Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)
1886-03-27 / 86. szám
rám puszta gyanúból. Orozva lelőhet, a mikor kedve tartja. Útjában álltam, csak testemen keresztül juthat hozzád... Elmondom a többit is. Az emelő csáklya végére fehér abroszt csavartam s a csorvai árok átjárójához közel, a keskeny út mellé a sáros földre feküdtem. Sokára jött . . . sokáig váratott magára ! Lova ijedős s ha a véletlen nem segít rajta, a terv sikerülni fog! Meghal, vagy nyomorék lesz egész életére. Végre oda ért. Lova lépésben jött a kevésbbé homokos, de az esőzéstől sikos talaj miatt. Vagy talán Bárkányi László félt az esteli véletlen eset ismétlésétől. Nagyot kurjantva talpra ugrottam, mialatt a csáklya fehér leple mint valami zászló suhogva meglebbent a paripa orra előtt... És azután ? Tompa zuhanás, erős hörgés hallatszott ... — ítélj fölöttem! (Folyt. köv.) Delphine regénye. Irta E. Daudet. (Folytatás.) — Hölgyeim, — szólt Eduard a nőkhöz, reggelizés közben — én ma délutánra egy kis kirándulást terveztem az archesi karthauzi zárdához. A nap gyönyörű, az ég kék s a hideg tűrhet. Tömegesen indulunk, ki lóháton, ki kocsin, kinek hogy tetszik. Olyan jól érezzük majd a romok közt magunkat, hol majd nagy tüzet rakunk, magunk, úgy leszünk ott, mintha táborban volnánk. Ezt az indítványt átalános lelkesedéssel fogadták. Alig hogy a reggelit elköltötték, mindenki sietett megtenni a kiránduláshoz való előkészületeit. Délre minden el volt intézve az indulásra. Delphine is odahagyta szobáját, fekete posztó amazon-ruhájában. Paripáján akarta élvezni a kirándulást. Két-három fiatal leányka iránt való figyelemből tette ezt, kik szintén lóháton akartak kimenni. Csakhamar írtra kelt az egész társaság. Elől a nők, paripáikon, néhány férfi kíséretében, hátrább nőkkel telt néhány kocsi, melyek mellett szintén gavallérok lovagoltak. Az archesi karthauzi zárda, ahová indultak, régi apátság, mely négy mértföldnyire fekszik a Morangis-kastélytól, fával borított halmokon, melyekről a tengerre nyílt kilátás, nem messze Arromanchestól. Az épület mai napság romokban áll, azonban a kápolna még viszonylag jó karban van tartva. A kilátás onnan oly festői, aminőt csak a képzelet teremthet. Az archesi apátság most a benedekrendi szerzetesek tulajdona s egy részét képezi ama uradalomnak, melyet e szerzet vett meg s melyben házat alapított. Az uj zárda, mely a romoktól két kilométernyire volt, ekkor épen Morangis apátnak szolgált menedékül, ki ide költözködött át addig, mig a kastélyban a szokott csönd és nyugalom helyre áll. Egyébiránt, föltett szándéka volt, hogy életének utolsó szakát itt fogja eltölteni. Gyönyörű idő kedvezett a morangisi vendégek kirándulásának. Két órai menet után a társaság megállt s gyalog vonult fel a romokhoz a lombtalan fák közt, a hervadt levelekkel borított ösvényeken. A nap nyájasan mosolygott át a fák kopár ágai közt, megaranyozva a vén apátság romjait. A cselédség egy része a lovakkal és kocsikkal maradt, míg más része az élelmiszerekkel teli kosarakat cepelte fel a halom legmagasabb fokára, honnan az óceánt szemlélni lehetett. Bármerre nézett a szem, csak vizet és eget látott. E látvány elragadó volt s még Delphinet is meglepte, minden szórakozottsága mellett s fölindulása könyet csalt a szemébe. Érzékenyültségét