Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)
1886-03-25 / 84. szám
Megs’ mersz esküdni, itt a tanyaiak füle hallatára, hogy nem te ölted meg a fiamat! Kéri Pali elhalaványult. Először a feleségére, majd a dúlt arcú emberre tekintett. És esküre emelte föl a jobb kezét. . . A nép lassan kint szétoszlott, persze élénk beszélgetés között. Bő anyagot nyújtott erre az imént lefolyt jelenet. Az öreggazdák igazi fölháborodással ítélték el a Bárkányi Gábor eme cselekedetét. — Hiszen eddig is meggyőződhetett volna a vádja igazságtalanságáról. Most már kijózanodhatott. De a Kék Pali ábrázata nem tudott kiderülni. Komoran hívta haza a feleségét. — El kellett jönnöm... te akartad igy... Most már tisztább a Kériék neve ? Hanem azért, mint máskor is, szeliden a keze után nyúlt. A menyecske éles sikorral rántotta vissza a jobbját: feje lehanyatlott. Sírva fakadt. (Folyt, köv.) Ön nyomorultan viseli magát irántam s én lényekbe járni, de ez egyszer kivételt tett; egy csinos leányka, a ki felpillantgat hozzád és cipőcskéjének hegyét mutatja; mellette a gouvernante, a ki ujjad minden mozdulatára vigyáz és sokat máskép játszott volna. Végre pedig — a kit elsőnek kellett volna említeni — a hangverseny anyja, egy negyven és néhány éves, tökéletesen kifejlődött hölgy, a ki már délelőtt meglátogatott s most már csak igy beszél felőled: »az én barátom.« Toilette-je mirabolans, kivágott ruhája nagyon is nyiltszivű, hó keble gyanúsan fehér. Kezében egy hatalmas virágbokrétát tart — megkapod. Kollegáimat nem szoktam bevádolni, de igen gyakran találkoztam cellistával, akinek ujja megfasult, énekessel, aki épen ma reggel elrekedt s zongorajátszóval, aki annyit komponál, hogy nem ér rá zongorázni. De azért mindegyikünk megtette a magáét a közös lárma előidézésére s végre: Addig zongoráztak, fújtak Hogy a csirkék is elbújtak. Hangverseny után báró Lichtenberg házában fényes estélyre és vacsorára gyülekeztünk, ahol is igen jól találtam magamat a krajnai arisztokrácia körében. A pezsgővel az órák is fogytak s egyszerre csak hallom, hogy hármat üt a kandallón ketyegő bronzóra. Siettem fogadónkba, mert fél ötkor indult a gyorsvonat s még az én németem ugyancsak horkolt ágyában. Nagy kínnal fölébresztettem s neki estünk a pakolásnak, bőröndökbe csömöszölve mindent, a mi kezünk ügyébe esett. Azért a fele mégis ott maradt. Nagy aggodalommal tapasztaltam, hogy kísérőm e foglalkozások körül még nálamnál is ügyetlenebb. A vasútra érve, ott ültünk a füstös étteremben, lettünk egy csésze szürkés meleg víz, fölöttünk a 608 — . — Delphine regénye, írta E. Daudet. (Folytatás.) — Kegyed arra kért, hogy távozzam, én pedig kijelentettem, hogy addig innen ki nem mehet, míg engem meg nem hallgat. El kell mondanom, mit remélek, mit követelek. Ez utóbbi szóra Delphine heves haragra lobbanva kiáltá : — Megtébolyodott ön ? — Akár van helyén az eszem, akár nincs, én szeretem kegyedet s ismétlem, teljes jogot adott nekem szívére. Hogy képzelheti azt, hogy én, azért mert kegyed a hazugságoknak hitelt adott, elfeledhettem volna nekem tett fogadását, avagy hogy jogomról lemondhatnék ? Én szeretem kegyedet az őrjöngésig, a rajongásig s lehetetlen élnem, ha kegyed másnak a neje ... ha szerelmet nem érez irántam . . . — Ejh, hiszen ez gyalázat! Ez becstelenítő rám s egy becsületes emberre nézve, a kinek nevét viselem. — Mit törődöm én azzal az emberrel ? — kiáltott tolna,vajon, kinek a harag és szenvedély egészen földúlta az arcát. — Miért állt utamba ?.. miért szerette kegyedet ? Ha ma akadály gördül elém, el fogom azt hárítani.. . Váljon el tőle! Delphine elszörnyedt ettől az embertől, akit egykor szeretett. Egész erkölcsi érzülete fölháborodott. Savaron kiölt Delphine szivéből minden rokonszenvet, melyet addig iránta érzett. Közeledett hozzá s szilárd hangon igy szólt: nem tudom, mit remél e magaviseletétől. Ha szerettem önt, szerelmemet semmivé tette az a meggyőződés, hogy képzelődtem, mikor önt becsületes, embernek tartottam; de én nem szeretem önt, nem szeretem többé. Míg holtnak hittem, megsirattam. Gyászt viseltem értte. Midőn