Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)

1886-03-25 / 84. szám

Megs’ mersz esküdni, itt a tanyaiak füle hal­­latára, hogy nem te ölted meg a fiamat! Kéri Pali elhalaványult. Először a feleségére, majd a dúlt arcú emberre tekintett. És esküre emelte föl a jobb kezét. . . A nép lassan kint szétoszlott, persze élénk be­szélgetés között. Bő anyagot nyújtott erre az imént lefolyt jelenet. Az öreggazdák igazi fölháborodással ítélték el a Bárkányi Gábor eme cselekedetét. — Hiszen eddig is meggyőződhetett volna a vádja igazságtalanságáról. Most már kijózanodhatott. De a Kék­ Pali ábrázata nem tudott kiderülni. Komoran hívta haza a feleségét. — El kellett jönnöm... te akartad igy... Most már tisztább a Kériék neve ? Hanem azért, mint máskor is, szeliden a keze után nyúlt. A menyecske éles sikorral rántot­ta vissza a jobb­ját­: feje lehanyatlott. Sírva fakadt. (Folyt, köv.)­­ Ön nyomorultan viseli magát irántam s én lényekbe járni, de ez egyszer kivételt tett; egy csinos leányka, a ki felpillantgat hozzád és cipőcskéjének he­gyét mutatja; mellette a gouvernante, a ki ujjad minden mozdulatára vigyáz és sokat máskép játszott volna. Végre pedig — a kit elsőnek kellett volna említeni — a hangverseny anyja, egy negyven és néhány éves, tökéletesen kifejlődött hölgy, a ki már délelőtt meglátogatott s most már csak igy beszél felőled: »az én barátom.« Toilette-je mirabolans, ki­vágott ruhája nagyon is nyiltszivű, hó keble gyanú­san fehér. Kezében egy hatalmas virágbokrétát tart — megkapod. Kollegáimat nem szoktam bevádolni, de igen gyakran találkoztam cellistával, a­kinek ujja megfasult, énekessel, a­ki épen ma reggel elrekedt s zongorajátszóval, a­ki annyit komponál, hogy nem ér rá zongorázni. De azért mindegyikünk megtette a magáét a közös lárma előidézésére s végre: Addig zongoráztak, fújtak Hogy a csirkék is elbújtak. Hangverseny után báró Lichtenberg házában fényes estélyre és vacsorára gyülekeztünk, a­hol is igen jól találtam magamat a krajnai arisztokrácia körében. A pezsgővel az órák is fogytak s egyszerre csak hallom, hogy hármat üt a kandallón ketyegő bronzóra. Siettem fogadónkba, mert fél ötkor indult a gyorsvonat s még az én németem ugyancsak hor­kolt ágyában. Nagy kínnal fölébresztettem s neki estünk a pakolásnak, bőröndökbe csömöszölve min­dent, a mi kezünk ügyébe esett. Azért a fele mégis ott maradt. Nagy aggodalommal tapasztaltam, hogy kísérőm e foglalkozások körül még nálamnál is ügyet­lenebb. A vasútra érve, ott ültünk a füstös étteremben, lettünk egy csésze szürkés meleg víz, fölöttünk a 608 — . — Delphine regénye, írta E. Daudet. (Folytatás.) — Kegyed arra kért, hogy távozzam, én pedig kijelentettem, hogy addig innen ki nem mehet, míg engem meg nem hallgat. El kell mondanom, mit remé­lek, mit követelek. Ez utóbbi szóra Delphine heves haragra lob­banva kiáltá : —­­ Megtébolyodott ön ? — Akár van helyén az eszem, akár nincs, én szeretem kegyedet s ismétlem, teljes jogot adott ne­kem szívére. Hogy képzelheti azt, hogy én, azért mert kegyed a hazugságoknak hitelt adott, elfeledhettem volna nekem tett