Fővárosi Lapok, 1885. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1885-02-14 / 37. szám

Szombat, 1885. február 14. 37. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: X ^ ________ _________________ Hirdetések Budapest, barátok­ tere li" A Az 1 emelet- fli "g llf 8% fi I I Is Ug 1 I# mint előfizetések „JL,öfizetés,.d,j:JP U V r­ íiiiJLi I I BH r IJrV ■ H W ■IHIHI ■■■■■ IHlHHB Athenaeum-ópület) Megjelenik ## akiadóhivatalba is ünnep^utám jlapogat SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. A trónkeresök. (Elbeszélés.) Irta László Mihály. (Folytatás.) — El ne felejtsd, mind főbe lövetem a gazem­bereket. Csupa viz vagyok. Egy kicsit jobbra, egy kicsit balra mentek, majd az emelet végső sarkában benyitottak. A kövér ember elkiáltotta magát: — Senki sem jön elém ? Itt lakik Hadházy Tóbiás ? Cenci asszony ijedten sietett az érkezők elé, de majd elsikoltotta magát, midőn a felséges úr roppant termetét megpillantotta. — Keresnek valakit ? — Hadházy Tóbiást, — felelt ő felsége s rögtön letelepedett a kopott bőrdivánra. — Nincs itthon, egy kis járása van, hanem ké­sőbb itthon lesz. — Nem tesz semmit, várni fogok. — Ülj le fiacskám, Leó. Cenci asszony ijedtében észre sem vette a fiatal embert. — Hol jár az ura, asszonyom ? — Egy kis dolga van, még reggel elment. Ha tudta volna, hogy uraságtok jönni fognak. — Bocsánat, én felség vagyok ! Ez itt Görög Leó királyi sarj. Cenci asszony valamit motyogott zavarában. — Igen, férjem említette uraságodat. — Felségedet ! — vágott szavába a kövér em­­ber, figyelmeztetve az asszonyt címére. Cenci asszony zavartan harapta össze ajkait : eszébe jutott Tóbiás úr beszéde a kövér emberről, s vigyázott nyelvére, nehogy megsértse a nagyurat. — Felséged oly kegyes minket meglátogatni ; meg se érdemeljük. — Szeretem alattvalóimat, hehehe! szeretem. Egy kicsit magas, ménkű magas, no de nem tesz semmit. A fiatal­ember borzongva nézte végig a szegé­nyes lakást, aztán merően vizsgálta Cenci asszony ar­cát, mely ismerősnek tűnt föl; úgy tetszett neki, hogy ez a nő kísérte azt a szép leányt, a­kivel ő eddig még nem találkozhatott. — Ez volt, ez volt, beszélt magában, oda sem figyelve a kövér ember fecsegéseire. S hogy valóban igaza legyen, egyszerre csak ki­nyílt a szomszéd kis szoba és Biri kisasszony meg­jelent. A felséges úr nagyot bámult, Leó pedig föl­ugrott és meghajtotta magát. — Leányom, felség ! — szólt Cenci asszony büszkén, mert ha leányát mutogatta, a Fürediek min­den büszkesége beszélt belőle. — Micsoda mennyország ! Kezét kisasszony­­kám ! — kiáltott a felséges úr, s megragadva Biri puha, meleg kezét, háromszor megcsókolta. Leó urat a fiatal leány váratlan megjelenése és a gondolat, hogy a kincses fösvény senki más, mint Hadházy Tóbiás, annyira meglepte, hogy férfias bá­torságát diákos zavar és ámulat fogta el. — Nézd csak, nézd fiacskám, — ingerkedek ő felsége. — Ilyen virágot nem termett még rózsa­bokor. Cenci asszony szemügyre vévén az elegáns fiatal embert, úgy találta, hogy nagyon finom, nagyon előkelő, s hogy leánya szépsége egészen megra­gadta. — Miféle ember az a Hadházy, hogy egy ilyen tündérkét rejteget itt ebben a zugban ? — mondta ő felsége. — Egy alattvalóra ki ura, királya előtt rej­teget egy angyalt. — A szegénység, felség ! — szólt közbe Cenci asszony. A felség nevetett. — Szegénység ? hahaha ! Hát van annyi kincs a a világon, mint ebben a piros kis szájban ? csupa méz, királyoknak való méz. Ne bámulj úgy fiacskám, Leó, mert még megtalálsz bolondulni. — Ő felsége jókedvű, szereti a tréfát.