Fővárosi Lapok 1885. november (265-294. szám)
1885-11-08 / 272. szám
Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre.....................................8 frt. Negyedévre..........................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Taliarchushoz. (Horác.) Nézd, milyen búsan, mily fehéren áll ott magában a soraxi hegy ! Hótól görnyedtek meg az erdők És a folyókat fagy láncolta meg. llaki bőven fát a kandallóra ! Hevüljön át a tél a melegen, S hozz, jó barát, szabíni borral Színig megtöltött kancsókat nekem. A többit bízd az istenekre ! Majd elcsitítják a zord szeleket, És ekkor nyugton állnak újra A cyprusfák meg a vén kőrisek. Mit hoz a holnap ? sohase kérdezd, Használj fel egyformán jó a rossz napot, Táncolj, — élvezd a szép szerelmet, Mig ifjúságod, tavaszod ragyog. Most kell bolyongni a mezőkön S élvezni a szabadság édenét; Most, a kitűzött óra jöttén kell megfigyelni az est lágy neszét; Most kell meglesned a leánykát, Ki kacajával biztat: »itt vagyok !« És most kell annak gömbölyű karjáról, Vagy hamisan szabadkozó ujjáról Lelopni egy-egy kedves zálogot ! Endrődi Sándor. — -*›■·*-— Az uradalom rongyosai. (Elbeszélés.) Irta Palotás Fausztin. (Folytatás.) A közeli lucernás szélén karcsú szilfa kevélykedett erősen fakadó rügyeivel. Annak az árnyékából kivehető volt, hogy a tűzgolyó ma már nem sokára eléri azt a csúcsot, honnét csak lefelé haladhat.. . Szeri uram legalább is azt gyanította, hogy a Katica, beérvén a majorba iszonyú híreket, rémes dolgokat hallott, amiknek elviseléséhez nem volt elegendő ereje... Elfogult, megilletődött. Mégis... hiba volt tőle egyedül elereszteni. Baja eshetett!. . Jeles ötlete támadt. (kár, hogy korábban nem jött.) A két lovat egymáshoz kötötte s huzamos igyekezet után föltápászkodott a serényebb csikó határa. Az ügetés kikerülésével így »lovagolt« be a major udvarába. A nyereg- és egyéb szerszámok erősen fölhor Izsolták a lábait. A kiállott félelem, (hátha lepottyan a csikó hátáról!) a leány elmaradása fölötti aggodalom és boszúság fölzavarták a kedélyét. Megkönnyebbült, amint talajt érzett a talpai alatt. Mielőtt körülpillanthatna, már egy ismerős rikácsoló hang csapja meg a füleit. — Drága jövendőbeli apám uram! Hol veszi itt magát ? Igás lovak hátán toppan ide.. . Becsülöm a gusztusát. Szőri idegesen vágta oda fejét a hang irányába. Megszédült hát, széles vállával csaknem beütötte a csikó oldalát. A jámbor táltos bámulatosan eltűrte a lökést, egyik pókos lábát csöndesen fölemelte. — Hát maga él.. . nem verték agyon ? Hörgött, mintha levegő után kapkodna... Rám bámul... vigyorog. .. Álljon ide... hadd tapogassam meg... Seregi olyan képet vágott, mint aki víz helyett tévedésből majd lúgot nyelt le. Krákog, köhécsel, latolgatja, tréfál az öreg vagy csúfolódik. Hm ! de kedves embere lett egyszerre. — Ep, egésséges... a másik lába sincs kitörve. Bolonddá tettek hát, fejjel mentem a falnak. — De urambátyám, méltatlankodott Seregi. Ráérünk még a sértegetésre. . . Hol a kocsija ? Az öreg nem találta helyét a karjainak. — A kötnivaló... a gazember! Az a Buborék Matyi. Azt híresztelte, hogy a cselédjei agyon ütötték. A kocsim tengelye eltört a dűlő után... De nini, hová lett a leányom, a Katica lelkem !. . . Zavartan tekingetett körül. Lágyabb már a hangja. — Megérdemelné a neheztelést. Várhatnám vissza mostanáig. . . Sajnálta az ispán urat. . . jószivű teremtés! Seregi mindjárt rosszat gondol az öreg felől. Mit darál itt összevissza ?... — A Katicát az én gyöngymárkámat kérdezi ? Otthon hűsöl a galambom, párna cihákat húzogat, ruháival bíbelődik.. . — Az