Fővárosi Lapok 1885. november (265-294. szám)

1885-11-08 / 272. szám

Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre.....................................8 frt. Negyedévre..........................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Taliarchushoz. (Horác.) Nézd, milyen búsan, mily fehéren áll ott magában a soraxi hegy ! Hótól görnyedtek meg az erdők És a folyókat fagy láncolta meg. llaki bőven fát a kandallóra ! Hevüljön át a tél a melegen, S hozz, jó barát, szabíni borral Színig megtöltött kancsókat nekem. A többit bízd az istenekre ! Majd elcsitítják a zord szeleket, És ekkor nyugton állnak újra A cyprusfák meg a vén kőrisek. Mit hoz a holnap ? sohase kérdezd, Használj fel egyformán jó a rossz napot, Táncolj, — élvezd a szép szerelmet, Mig ifjúságod, tavaszod ragyog. Most kell bolyongni a mezőkön S élvezni a szabadság édenét; Most, a kitűzött óra jöttén kell megfigyelni az est lágy neszét; Most kell meglesned a leánykát, Ki kacajával biztat: »itt vagyok !« És most kell annak gömbölyű karjáról, Vagy hamisan szabadkozó ujjáról Lelopni egy-egy kedves zálogot ! Endrődi Sándor. — -*›■·*-— Az uradalom rongyosai. (Elbeszélés.) Irta Palotás Fausztin. (Folytatás.) A közeli lucernás szélén karcsú szilfa kevélyke­­dett erősen fakadó rügyeivel. Annak az árnyékából kivehető volt, hogy a tűzgolyó ma már nem sokára eléri azt a csúcsot, honnét csak lefelé haladhat.. . Szeri uram legalább is azt gyanította, hogy a Katica, beérvén a majorba iszonyú híreket, rémes dol­gokat hallott, a­miknek elviseléséhez nem volt ele­gendő ereje... Elfogult, megilletődött. Mégis... hiba volt tőle egyedül elereszteni. Baja eshetett!. . Jeles ötlete támadt. (kár, hogy korábban nem jött.) A két lovat egymáshoz kötötte s huzamos­ igye­kezet után föltápászkodott a serényebb csikó határa. Az ügetés kikerülésével így »lovagolt« be a major­­ udvarába. A nyereg- és egyéb szerszámok erősen fölhor­ I­zsolták a lábait. A kiállott félelem, (hátha lepottyan a csikó hátáról!) a leány elmaradása fölötti aggodalom és boszúság fölzavarták a kedélyét. Megkönnyebbült, a­mint talajt érzett a talpai alatt. Mielőtt körülpillanthatna, már egy ismerős ri­kácsoló hang csapja meg a füleit. — Drága jövendőbeli apám uram! Hol veszi itt magát ? Igás lovak hátán toppan ide.. . Becsülöm a gusztusát. Szőri idegesen vágta oda fejét a hang irányába. Megszédült hát, széles vállával csaknem beütötte a csikó oldalát. A jámbor táltos bámulatosan eltűrte a lökést, egyik pókos lábát csöndesen fölemelte. — Hát maga él.. . nem verték agyon ? Hör­­gött, mintha levegő után kapkodna... Rám bámul... vigyorog. .. Álljon ide... hadd tapogassam meg... Seregi olyan képet vágott, mint a­ki víz helyett tévedésből majd lúgot nyelt le. Krákog, köhécsel, latol­gatja, tréfál az öreg vagy csúfolódik. Hm ! de kedves embere lett egyszerre. — Ep, egésséges... a másik lába sincs ki­törve. Bolonddá tettek hát, fejjel mentem a falnak. — De urambátyám, méltatlankodott Seregi. Ráérünk még a sértegetésre. . . Hol a kocsija ? Az öreg nem találta helyét a karjainak. — A kötnivaló... a gazember! Az a Buborék Matyi. Azt híresztelte, hogy a cselédjei agyon ütöt­ték. A kocsim tengelye eltört a dűlő után... De nini, hová lett a leányom, a Katica lelkem !. . . Zavartan tekingetett körül. Lágyabb már a hangja. — Megérdemelné a neheztelést. Várhatnám vissza mostanáig. . . Sajnálta az ispán urat. . . jószivű teremtés! Seregi mindjárt rosszat gondol az öreg felől. Mit darál itt összevissza ?... — A Katicát az én gyöngymárkámat kérdezi ? Otthon hűsöl a galambom, párna cihákat húzogat, ruháival bíbelődik.. . — Az