fogadását, avagy hogy jogomról le­mondhatnék ? Én szeretem kegyedet az őrjöngésig, a rajongásig s lehetetlen élnem, ha kegyed másnak a neje ... ha szerelmet nem érez irántam . . . — Ejh, hiszen ez gyalázat! Ez becstelenítő rám s egy becsületes emberre nézve, a kinek nevét viselem. — Mit törődöm én azzal az emberrel ? — kiál­tott tol­na,vajon, kinek a harag és szenvedély egészen földúlta az arcát. — Miért állt utamba ?.. miért sze­rette kegyedet ? Ha ma akadály gördül elém, el fo­gom azt hárítani.. . Váljon el tőle! Delphine elszörnyedt ettől az embertől, a­kit egykor szeretett. Egész erkölcsi érzülete fölháboro­dott. Savaron kiölt Delphine szivéből minden rokon­­szenvet, melyet addig iránta érzett. Közeledett hozzá s szilárd hangon igy szólt: nem tudom, mit remél e magaviseletétől. Ha szeret­tem önt, szerelmemet semmivé tette az a meggyőző­­dés, hogy képzelődtem, mikor önt becsületes, embernek tartottam; de én nem szeretem önt, nem szeretem többé. Míg holtnak hittem, megsirattam. Gyászt vi­seltem értte. Midőn a vigasztaló gyöngédség enyhí­­tette fájdalmamat, már csak a barát emlékét őriztem szívemben. Szerelmem testvéri érzelemmé változott. Ön jobbnak látta követelően lépni föl ellenem, szá­mítva gyöngeségemre. Csalódott ön, én nem vagyok oly gyarló nő, a­minőnek képzelt. Ha ön bármily me­rényletet kísérelne meg férjem élete ellen, kit én tisztelek és szeretek, ő és ön közt nem fogok habozni. Itt pillanatra elhallgatott Delphine, hogy léleg­zetet vegyen. Savaron még mindig keresztbefont kar­­ral állt ott, vadul forgatva a szemét. A fiatal asszony folytatá: — És most távozzék ön. Jelenlétét itt senki sem fogja tűrni. Később megbánhatja, hogy tanácso­mat nem követte. — Nem távozom! — kiáltott föl Savaron. —­ Ha kegyed engem szigorával kétségbeejt, önmagának tulajdonítsa a szerencsétlenséget, mely könnyen be­­következhetik. — De végre is, — kiáltott föl Delphine elkese­redve, — ön azt hiszi, hogy én pillanatra is képes lennék megfeledkezni a háláról, melylyel ama férfinak tartozom, kinek mindent köszönhetek ? — Midőn visszatértem a távolból, — szólt Sa­­­­varon, — azzal a reménynyel közeledtem, hogy sze­relmem állandóságát méltányolni fogja s nem kép­zeltem, hogy megvetéssel fogadjon az, ki egykor szeretett ... Akkor, uram, még szabad voltam, — vágott közbe Delphine. — Ma már nem vagyok az s nem hallgathatom meg szavait, melyekből tapasztalom, mily kevésre becsül ön engem. Eleget hallottam már s követelem, engedjen távozni. Ugyanakkor az ajtó felé sietett. Savaron ez eré­lyes felhívásnak engedve, félre vonult s Delphine, a nélkül hogy rá pillantott volna, ment el mellette. Az­tán egy kétségbeesett kiáltás tört ki Savaron ajkán. s Delphine megállt s a sértett nő méltóságával s az ér­zékeny lélek szánalmával igy szólt: Értsen meg ön jól. Én nem hallgathatom önt meg, nem akarom meghallgatni. Jelenlétét sére­lemnek tekintem. Távozzék, ígérem, hogy feledni fo­gom önnek e magaviseletét, melyre szerelme ösztö­nözte s ha majd később találkozom önnel, örülni fo­gok, ha kezemet nyújthatom feléje. De ebben az órá­ban, ismétlem, csak