Fővárosi Lapok, 1885. február (22. évfolyam, 26-49. szám)
1885-02-14 / 37. szám
242 000 Fiuméból. (Február 12.) A Villa Giuseppe felébredt, felnyitotta sokáig zárva tartott ablakszemeit, kitárta ajtaját, balkonját kényelmesen kidülesztette, s bensejében kandallón, tűzhelyen lábot vetett a láng. Lett sürgős forgás a házőrzők között. Versenyezve ügyeskedik a málhabontó cselédség, a tért gondviselői, hogy rendén, pontosan kerüljön a helyére minden abban a nagy óraműben, amit úgy neveznek, hogy főhercegi háztartás. A falba mélyesztett szekrények rekeszeit teletömik a padozattól a tetőig finoman hímzett fehérneművel ; csipkék, nehéz szalagok, fodrok felkerülnek a második emelet apró kabinszerű szobáiba. Ott bűbájoskodik selyem hullámokat rendezve királyi uszálylyá az első komorna, s nincs olyan világi hatalom, ami figyelmét munkájától elvonná, kivéve a villamos csengetyű csilinkelését, mely a fenséges úrnő parancsát tudatja vele. Odalenn a lugasok között Holdházy apát úr gombolygó füstfelhőkbe burkolódzik, melyekből csak itt-ott csillan elő égő szivarja, melyet vegyest szív a tiszta levegővel, gyönyörködvén a mindig zöld kert szépségeiben. A szökőkút jókedvű bugyogással szökell a magasba, örül, hogy felszabadult hosszú rabságából. Amott a szobrok kíváncsian bukkannak elő a lombernyők alól. S az egész ház mosolygós formán néz le a városra. Meglátszik az öröm Földi uram arcán is, a ki saját szavai szerint azelőtt ő cs. kir. fenségének József főhercegnek lajbhuszárja volt, mostanság pedig, mi tagadás benne, kapusa. Mosolygósra vált máskor mogorva ábrázatja, s talléros óraláncát simogatva keztyüs kezével, kiáll a zárt kapu elé élvezni a hivatalával járó tisztességet. Közbe nem sajnál néhány jó szót odalökni a két honvéd strázsának, a feletti örömének adva kifejezést,hogy »no valahára látok embert, mivelhogy megérkezett a fenséges úr, már úgyis attól féltem, hogy megeszen itt a rozsda, mint az ócska vasat, s a szemeimnek egyéb hasznát se vettem, mint hogy fináncot meg bakát láttam vele, szólani is alig akad kihez, mikor itt még a paraszt is taliánul diskurál.« Majd hátat fordít a két hallgatag szuronyosnak, s gyönyörködve sétáltatja tekintetét a sorrendben álldogáló bokrok között, mely bokrok arról szörnyű nevezetesek, hogy serény tárcaírók megszorult állapotban íveket írnak róluk, névszerint bemutatva őket a nagytürelmű olvasóközönségnek, nem feledkezve meg a gyeppadok fűfajáról, sem a virágcsoportok levélformája, porádéinak számáról. Különböző helyi lapok szerkesztői, akik közül nem egy, merő lelkiismeretességből, személyesen végzi a reporter teendőjét, meginterviválják egy és más iránt Földi uramat, de ő hallgat mint a sphynx, s különbségtétel nélkül nézi végig az illető urakat, viseljenek bár azok divatos sárga cipőket s tiszteletre számító cilindert. Nem kevesebb ostrom intéztetik a daliás százados ellen, a ki reggel négy órától késő estig fárad ezermiliom apró cseprő ügyben, amit udvarmesteri tiszte halmoz elébe, de ő a diplomata ügyességével sikamlik ki az újdonság szimatolók serege közül és siet, — néha alig liheg a fáradságtól, neki mindenre van gondja. Ő rendeli el az audienciára, ebédre meghívást nyert hölgyek öltözékét, rendezi a kirándulások kényelmét, hajón, kocsin. Sastekintete oda villan a kert, a villa legrejtettebb szögletébe, munkások, szolgák magaviseletét, kérelmezők kilétét, segélyért esdők bajának mineműségét figyelemmel kiséri. Ő talán az egyetlen ember a városban, a kinek ellenségei nincsenek, s általános tiszteletben részesül, és az egész fenséges családnak kiváló kegyét bírja. Különösen a két kis főhercegecske, mindig, örömtől ragyogó szemekkel néz reá, s látható kedvteléssel hallgatják szavait, melyek mindég a szép, nemes eszméitől vannak áthatva, s bizonyságai annak, hogy az O 1 O 1 széles mellén feszülő fényes egyenruha melegen érző szivet takar. Olyan ember ő, a ki arra látszik hivatva lenni, hogy olyan emelkedett gondolkozású, minden jót, szépet pártoló lelkek tetteinek legyen végrehajtója, mint a magyar főhercegi család. Szinte ragyog arca az örömtúl, ha hírül viheti személyesen valamely kérelmezőnek, hogy ügye kedvezőleg fog elintéztetni. Őt gyakran ott marasztja ebéden a fenséges úr, és olyankor gyönyörködhet a szokásos ebéd utáni játékban, melyet