Fővárosi Lapok 1885. augusztus (180-205. szám)

1885-08-02 / 181. szám

Vasárnap, 1885. augusztus 2. 181. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre...............................8frt. Negyedévre.....................A. frt. megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Dalok. 1. Előbb nem mentem semmire, De jó barátim jól eláztatának, S főként barátnőid miatt tenálad Hívednek jön veszett híre. Mint háláljam üdvöm nekik? Fesd nő előtt, hogy ördög ez a férfi, S már készti vágy, győzelmi szomj kisérti, S pokolra száll s elkárhozik. II. Ma csókod majd letépi ajkamat, És holnap elhagysz s lángolsz új gyönyörben, S a kedves hölgyek száma gazdagabb Veled is, kiknek szívét — összetörtem. Már hallom éles csipkedésteket, De ellenem bosszúd legjobban fordul : »A nyomorait! elcsábít, kit lehet, — Én idején futok az átkozottul!« III. Az erdei forrásnál. Feledést akartam inni A forrás vizéből. Nehéz szerelméből szivem, Azt hivém, kiépül. De nefelejcs hajolt belé, Párja kék szemednek. Hajh, azóta, szép virágom, Még jobban szeretlek! Bartók Lajos. -—----Farkaslesben. (Beszély.) Fanghné Gyűjtő Izabellától. (Folytatás.) II. A tilosban. Az erdőszélen a »Betekincs« csárda előtt megállott a kocsi s miután ur és vadász leszálltak, visszafordult s hazafelé indult; a vadászok pedig betértek egy kissé, melegedni és erőt gyűjteni a további útra, melyet az erdőn keresztül gyalog kellett megtenniük. Igazán rút, zimankós idő volt. A csípős szél minden meleg ruhán át csontig hatolt, a roppant hideg megnehezité a lélekzést s a fagyos hősziporkák, miket egy-egy erősebb fuvalom felkavart éles tűkként hatoltak az arcbőrbe, jól eshetett a csárda lobogó tüzénél — melynek vörhenyes fénye átpislogott az apró ablakokon — pár percig megpihenni. Az urat, a csárdatulajdonosát, a belső szobába vezeté a fogadós, mig a vadász az ivóban maradt, hol egy fuvaros, egy drótos tót és egy vándorló mesterlegény iddogált a nagy asztal körül. — Adjon isten jó estét,[Mihály gazda! — üdvözlé a vadászt a söntérből kilépő takaros fogadósné — ugyan hol járnak gazdástul ebben a veszett időben ? — Farkaslesbe megyünk — felelt komoran Mihály — adjon szó egy kis jó bort, mert ez az átkozott hideg egészen meggémberitett. — Adok biz én, édes Mihály gazda, van nekem ilyenkorra egy kis jó, fűszerszámos, főtt borom s még fel is melegítem kendnek egy perc alatt — szólt sürgölődve az asszony — ettől aztán tudom megenyhül. — De nincs is esze az uraknak! — szólt közbe a fuvaros — ahelyett, hogy ebben a kutya időben — ami elől még a szegény ember is betér — otthon ülnének a kényelmes jó meleg házaikban, az erdőkben barangolnak. — Hiába — szólt hamiskásan kacsintva a fogadósné — ritka vad csalogatja némelykor őket, olyan a melyik bársony ruhára varrva viseli a bundáját. — Mi, mi az ? — kérdé kíváncsian a vándorlegény. — Hát tudja, az is úri dolog arra vágyakozni a mi tilos, a mi a másé — viszontá a helyi viszonyokkal ismerős fuvaros. — Úgy beszéljen, hogy én is megértsem — szólt érdeklődve a mesterlegény. — Hát bizony — magyarázta készséges jóindulattal a csinos fiú iránt a fogadósné, aki a vadász melegített borával éppen az asztalhoz közeledett — hogy uraságunk, Dámos Gábor... — Csendesebben beszélj, húgom, meghallhatnák odaben— figyelmeztető hüvelykével hátra mutatva, a fuvaros. — Igaz biza! — felelt a fogadósné, aztán odatevé Mihály elébe a boros kancsót, lekönyökölt a asztalra, egészen közel hajolt két vendégéhez s halk hangon folytatta elbeszélését, melyből csak egyes, mondatok, szavak váltak ki, mint: vadászlak az erdőben. . . határos a szomszéd Iglói uraság kertjével. .. találka. .. úgy esik, hogy Iglói ur a városban... nem illik.. . szégyen gyalázat! — Aztán nem is fiatalok már, — Juditá a fuvaros, az egyiknek legény fia, a másiknak eladó leánya van. — Ne mondja! — csodálkozott a vándorlegény. — De bizony! — erősíté a korcsmárosné — s a legszebb, hogy még össze is akarják házasitni őket. Ahogy Dezső urfi elvégzi a just, mindjárt eljegyzik neki Illa kisasszonyt. A vadász kezdetben nem figyelt a suttogva folytatott beszélgetésre. Sötéten, magába mélyedten, átfázott kezeivel a melegboros kancsót átfogva, ült ott, gondolatai messze jártak, ifjú nejének beteg ágya körül, kisfiának bölcsője felett lebegtek. Képzelmte előtt feltűnt a lázrohamokkal küzdő anya, a gyámoltalan siró kisded és szivén éles fájdalom sajgott végig. Csak az utóbb említett nevek akadtak meg fülében. — Mi az ? mit pletykálkodik kend az urakról ? kérdé mogorván — mi köze kendteknek az