Fővárosi Lapok, 1885. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1885-02-14 / 37. szám

242 0­00­­ F­i­u­m­­é­b­ó­l. (Február 12.) A Villa Giuseppe felébredt, felnyitotta sokáig zárva tartott ablakszemeit, kitárta ajtaját, balkonját kényelmesen kidülesztette, s bensejében kandallón, tűzhelyen lábot vetett a láng. Lett sürgős forgás a házőrzők között. Versenyezve ügyeskedik a málha­bontó cselédség, a tért gondviselői, hogy rendén, pon­tosan kerüljön a helyére minden abban a nagy óra­műben, a­mit úgy neveznek, hogy főhercegi ház­tartás. A falba mélyesztett szekrények rekeszeit tele­tömik a padozattól a tetőig finoman hímzett fehérnemű­vel ; csipkék, nehéz szalagok, fodrok felkerülnek a má­sodik emelet apró kabinszerű szobáiba. Ott bűbájosko­­dik selyem hullámokat rendezve királyi uszálylyá az első komorna, s nincs olyan világi hatalom, a­mi fi­gyelmét munkájától elvonná, kivéve a villamos csen­­getyű csilinkelését, mely a fenséges úrnő parancsát tudatja vele. Odalenn a lugasok között Holdházy apát úr gombolygó füstfelhőkbe burkolódzik, melyekből csak itt-ott csillan elő égő szivarja, melyet vegyest szív a tiszta levegővel, gyönyörködvén a mindig zöld kert szépségeiben. A szökőkút jókedvű bugyogással szökell a ma­gasba, örül, hogy felszabadult hosszú rabságából. Amott a szobrok kíváncsian bukkannak elő a lomber­nyők alól. S az egész ház mosolygós formán néz le a városra. Meglátszik az öröm Földi uram arcán is, a ki saját szavai szerint azelőtt ő cs. kir. fenségének József főhercegnek lajbhuszárja volt, mostanság pedig, mi tagadás benne, kapusa. Mosolygósra vált máskor mo­gorva ábrázatja, s talléros óraláncát simogatva kez­­tyüs kezével, kiáll a zárt kapu elé élvezni a hivatalá­val járó tisztességet. Közbe nem sajnál néhány jó szót odalökni a két honvéd strázsának, a feletti örö­mének adva kifejezést,hogy »no valahára látok embert, mivelhogy megérkezett a fenséges úr, már úgyis attól féltem­, hogy megeszen itt a rozsda, mint az ócska vasat, s a szemeimnek egyéb hasznát se vettem, mint hogy fináncot meg bakát láttam vele, szólani is alig akad kihez, mikor itt még a paraszt is taliánul dis­­kurál.« Majd hátat fordít a két hallgatag szuronyos­­nak, s gyönyörködve sétáltatja tekintetét a sorrendben álldogáló bokrok között, mely bokrok arról szörnyű nevezetesek, hogy serény tárcaírók megszorult álla­potban íveket írnak róluk, névszerint bemutatva őket a nagytürelmű olvasó­közönségnek, nem feledkezve meg a gyeppadok fűfajáról, sem a virágcsoportok le­vélformája­, porádéinak számáról. Különböző helyi lapok szerkesztői, a­kik közül nem egy, merő lelkiismeretességből, személyesen végzi a reporter teendőjét, meginterviválják egy és más iránt Földi uramat, de ő hallgat mint a sphynx, s különbségtétel nélkül nézi végig az illető urakat, vi­seljenek bár azok divatos sárga cipőket s tiszteletre számító cilindert. Nem kevesebb ostrom intéztetik a daliás szá­zados ellen, a ki reggel négy órától késő estig fárad ezermiliom apró cseprő ügyben, a­mit udvarmesteri tiszte halmoz elébe, de ő a diplomata ügyességével sikamlik ki az újdonság szimatolók serege közül és siet, — néha alig liheg a fáradságtól, neki mindenre van gondja. Ő rendeli el az audienciára, ebédre meg­hívást nyert