a két udvarhölgy, és a főhercegi gyermekek folytatnak, míg a két legpicinyebb Erzsébet és Clotilde csókra nyújtják piciny kezecskéiket a családtagoknak, melyet azok különbség nélkül naponta, mint szeretetadót leraknak a csipkefodrok közül kifehérlő gömbölyű karocskákra. Erzsébet főhercegnő máris pártfogói szerepet vállalt a nála egy évvel kisebb Clotilde fölött, s ha megesik néha, hogy az sirás formán görbíti el rubintos szájacskáját, rögtön siet oda tömni bombonját, játékszerét, nagy elszomorodással nézegetve őt, míg mosolygóra nem derül a kis békétlenkedő arca. A főhercegi család, hat gyermek és a fenséges szülők, a rendes házi nevelők és nevelőnők és két udvarhölgy kíséretében érkezett meg. Kivonatukra nem volt ünnepies fogadtatás, tisztelgés, — egyszerűen, minden feltűnés mellőzésével érkeztek meg fiumei otthonukba, mely ezúttal több kényelmet fog nyújtani, mint eddig, a kiséret számára megvásárolván a főherceg a szomszéd emeletes házat szép hegyvölgyes kertjével, melyet a birtokos mesés áron szeretett volna eladni a magas vevőnek, mig egy ügyes válasz gondolkodóba nem ejtette, a mire mégis — már mint József főhercegnek — átadta szerény negyvenezer forintért; s most a kőfal eltávolíttatván, összeölelkezett a két kert, egymás elé futottak a pázsitszegélyű utak, kalauzolván a járatlant egyik villából a másikba. A főhercegi család megérkezése sok apró cselszövény és viszály hullámverését simította el, s nevezetes kibékülések történtek, melyekről bővebben szólami nem a tárcaíró körébe tartozó tárgy, ezért meghagyom a politikával foglalkozók számára. E héten nyílt meg a városkert mellett kiváló csínnal épült »Asile Clotilde.« A kapu vert arany kulcsát gyönyörű művű virágos dobozban nyújtotta át Zichy Wimpffen Hedvig grófnő a védnöknőnek, József főherceg fenséges nejének. Ez már a harmadik óvoda Fiuméban, mely a szegény munkásnép apró gyermekeinek gondozására épült, s nagy segély a szegény anyáknak, akik reggel oda viszik kicsinyeiket, aztán ők estig nyugodtan mehetnek keresetük után, mert az apróságok ételt, tiszta ruhát kapnak ott, valamint egész nap gondos felügyeleti tanításban részesülnek. Tervben van még egy javító intézet építése, ahol a csavargó, gonosz hajlamú gyermekek fognak munkás, hasznavehető polgárokká idomittatni, s erre Folytatás a mellékleten. — — Írországi is, ki még mint tapasztalatlan újonc került Londonba, de egy év leforgása alatt nagyon megromlott. Igaz, hogy egy évből hat hónapot mistress Helpemnél töltött s valahányszor az ebédlő asztalát meg a hálóhelyiséget fölkereste, ott találkozott Patrick barátjával, kinek rossz tanácsai, ha azokat megfogadta volna, könnyen a törvényszék elé juttatták volna őt, mint több más pajtását. Phelim tökéletesen egyetértett Patrickkel abban, hogy a bűn nagyon csábító s még ama csínyek is, melyek a kihágás minőségével bírnak, eléggé vonzó hatásúak. Mily kár, hogy törvények, törvényszékek és rendőrök vannak! Phelimnek nagy ellenszenve volt a börtön, szégyenház és bitó iránt s csodálta a Patrick vakmerőségét s minden lelkiismeret-furdalás nélkül részegedett le a Patrick költségén, ki ezt, a jó ég tudná, minő ipar utján szerezte; ő azonban folytonosan habozott a jó és rossz közt, hasonlóan a Herkulest ábrázoló ama képhez, mely a félistent a bűn és erény közt való választásánál töprengővé tette. Engedte tehát magát nagylelküleg gyávának nevezni s éppen eléggé becsületes ember maradt arra nézve, hogy tol ne akaszszák. De végre is, a rossz példák és rossz tanácsok, kétségkívül megrendítettek volna még szilárdabb lelkiismeretet is, mint a minő a Phelimé volt; nem várt ő már egyébre, mint alkalomra, hogy büntetlenül elkövethessen valamely csínyt és épp oly derék fickó legyen, mint az ő Patrick pajtása. Egyszer céltalan sétája közben bevetődött a Szt.Pál templomába, midőn abban éppen valamely rendkívüli szertartás gyűjtötte össze a híveket. A véletlenség úgy okozta, hogy Phelim egy gazdag polgár és ennek élete párja közelében foglaljon helyet, kik nagyon későn érkeztek arra nézve, hogy rendes, fentartott helyeikhez eljuthassanak s igy a közönséges halandók tömegébe szorultak. Phelim a szolgálatban nem levő inas ösztönével illő tisztelettel félre akart vonulni emez érdemes házaspár előtt, annyira, a mennyire azt a