uraság dolgával ? — tévé után öklével az asztalra ütve. — Ne csak ne haragudjék, Petri Mihály — csitita a fogadósné — csak olyan dolgokról beszéltünk, a miket az egész vidék tud, kivéve tán azt a kettőt, a kiket leginkább illet. — Hja! pap házán gólyafészek — szólt a fuvaros. — De az én uraságomat senki ne piszkolja, mert isten a teremtőm.. . — Ejnye, ejnye de vad kedvében van ma! — szólt a fogadósné — isten bizony, megharagudnám, ha nem tudnám, hogy olyan nagy baj van odahaza. — Na hát ha tudja, hát ahhoz tartsa magát s meg ne haragítson, se maga, se más, mert olyan kedvemben vagyok, hogy ha ingerelnek, még megkeserüli valaki. — Hát öcsém én nem is csodálkozom, ha rossz kedved van — mond a fuvaros — csak aztán ne rajtunk töltsd, hanem azokra haragudj, kik léha szerelmeskedésükért elvonják a szegény szolgaembert beteg feleségétől, gyermekétől s éjszakának idején.. .. — Márton bácsi, azt mondom hallgasson! — kiáltott helyéről felugorva, villogó tekintettel, puskáját a válláról lekapva a vadász. — Ne ingereljenek, ha jó kell, mert ma még pórul jár valaki. E percben kilépett a belső szobából Dámos Gábor, Mihálynak torkán forrott a szó, lesütötte a fejét s némán, mogorván, búcsút se véve senkitől, követte urát ki a sötét, zivataros éjszakába. Az erdőben kevésbbé érzett az idő zordonsága. A szél elveszett a sűrű ágak között s az alantjárókat nyugton hagyta. Csak néha-néha, mintegy ingerkedve, dobott arcukba egy-egy halom havat, no de az efféle tréfa dolog, számba sem veszi a vadászember. Szótlanul haladtak tova a néma éjben, melynek csendjét csak egyes szélrohamok és a havon csikorgó lépteik zavarták. Ösvény nem látszott sehol, de mindketten jól ismerték az irányt s biztosan haladtak előre céljuk felé. Nemsokára látható lön a tornyos vadászlak. Sötéten, kísértetiesen meredt elő szorosan bezárt ajtajával, ablaktábláival a fehér havon, a zuzmarás ágú fák fekete törzsei körül s éppen nem mutatott barátságos, hívogató képet. De mégis a mint közelebb, közelebb jöttek mintha vékony füstoszlop emelkedett volna kéményéből, sötétebb szürke kanyarulatokat rajzolva a szürke égbolt fölé , s mintha az egyik üvegtábla egy keskeny repedésen át alig észrevehető világsávoly szivárgott volna át. A vadászok gyorsított léptekkel siettek előre. Alig értek a lak közvetlen közelébe, midőn egyszerre felnyílt az ajtó s azon át egy prémezett bársonyruhába öltözött, deli hölgyalak hangos örömkiáltással futott az érkezők elé s szenvedélyes hévvel vetette magát Dámos Gábor keblére. — Csakhogy itt vagy, csakhogy látlak! — ujjongott, puha kezével végigsimitva a férfiú zúzmarától borított bajuszát, szakállát — úgy féltem, úgy remegtem érted! De menjünk be — szólt csendesebben — még meghallhat valaki, már ezekben a sötét, csendes fákban sem bízom többé. Ezzel sietve vonta magával Dámost a ház felé. — Jól vigyázz, Mihály! — kiáltott vissza az ajtóból — veszélyt érzek, be ne hunyd a szemedet. Különben gondoskodtam, hogy nagyon meg ne und magadat. Odabenn aztán újra kezdődött az örömkitörés. A nő hévvel ölelte át a férfiút, kéjjes elragadtatással viszonozta csókjait, sírt, nevetett s közben szerelemtől lángoló, gyöngéd szókat ejtett. — Itt vagy, enyim vagy újra, habár csak percekre is, drágám, egyetlenem! — suttogott oda rejtve fejét Dámos Gábor hevesen dobogó szivére. (Folyt. köv.) Egy dráma Nápolyban. (Francia elbeszélés.) Írta Daniel Bernard. (Folytatás.) — És nem tudja, hová rejtőzhetett el az az ember, a ki ide jött ? — Uram Jézusom! Várjon hová rejtőzködnék itt ? A pincébe talán, mely üres ? Oh, a boldogult férjem idejében jó calabriai fehér borunk volt, oly szép tiszta s oly aranyszínű akár a száraz szalma. Minden nagyobb ünnepen ittunk belőle, de nekem most már egy korty borom sincs. Iszom vizet, ha van, mert unokám nem mindig hoz nekem... Legyenek szívesek egy kis vizet adni, nagyon szomjazom. Megitatták az öreg asszonyt, miközben a katonák behatoltak a lakba. Felkutatták a legkisebb zugot is. A házból aztán egy istálóféle helyiséget szemléltek meg, de épp oly üres volt az, mint a ház. Sehol semmi gyanúst nem vettek észre. Azonban a katonák a rohadt dudvatörmeléken oly tárgyat találtak, mely azt bizonyítá, hogy ott valakinek járnia kellett; e tárgy egy szárharisnya-gomb volt. Amint figyelmesebben nézdeltek, azt is fölfedezték, hogy a fü le van tiporva, mintha az valakinek fekvőhelyül szolgált volna. — Hám! — monda René. — Itt kezdődik a nyom. Most csak vigyázzunk, hogy el ne téveszszük. — Nem látni-e kifelé nyomokat ? — kérdezte a kapitány.