hölgyek öltözékét, rendezi a kirándulások kényelmét, hajón, kocsin. Sastekintete oda villan a kert, a villa legrejtettebb szögletébe, munkások, szol­gák magaviseletét, kérelmezők kilétét, segélyért esdők bajának mineműségét figyelemmel kiséri. Ő talán az egyetlen ember a városban, a kinek ellenségei nincsenek, s általános tiszteletben részesül, és az egész fenséges családnak kiváló kegyét bírja. Különösen a két kis főhercegecske, mindig, örömtől ragyogó szemekkel néz reá, s látható kedvteléssel hallgatják szavait, melyek mindég a szép, nemes esz­méitől vannak áthatva, s bizonyságai annak, hogy a­­z O 1 O 1 széles mellén feszülő fényes egyenruha melegen érző szivet takar. Olyan ember ő, a ki arra látszik hivatva lenni, hogy olyan emelkedett gondolkozású, minden jót, szépet pártoló lelkek tetteinek legyen végrehaj­tója, mint a magyar főhercegi család. Szinte ragyog arca az örömtúl, ha hírül viheti személyesen valamely kérelmezőnek, hogy ügye ked­­vezőleg fog elintéztetni. Őt gyakran ott marasztja ebé­den a fenséges úr, és olyankor gyönyörködhet a szoká­sos ebéd utáni játékban, melyet a két udvarhölgy, és a főhercegi gyermekek folytatnak, míg a két legpici­nyebb Erzsébet és Clotilde csókra nyújtják piciny kezecskéiket a családtagoknak, melyet azok különbség nélkül naponta, mint szeretet­adót leraknak a csipke­fodrok közül kifehérlő gömbölyű karocskákra. Erzsébet főhercegnő máris pártfogói szerepet vállalt a nála egy évvel kisebb Clotilde fölött, s ha megesik néha, hogy az sirás formán görbíti el rubin­­tos szájacskáját, rögtön siet oda tömni bombonját, játékszerét, nagy elszomorodással nézegetve őt, míg mosolygóra nem derül a kis békétlenkedő arca. A főhercegi család, hat gyermek és a fenséges szülők, a rendes házi nevelők és nevelőnők és két udvarhölgy kíséretében érkezett meg. Kivonatukra nem volt ünnepies fogadtatás, tisztelgés, — egysze­rűen, minden feltűnés mellőzésével érkeztek meg fiu­mei otthonukba, mely ezúttal több kényelmet fog nyújtani, mint eddig, a kiséret számára megvásárol­ván a főherceg a szomszéd emeletes házat szép hegy­­völgyes kertjével, melyet a birtokos mesés áron szere­tett volna eladni a magas vevőnek, mig egy ügyes válasz gondolkodóba nem ejtette, a mire mégis — már mint József főhercegnek — átadta szerény negy­venezer forintért; s most a kőfal eltávolíttatván, össze­ölelkezett a két kert, egymás elé futottak a pázsitsze­­gélyű­ utak, kalauzolván a járatlant egyik villából a másikba. A főhercegi család megérkezése sok apró csel­­szövény és viszály hullámverését simította el, s neve­zetes kibékülések történtek, melyekről bővebben szólami nem a tárcaíró körébe tartozó tárgy, ezért meghagyom a politikával foglalkozók számára. E héten nyílt meg a városkert mellett kiváló csínnal épült »Asile Clotilde.