tolongásban tehette ; azonban egyebet nem cselekedhetett, minthogy mögéjök vonult, szerényen állva ott, mint ily tisztességes társaságban kell. Dicséretreméltó figyelemmel hallgatta ama szónoklat első pontjait, melyet az érdemes lelkész, dr Southam tartott; azonban csakhamar unatkozni kezdett, mint oly ember, a ki ily költői nyelven áradozó szónokot nem képes megérteni; ám mindamellett is volt a tisztességről és becsületről annyi fogalma, hogy unalom okozta fészkelődéseivel senkinek alkalmatlanságot ne okozzon s fejét csupán nagyon szűk félkörben forgatta. Lassankint még szükebbre vonta szemhatárát, úgyhogy azt végre az előtte álló polgár képezte és igy történt, hogy észrevette, midőn ez,akár azért hogy szenvedélyes burnótozó volt, akár azért, hogy a közelebbi szomszédság figyelmét magára vonja, néhányszor egy pompás arany burnót-szelencét vont ki a zsebéből, melynek fedelét piciny arckép díszítette. Phelim, eleinte bámulva szemlélte a szelencét, feltűnt neki a rajta levő művészi véset. Igaz, hogy meg kellett volna neki elégedni a becsületes emberhez illő bámulattal, de hajh!, Patricknak a rossz tanácsai már megtermették gyümölcseiket s végre is szörnyen sóvárgott e csillogó s remekművű szelencére. És e sóvárgás hovátovább erősebben fejlődött ki lelkében s annyira ellenállhatatlanná vált, hogy midőn a lelkész szónoklatát bevégezte s a szelence tulajdonosa utoljára még egyszer elővette a csillogó tárgyat, Phelim megkisérte utánozni azt, amit valószínűleg Patricktól látott s a merész kísérletet a lehető legnagyobb ügyességgel hajtotta végre. A polgár távozott a templomból, a nélkül hogy a szelencének elhódítását észre vette volna ; Phelim pedig hazatért a korcsmába, ama meggyőződéssel, hogy e merényletét senki sem láthatta. Azonban anynyira ment a kezdő szerénységével, vagyis inkább oly nagy volt vele született félénksége, hogy még Patrick - nek sem dicsekedett ügyességéneik a sikerével. Csakhamar titkos nyugtalanság kerekedett nála a gazember hiúsága fölé s midőn este lefeküdt, le sem vetkőzött, hogy, ha szükség kívánja, a szökésre rögtön kész lehessen. Végre, nagynehezen elaludt, de alig hunyta le a szemét, midőn hirtelen egy kínos lidércnyomás ébresztette föl. Úgy rémlett neki, mintha valamely ellenséges kéz ragadná meg, fenyegető hangon kiáltva: »Stop thief!« (Fogják meg a tolvajt!) Fölnyitva a szemét, mily nagy volt az ijedtsége, midőn csakugyan egy férfit látott ágya közelében állni, ki határozott hangon mondta e szavakat: Valóban ő ez!« — Följelentettek, fölfedeztek s el vagyok veszve ! — gondolta magában Phelim, de magába fojtotta a kiáltást, mely mármár ajkán lebegett s az ismeretlen ember intésének engedve hallgatott. Phelim nem egyedül volt a szobájában, mert mistress Helpem természetesen kissé összezsúfolta a vendégeit s olykor egyetlenegy ágy több embernek szolgált egyszerre fekvőhelyül. Phelim, elbüvölten ez ismeretlen által, a ki őt ekkér álmában megzavarta, fölkelt s követte ezt, a nélkül, hogy tudta volna, hová vezeti. Lementek a korcsmának közös termébe ; ott volt még mistress Helpem, ki mindig találván ily időben foglalkozást a háztartás körül, jóval később szokott lefeküdni, mint vendégei. — Rém csalódtam, — szólt az ismeretlen a korcsmárosnőhöz; — ugye, ön az az írországi egyén, akit Phelim O'Connornak hínak ? — Az az ő neve, — válaszolt mistress Helpem. — Nos, mistress Helpem, legyen szíves, minket egy pillanatra egyedül hagyni; nem kételkedem benne, hogy mi csakhamar megértjük egymást. —• Nagyon szívesen, — viszonzá a korcsmárosné, visszavonulva, hogy az értekezőket jelenlétével ne háborgassa. — Phelim O'Connor, — szólt az ismeretlen, midőn egyedül maradtak. — ismer-e ön engem ? — Nem, uram, — viszonzá Phelim remegve. — Most látott ön engem először ? — Úgy hiszem, — válaszolá Phelim— Azaz hogy ön engem soha sem vett szemügyre , mert én nem először látom önt: tegnap, a többi közt, mikor fejét a Szt.Pál templomának karzatára vetette, észrevehetett volna ott engem Phelim O’Connor. , Phelimen még inkább erőt vett a remegés. Az idegen azonban folytatta : — Észrevehetett volna engem s láthatta volna, hogy szemmel tartom azt a csoportozatot, a melyben ön állt. Ismeri ön azokat az egyéneket, akik közelében álltak? — Nem ismerem, — viszonzó Phelim. (Folyt. köv.)