Fővárosi Lapok, 1885. február (22. évfolyam, 26-49. szám)
1885-02-14 / 37. szám
Szombat, 1885. február 14. 37. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: X ^ ________ _________________ Hirdetések Budapest, barátok tere li" A Az 1 emelet- fli "g llf 8% fi I I Is Ug 1 I# mint előfizetések „JL,öfizetés,.d,j:JP U V r íiiiJLi I I BH r IJrV ■ H W ■IHIHI ■■■■■ IHlHHB Athenaeum-ópület) Megjelenik ## akiadóhivatalba is ünnep^utám jlapogat SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. A trónkeresök. (Elbeszélés.) Irta László Mihály. (Folytatás.) — El ne felejtsd, mind főbe lövetem a gazembereket. Csupa viz vagyok. Egy kicsit jobbra, egy kicsit balra mentek, majd az emelet végső sarkában benyitottak. A kövér ember elkiáltotta magát: — Senki sem jön elém ? Itt lakik Hadházy Tóbiás ? Cenci asszony ijedten sietett az érkezők elé, de majd elsikoltotta magát, midőn a felséges úr roppant termetét megpillantotta. — Keresnek valakit ? — Hadházy Tóbiást, — felelt ő felsége s rögtön letelepedett a kopott bőrdivánra. — Nincs itthon, egy kis járása van, hanem később itthon lesz. — Nem tesz semmit, várni fogok. — Ülj le fiacskám, Leó. Cenci asszony ijedtében észre sem vette a fiatal embert. — Hol jár az ura, asszonyom ? — Egy kis dolga van, még reggel elment. Ha tudta volna, hogy uraságtok jönni fognak. — Bocsánat, én felség vagyok ! Ez itt Görög Leó királyi sarj. Cenci asszony valamit motyogott zavarában. — Igen, férjem említette uraságodat. — Felségedet ! — vágott szavába a kövér ember, figyelmeztetve az asszonyt címére. Cenci asszony zavartan harapta össze ajkait : eszébe jutott Tóbiás úr beszéde a kövér emberről, s vigyázott nyelvére, nehogy megsértse a nagyurat. — Felséged oly kegyes minket meglátogatni ; meg se érdemeljük. — Szeretem alattvalóimat, hehehe! szeretem. Egy kicsit magas, ménkű magas, no de nem tesz semmit. A fiatalember borzongva nézte végig a szegényes lakást, aztán merően vizsgálta Cenci asszony arcát, mely ismerősnek tűnt föl; úgy tetszett neki, hogy ez a nő kísérte azt a szép leányt, akivel ő eddig még nem találkozhatott. — Ez volt, ez volt, beszélt magában, oda sem figyelve a kövér ember fecsegéseire. S hogy valóban igaza legyen, egyszerre csak kinyílt a szomszéd kis szoba és Biri kisasszony megjelent. A felséges úr nagyot bámult, Leó pedig fölugrott és meghajtotta magát. — Leányom, felség ! — szólt Cenci asszony büszkén, mert ha leányát mutogatta, a Fürediek minden büszkesége beszélt belőle. — Micsoda mennyország ! Kezét kisasszonykám ! — kiáltott a felséges úr, s megragadva Biri puha, meleg kezét, háromszor megcsókolta. Leó urat a fiatal leány váratlan megjelenése és a gondolat, hogy a kincses fösvény senki más, mint Hadházy Tóbiás, annyira meglepte, hogy férfias bátorságát diákos zavar és ámulat fogta el. — Nézd csak, nézd fiacskám, — ingerkedek ő felsége. — Ilyen virágot nem termett még rózsabokor. Cenci asszony szemügyre vévén az elegáns fiatal embert, úgy találta, hogy nagyon finom, nagyon előkelő, s hogy leánya szépsége egészen megragadta. — Miféle ember az a Hadházy, hogy egy ilyen tündérkét rejteget itt ebben a zugban ? — mondta ő felsége. — Egy alattvalóra ki ura, királya előtt rejteget egy angyalt. — A szegénység, felség ! — szólt közbe Cenci asszony. A felség nevetett. — Szegénység ? hahaha ! Hát van annyi kincs a a világon, mint ebben a piros kis szájban ? csupa méz, királyoknak való méz. Ne bámulj úgy fiacskám, Leó, mert még megtalálsz bolondulni. — Ő felsége jókedvű, szereti a tréfát.