Valami megnyerő vakmerőség merészség van ben­nök. Mennyire különbözik e sajátos thémától a máso­dik, mely, eleinte csak úgy sóhajtozva, mintha félne az előbbi vad rithmusoktól, majd aztán szélesen, de éde­sen, gyönyörűen énekelve jelenik meg. Az oboe, he­gedűk 8 kürt játszák. És mily mesterileg dolgozza fel Volkmann ezt a két thémát. Mily szép ellentétet ké­peznek már természetüknél fogva is, aztán különböző hangszereken viszi át, különbözőleg harmonizálja őket: mindig érdekesen s mi a fő, mindig szépen. A második tételnél (allegretto, es­ durban) a­hányszor hallom, sőt a­mikor csak rá gondolok, min­dig egy német költő szavai kíséretében zeng fülemben e gyönyörű dallam. Ez a tétel igazi mese. A régi, ne­künk csak hallomásból ismeretes időkből. »Ich hab’ eineTalte Muhme, Die ein altes Büchlein hat, Es liegt in dem alten Buche Ein altes, dürres Blatt. So dürr sind wohl auch die Hände, Die einst im Lenz ihr’s gepflückt. Was mag doch die Alte haben ? Sie weint, sooft sie’s erblickt.« (A. Grün.) Nem a költemény, hanem a meséje játszódik le előttünk. Elképzeljük az öreg asszonyt fiatal lánynak s melléje választottját, mind kettőjüket kin a termé­szet szabadságában barangolva s virágokat keresve. Ott aztán sok szempillantás, sok sóhaj és kevés szó váltja fel egymást; tán csak annyi, »hogy ez is szép virág.« Semmit mondó szavak, s mégis mi minden forrong azokban a szivekben! Ilyen Volkmann zenéje. Van benne sok virág, sok sóhaj s kevés szó. De a szívben hul­lámzik az érzelem.­A zene elmondja azt, a­mit az aj­kak elhallgattak. És ebből a zenéből még kihallat­­szik az is, hogy mindaz, a­mit elmond, bizony nagyon régen történhetett. Rithmikailag kivált érdekes ez a tétel. A harmadik s negyedik (utolsó) tétel egymásba olvad. A harmadik (Andantino, g-moll) szerenád-szerű zenedarab. Guitarre pengéséhez ha­sonló pizziccató akkordokkal kezdődik, melyek a kí­séretet képezik s az oboe énekli a szűzies, mélázó dalt. Mintha valaki, persze egy lányka, egyszerű sza­vakkal nagy érzelmet mondana. Ha egyszerű, kere­setlen is, annál melegebb, annál megkapóbb. Szép ebben az oboe mellett a kürt lágy utánzása. Ábrán­dozó szint kölcsönöz az egész idilli képnek. A negye­dik tételen (allegro vivace b-durban) a trocheusi rith­­mus szövődik át érdekesen, melyet a cello, majd a hegedűk széles dallama vált fel. Ez a tétel vígan fe­jezi be Volkmann gyönyörű művét. A Bach Sebestyén »praeludium, khorál és fu­­gá«-ja Abert hangszerelésével a középső szám. A praeludium (a »"V­ohltemperirtes Clavier« negyedik száma) érdekes szövésű, s diszkrét hagszereléses. A kezdetben fuvola és klarinét váltják fel egymást, míg a zenekar többi hangszerei lassanként hozzá lépve s csoportonként vesznek részt. A khorál meghal fensé­ges kifejezésével. Igazi ima. De egy egész nép imája. Imponzánsan adják elő a réz-fúvók, trombiták és har­sonák. Harsognak, mintha az eget ostromolnák. A befejező fugában a rézfúvók felveszik ismét a khorál themáját s e körül fonódik a kolosszális mestermű. A fuga úgy áll itt előttünk, mint egy roppant gránit em­lék. Ezt csak bámulni és csodálni lehet, nem pedig bírálni. A fuga az orgonafugák tizenkettedike. A­kho­rál pedig, ha nem tévedünk, Abert kompozíciója. E számot pár év előtt hallottuk utoljára. Ki ne hallaná szívesen Mendelssohn dallamos zenéjét? Ma harmadik szimfóniáját fogjuk élvezni. Az »andante con moto« (a-mollban) csinosan kezdi meg a művet. A fafúvók vezetnek be. A hegedűk egy futama szövődik keresztül az egyszerű akkordokon, míg átvezet az »allegro un poso agitato«-hoz. Ez a tulajdonképeni első tétel. Schumann azt mondta, hogy Itália tiszta kék ege tükröződik vissza ebben a mű­ben. Mendelssohn Olaszországban kezdte vázlatát e művének, de Németországban fejezte be. Schumann mégis helyesen mondta, mert a dallamokban van va­lami, a­mi nem német, hanem olaszos, dallamosak. Különben Mendelssohn Schubert mellett a legnagyobb melodikus. S ebben az első tételben is, csak úgy ker­getik egymást az új meg új zenei frázisok, meg meló­diák. Gyakran lép fel benne Mendelssohn kedvelt rithmusa, a daktilus. A »vivace non troppo« (f-dur­­ban) kedélyes zenedarab. A tündérek játszisága fonó­dik rajta keresztül; a pianissimók és fortissimók saját­­szerű fényt és árnyt kölcsönöznek e szeszélyes darab­nak. Az »adagio«-t (a-dúr) a hegedűk dallama kezdi. Édeskés melódia; kár, hogy nem szenvedélyesebb. De azért van az adagioban erősebb hangulat is. A kürtök s fagottok része ez, melyet aztán az egész zenekar ismétel s átvezet a fő thémához. A gordonkáknak is igen dallamos részük jutott e tételben. Az utolsó tétel (allegro vivacissimo, a-moll) vad és negédes thémából van szőve. Elütő a főthémától a szende­s lágy e-moll részlet, melyet az oboé énekel fafuvók kíséretében. A Folytatás a mellékleten, 1830

Next