azáltal bizonyíthatja be irántam való érzelmének őszinteségét, ha távozik. Ezt mondva, odahagyta Savaront. Savaron Károly látta őt eltűnni a táncosok hal- s nyugtalanul lobogó vöröses gázlángok, körülöttünk ásító halavány emberek s mi magunk a legálmosab­bak mindnyájuk között. A vonat elkésett. Nabrezi­­nában már nem találtuk az olasz gyorsvonatot s igy kénytelenek voltunk vegyes vonattal folytatni utun­kat. Hendschellem, az utazók e megbízható tanács­adója, kimutatta, hogy e vegyes vonattal nem érünk előbb Milanóba, mintha az esti gyorsvonatot használ­juk, azért is dél felé kiszálltunk Görzben s nyújtóz­kodtunk estig. Eiz a mi olajban főzött ebédünk rossz volt, szobánk hideg, mint a farkasorditó, de hiába mindez csak katona dolog. Egy óra alatt be is jár­tuk a kis várost, melynek levegőjéért már drága pénzt is fizetnek az idegenek. Épen jeges dara hullott s fogvacogtató hideg volt. Este elutaztunk, a »bella Italiá «-ba. Ott nincs sűtött kocsi, fáztunk is, mint a cigányok, de szerencsére volt a táskámban 1827-diki bakarbor, na ez segített is rajtunk. Ezután elővettük a sakktáblát és sakkoztunk Milánóig. Egész Olaszországot vastag hólepel födte. Milanóban kérem németemtől a podgyász­kár­­tyát, hát rémülve látom, hogy Udinéra szól. Szeren­csétlen ember, már most mit tegyünk, holnapután hangversenyem van, frakkom, klakkom, lakkom Udi­­néban, én meg Aarauban ? Ott hagytam németemet. Milanóban, azzal a határozott utasítással, hogy ne merjen Aarauba jönni podgyászom nélkül. Kifutot­tam az állomásfőnökhöz, sürgönyöztettem Udinéba. De azalatt németemet, a­ki számomra jegyet váltott, behúzták százhatvan frankig. Nagy ügygyel-bajjal, a rendőrség közbelépésével bizonyítottuk be a pénztár­nak számítási hibáját. Reggelizni sem maradt időm, s németemet ezer jó tanácscsal ellátva, magam száll­tam a kocsiba egy kézi táskával, melyben nehány könyvön kívül alig volt valami. lámáiban s fölkeresni férjét, kinek karjába akasztotta karját, mintha oltalmat keresett volna Savaronnak a fenyegetései ellen. E látvány az őrjöngő szerelmest még inkább fölingerelte. — Oh. —­ sóhajtott föl, — ez mégis szörnyű kegyetlenség!.. .de miután dacol velem, én küzdeni fogok. Jaj nekik ! Jaj neki ! Ugyanekkor ő is visszatért a termekbe s ama vendéghez menve, ki őt bevezette, így szólt: — Nem volna-e szives engem a ház urának bemutatni, hogy tiszteletemet kifejezhessem előtte ? Képzelhetni ama fájdalmas és leverő hatást, midőn Delphine, ki néhány percre odahagyta férjét, hogy vendégeivel beszélgessen, újra visszatérve, látta, hogy Savaron Károly élénk beszélgetésbe merült fér­jével. A fiatal asszonyt már az előbbi jelenet is na­gyon fölingerelte, de Károlynak ez újabb vakmerő­sége egészen leverte. Mindenre, még bűn elkövetésére is képesnek hitte őt. Nem mert mindjárt egyenesen férjéhez menni; egy csoport nő közt maradva, igyekezett a két férfi arcáról beszélgetések tárgyát leolvasni. Min­­deniknek az arca tökéletesen nyugodtnak látszott. Könnyedén, minden látható elfogadás nélkül társa­logtak egymással, mint egymás iránt jó indulattal levő fiatal emberek