— jegyezte meg Leó. Biri kisasszony röpke mosolylyal ajkain hallgatta ő felsége áradozásait. — Járnak-e sokat a Margitszigetre, kisasszony ? — szólt a fiatalember. — Még nem néztük meg. — Talán a zugligetbe szoktak kirándulni? — Mi még nem ismerjük a környéket. — Pedig gyönyörű a főváros környéke s minden irányban könnyű a közlekedés. — Csak híréből ismerjük, — szólt közbe Cenci asszony. — Ha majd rendbe jövünk, mindent megnézünk. — Én fogom önöket vezetni asszonyom! — mondta ő felsége. — Előre tudósítom alattvalóimat, hogy fogadjanak s hadd lássák országom legszebb hölgyét. Virágokat szórjanak a lábacskái elé. — Köszönjük felséged kegyességét, — bólintot fejével Cenci asszony. — Leót is magunkkal visszük. Pedig Leó úrfi veszedelmes lovag. Imádja a szépeket, de nem állhatatos, mint minden királyi vér. — Felséged rágalmaz ! — vétó oda Leó. — A királyok mindig igazat mondanak, fiacskám ; a királyoknak mindig igazuk van. Most, ime szemben ül veled ez a hajnali harmat s a te eszed mégis a másiknál jár. — Kegyelem, felség, árva fejemnek! az én eszem megállott. — Igen, fiacskám, azt akarod mondani, hogy a midőn belépett a kisasszony, e homályos szobácska egyszerre fényességgel telt meg s a mint megszólalt, édes madárdallok zengését hallottad .... Hahaha, fiacskám! Ismerjük a fiatal sziveket. Csapódások, mint a pillangók. — Könyörüljön, felség. — Jól van, fiacskám. S most, asszonyom, isten önökkel! Őrizze leányát a hamis szivektől, mert alattvalóim élete drága, s az ilyen aranyos teremtést csak királyi szemeknek kell mutatni. Óh, istenem, mily meleg kis kéz, milyen fekete szemek ! A királyi felség majdnem harapdálta, mint mókus a cukrot, Biri kisasszony kezét. Leó kezet csókolt Cenci asszonynak s hosszú, mély tekintetet vetett a leányra. — Mondják meg Hadházynak, hogy kerestem s elvárom tisztelgését. Beszédem van Hadházyval. Midőn elhagyták a házat, Leó megállott s kezét a felség vállára tette. — Mily fölfedezés, felség! Hisz ez az a leány, a kit én keresek s Hadházy Tóbiás az a kincses szörny, a ki szegénységet hazudik, rejtegeti leányát, csakhogy pénzét ne keressék. Vége mindennek; a »Víg magyar« -nál mindent hallott; most már be sem ereszt a házába. — Mit fecsegsz mindenki előtt. — Hát tudtam én, hogy köztünk ül ? — Ne ostobáskodjál, hisz ez egy szegény ördög. — A ki hivatalt keres, hogy félre vezesse a világot. — No hát akkor hivatalba teszem s mig ő oda van, udvariunk a leánynának. — Vége tervemnek, vége. * — Bizd rám fiacskám, szívesen mászom az emeleteket, csakhogy Biri kezeit csókolhassam. Egész megfiatalodtam, mikor megláttam. Mert én is fogok udvarolni, fiacskám. Különben nem segítek rajtad. —Mikor megláttam, a