a vigasztaló gyöngédség enyhítette fájdalmamat, már csak a barát emlékét őriztem szívemben. Szerelmem testvéri érzelemmé változott. Ön jobbnak látta követelően lépni föl ellenem, számítva gyöngeségemre. Csalódott ön, én nem vagyok oly gyarló nő, aminőnek képzelt. Ha ön bármily merényletet kísérelne meg férjem élete ellen, kit én tisztelek és szeretek, ő és ön közt nem fogok habozni. Itt pillanatra elhallgatott Delphine, hogy lélegzetet vegyen. Savaron még mindig keresztbefont karral állt ott, vadul forgatva a szemét. A fiatal asszony folytatá: — És most távozzék ön. Jelenlétét itt senki sem fogja tűrni. Később megbánhatja, hogy tanácsomat nem követte. — Nem távozom! — kiáltott föl Savaron. — Ha kegyed engem szigorával kétségbeejt, önmagának tulajdonítsa a szerencsétlenséget, mely könnyen bekövetkezhetik. — De végre is, — kiáltott föl Delphine elkeseredve, — ön azt hiszi, hogy én pillanatra is képes lennék megfeledkezni a háláról, melylyel ama férfinak tartozom, kinek mindent köszönhetek ? — Midőn visszatértem a távolból, — szólt Savaron, — azzal a reménynyel közeledtem, hogy szerelmem állandóságát méltányolni fogja s nem képzeltem, hogy megvetéssel fogadjon az, ki egykor szeretett ... Akkor, uram, még szabad voltam, — vágott közbe Delphine. — Ma már nem vagyok az s nem hallgathatom meg szavait, melyekből tapasztalom, mily kevésre becsül ön engem. Eleget hallottam már s követelem, engedjen távozni. Ugyanakkor az ajtó felé sietett. Savaron ez erélyes felhívásnak engedve, félre vonult s Delphine, a nélkül hogy rá pillantott volna, ment el mellette. Aztán egy kétségbeesett kiáltás tört ki Savaron ajkán. s Delphine megállt s a sértett nő méltóságával s az érzékeny lélek szánalmával igy szólt: Értsen meg ön jól. Én nem hallgathatom önt meg, nem akarom meghallgatni. Jelenlétét sérelemnek tekintem. Távozzék, ígérem, hogy feledni fogom önnek e magaviseletét, melyre szerelme ösztönözte s ha majd később találkozom önnel, örülni fogok, ha kezemet nyújthatom feléje. De ebben az órában, ismétlem, csak azáltal bizonyíthatja be irántam való érzelmének őszinteségét, ha távozik. Ezt mondva, odahagyta Savaront. Savaron Károly látta őt eltűnni a táncosok hal- s nyugtalanul lobogó vöröses gázlángok, körülöttünk ásító halavány emberek s mi magunk a legálmosabbak mindnyájuk között. A vonat elkésett. Nabrezinában már nem találtuk az olasz gyorsvonatot s igy kénytelenek voltunk vegyes vonattal folytatni utunkat. Hendschellem, az utazók e megbízható tanácsadója, kimutatta, hogy e vegyes vonattal nem érünk előbb Milanóba, mintha az esti gyorsvonatot használjuk, azért is dél felé kiszálltunk Görzben s nyújtózkodtunk estig. Eiz a mi olajban főzött ebédünk rossz volt, szobánk hideg, mint a farkasorditó, de hiába mindez csak katona dolog. Egy óra alatt be is jártuk a kis várost, melynek levegőjéért már drága pénzt is fizetnek az idegenek. Épen jeges dara hullott s fogvacogtató hideg volt. Este elutaztunk, a »bella Italiá «-ba. Ott nincs sűtött kocsi, fáztunk is, mint a cigányok, de szerencsére volt a táskámban 1827-diki bakarbor, na ez segített is rajtunk. Ezután elővettük a sakktáblát és sakkoztunk Milánóig. Egész Olaszországot vastag hólepel födte. Milanóban kérem németemtől a podgyászkártyát, hát rémülve látom, hogy Udinéra szól. Szerencsétlen ember, már most mit tegyünk, holnapután hangversenyem van, frakkom, klakkom, lakkom Udinéban, én meg Aarauban ? Ott hagytam németemet. Milanóban, azzal a határozott utasítással, hogy ne merjen Aarauba jönni podgyászom nélkül. Kifutottam az állomásfőnökhöz, sürgönyöztettem Udinéba. De azalatt németemet, aki számomra jegyet váltott, behúzták százhatvan frankig. Nagy ügygyel-bajjal, a rendőrség közbelépésével bizonyítottuk be a pénztárnak számítási hibáját. Reggelizni sem maradt időm, s németemet ezer jó tanácscsal ellátva, magam szálltam a kocsiba egy kézi táskával, melyben nehány könyvön kívül alig volt valami. lámáiban s fölkeresni férjét, kinek karjába akasztotta karját, mintha oltalmat keresett volna Savaronnak a fenyegetései ellen. E látvány az őrjöngő szerelmest