esze rozsdás tokja az urnák! Értse meg magammal hoztám. Itt van a majorban. Seregivel táncol a világ. Kidüledt szemei rámeredtek az öreg komoly arcára. — Itt. .. nálam... hebegte. — Lehetetlen... ráfogás, vak volnék, vagy bolond. Szőri uram jövendőbeli vejének megragadta csontos vállait. Valóságos vaskapocs az a két széles tenyér. — Hová rejtetted a lányomat. Szétzúzlak, bak nem vallod. . . Erre aztán gyorsabban következtek a kölcsönös felvilágosítások. Egyik túlkiabálta a másikat, amíg megértették egymást. Az öreg végkép elvesztette a higgadtságát. Az ispán agyán iszonyú gyanú villant át. Tombolt dühében. — Menjünk, keressük, míg rá nem akadunk. Csak nem nyelte el a föld. Szőri uram ! ne sajnálja a hangot, kiáltsa szüntelen a Katica nevét. Bejárták az udvart, a major környékének minden zugát felkutatták. Kigyalogoltak a rétre, onnét a mezőre, beszaladozták a szőllőskertet, az akácos közeit és a bükköny vetésen túli cserjést. A szép leánynak nyomára nem akadtak. Leverten, végkép elcsüggedve tértek vissza. Szőrt uramon erőt vett a kétségbeesés. Hát ebben a percben a major felső kijáratánál a Katica alakja tűnt föl. Vígan, szökdelve, mint az evet közelgett a szántóföldek felől. Mezei virágokból kötött bokréta volt a kezében, virágtól tarkáltak fürtöt, pedig a tavasz legszebbik virága . . . — Eltévedtem édesapám! — mentegetőzött csengő vidámsággal. — Bal helyett jobbra tartottam. Amoda látszik egy kerek erdő, azt néztem el a majornak. Ugye édes jó apám, aggódott miattam. Nyakába ugrott, hévvel átölelte, azt a barázdás arcot szeretettel megcsókolta. Seregi Szilveszter kaján tekintete a lány ujjaira tévedt. Megdöbbent. Azt a kis kékköves arany gyűrűt egyik ujjon sem látja. . . Vissza került volna tán a másik gazdájához ?.. A kormányelnökröl. (»Tisza Kálmán.« Politikai jellemrajz. Irta Visi Imre. Pozsony-Budapest, 1885. Kiadja Stampfel Károly.) Nagy és befolyásos férfiak sorsa, hogy az emberek rendszerint túlzásokba esnek értékük megítélésében. Határt nem ismerő dicséret épp oly gyakran hangzik felőlük, mint a mily elmaradhatatlan az epével vegyes gáncsolódás. Szenvedélyes rokonszenv, lekötelezettség és hála az egyik oldalon, ellenszenv és megsértett érdek vagy hiúság a másikon, velük szemben egyaránt érvényesülni igyekeznek. Természetesen mindenkor a tiszta igazság rovására, mert a kortársak csak ritka esetben bírnak azzal az éles látással és függetlenséggel, mely nélkülözhetetlen föltétele az igazságos ítéletmondásnak. Közéletünk szerepvivői közt nincs egy sem, ki olyan szélsőségekbe csapongó és ellenmondó megítéltetések tárgya volna, mint Tisza Kálmán. Már politikai pályájának kezdetén eltérők voltak felőle a vélemények ; amióta pedig miniszterelnöki székét elfoglalta s egyúttal vezére lett a parlamenti többségnek, nincs ember széles Magyarországon, ki nálánál jobban ki volna téve a támadások éles nyilainak, de viszont olyan sincs, kinek többen tömjéneznének. Vannak szenvedélyes, kérlelhetetlen ellenfelei, kik minden fentartás nélkül elítélik politikáját, de vannak bámulói is, kik azt ugyanígy magasztalják. A két szélsőség közt megtalálni a helyes középutat mai nap még nehéz dolog, de keresni és lehetőleg elfogulatlanul keresni azt, érdemes föladat. Erre vállalkozott a kezeim közt levő füzet ismert nevű szerzője, Visi Imre, midőn a tízéves jubileum alkalmából Tisza Kálmán politikai jellemrajzát megírta. Azok közt, kik Visi Imre képviselői és hírlapírói szereplését ismerik, lesznek kétségkívül elegen, kik gyanakodó pillantással kísérik ezt a vállalkozást, de csalódnak, ha az életrajzban egyszerű