esze rozsdás tokja az urnák! Értse meg magammal hoztám. Itt van a majorban. Seregivel táncol a világ. Kidüledt szemei ráme­redtek az öreg komoly arcára. — Itt. .. nálam... hebegte. — Lehetetlen... ráfogás, vak volnék, vagy bolond. Szőri uram jövendőbeli vejének megragadta csontos vállait. Valóságos vaskapocs az a két széles tenyér. — Hová rejtetted a lányomat. Szétzúzlak, bak nem vallod. . . Erre aztán gyorsabban következtek a kölcsönös felvilágosítások. Egyik túlkiabálta a másikat, a­míg megértették egymást. Az öreg végkép elvesztette a higga­dtságát. Az ispán agyán iszonyú gyanú villant át. Tom­bolt dühében. — Menjünk, keressük, míg rá nem akadunk. Csak nem nyelte el a föld. Szőri uram ! ne sajnálja a hangot, kiáltsa szüntelen a Katica nevét. Bejárták az udvart, a major környékének min­den zugát felkutatták. Kigyalogoltak a rétre, onnét a mezőre, beszaladozták a szőllőskertet, az akácos közeit és a bükköny vetésen túli cserjést. A szép leánynak nyomára nem akadtak. Leverten, végkép elcsüggedve tértek vissza. Szőrt uramon erőt vett a kétségbeesés. Hát ebben a percben a major felső kijáratánál a Katica alakja tűnt föl. Vígan, szökdelve, mint az evet közelgett a szántó­földek felől. Mezei virágokból kötött bokréta volt a kezében, virágtól tarkáltak für­töt,­­ pedig a tavasz legszebbik virága . . . — Eltévedtem édes­apám! — mentegetőzött csengő vidámsággal. — Bal helyett jobbra tartottam. Amoda látszik egy kerek erdő, azt néztem el a major­nak. Ugy­e édes jó apám, aggódott miattam. Nyakába ugrott, hévvel átölelte, azt a barázdás arcot szeretettel megcsókolta. Seregi Szilveszter kaján tekintete a lány uj­­jaira tévedt. Megdöbbent. Azt a kis kékköves arany gyűrűt egyik ujjon sem látja. . . Vissza került volna tán a másik gazdájához ?.. A kormányelnökröl. (»Tisza Kálmán.« Politikai jellemrajz. Irta Visi Imre. Po­­zsony-Budapest, 1885. Kiadja Stampfel Károly.) Nagy és befolyásos férfiak sorsa, hogy az embe­rek rendszerint túlzásokba esnek értékük megítélésé­ben. Határt nem ismerő dicséret épp oly gyakran hangzik felőlük, mint a mily elmaradhatatlan az epével vegyes gáncsolódás. Szenvedélyes rokonszenv, lekötelezettség és hála az egyik oldalon, ellenszenv és megsértett érdek vagy hiúság a másikon, velük szem­ben egyaránt érvényesülni igyekeznek. Természetesen mindenkor a tiszta igazság rovására, mert a kortár­sak csak ritka esetben bírnak azzal az éles látással és függetlenséggel, mely nélkülözhetetlen föltétele az igazságos ítéletmondásnak. Közéletünk szerepvivői közt nincs egy sem, ki olyan szélsőségekbe csapongó és ellenmondó megítélte­­tések tárgya volna, mint Tisza Kálmán. Már politikai pályájának kezdetén eltérők voltak felőle a vélemé­nyek ; a­mióta pedig miniszterelnöki székét elfoglalta s egyúttal vezére lett a parlamenti többségnek, nincs ember széles Magyarországon, ki nálánál jobban ki volna téve a támadások éles nyilainak, de viszont olyan sincs, kinek többen tömjéneznének. Vannak szenvedélyes, kérlelhetetlen ellenfelei, kik minden fentartás nélkül elítélik politikáját, de vannak bá­­mulói is, kik azt ugyanígy magasztalják. A két szélsőség közt megtalálni a helyes közép­utat mai nap még nehéz dolog, de keresni és lehető­leg elfogulatlanul keresni azt, érdemes föladat. Erre vállalkozott a kezeim közt levő füzet ismert nevű szerzője, Visi Imre, midőn a tízéves jubileum alkal­mából Tisza Kálmán politikai jellemrajzát megírta. Azok közt, kik Visi Imre képviselői és hírlap­írói szereplését ismerik, lesznek kétségkívül elegen, kik gyanakodó pillantással kísérik ezt a vállalkozást, de csalódnak, ha az életrajzban egyszerű panegyri­­kust