Fővárosi Lapok 1884. december (283-307. szám)
1884-12-03 / 284. szám
telve súgtam fülébe. Hallgasson az istenért, mindent meg fog tudni. De ő csak folytatta, mint aki erősen haragszik. Haragudni tulajdonképp volt is oka, mert ama bizonyos távirat elküldése után teljesen elfeldtem küldeni egy másikat is, tudatva, hogy nem után Olaszországba utaztam, s úgy jövetelére nincs már szükség. — Isten hozta, Vernon, — szólt néném. — Egy jó barátot látni kétszeres öröm, midőn az ember azon a ponton áll, mint én, hogy behunyja a szemét. Bátyám rátekintett és kétségkívül nagy változást vehetett észre rajt, aztán rám mért egy szigorú pillantást, mintha néném pusztulásának én lettem volna az oka. Aztán az asztalhoz ült és terítéket kért. — Nemde meghívnak a reggelihez ? Egy pár napot önökkel fogok tölteni. Bátyámat találóbb módon leírni nem tudom, mint ha azt mondom, hogy komoly és egyszersmind víg, kerek és szögletes ember, aki érett kora mellett is fiatal. Hatvan éve dacára reménye van, hogy ezt a századot befejezi és a következőt is megkezdi. Reggeli után félre hívott. — Micsoda rosz tréfa volt tőled nekem azt táviratozni, hogy szerencséd forog kockán ? Én ellenkezőleg úgy veszem észre, hogy Pauline nagyon szeret téged. Mi az oka tehát, hogy nénje, vagy a te nénéd is egyébbről sem beszél, minthogy el fog hamvadni, mint egy megkoppasztott gyertya. Ha csakugyan van oka rád panaszkodni, akkor ugyan nem bókolhatok neked. Akik arra tartanak igényt, hogy őket szeressék, azoknak bizony tiszteletben kell tartaniok az öregeket és irántuk gyöngédséget kell tanusítaniok. Mit hozhatsz fel mentségedre. Elbeszéltem történetemet, az álmot, melyet néném bűnömül rótt fel, nem elutaztatását, utánuk való nyomozásomat Olaszországban, a génuai találkozást, a találkát a szállóház erkélyén, Pauline-nal való szökésünket, az éjjeli sétát, a villa kibérlését. — És ami engem most igen elszomorít, — tettem hozzá, — az a néném megdönthetően meggyőződése, hogy az ő húga a legszerencsétlenebb asszony a világon. — Pauline — ámbár csak súgva — ennek éppen az ellenkezőjét állítja. Mindamellett is, anélkül hogy magunknak valami szemrehányást tehetnénk, mert hiszen fiatal házasoknak nagyon megengedhető, hogy egymást imádják, amint vehette is észre bátyám, abban a siralmas helyzetben vagyunk, mint két bűnös, kik szüleiket halálra búsitják. — Meg van az orvosság! — kiáltott föl Vernon bátyám. — És az ? — Az — óh, az neked sokba kerülne. — Leteszem az árát. — Jól van, három nap múlva megtudod. Addig tanulmányoznom kell a kérdést. Hathatós gyógyszer. Három nappal később bátyám így szólt hozzám: — Tudod-e, miért kapott Grobert nénéd oly mohón a te állítólagos hibádon ? Tudod-e, miért ragaszkodik oly makacsul ahhoz a föltevéséhez, hogy az ő húga szerencsétlen ? Nem tudod, ugye. No hát ezt most meg fogom neked magyarázni. Ha Pauline szerencsétlen volna, dobért nénéd egész életét az ő vigasztalásával tölthetné és ez neki egy cél, egy feladat, egy kötelesség, végre is foglalkozás lenne. Oh ne izgasd föl magad, ezek oly számítások, amelyeket pontosan meghatározni nem lehet, de amelyeknek engedelmeskedünk, anélkül hogy bennök kételkednénk. Nénéd a legtiszteletreméltóbb nő, aki