Fővárosi Lapok 1884. december (283-307. szám)
1884-12-03 / 284. szám
Szerda, 1884. december 3. 284. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: 1félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik és ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Unokahúgomnak. Azt. irod: siessek Nászra, esküvődre, Nagy örömöt látni Messze-messze földre. Boldog útrlegénynyel Fogsz elém repesni, Csókkal, drága jókkal Engem eltetézni. Istenem! Repülnék, Vergődöm, hiába, Rab vagyok én, rab, rab Kegyetlen igába. De száll az én lelkem Fehér galambszárnyon Messze-messze földre, Hogy titeket áldjon. Meg is áld, megáldaz Isten kék egével, Szerető szivemnek Édes melegével. Jékey Aladár. ------&■:■$`& — Tantalus. (Elbeszélés.) Írta Gozsdu Elek. (Folytatás.) — A szivar ízlik. Nem bánom, sétáljunk egyet. Ne csináljon történetemből elméletet, mert furcsa eredményekre jutna, talán megijedne, s nem tudna jól emészteni néhány napig. Vegye a dolgot, amint van. Hizelgek magamnak, hogy hidegvérrel viselem sorsomat. A cimboráim közül sokan a Dunába ugranak, agyonlövik magukat. Gyönge emberkék azok és gyávák. Némelyik a hitelezői elől szökik meg. Ugyan mit tehet az a hitelező ? Levetkőzteti ? Hát aztán ? Az ilyen embereknek az élethez való ragaszkodását az ő ismerőseik körében közkézen forgó vélemény föltételezi. Laza, kelepcés egy kötelék ez; úgy hívják: közvélemény. Ha meg tudnák venni, dehogy ugrálnának a Dunába! — Hát mit tennének ? — Mit? Azt, amit én. Ki vagyok rekesztve az engem megillető osztályból, hát élek, ahogy tudok. Kinevetem a maguk moralitását, kijátszom morális megállapodásaikat s élek a saját felelősségemre. Mi ér többet ? Egy morális elvnek a kímélete, vagy pedig az élet ? Az egyik elmélet, cselekvési mód, a másik valóság s így érték. — Veszedelmes elmélet ez az öné! — Semmi elmélet. Uraságod azt mondja, az elmélet veszedelmes, s nem tartja veszedelmesnek az éhséget és öngyilkosságot! — Engedje meg kérem, — hol szedte ön ezeket az ideákat? Emberem elnevette magát. Hirtelen a szemére húzta zsiros kalapját, a mellén összefogta kopott, szürke kabátját, mintha szennyes ingét reszelte volna, aztán mintegy a fogai között mondta : — Csodálkozik ugye? Hm, hm! Hát persze,— persze. Rám nézett lopva, kivette zsebkendőjét s elkezdte vele rongyos cipőit porolni, s ekközben, mintha nem is hozzám szólt volna, mondta: — Én, kispaali Ordas Gida vagyok, végzett jogász, s ez idő szerint az önök nyelvén szólva — szellemi proletár. Helytelen kifejezés. Nincs értelme. A mi osztályunkat inkább igy lehetne nevezni: a fölöslegesek. — És ön nem tudna megélni ? — Nem! — felelt Ordas közönyös hangon, miközben leverte szivarjáról a hamut. — Lehetetlen! Félek, hogy önben van a hiba. — Lehet. Nem vitatom. Üljünk ide a fa alá. Elmondok önnek egyet-mást. Leültünk. — Nagyon egyszerű az egész. Jogász gyerek voltam, midőn apám tönkre ment. Földbirtokos volt az öreg Szabolcs megyében, és igen szerette az úri életet. A cigány elmuzsikálhatta volna tőle az ingét is, ha szomorú volt. Mikor aztán a bor és a cigány megvigasztalták, s mikor a kártya asztaltól fölkelt, szidta a vasutakat, váltókat és takarékpénztárakat. Sokszor hallottam tőle, hogy ez az ördögi háromság fogja megbuktatni a világot. Ami a kereskedőnek jó, szokta mondani, az veszedelme a földbirtokosnak, persze azt nem tette hozzá, kivált ha kártyázik. A régi időket emlegetve halt meg, s halála napján azt mondta nekem sóhajok és könyek között: »Régi nevet hagyok neked fiam — tudom hogy azt ma ebben a vasutas világban semmibe sem veszik, de azért érték az mégis. Önérzetet ad. Az én időmben megélhettél volna belőle!« Halála után nem maradt rám semmi, még szerencse, hogy egyedül sirattam. Feljöttem Budapestre a jogot folytatni. Az apám által említett önérzet nem hagyott békét. Egy garasom sem volt. Tengődtem hónapokig. Ruháim egy része zálogházba vándorolt. Kávén tengődtem hetekig , de azért jártam az egyetemet. Egy szerencsés véletlen folytán kaptam, mint nevelő, foglalkozást. Egy előkelő hivatalt viselő ember házába jutottam. Talán ismeri is? Ki ne ismerné Patak Márton miniszteri tanácsost! Télen minden újság tele van a’Patak-féle estélyek, házi bálokról szóló tudósításokkal. Gazdag ember volt, s gyakran mondta: »Csak szolgálok, hogy holtig nagyságos úr lehessek.