szoktak, főleg ha­ az egyik a sa­ját házánál fogadja a másikat, és szeretetreméltónak akar látszani. De, ha Delphine ilyesmit olvasott is le a külső­ből, azt is meg kell mondanunk, hogy eme következ­­tetés nem felelt meg a valóságnak, mert a két férfi, bármily nyugodtnak látszott is, élénk fölindulás uralma alatt állt. Mindjárt megmondjuk, miért. Mi­dőn Savaron magát Eduardnak bemutattatá, tudta, hogy veszedelmes ösvényre lép; de hát mit törődött most ő azzal ? Hiszen Eduardban nem csak ama nő férjét tekintette, a­kit szeretett, de azt az embert is, a­kinek az élete egyedül akadályozta őt abban, hogy boldog lehessen. Ha ez az ember nem lesz az élők közt, kétségkívül Delphine sem fog habozni s szeretni fogja őt, mint leánykorában. A­mi Morangis Eduardot illeti, az ő izgatottsá­gának más oka volt. Savaron Károlyra, kinek nevét csak egyetlenegyszer hallotta, rögtön visszaemléke­zett. Eszébe jutott ugyanekkor, hogy e férfi az, a kit neje, leánykorában szeretett s mindaddig hű maradt hozzá, mig halottnak nem hitte. Midőn vele ép oly különös módon, mint váratlanul találkozott, látva Savaronnak nyugodt magaviseletét, ki a múltakra hi­vatkozás és Delphinevel való régi viszonyára célzás nélkül beszélgetett, önkéntelen ama kérdés merült föl Eduard lelkében, várjon tudja-e Delphine, hogy Sa­varon jelenleg az ő hajlékukban van. A meghívottak oly nagy számmal voltak s az őrgrófné annyira él Rossz kedvem, melylyel elutaztam, nem tartott sokáig. Elhagyva a milánói síkságot, csakhamar oly gyönyörű vidéket értünk, minőre még álmaimban sem emlékszem. Az egyik oldalon magas hegység, alatta mély kék vizű tavak, barátságos városkák, a nap sugaraitól elárasztva, egyes villák gyönyörű par­koktól övezve, — nem lehet ezt szóval elmondani. Vetélkedő pompájukban egymásután maradnak el mellettünk Chiasso, Capolago, Maroggia, Lugano, míg Belinzonán át már kapaszkodunk a hatalmas­­ St. Gotthardra. Hogy is nevezzem azt a kerekes csudát, mely ott jár, ahol még néhány évvel ezelőtt ember lába­n sem járhatott, — egy vasút, mely fölcsapott zergének. Az embernek borsózik a háta, ha letekint a tátongó­­ mélységekbe, melyeken mint egy Blondin vaskötélen­­ halad át az idomtalan gép. Ah­olába értünk, az olasz határhelységbe, s most következik az az óriási alagút, melyen a gyors­vonat is csak huszonkét perc alatt szaladhat keresz­tül. Kísértetiesen röpülnek el mellettünk az őrök­­ piros lámpásai s mindenki örül, midőn vége szakadt s a pokoli sötétségnek. Göschenenben annyi ezer és ezer lábnyi magasságban a tenger színe fölött, úgy­szólván az alpesek hóregiójában, pompás ebéd várja az utasokat. Hatalmas teremben frakkos pincérek szolgálnak és senki sem hinné, hogy ez mind a sasok­­ és zergék tanyájában történik. Rothkreuzban elhagytam a gyorsvonatot s egy mellékvonalon Aarau felé döcögtem. Nagyon fáradt voltam, négy éjjel alig aludtam s élénk színekkel fes­tettem lelki szemeim elé a csöndes aaraui hotelt, lo­bogó tüzével és meleg ágyával. Megérkezésemet meg­­sürgönyöztem s igy bizonyára minden rendben lesz.­­ Oh, mily csalódás! Megérkezem, nem vár senki, kocsi

Next