nem ment férjhez, hogy magát húgának szentelhesse, hogy gyámja, oktatója, második anyja legyen. Ő tehát nem tudta rászánni magát, hogy e szerepéről a te javadra lemondjon, annyival inkább nem, minthogy csalfa látszat következtében arról győződött meg, hogy húgának az ő gyámságára egyre nagyobb szüksége lesz. Az ő szíve megürült, magát létcél nélkülinek tekinti, mint aki előtt már nincs feladat, amiért élnie kellene. Ezt a feladatot kell neki megszereznünk, férjhez kell adni. — Oh! Bátyám félremagyarázta felkiáltásomat. — Na hát ne beszéljünk erről többet, — mondá. — Elismerem, hogy neked nénéd és nőd örökségére számitni van jogod, férjhez menetele esetében pedig, ha életkora dacára is gyermekei találnának.... — Ugyan mire gondol, — szakítottam félbe hirtelen. — Pauline és a magam nevében biztosítom önt, hogy mi a saját érdekeinket sohasem fogjuk a mérlegbe venni, mikor néném boldogságáról lesz szó. Amit mondani akartam, csak az, hogy a nénit férjhez adni nem lesz ám könnyű dolog. Nemigen látszik hajlandónak elveit megváltoztatni, melyeket erre vonatkozólag nagyon is határozottan megállapított. — Erre vállalkozom én, — szólt bátyám, kezemet megszorítva. Ugyanazon a napon sétálni mentünk mindnyájan. Mint mindig, ezúttal is találkoztunk festőkkel, kik szép időben rendesen szerte kószálnak a vidéken. Földbe szúrt nagy napernyőik már messziről láthatók a jonchere-i és malmaisoni tetőkön vagy a Croissyszigeten. Bátyám szeret csevegni és két vagy három ilyen művészszel, kik nagyobbrészt kedélyes emberek és egy-két dicsérő szóval megnyerhetők voltak, beszélgetésbe eredt. Néném, idült búskomorságának hatása alatt az egyiknek nagyszerű képtárgyat adott. — Ez nem volna más,— mondá, — mint egy kellő korában levő nő, még szép, igen szép, a ki elzárkózott a világi érzelmektől, a kinek nincsenek reményei, ki a természet kebelén elhunyni készül, míg az őszi nap halovány arcára hinti utolsó sugarait. — Arckép lenne ez ? — kérdezte a festő. — Igen uram, az enyém ! Aztán bádggadtan, lehajtott fővel távozott. Vernon bátyám tovább maradt a festő állványa mellett, mint mi, aztán fontos arccal sietett utánunk. — Kisasszony, — szólt pompás hidegvérrel, — ez az úr az ön kezét kéri. Néném,tántorogni kezdett. Mi Pauline-nal a fűre ültettük. — Meghalok — suttogta. — Hogy képes ily nyers módon tudatni valamit. Ön, kegyetlen, Vernon, az utolsó csapást ön mérte rám, de megbocsátok önnek, mert már csak a sír nyugalmára vágyom. (Vége köv.) A filharmonikusok második hangversenye. (Ma este.) Volkmann Róbert, »második szimfoniá«-ja (b-durban) a mai est nyitánya. Volkmann Róbert csak két szimfóniát irt. Az elsőt (d-mollban) a múlt idényben hallottuk s szomorú alkalommal. Mesterének emlékére szólalt meg. A második szimfóniát régen nem játszották filharmonikusaink. Azt hiszik talán, hogy nem illik az ő nagy hangversenyük keretébe, mert vidámabb s egyszerűbb mű s terjedelmileg rövidebb a Volkmann első s általában a komolyabb s pathetikusabb szimfóniáknál. Pedig annyi zeneművet hallottunk már a filharmonikusok hangversenyein (például az egyes, külföldről jövő művészek hangszeri galoppadójait), amelyek csakugyan nem illettek egy ily hangverseny keretébe, még