« A kapu vert arany kulcsát gyönyörű művű virágos dobozban nyújtotta át Zichy Wimpffen Hedvig grófnő a védnöknőnek, József főherceg fenséges nejének. Ez már a harmadik óvoda Fiuméban, mely a szegény munkásnép apró gyermekeinek gondozására épült, s nagy segély a szegény anyáknak, a­kik reg­gel oda viszik kicsinyeiket, aztán ők estig nyugodtan mehetnek keresetük után, mert az apróságok ételt, tiszta ruhát kapnak ott, valamint egész nap gondos felügyelet­i tanításban részesülnek. Tervben van még egy javító intézet építése, a­hol a csavargó, gonosz hajlamú gyermekek fognak munkás, hasznavehető polgárokká idomittatni, s erre Folytatás a mellékleten. — — Írországi is, ki még mint tapasztalatlan újonc került Londonba, de egy év leforgása alatt nagyon megrom­lott. Igaz, hogy egy évből hat hónapot mistress Hel­­pemnél töltött s valahányszor az ebédlő asztalát meg a hálóhelyiséget fölkereste, ott találkozott Patrick barátjával, kinek rossz tanácsai, ha azokat megfogadta volna, könnyen a törvényszék elé juttatták volna őt, mint több más pajtását. Phelim tökéletesen egyetértett Patrickkel ab­ban, hogy a bűn nagyon csábító s még ama csínyek is, melyek a kihágás minőségével bírnak, eléggé vonzó hatásúak. Mily kár, hogy törvények, törvényszékek és rendőrök vannak! Phelimnek nagy ellenszenve volt a börtön, szé­gyenház és bitó iránt s csodálta a Patrick vakmerősé­gét s minden lelkiismeret-furdalás nélkül részegedett le a Patrick költségén, ki ezt, a jó ég tudná, minő ipar utján szerezte; ő azonban folytonosan habozott a jó és rossz közt, hasonlóan a Herkulest ábrázoló ama képhez, mely a félistent a bűn és erény közt való választásánál töprengővé tette. Engedte tehát magát nagylelküleg gyávának nevezni s éppen eléggé becsü­letes ember maradt arra nézve, hogy tol ne akaszszák. De végre is, a rossz példák és rossz tanácsok, kétségkívül megrendítettek volna még szilárdabb lelkiismeretet is, mint a minő a Phelimé volt; nem várt ő már egyébre, mint alkalomra, hogy büntetle­nül elkövethessen valamely csínyt és épp oly derék fickó legyen, mint az ő Patrick pajtása. Egyszer céltalan sétája közben bevetődött a Szt.­Pál templomába, midőn abban éppen valamely rendkívüli szertartás gyűjtötte össze a híveket. A véletlenség úgy okozta, hogy Phelim egy gazdag polgár és ennek élete­ párja közelében foglal­jon helyet, kik nagyon későn érkeztek arra nézve, hogy rendes, fentartott helyeikhez eljuthassanak s igy a közönséges halandók tömegébe szorultak. Phelim a szolgálatban nem levő inas ösztönével illő tisztelettel félre akart vonulni emez érdemes há­zaspár előtt, annyira, a mennyire azt a tolongásban tehette ; azonban egyebet nem cselekedhetett, mint­hogy mögéjök vonult, szerényen állva ott, mint ily tisztességes társaságban kell. Dicséretreméltó figyelemmel hallgatta ama szó­noklat első pontjait, melyet az érdemes lelkész, dr Southam tartott; azonban csakhamar unatkozni kez­dett, mint oly ember, a ki ily költői nyelven áradozó szónokot nem képes megérteni; ám mindamellett is volt a tisztességről és becsületről annyi fogalma, hogy unalom­ okozta fészkelődéseivel senkinek alkalmatlan­ságot ne okozzon s fejét csupán nagyon szűk félkörben forgatta. Lassankint még szükebbre vonta szemhatárát, úgyhogy azt végre az előtte álló polgár képezte é­s igy történt, hogy észrevette, midőn ez,akár azért hogy szenvedélyes burnótozó volt, akár azért, hogy a köze­lebbi szomszédság figyelmét magára vonja, néhány­szor egy pompás arany burnót-szelencét vont ki a zsebéből, melynek fedelét piciny arckép díszítette. Phelim, eleinte bámulva szemlélte a szelencét, feltűnt neki a rajta levő művészi véset. Igaz, hogy meg kellett volna neki elégedni a becsületes