föld egyet fordult velem. Féltem, hogy jönni fog az a . . . — Szegény tatár! — vágott közbe ő felsége. — Leó, te nagy bolond vagy! Hidd el, ezek szegények, mint a tücskök. — Én tudom, hogy dúsgazdagok. Ha most nem sikerül, akkor soha többé ! Tudod, hogy családom hagyományai tiltják szegénységet elvenni. Mióta járokkelek, futkosok, hogy tervem sikerüljön. S most ismét kétes, ha vájjon célt fogok-e érni ? — Szöktesd el, de kikötöm, hogy ha a tied lesz, szabad lesz megcsókolni. — Szabad, felség! — Mindig, mikor hozzátok jövök ? — Mindig, felség. — Ily föltétel mellett biztositlak. (Folyt, köv.) -A- a 1 - Z. (Francia elbeszélés.) Írta Amédée Pichot. I. Cselédválasztás. Londonban, ama szűk utcácskák egyikében, melyek a Leicester-square-re nyúlnak ki, volt valaha — s talán még most is megvan — egy korcsma, melyet leginkább a hely nélkül való cselédek látogattak. Mistress Helpernek, e helyiség tulajdonosának, számos vendége volt mindig, annyival is inkább, mert ő csaknem határtalan hitelt nyitott. Ihattak vendégei addig, ameddig szomjaztak, ehettek annyit, amenynyivel éhüket csilapíthatták, sőt, a hajléktalanok meg is halhattak ott. És a korcsma tulajdonosa, a szíves vendéglátásért nem követelt kárpótlást mindaddig, mig az illetők uj gazdákhoz nem kerültek, kik a régi gazdák hibáit jóvá tették. Mistres Helpem, kétségkívül csalódott néha embereiben. Elég gyakran látta ugyanazokat az arcokat visszatérni s olykor mielőtt a régi adósságot lerótták volna. Természetes, hogy az ily nyugtalan és nehéz természetű lények, kik London valamennyi gazdájánál kísérletet tesznek, anélkül, hogy egyetlen egyet is méltónak ítélnének a nála szolgálásra, nem nagy lelkifurdalást éreznek a miatt, ha a számukra nyitott hitelt újra kénytelenek igénybe venni. Vannak azonban mások, kik mistress Helpemnek kárpótlást nyújtanak, a mennyiben meggazdálkodott pénzeiket csekély kamatra nála helyezik el, melyeket ő aztán rövid időre és nagy kamatra kölcsönözgetett ki. A rossz világ azzal is gyanúsítgatta, e derék asszonyságot, hogy nagyon bizalmas lábon szokott állni ama cselédekkel, kiket nem igen gyötör a lelkiismeret a miatt, ha gazdáik érdekesebb tárgyaival iparkodnak magukat kárpótolni csekély bérükért. Az olyanok sem hiányoztak, akik mistress Helpemet uzsoráskodással, orgazdasággal, tolvajsággal sat, vádolták. Persze, az ily ocsmány gyanúsítgatások nagyon elkedvelenítettek volna egy kevésbbé emberbarátias érzületű nőt, mint ő, aki oly szíves vendéglátó, könyörületes szívű asszony volt. Én egyátalában nem vagyok hajlandó, érdekében úgyvédkedni, azonban meglehet, rossz hire csupán onnan keletkezett, hogy nem a legszeplőtlenebb jellemű társaságot szolgálta ki helyiségeiben. Az egyetlenegy hiba, amiért méltán érdemelhetett szemrehányást, az volt, hogy mindig tökéletesen bízott vendégeiben s eléggé oktalan volt a cselédek kezéből oly tárgyakat elfogadni, amelyeknek eredete felől magának kellő tudomást nem szerzett. Ama hely nélkül való szolgák közé, akik vagy hat héten keresztül hiába várakoztak valamely jó helyre, tartozott egy Phelim O’Connor nevű fiatal