Fővárosi Lapok 1885. november (265-294. szám)

1885-11-08 / 272. szám

VIII. Felhő és verőfény. (Francia elbeszélés.) irta André Theuriet, mekéveit töltötte. Fokonkint emelkedett ő Juvigny társadalmi rangsorának feléig. Mint huszonöt éves ifjú irodai aligazgató volt s a kerületi kormányzóság főtitkárának meglehetősen a kegyében állt; de ez még mind csekély siker volt oly becsvágyó és szívós ifjúnak, mint Fincél. A mosónőnek a fia arról álmodozott, hogy a magasabb körökben, Juvigny gazdag gyárosaival s magasabb rangú hivatalnokaival köt benső barátságot. Zenei tehetsége által már több családnál lett szívesen látott vendég, azonban némely házaknál, még pedig a legjobbaknál az ajtók folyvást zárva maradtak előtte. Laheyrard család megérkezése által becsvágya nagyon föl volt ingerelve. Elvakulva a Heléne szépsége által, s elragadtatva ennek őszinte bizalmassága és szives nyájassága által, mint álomjáró mélázott szerte azóta s nem gondolt egyébre, mint arra, hogy a Laheyrard kisasszony férje lehessen. — És miért ne ? — gondolta magában egy este, miközben a külváros takácsai szövőszékeinek a zakatolását hallgatta. — Heléne szegény leány s nem egy hamar nyílik alkalma a férjhezmenetelre , aztán meg én szellemben és erélyben az itteni fiatal emberekkel szemben fölényben állok. Oly nővel, mint ő, erőt érzek magamban, mindenki fölé emelkedni Juvignyban. Kineveztethetném magamat községi tanácsosnak s a polgármestert, aki nagyon csekély ember, kiszoríthatnám állásából s ki tudja, az átalános szavazatjognak eme korában nem vihetem-e végre föl a képviselőségig ? . .. A szomszéd ablak párkányán virágöntözés nesze ragadta őt ki álmodozásaiból s ösztönözte arra, hogy hirtelen visszavonuljon. Ugyanabban a pillanatban fiatal leány dúdolása hallatszott, egy fej hajlott ki s a kelő hold fényénél a kis Regina pajkos arca volt látható a bazsalikom-cserepek közt. — Hazajött ön, Ferenc? — kérdezte a varrónő. Lecomte Regina a földszinten lakó takácsnak az unokahuga volt; már kis gyermekkorában együtt játszott Finoellel s mind aketten sok ideig tegezték egymást. A leány is álmodozott két-három év óta, még pedig arról, hátha úri asszony válnék belőle s kalapot hordana ! Hogy ezt megérhesse, nem kellett ahhoz egyéb, mint Ferenchez menni nőül s a nagyravágyó varrónő szintén ezt kérdezte önmagától: »Miért ne ?« Minthogy a fiatal ember nem felelt, a varrónő ismételte a kérdést. — Éppen most érkeztem haza, — viszontá az ifjú, boszankodva magában e háborgatás miatt — s most éppen aludni akarok. — Ön nagyon büszke lett, mióta a szép kisaszszonyokat ott a felső városban oly gyakran meglátogatja ! Azok a párisiak egészen elbóditják önt, szegény Ferencem. — Nagyon hálásnak érezném magamat kegyed iránt, ha azoknak a nőknek békét hagy, — szólt Fincél kedvetlenül. — Jó éjt! — Csak türelem, — motyogta Regina. — A ki a legelőre megy, megnyitva tér haza; téged is kopaszra megnyitnak édes szép báránykám! Finvel hevesen csapta be ablakát s hosszasan feküdt le. V. Seigneulles ur, Grandfief asszonynyal való első találkozásával megelégedve, elhatározta magát, hogy a fontos ügyet, Gérard megházasitását, gyorsan el fogja intézni. Kérésére Volland apát és Travanettené asszony megígérték közbejárásukat s minthogy ezek, küldetésükben sikerrel jártak el, Seigneulles úr megbízta a jegyzőt, hogy az ügynek üzleti oldalát hozza tisztába. Mint okos ember, ama nézetben volt, hogy a pénzviszonyokat és a szerelmi ügyeket elválasztva kell tárgyalni. Midőn mindkét részről megértették egymást, Seigneulles úr maga óhajtott értekezni Grandfief úrral és asszonysággal s abban egyeztek meg, hogy Gérard most már annak rendje és módja szerint kérje meg a lányka kezét. Az öreg nemes azt óhajtotta, hogy az ő fia, mint szeretetreméltó ember tűnjék föl, nem pedig mint a leányra tukmált férj. A házasság tehát csak akkor volt végbemenendő, ha