emberhez illő bámulattal, de hajh!, Patrick­­nak a rossz tanácsai már megtermették gyümölcsei­ket s végre is szörnyen sóvárgott e csillogó s remek­művű szelencére. És e sóvárgás hová­tovább erőseb­ben fejlődött ki lelkében s annyira ellenállhatatlanná vált, hogy midőn a lelkész szónoklatát bevégezte s a szelence tulajdonosa utoljára még egyszer elővette a csillogó tárgyat, Phelim megkisérte utánozni azt, amit valószínűleg Patricktól látott s a merész kísérletet a lehető legnagyobb ügyességgel hajtotta végre. A polgár távozott a templomból, a nélkül hogy a szelencének elhódítását észre vette volna ; Phelim pedig haza­tért a korcsmába, ama meggyőződéssel, hogy e merényletét senki sem láthatta. Azonban any­­nyira ment a kezdő szerénységével, vagyis inkább oly nagy volt vele született félénksége, hogy még Patrick - nek sem dicsekedett ügyességéneik a sikerével. Csakhamar titkos nyugtalanság kerekedett nála a gazember hiúsága fölé s midőn este lefeküdt, le sem vetkőzött, hogy, ha szükség kívánja, a szökésre rög­tön kész lehessen. Végre, nagynehezen elaludt, de alig hunyta le a szemét, midőn hirtelen egy kínos lidércnyomás éb­resztette föl. Úgy rémlett neki, mintha valamely ellenséges kéz ragadná meg, fenyegető hangon kiáltva: »Stop thief!« (Fogják meg a tolvajt!) Fölnyitva a szemét, mily nagy volt az ijedtsége, midőn csakugyan egy férfit látott ágya közelében állni, ki határozott hangon mondta e szavakat: Va­­­lóban ő ez!« — Följelentettek, fölfedeztek s el vagyok veszve ! — gondolta magában Phelim, de magába fojtotta a kiáltást, mely mármár ajkán lebegett s az ismeretlen ember intésének engedve hallgatott. Phelim nem egyedül volt a szobájában, mert mistress Helpem természetesen kissé összezsúfolta a vendégeit s olykor egyetlenegy ágy több ember­nek szolgált egyszerre fekvőhelyül. Phelim, elbüvölten ez ismeretlen által, a ki őt ekkér álmában megzavarta, fölkelt s követte ezt, a nélkül, hogy tudta volna, hová vezeti. Lementek a korcsmának közös termébe ; ott volt még mistress Helpem, ki mindig találván ily időben foglalkozást a háztartás körül, jóval később szokott lefeküdni, mint vendégei. — Rém csalódtam, — szólt az ismeretlen a korcsmárosnőhöz; — ugy­e, ön az az írországi egyén, a­kit Phelim O'Connornak hínak ? — Az az ő neve, — válaszolt mistress Helpem. — Nos, mistress Helpem, legyen szíves, minket egy pillanatra egyedül hagyni; nem kételkedem benne, hogy mi csakhamar megértjük egymást. —• Nagyon szívesen, — viszonzá a korcsmá­­rosné, visszavonulva, hogy az értekezőket jelenlétével ne háborgassa. — Phelim O'Connor, — szólt az ismeretlen, midőn egyedül maradtak. — ismer-e ön engem ? — Nem, uram, — viszonzá Phelim remegve. — Most látott ön engem először ? — Úgy hiszem, — válaszolá Phelim­— Azaz hogy ön engem soha sem vett szem­ügyre , mert én nem először látom önt: tegnap, a többi közt, mikor fejét a Szt.­Pál templomának kar­zatára vetette, észrevehetett volna ott engem Phelim O’Connor. , Phelimen még inkább erőt vett a remegés. Az idegen azonban folytatta : — Észrevehetett volna engem s láthatta volna, hogy szemmel tartom azt a csoportozatot, a melyben ön állt. Ismeri ön azokat az egyéneket, a­kik közelé­ben álltak? — Nem ismerem, — viszonzó Phelim. (Folyt. köv.)

Next