azonban, melyet részben a tegnapi izgatottság után maradt idegessége is okozott, minden áron iparkodott le- s győzni s midőn a romokhoz lement, nyugodtságot és vidámságot színlelt. Nagy hasáb fák égtek már a rögtönzött tűz- helyen, a melynek a közelében a társaság a legjobb kedélyhangulatban költötte el az ízletes ozsonnát, melyről az őrgróf oly bőkezűen gondoskodott. Mikor visszatérésre gondoltak a nap még magasan járt. Azt azonban előre látták, hogy a sötétség beállta előtt nem érkezhetnek vissza a kastélyba. Szerencsére, a hold elég világosságot ígért. Már egy félóra óta útban volt a társaság, midőn a jellegtelen égen a hold ezüst tányérja mutatkozott. Könnyű párázat emelkedett a mezőkön, az idő hűvösödni kezdett; a lovasok gyorsabb ügetésre ösztönözték paripáikat s a kocsisok is megcsapkodták lovaikat. Morangis Eduard a társaság élén lovagolt, élénk beszélgetésbe merülve barátaival. Egyik kocsiban három fiatal nő dalolta, valamelyik dalműnek egyik áriáját. A talán az egész társaság a legvidámabb hangulatban volt; ki beszélt, ki dalolt, ki hallgatott. Csak Delphine maradt kissé hátrább, gondolatokba merülve, anélkül, hogy szórakozottságát teljesen le tudta volna küzdeni. A csönd sokkal inkább összhangban állt kedélyével, semhogy az előtte zajló társasághoz vágyott volna csatlakozni. Oly jól esett neki most egyedül lenni s paripája, mintha érezte volna úrnőjének lelki állapotát, ösztönszerűleg lassította lépteit. Eközben a nap aláhanyatlott s a szürkület kezdett jelentkezni. Delphine már elvesztette szeme elől a társaságot, csupán hangjukat hallotta még, de távolodásuk mindamellett sem nyugtalanította őt- Egyszerre megállott a paripája s Delphine fölébredt merengéséből. Az erdőnek egyik tisztásához ért, honnan háromfelé vezetett az út. — Eltévedtem! — gondolta magában s mosolygott a szórakozottságán. Figyelni kezdett. A dal még elhatott hozzá, mintegy jelölve az utat, a melyet követni kell. Amaz irányban fordította lovát, merről a zajt hallotta s ostorával suhintva, erős ügetésre ösztönözte a paripát, így múlt el tíz perc . Delphine ismét többfelé ágazó ösvényekre bukkant. Habozva nézett szét. Most már csak határozatlan hangokat hallott, melyek mindinkább elenyésztek. Csak a suholy egyhangú kiáltása zavarta meg az alkonyi csöndet. — Valóban eltévedtem. — gondolta Delphine s egyszerre aggály szállta meg, de mindamellett sem esett kétségbe helyzete miatt. Sem hidegvérét, sem bátorságát nem vesztette el. Iparkodott időveszteség nélkül tájékozni magát az éjszaka beállta előtt. Egyik fasorba vezényelte lovát, remélve, hogy ha abból kijut, tájékozhatja magát. És abban a pillanatban gyors vágtatás zaját hallotta maga mögött. Ösztönszerüleg fordult vissza s csak annyit vehetett észre, hogy a keresztúton egy lovas nyargal át, arcára azonban a távolság miatt nem ismerhetett. Azt hívén, hogy ez a férfi vendégeik egyike, utána kiáltott. De hangja nem hatott el a lovasig. Ekkor ő is azt az utat választotta, ama meggyőződésben, hogy így kijut a Morangis felé vezető útra. Néhány percig követhette távolról a lovast, ki azonban gyorsabban lovagolván, csakhamar eltűnt szem elöl. Mindamellett, ama hiedelemben, hogy jó úton halad, folytatta útját, remélvén, hogy csakhamar kijut az oszágútra s utoléri a társaságot. Egyszerre