kevésbbé egy Beethoven szimfónia előzőjéül. A rájuk fordított időt sokkal jobban használhatnák fel derék filharmonikusaink. Elég, ha egy versenyművet játszik a virtuóz zenekar kísérettel, a többi, ami úgy is ráadás, nagyon is magán hordja az olcsóság bélyegét. A német zenészek ezeket a darabokat »akác-fa virág« -nak nevezik. S hogy egy ily akácfavirág kivirulhasson, ki kell pusztítaniok ezer meg ezer mezei virágot. Egész virányokat. Az egyszerű idilli szimfóniák hervadásnak indulnak , most nem kultiválják. Pedig mennyi bennök az igaz, egésséges zene. Habár nem tartozik filharmonikusaink jó szokásához, másra is hallgatni, mégis azt hiszem, hogy jó hírneveknek csak használna, ha programmjaikat több figyelemmel állítanák össze. Ne úgy, hogy a szem káprázzék a sok névtől, hanem úgy, hogy a szív örüljön a szép zenétől. A mai hangversenyen két oly mű találkozik egymással, amelyek ugyanazt a kedélyhangulatot fejezik ki: mind a kettő idilli. Ez baj. A hallgató könnyen fárad el. Az egyes művek megválasztásában arra is gondot kell fordítani, hogy mindegyik más-más irányt képviseljen. Akkor lesz a műsor érdekes. Nem pedig, ha csupa nagy nevek tündökölnek rajta. Volkmann Róbert szimfóniája igen egyszerű jellegű. De annál kedvesebb. Olyan,sajátságos zene, mintha őseinkről mesélne el valamit benne Volkmann. Nyájas, szelíd emberekről beszél, boldog szerelmesekről, kik enyelegnek, mulatnak, szerenádoznak, csókolóznak, s utoljára örömükben a pap áldásáért sietnek, hogy aztán áttáncolják az életet kedélyesen, vígan. Az első tétel (allegro vivace, b-durban) cigányos szilajsággal indul meg. Már az első ütenynyel bekopogtat a humor s az éle. Valami megnyerő vakmerőség merészség van bennök. Mennyire különbözik e sajátos thémától a második, mely, eleinte csak úgy sóhajtozva, mintha félne az előbbi vad rithmusoktól, majd aztán szélesen, de édesen, gyönyörűen énekelve jelenik meg. Az oboe, hegedűk 8 kürt játszák. És mily mesterileg dolgozza fel Volkmann ezt a két thémát. Mily szép ellentétet képeznek már természetüknél fogva is, aztán különböző hangszereken viszi át, különbözőleg harmonizálja őket: mindig érdekesen s mi a fő, mindig szépen. A második tételnél (allegretto, es durban) ahányszor hallom, sőt amikor csak rá gondolok, mindig egy német költő szavai kíséretében zeng fülemben e gyönyörű dallam. Ez a tétel igazi mese. A régi, nekünk csak hallomásból ismeretes időkből. »Ich hab’ eineTalte Muhme, Die ein altes Büchlein hat, Es liegt in dem alten Buche Ein altes, dürres Blatt. So dürr sind wohl auch die Hände, Die einst im Lenz ihr’s gepflückt. Was mag doch die Alte haben ? Sie weint, sooft sie’s erblickt.« (A. Grün.) Nem a költemény, hanem a meséje játszódik le előttünk. Elképzeljük az öreg asszonyt fiatal lánynak s melléje választottját, mind kettőjüket kin a természet szabadságában barangolva s virágokat keresve. Ott aztán sok szempillantás, sok sóhaj és kevés szó váltja fel egymást; tán csak annyi, »hogy ez is szép virág.