panegyrikust keresnek. Visi Imre sokkal eszesebb író, hogysem tanulmányainak hatását a tömjénezés túlzásaival kockáztatná. Bevallja : a jellemrajz minden lapjáról leolvasható, hogy buzgó hive Tisza Kálmán politikájának , de azért meg tudja őrizni az ítélet szabadságát, s azt a bölcs mérsékletet, mely mindenkor éles vonallal választja el a mondvacsinált frázisok áradatától a meggyőződés igaz és férfias nyilvánulását. Nem cikornyás diszbeszédekkel, hanem azzal emeli Tisza jelentőségét, hogy képet rajzol az utolsó huszonöt év történetéről, s esetről esetre rámutat a fontos szerepre, mely ez eseményekben rendkívül gazdag, mozgalmas időszak alatt jutott annak a férfiúnak, ki immár tíz év óta vezeti ritka tevékenységgel és erélylyel az ország ügyeinek kormányzását. Sőt meszszebb is visszakíséri a múltba Tisza pályáját, s mindjárt a jellemrajz elején érdekesen rajzolta azokat a külső körülményeket, melyek a mai nagynevű államférfim fejlődésére befolyással voltak. Néhány lapon korfestő vonásokban gazdag képet nyújt a geszti kastélyban e század első tizedeiben uralkodott szellemről, a ma élő Tiszák atyjáról s arról a végzetes küzdelemről, melybe az egykori híres biharmegyei adminisztrátor bocsátkozott, midőn áldozatul dobta népszerűségét sértte cserében azt érte el, hogy a közpálya rá nézve abban a pillanatban szakadt meg, melyben a nemzet nagy napjai közeledtek. Leírja: a forradalom után mily keservesen csalódott Tisza Lajos és vele együtt mindazok, kiknek politikai dogmájuk volt, hogy az idegennek mondott államhatalom létalapjainak megváltoztatása nélkül is lehetséges megoldani a nemzeti fejlődés kérdéseit, azokat a kérdéseket, melyek akkor már elutasíthatatlanul követelték a megoldást. »Kénytelenek voltak belátni — szól, — hogy az a hatalom, mely a nemzet ellen győzött, mely itt tabula rasa-t csinált, mely felforgatott jogot, alkotmányt, rendet és társadalmat, az a hatalom, mely megtámadott mindent, a mi előttük is szent volt, s nem kimért semmit, ha mindenki előtt szent volt is, — az a hatalom tagadhatatlanul s az ő százados felfogásuk, apáiktól örökölt hitük, corpus jurisuk megannyi cikkelyei, nemes levelük tőle nyert sokszoros jelvényei, ősi kardjuk érdekében szerzett vérfoltjai dacára is még mindig, sőt most jobban, mint valaha, annak bizonyult, aminek ellenfeleik álliták: idegen hatalomnak. És ez a csalódás ezekre a férfiakra a legbántóbb csalódás volt. A politika tévedései az exigenciák és kombinációk körül menthetők, sokszor kikerülhetetlenek. Az igazi nagy tévedés az, mely a politika alapjára vonatkozik. S ezeknek a férfiaknak azt kellett látniok, hogy ily tévedésben voltak.« A csalódásnak visszahatást kellett szülnie az egész Tisza-családban, főként pedig a férfikoruk teljéhez közeledő fiuknál. És szült is. A visszahatás első jelei a protestáns egyházak kormányzata tárgyában 1859-ben kibocsátott pátens megjelenésekor mutatkoztak. E nyílt parancs ellen élő tiltakozás gyanánt emelkedett föl az egész magyar protestantizmus,s jól emlékezhetünk rá mindnyájan, hogy azok közt, kik hitsorsosaik fölháborodását a legerélyesebben tolmácsolták, volt Tisza Kálmán. Ő volt az is, tudjuk jól, ki a következő év januárjában, a pátens tárgyában minden egyezkedést határozottan visszautasított s bátor föllépésével kivitte, hogy javaslata egyhangúlag ment határozatba a debreceni zajos gyűlésen. Érdekes az a kis történet, melyet ebből az időből Viss Imre beszél el a protestáns autonómia mellett küzdő Tisza jellemzésére. Nem sokára a debreceni gyűlés után váratlan vendég köszöntött be a geszti kastélyba. Bihar megye