« Eléggé barátságos emberek voltak. Patak Márton ötvenöt éves, nagy fejű, kövér ember volt. Haját hátulról fölfésülve hordta, hogy kopaszságát eltakarja. Választékosan öltözött, néha háromszor napjában. Vaskos kis ujjain hatalmas gyémánt gyűrűt viselt. Gomblyukában mindig volt egy szegfű, ami a féle fiatalos szint adott neki. Hivatalára büszke volt; minduntalan emlegette állásának fontosságát s ha politikáról volt szó, aranyba foglalt szemüvegét föltette, s halkan, vontatva beszélt. Neje harminc évvel volt fiatalabb nála, s a vagyon legnagyobb része az övé volt. Bertának hívták. Patak már tíz éves özvegy volt mikor nőül vette. Berta leánykorában egy meggondolatlan lépést követett el, egy egészen fiatal mágnással, aki uklánus tiszt volt , s hirtelen férjhez kellett mennie, mert a tiszt szülei áthelyeztették a fiút. Berta ilyen módon kapta meg Patakot, s ez Berta vagyonát. Berta nem volt szépség. Érdekes fej volt, amint mondani szokás. Barnás arcbőre, vékony ajkai, alacsony homloka, kissé éles és szigorú vonásai eszességet fejeztek ki, nagy szemeit pedig lehetetlen volt elfelejteni. Valami kis foka a gonoszságnak, szívtelenségnek villant ki belőlük néha; néha pedig szelíd, odaadó kifejezésük volt, mintha vágyakoznának valami elérhetetlen után. Sovány volt, és rendkívül ideges. Szerette a selymet; színei, melyeket viselt, halványak voltak, s gazdagságot, bujaságot fejeztek ki. Talán a sok csipke tette ? Lehet. Hévvel beszélt, s hangja, habár durva volt, nem sértette az embert. Szeretett jól enni, és szívesen nevetett. Az első hetekben ki nem állhattam. A szája szélén volt valami gúnyos kifejezés, mindig azt hittem, hogy kinevet. Alig szólt hozzám, s azt is csak úgy félvállról tette. Kerültem a nézését, fájt a tekintete, úgy éreztem, mintha erős világosságba néztem volna. Az első hónapok alatt, megvallom kissé feszélyezve éreztem magam. Szemem nem szokta meg azonnal a fényt. A síkos padlókon csak vigyázva mertem járni. Minden kép, minden apró kis műtárgy egy-egy fölfedezés volt előttem, mely egészen új érzéseket, gondolatokat keltett bennem. Egyik meglepetésből a másikba estem. A szőnyegek színpompája kimondhatatlan gyönyörűséget okozott nekem, gazdagságuk jól esett a szememnek, önkénytelenül simogattam őket kezeimmel, mintha éltek volna. Berta észrevette rajtam e kellemes hatásokat s ördögi kedvteléssel növelte étvágyamat, úgy tetszett gyakran, hogy mulat rajtam. Néha meg őt is elragadta valami gyönyör, mikor acél és rézmetszet gyűjteményét mutogatta. Magyarázott, beszélt hozzá, s elfelejtett ilyenkor gúnyolódni. A puha kényelem, jó ízlés minden sarokban sajátságos, eddig nem érzett kellemes izgalomba hozta idegeimet. És hozzá Berta kis könyvtára! Baudelaire volt a kedvenc költője. A »Bűn virágai«-ból szokott nekem felolvasni és lefordítani egy-egy költeményt. A misztikus, ledér költemények, melyeknek minden sorában eleven élet, fájdalom, a ki nem elégített vágyak szenvedélye, a kielégített vágyak undora pezseg, forr, ragadtak magukkal a gyönyör szédítő árjába. Valami kimondhatlanul fájdalmas mámort éreztem e megsebesített lélek vágyakozó szenvedései, küzködő embergyűlölete s kéjelgő cinizmusa mellett. A forró vérű Vénus és az eszményi tisztaságú Madonna olvadt együvé költészetében. Hogy felejteném el e sorokat: »Nem bánom én, ne légy te bölcs ! Légy szép és szomorú . . . Kifáradtam, kimerültem ez uj csodás benyomások alatt. Berta kinevetett, mikor észrevette elragadtatásomat és becsapta a könyvet. Minden nap egészen új, eddig ismeretlen, csodás hatásokat kaptam. Soha sem látott színek, soha sem hallott eszmék harmóniái zsongtak a fejemben. Az a körmön font luxus, melylyel a lakás, kétségkívül Berta ízlése szerint, be volt rendezve, jól esett és kifárasztott. Alig győztem nézni, látni. Egy antik váza, egy kis régi bronz, néhány lakóságukban még pompásabb régi francia brokát, a velencei kis csillár mind egy-egy csodája volt előttem a nemes ízlésnek, és nem győztem betelni a nézésükkel. (Folyt. köv.) Kisasszony néném. (Francia beszély.) Írta Hippolyte Audeval. (Folytatás.) — Azt hiszem jobb lesz saját hazám ege alatt elhunynom. Ez az ön műve lesz, Tivadar. Különben soha többé szemrehányást nem fog tőlem hallani. Ily állapotában néném óhajai parancsok voltak ránk nézve és semmit sem volt szabad elmulasztanunk arra nézve, hogy szórakoztassuk. Vissza kellett térnünk Franciaországba. Két nappal haza érkezésünk után épp a reggelihez ültünk Marlyban, midőn Vernon bátyám szélvészként rohan be hozzánk. — Csakhogy végre megtaláltalak, — szólt, még mielőtt a hölgyeket üdvözölte volna, — már épp tiz utat tetettél velem Parisba cél nélkül. Hát mit jelentett az a sürgős távirat, melyet nekem küldtél: »Szerencsétlenség, szerencsém forog kockán.« S én elég bolond voltam tégedet mindenfelé keresni, hogy segítségedre jöjjek. Tán bizony tréfát űztél bátyáddal ? Én az ölelkezés ürügye alatt nyakába borultam, hogy a beszédben megakadályozzam és halkan, ismé-