— jegyezte meg Leó. Biri kisasszony röpke mosolylyal ajkain hall­gatta ő felsége áradozásait. — Járnak-e sokat a Margitszigetre, kisasszony ? — szólt a fiatal­ember. — Még nem néztük meg. — Talán a zugligetbe szoktak kirándulni? — Mi még nem ismerjük a környéket. — Pedig gyönyörű a főváros környéke s min­den irányban könnyű a közlekedés. — Csak híréből ismerjük, — szólt közbe Cenci asszony. — Ha majd rendbe jövünk, mindent meg­nézünk. — Én fogom önöket vezetni asszonyom! — mondta ő felsége. — Előre tudósítom alattvalóimat, hogy fogadjanak s hadd lássák országom legszebb hölgyét. Virágokat szórjanak a lábacskái elé. — Köszönjük felséged kegyességét, — bólintot fejével Cenci asszony. — Leót is magunkkal visszük. Pedig Leó úrfi veszedelmes lovag. Imádja a szépeket, de nem állha­tatos, mint minden királyi vér. — Felséged rágalmaz ! — vétó oda Leó. — A királyok mindig igazat mondanak, fiacs­kám ; a királyoknak mindig igazuk van. Most, ime szemben ül veled ez a hajnali harmat s a te eszed mé­gis a másiknál jár. — Kegyelem, felség, árva fejemnek! az én eszem megállott. — Igen, fiacskám, azt akarod mondani, hogy a midőn belépett a kisasszony, e homályos szobácska egyszerre fényességgel telt meg s a mint megszólalt, édes madárdallok zengését hallottad .... Hahaha, fiacskám! Ismerjük a fiatal sziveket. Csapódások, mint a pillangók. — Könyörüljön, felség. — Jól van, fiacskám. S most, asszonyom, isten önökkel! Őrizze leányát a hamis szivektől, mert alatt­valóim élete drága, s az ilyen aranyos teremtést csak királyi szemeknek kell mutatni. Óh, istenem, mily me­leg kis kéz, milyen fekete szemek ! A királyi felség majdnem harapdálta, mint mó­kus a cukrot, Biri kisasszony kezét. Leó kezet csókolt Cenci asszonynak s hosszú, mély tekintetet vetett a leányra. — Mondják meg Hadházynak, hogy kerestem s elvárom tisztelgését. Beszédem van Hadházyval. Midőn elhagyták a házat, Leó megállott s kezét a felség vállára tette. — Mily fölfedezés, felség! Hisz ez az a leány, a kit én keresek s Hadházy Tóbiás az a kincses szörny, a ki szegénységet hazudik, rejtegeti leányát, csakhogy pénzét ne keressék. Vége mindennek; a »Víg ma­gyar« -nál mindent hallott; most már be sem ereszt a házába. —­ Mit fecsegsz mindenki előtt. — Hát tudtam én, hogy köztünk ül ? — Ne ostobáskodjál, hisz ez egy szegény ördög. — A ki hivatalt keres, hogy félre vezesse a világot. — No hát akkor hivatalba teszem s mig ő oda van, udvariunk a leánynának. — Vége tervemnek, vége. * — Bizd rám fiacskám, szívesen mászom az emeleteket, csakhogy Biri kezeit csókolhassam. Egész megfiatalodtam, mikor megláttam. Mert én is fogok udvarolni, fiacskám. Különben nem segítek rajtad. —­Mikor megláttam, a föld