a fiatalok egymás közt megegyeztek . Grandsierné asszony elfogadta e föltételt, noha az nevetségesnek és regényesnek tetszett neki, mert úgy leányának engedelmessége, mint szépségének vonzóereje felől bizonyos volt. Gérard hetenkint két délutánt töltött Salvanchesben a Grandfielék házánál, mely egy nagy park közepett emelkedett, melyet az Ormainnak hallal bővölködő vize mosott. A fiatal ember hol atyjának, hol az apátnak vagy Travanettené asszonynak a kíséretében látogatott el oda. Ezek az ünnepies összejövetelek mindig nagyon szomorúan végződtek. Georgine lelkiismeretesen követte mamájának az utasításait s feszesen s szemlesütve ült a székén, bölcs tartózkodással véve részt a társalgásban. Ha Gérard szólt hozzá, lassan fölvetette hosszú pilláktól árnyalt szemét s először Grandsiennére pillantott, mintha anyjának a szeméből akarta volna a választ leolvasni. Ha aztán a beszédre elhatározta magát, úgy tetszett, mintha valami könyvből betanult dolgot mondana föl. Szép volt e leány s noha nagy fekete szeménél? több volt a tüze, mint a mélysége, mind a mellett a tompa orrocska, az üde arc és a pi-A többször említett inspektor úr neve nem érdekli az olvasót, elvből is ellensége a cselédségnek. Azoknak soha sincs igazuk! Képzelhető mennyire fölfortyant a Hódi Imre »jelentésére«. Igen száraz jelentés volt az, nem pedig panasz. Ha már elkergetik őket a szolgálatból, legalább valaki tálalja föl a valódi okot is. Annak a védelme alatt más majorban, vagy gazdaságban bátran, önérzettel bekopoghatnak. A legközelebbi »tiszti ülésben« (az uradalmi benfentesek hetenkénti összejövetelének ez a hangzatos címe,) első tárgyként a nagy majorbeli esemény lett fölvetve. Susula úr volt az előadó. Derekasan megfelelt ebbeli hivatásának. — Dicső fegyelem, rend uralkodhat a nagymajorban ! Szolga fenyegeti az urát, bérei a gazdáját. Ilyen előzmények után, a cselédség egy percig sem tűrhető tovább. Az érdemes gyülekezett minden tagjából kitört a kollegiális érzület. — Nagyobb szégyen nem is érhetett bennünket. A helyettes kasznár alig várta, hogy ismét szóhoz jusson. — Béreseim azt erősítik, hogy — eltekintve a munkások közös nyavalyájától, a csóka természettől — a nagymajor cselédségénél dolgosabbat, lámpással sem lehet találni. Megpróbálkozom velük... mert embereimmel én is torkig vagyok már! Próbára fölfogadom őket, holnap elküldöm a foglalójukat. A Hódi Imre ügyességét a csömörlésig magasztalják... Seregi kilökte maga alól a széket. Nem tiszti ülés ez, hanem valóságos törvényszék. Vádolják — a védelem helyett. Most már teljesen megismerte a kollegák barátságos érzületét. Hiszen ezek ellene törnek ! Hát a gúnyért, lenézésért, megvetéssel fog fizetni... Egyenesen Gyopárosra hajtatott — egy kis enyhülésre. Szőri uram meglehetős szívélyességgel, de mégsem a szokásos előzékenységgel fogadta. (Folyt, köv.) (Folytatás.) Finoel anyja, ki napszámosnő és mosónő volt, azelőtt mintegy hat évvel halt meg. A fiatal ember tandíjmentes tanuló volt ugyanabban a gimnáziumban, melynek fái az ő ablakát árnyazták. Szorgalmasan tanult s akaratereje által sikerült neki fölküzdeni magát ama szegényes környezetből, amelyben gyerfőnöke volt, harmad magával. Azért küldték, hogy kutatást tartson a Tisza Kálmán iratai közt. Tisza bevezette dolgozószobájába. A megyefőnök döbbenve nézett a tenger iromány-halmazra, melyet átkutatni hetekre szóló dolgot adott volna. Találomra kivett s megnézett egypár levelet. Aztán oda fordul Tiszához: — Lehetetlen a kutatás, de azt hiszem, szükségtelen is. Uraságod felelni fog kérdéseimre, becsületszavára. — Várom a kérdéseket. .