még inkább fölingerelte. — Oh. — sóhajtott föl, — ez mégis szörnyű kegyetlenség!.. .de miután dacol velem, én küzdeni fogok. Jaj nekik ! Jaj neki ! Ugyanekkor ő is visszatért a termekbe s ama vendéghez menve, ki őt bevezette, így szólt: — Nem volna-e szives engem a ház urának bemutatni, hogy tiszteletemet kifejezhessem előtte ? Képzelhetni ama fájdalmas és leverő hatást, midőn Delphine, ki néhány percre odahagyta férjét, hogy vendégeivel beszélgessen, újra visszatérve, látta, hogy Savaron Károly élénk beszélgetésbe merült férjével. A fiatal asszonyt már az előbbi jelenet is nagyon fölingerelte, de Károlynak ez újabb vakmerősége egészen leverte. Mindenre, még bűn elkövetésére is képesnek hitte őt. Nem mert mindjárt egyenesen férjéhez menni; egy csoport nő közt maradva, igyekezett a két férfi arcáról beszélgetések tárgyát leolvasni. Mindeniknek az arca tökéletesen nyugodtnak látszott. Könnyedén, minden látható elfogadás nélkül társalogtak egymással, mint egymás iránt jó indulattal levő fiatal emberek szoktak, főleg ha az egyik a saját házánál fogadja a másikat, és szeretetreméltónak akar látszani. De, ha Delphine ilyesmit olvasott is le a külsőből, azt is meg kell mondanunk, hogy eme következtetés nem felelt meg a valóságnak, mert a két férfi, bármily nyugodtnak látszott is, élénk fölindulás uralma alatt állt. Mindjárt megmondjuk, miért. Midőn Savaron magát Eduardnak bemutattatá, tudta, hogy veszedelmes ösvényre lép; de hát mit törődött most ő azzal ? Hiszen Eduardban nem csak ama nő férjét tekintette, akit szeretett, de azt az embert is, akinek az élete egyedül akadályozta őt abban, hogy boldog lehessen. Ha ez az ember nem lesz az élők közt, kétségkívül Delphine sem fog habozni s szeretni fogja őt, mint leánykorában. Ami Morangis Eduardot illeti, az ő izgatottságának más oka volt. Savaron Károlyra, kinek nevét csak egyetlenegyszer hallotta, rögtön visszaemlékezett. Eszébe jutott ugyanekkor, hogy e férfi az, a kit neje, leánykorában szeretett s mindaddig hű maradt hozzá, mig halottnak nem hitte. Midőn vele ép oly különös módon, mint váratlanul találkozott, látva Savaronnak nyugodt magaviseletét, ki a múltakra hivatkozás és Delphinevel való régi viszonyára célzás nélkül beszélgetett, önkéntelen ama kérdés merült föl Eduard lelkében, várjon tudja-e Delphine, hogy Savaron jelenleg az ő hajlékukban van. A meghívottak oly nagy számmal voltak s az őrgrófné annyira él Rossz kedvem, melylyel elutaztam, nem tartott sokáig. Elhagyva a milánói síkságot, csakhamar oly gyönyörű vidéket értünk, minőre még álmaimban sem emlékszem. Az egyik oldalon magas hegység, alatta mély kék vizű tavak, barátságos városkák, a nap sugaraitól elárasztva, egyes villák gyönyörű parkoktól övezve, — nem lehet ezt szóval elmondani. Vetélkedő pompájukban egymásután maradnak el mellettünk Chiasso, Capolago, Maroggia, Lugano, míg Belinzonán át már kapaszkodunk a hatalmas St. Gotthardra. Hogy is nevezzem azt a kerekes csudát, mely ott jár, ahol még néhány évvel ezelőtt ember lában sem járhatott, — egy vasút, mely fölcsapott zergének. Az embernek borsózik a háta, ha letekint a tátongó mélységekbe, melyeken mint egy Blondin vaskötélen halad át az idomtalan gép. Aholába értünk, az olasz határhelységbe, s most következik az az óriási alagút, melyen a gyorsvonat is csak huszonkét perc alatt szaladhat keresztül. Kísértetiesen röpülnek el mellettünk az őrök piros lámpásai s mindenki örül, midőn vége szakadt s a pokoli sötétségnek. Göschenenben annyi ezer és ezer lábnyi magasságban a tenger színe fölött, úgyszólván az alpesek hóregiójában, pompás ebéd várja az utasokat. Hatalmas teremben frakkos pincérek szolgálnak és senki sem hinné, hogy ez mind a sasok és zergék tanyájában történik. Rothkreuzban elhagytam a gyorsvonatot s egy mellékvonalon Aarau felé döcögtem. Nagyon fáradt voltam, négy éjjel alig aludtam s élénk színekkel festettem lelki szemeim elé a csöndes aaraui hotelt, lobogó tüzével és meleg ágyával. Megérkezésemet megsürgönyöztem s igy bizonyára minden rendben lesz. Oh, mily csalódás! Megérkezem, nem vár senki, kocsi