egyet fordult velem. Féltem, hogy jönni fog az a . . . — Szegény tatár! — vágott közbe ő felsége. — Leó, te nagy bolond vagy! Hidd el, ezek szegények, mint a tücskök. — Én tudom, hogy dúsgazdagok. Ha most nem sikerül, akkor soha többé ! Tudod, hogy családom ha­gyományai tiltják szegénységet elvenni. Mióta járok­­kelek, futkosok, hogy tervem sikerüljön. S most ismét kétes, ha vájjon célt fogok-e érni ? — Szöktesd el, de kikötöm, hogy ha a tied lesz, szabad lesz megcsókolni. — Szabad, felség! — Mindig, mikor hozzátok jövök ? — Mindig, felség. — Ily föltétel mellett biztositlak. (Folyt, köv.) -A- a 1 - Z. (Francia elbeszélés.) Írta Amédée Pich­ot. I. Cselédválasztás. Londonban, ama szűk utcácskák egyikében, melyek a Leicester-square-re nyúlnak ki, volt valaha — s talán még most is megvan — egy korcsma, me­lyet leginkább a hely nélkül való cselédek látogattak. Mistress Helpernek, e helyiség tulajdonosának, szá­mos vendége volt mindig, annyival is inkább, mert ő csaknem határtalan hitelt nyitott. Ihattak vendégei addig, a­meddig szomjaztak, ehettek annyit, a­meny­­nyivel éhüket csilapíthatták, sőt, a hajléktalanok meg is halhattak ott. És a korcsma tulajdonosa, a szíves vendéglátásért nem követelt kárpótlást mindaddig, mig az illetők uj gazdákhoz nem kerültek, kik a régi gazdák hibáit jóvá tették. Mistres Helpem, kétségkívül csalódott néha em­bereiben. Elég gyakran látta ugyanazokat az arcokat visszatérni s olykor mielőtt a régi adósságot lerótták volna. Természetes, hogy az ily nyugtalan és nehéz természetű lények, kik London valamennyi gazdájá­nál kísérletet tesznek, a­nélkül, hogy egyetlen egyet is méltónak ítélnének a nála szolgálásra, nem nagy lelkifurdalást éreznek a miatt, ha a számukra nyitott hitelt újra kénytelenek igénybe venni. Vannak azon­ban mások, kik mistress Helpemnek kárpótlást nyúj­tanak, a mennyiben meggazdálkodott pénzeiket cse­kély kamatra nála helyezik el, melyeket ő aztán rö­vid időre és nagy kamatra kölcsönözgetett ki. A rossz világ azzal is gyanúsítgatta, e derék asszonyságot, hogy nagyon bizalmas lábon szokott állni ama cselé­dekkel, kiket nem igen gyötör a lelkiismeret a miatt, ha gazdáik érdekesebb tárgyaival iparkodnak magu­kat kárpótolni csekély bérükért. Az olyanok sem hiányoztak, a­kik mistress Hel­­pemet uzsoráskodással, orgazdasággal, tolvajsággal sat, vádolták. Persze, az ily ocsmány gyanúsítgatások nagyon elkedvelenítettek volna egy kevésbbé emberbarátias érzületű nőt, mint ő, a­ki oly szíves vendéglátó, kö­nyörületes szívű asszony volt. Én egyátalában nem vagyok hajlandó, érdekében úgy­védkedni, azonban meglehet, rossz hire csupán onnan keletkezett, hogy nem a legszeplőtlenebb jellemű társaságot szolgálta ki helyiségeiben. Az egyetlenegy hiba, a­miért méltán érdemelhetett szemrehányást, az volt, hogy mindig tökéletesen bízott vendégeiben s eléggé oktalan volt a cselédek kezéből oly tárgyakat elfogadni, a­melyek­nek eredete felől magának kellő tudomást nem szerzett. Ama hely nélkül való szolgák közé, a­kik vagy hat héten keresztül hiába várakoztak valamely jó helyre, tartozott egy Phelim O’Connor nevű fiatal

Next