— Van-e ez iratok közt levél Zsedényi Edétől ? — Nincs. — S egyébb izgató irat sincs ? — Azt nem mondhatnám. A megyefőnök zavartan nézett rá. — Nem lenne szives megmutatni azt az izgató iratot. — Szivesen. És Tisza legfelülről az iratok közül elővette a patens eredeti szövegét. Ez volt ott a legizgatóbb irat. Nem sokára megidézték a járásbíróság elé. Nem az asztalán talált izgató iratok, hanem a januári gyűlésen tartott beszéde miatt. Beszédében egyébb ellen nem találhattak kifogást, mint egy kifejezés ellen, melylyel azt mondá,hogy a patens visszautasítása mellett fejezze ki a gyűlés a reményt, hogy milyen és más hasonló zaklattatásoktól jövőre megkiméltetünk.«A járásbíró az iránt hallgatta ki, mit értett e kifejezés alatt: »ilyen és hasonló zaklatások.« — Például azt értettem, hogy ok nélkül járásbíróság elé ne idézgessenek bennünket — felelt Tisza. — De ezt csak ne vegyük jegyzőkönyvbe ? — kelletlenkedett a járásbiró. — De csak tessék beírni a jegyzőkönyvbe. S meglesz az akták közt a későbbi miniszterelnök eme válasza törvénytelen birájával szemben. Midőn egy év múlva az októberi diploma megjelent, a hires békési vadászatok egyikén a vadászó előkelő társaság éppen pihenő közben kapta a hírlapokat, melyekből az októberi engedményekről értesült. Általános volt a meglepetés, erős diskusszió keletkezett s egyetlenegy ember volt a társaságban, ki föltétlenül a visszautasítás mellett nyilatkozott Tisza Kálmán. Szerepe ettől kezdve ki volt jelölve. Most már a politikai élet örök láncolatot képező izgalmai, sikerei és csalódásai, diadalai és keserűségei vették kezdetüket számára. A jellemrajz az 1861-diki zajos országgyűléstől kezdve le egészen napjainkig ha nem is kimerítő, de jól tájékozó rajzát adja e szerfölött tevékeny élet mozzanatainak. Változatosan élénk kép tárul föl előttünk az egymással szemben álló pártok mérkőzéseiről s a politikai élet ama fordulatairól, melyek majd gyöngébb, majd erősebb hullámokat vetve, a jelenlegi helyzetet megteremtették s Tisza Kálmánnak oly nagyfontosságú szerepet juttattak az ország dolgainak intézésében. Nyomról-nyomra követni a jellemrajz adatait nem lehet e sorok föladata. Nem már csak azért sem, mert ezek az életrajzi adatok nagyon is belejátszanak napjaink politikai történetébe. Tisza Kálmán államférfiúi szereplésének részrehajlatlan megítélése a későbbi történetírás dolga; a történetírásé, melyet nem befolyásolhatnak többé a rokon- vagy ellenszenv áramlatai. Visi Imrét elismerés illeti, hogy tanulmányában eléggé objektív álláspontra emelkedett, s noha feltétlen híve a Tisza politikájának, túlzó magasztalásokkal soha sem ad táplálékot az ellenpárt ingerlékenységének. Mérsékletét elvitatni lehetetlen, s a szépen írt jellemrajz befejező sorait, még politikai ellenfelei is aláírhatják: »Tisza Kálmán igazi értékét a jövő fogja megmondhatni. Addig megdönthetetlen csak az a tény marad, hogy hazája alkotmányos törvényhozása hosszú tíz éven keresztül benne látta e nemzet leghivatottabb vezetőjét. S ezt —a nemzet kisebbítése nélkül — nem lehet kicsinyítni senkinek.« Szana Tamás: Egy kanonok. (Zágrábi levél.) (B. A.) Azt olvastam közelebb egyik nagyobb politikai lapunkban: az a baj, hogy a zágrábi érsek nem egy »magyar Strossmayer«, bár ki tudja, tehetne-e úgy is valamit, mivelhogy olyan káptalan áll mellette, melynek körében a hazafias törekvés egy szívben sem találna viszhangra. Aki e sorokat írta, elfeledte, hogy igazi főpap csak akkor lép az izgatások és hiúskodások terére, mikor a papi állás komolyságával szakít. Igaz, hogy a zágrábi bíbornok-érseknek nincs politikai élete, s meglehet, jó lett volna, ha a természet valamivel nagyobb erélylyel ruházza föl, hogy egyházi állásában erősb oszlopát képezhesse az állameszmének is; de az is igaz, hogy a Strossmayer nimbuszát ne kívánjuk olyan magyar főpapnak, akire komoly tisztelettel akarunk tekinteni. Elfeledte továbbá ama sorok írója, hogy a zágrábi káptalannak van egy olyan magyar kanonokja, akinél lelkesebb hazafi aligha lehet máshol is. Úgy látszik, elfeledték már, hogy ő is itt van, sőt talán elfeledték azt is, hogy volt ő már egyszer püspök is.