« Semmit mondó szavak, s mégis mi minden forrong azokban a szivekben! Ilyen Volkmann zenéje. Van benne sok virág, sok sóhaj s kevés szó. De a szívben hullámzik az érzelem.A zene elmondja azt, amit az ajkak elhallgattak. És ebből a zenéből még kihallatszik az is, hogy mindaz, amit elmond, bizony nagyon régen történhetett. Rithmikailag kivált érdekes ez a tétel. A harmadik s negyedik (utolsó) tétel egymásba olvad. A harmadik (Andantino, g-moll) szerenád-szerű zenedarab. Guitarre pengéséhez hasonló pizziccató akkordokkal kezdődik, melyek a kíséretet képezik s az oboe énekli a szűzies, mélázó dalt. Mintha valaki, persze egy lányka, egyszerű szavakkal nagy érzelmet mondana. Ha egyszerű, keresetlen is, annál melegebb, annál megkapóbb. Szép ebben az oboe mellett a kürt lágy utánzása. Ábrándozó szint kölcsönöz az egész idilli képnek. A negyedik tételen (allegro vivace b-durban) a trocheusi rithmus szövődik át érdekesen, melyet a cello, majd a hegedűk széles dallama vált fel. Ez a tétel vígan fejezi be Volkmann gyönyörű művét. A Bach Sebestyén »praeludium, khorál és fugá«-ja Abert hangszerelésével a középső szám. A praeludium (a »"Vohltemperirtes Clavier« negyedik száma) érdekes szövésű, s diszkrét hagszereléses. A kezdetben fuvola és klarinét váltják fel egymást, míg a zenekar többi hangszerei lassanként hozzá lépve s csoportonként vesznek részt. A khorál meghal fenséges kifejezésével. Igazi ima. De egy egész nép imája. Imponzánsan adják elő a réz-fúvók, trombiták és harsonák. Harsognak, mintha az eget ostromolnák. A befejező fugában a rézfúvók felveszik ismét a khorál themáját s e körül fonódik a kolosszális mestermű. A fuga úgy áll itt előttünk, mint egy roppant gránit emlék. Ezt csak bámulni és csodálni lehet, nem pedig bírálni. A fuga az orgonafugák tizenkettedike. Akhorál pedig, ha nem tévedünk, Abert kompozíciója. E számot pár év előtt hallottuk utoljára. Ki ne hallaná szívesen Mendelssohn dallamos zenéjét? Ma harmadik szimfóniáját fogjuk élvezni. Az »andante con moto« (a-mollban) csinosan kezdi meg a művet. A fafúvók vezetnek be. A hegedűk egy futama szövődik keresztül az egyszerű akkordokon, míg átvezet az »allegro un poso agitato«-hoz. Ez a tulajdonképeni első tétel. Schumann azt mondta, hogy Itália tiszta kék ege tükröződik vissza ebben a műben. Mendelssohn Olaszországban kezdte vázlatát e művének, de Németországban fejezte be. Schumann mégis helyesen mondta, mert a dallamokban van valami, ami nem német, hanem olaszos, dallamosak. Különben Mendelssohn Schubert mellett a legnagyobb melodikus. S ebben az első tételben is, csak úgy kergetik egymást az új meg új zenei frázisok, meg melódiák. Gyakran lép fel benne Mendelssohn kedvelt rithmusa, a daktilus. A »vivace non troppo« (f-durban) kedélyes zenedarab. A tündérek játszisága fonódik rajta keresztül; a pianissimók és fortissimók sajátszerű fényt és árnyt kölcsönöznek e szeszélyes darabnak. Az »adagio«-t (a-dúr) a hegedűk dallama kezdi. Édeskés melódia; kár, hogy nem szenvedélyesebb. De azért van az adagioban erősebb hangulat is. A kürtök s fagottok része ez, melyet aztán az egész zenekar ismétel s átvezet a fő thémához. A gordonkáknak is igen dallamos részük jutott e tételben. Az utolsó tétel (allegro vivacissimo, a-moll) vad és negédes thémából van szőve. Elütő a főthémától a szendes lágy e-moll részlet, melyet az oboé énekel fafuvók kíséretében. A Folytatás a mellékleten, 1830