keresnek. Visi Imre sokkal eszesebb író, hogy­­sem tanulmányainak hatását a tömjénezés túlzásaival kockáztatná. Bevallja : a jellemrajz minden lapjáról leolvasható, hogy buzgó hive Tisza Kálmán politiká­jának , de azért meg tudja őrizni az ítélet szabadsá­gát, s azt a bölcs mérsékletet, mely mindenkor éles vonallal választja el a mondvacsinált frázisok árada­tától a meggyőződés igaz és férfias nyilvánulását. Nem cikornyás diszbeszédekkel, hanem azzal emeli Tisza jelentőségét, hogy képet rajzol az utolsó hu­szonöt év történetéről, s esetről esetre rámutat a fon­tos szerepre, mely ez eseményekben rendkívül gaz­dag, mozgalmas időszak alatt jutott annak a férfiúnak, ki immár tíz év óta vezeti ritka tevékenységgel és erélylyel az ország ügyeinek kormányzását. Sőt mesz­­szebb is visszakíséri a múltba Tisza pályáját, s mind­járt a jellemrajz elején érdekesen rajzolta azokat a külső körülményeket, melyek a mai nagynevű állam­férfim fejlődésére befolyással voltak. Néhány lapon korfestő vonásokban gazdag képet nyújt a geszti kas­télyban e század első tizedeiben uralkodott szellemről, a ma élő Tiszák atyjáról s arról a végzetes küzdelemről, melybe az egykori híres biharmegyei adminisztrátor bocsátkozott, midőn áldozatul dobta népszerűségét s­értte cserében azt érte el, hogy a közpálya rá nézve abban a pillanatban szakadt meg, melyben a nemzet nagy napjai közeledtek. Leírja: a forradalom után mily keservesen csalódott Tisza Lajos és vele együtt mind­azok, kiknek politikai dogmájuk volt, hogy az idegennek mondott államhatalom létalapjainak meg­változtatása nélkül is lehetséges megoldani a nemzeti fejlődés kérdéseit, azokat a kérdéseket, melyek akkor már elutasíthatatlanul követelték a megoldást. »Kénytelenek voltak belátni — szól, — hogy az a hatalom, mely a nemzet ellen győzött, mely itt tabula rasa-t csinált, mely felforgatott jogot, alkotmányt, rendet és társadalmat, az a hatalom, mely megtáma­dott mindent, a mi előttük is szent volt, s nem kimért semmit, ha mindenki előtt szent volt is, — az a hata­lom tagadhatatlanul s az ő százados felfogásuk, apáik­tól örökölt hitük, corpus jurisuk megannyi cikkelyei, nemes levelük tőle nyert sokszoros jelvényei, ősi kard­juk érdekében szerzett vérfoltjai dacára is még min­dig, sőt most jobban, mint valaha, annak bizonyult, a­minek ellenfeleik álliták: idegen hatalomnak. És ez a csalódás ezekre a férfiakra a legbántóbb csalódás volt. A politika tévedései az exigenciák és kombiná­ciók körül menthetők, sokszor kikerülhetetlenek. Az igazi nagy tévedés az, mely a politika alapjára vonat­kozik. S ezeknek a férfiaknak azt kellett látniok, hogy ily tévedésben voltak.« A csalódásnak visszahatást kellett szülnie az egész Tisza-családban, főként pedig a férfikoruk tel­jéhez közeledő fiuknál. És szült is. A visszahatás első jelei a protestáns egyházak kormányzata tárgyában 1859-ben kibocsátott pátens megjelenésekor mutatkoz­tak. E nyílt parancs ellen élő tiltakozás gyanánt emel­kedett föl az egész magyar protestantizmus,s jól emlé­kezhetünk rá mindnyájan, hogy azok közt, kik hitsor­­sosaik fölháborodását a legerélyesebben tolmácsolták, volt Tisza Kálmán. Ő volt az is, tudjuk jól, ki a következő év januárjában, a pátens tárgyában minden egyezkedést határozottan visszautasított s bátor föllé­pésével kivitte, hogy javaslata egyhangúlag ment ha­tározatba a debreceni zajos gyűlésen. Érdekes az a kis történet, melyet ebből az idő­ből Viss Imre beszél el a protestáns autonómia mel­lett küzdő Tisza jellemzésére. Nem sokára a debreceni gyűlés után váratlan vendég köszöntött be a geszti kastélyba. Bihar megye

Next