tájékozta magát s megállítva lovát, ámulva kiáltott föl. Egy nagy fal emelkedett a szeme előtt. Fél óra óta hátat fordított a Morangis-kastélynak s ő az archesi apátság romjaihoz tért vissza. E fölfedezés nem lehetett kellemes, magános nőre nézve. Tökéletesen beállt az est, szerencsére azonban, a hold bevilágította a tájat. Ielphine érezte szivének heves dobogását: nem mintha félt volna, de mert tudta, hogy e helyen több órát lesz kénytelen tölteni, mig a kastélyban észreveszik távollétét s keresésére indulnak. Mindenesetre el kellett magát valamire tökél- 613 -1-ITT A német szót sem szeretik hallani, tapasztal- t tam, midőn németem fennszóval beszélt. Olyat kiáltottak utána, hogy csak annak örültem, hogy nem értette. Egyébiránt ez érzelem érthető és megbocsátható. Képekben is nyilvánul a német gyűlölet. Majdnem minden utcában láttam azt az öles képet, »Les scandales de Berlin« , porosz katonákat ábrázol, ledér hölgyek társaságában. Második hangversenyem a »Grand Hotel «-ben volt. A gyönyörű kupolás ebédlő megtelt Páris szinejavával, elől a diplomáciai kar majdnem teljes számban, ami elsősorban gróf Hoyos nagykövetünk kedvéért történt. A művészszobában Faure-ral és Coquelinnal csevegtem, annak a nézetemnek adva kifejezést, hogy rossz akusztikával fogunk küzdeni. Úgy is volt. De Paure már első dala után e szavakkal lépett hozzám : C’est un bonnet de coton (ez egy pamut sapka.) Fájdalom, e hatalmas énekes oroszlán hangja alig is hangzott. Mit szóljak Faure-ról ? Hallottam lakásán, midőn a »Kitették a holttestet az udvarra« című dalt énekelte, s megvallom, a könyekig meghatott. Az Erard-zongora hangja élességénél fogva talán valamivel jobban hangzott, de munkámba is került. A hangverseny Coquelin egy monológjával ért véget, mely az egész közönséget hahotára bírta. Amit mondott, badarság volt, de amint mondta, valódi művészet volt. Hangverseny után körülfogtak s megindult a meghívások árja, minden napra két-három helyre hittak. Ugyanott vette meg Durand a »Serenad« és »Divertimento« című darabjaimat, melyek — véleménye szerint — némi sikert arattak. A francia közönség nem szereti a nagy virtuóz darabokat, megbámulja és méltányolja ugyan, de azért szívét csak kisebb lírai zeneművekkel lehet megnyerni, ha ugyan az illető művész szívből fakadó egyszerűséggel tudja játszani. Persze ehhez szív kell, ami a mai világban sok helyen egészen szükségtelen és tulajdonosára nézve káros portéka. Na de ezután megindult a hajsza, arisztokraták, művészek, írók egyik ünnepélyről a másikra vezettek. Lakásomra naponként 50—60 levél érkezett, hát a tömérdek látogatás! Elhalmoztak kegyeikkel s szivem sugalatát követve, megígértem harmadik hangversenyemet egy francia cél javára. Megismertem Párist és fejem szédült bele. A napok egybefolytak az éjekkel s a rövid hajnali órák már nem nyújtottak üdülést. Nem tudtam aludni. Oh mi gyakran néztem kandallóm füzébe s elgondolkoztam a földi dicsőség semmisége fölött. Az ember itt e földön megunja még a mennyországot is. Könyvet kellene írnom, ha mind az ünnepélyekről, melyekben részt vettem, az érdekes emberekről, kikkel találkoztam, meg akarnék emlékezni. Feltűnik lelki szemem előtt a Dúc de Mouchi kedves alakja, kinek palotájában találkoztam a nagyeszű pápai nuntiussal. Feltűnnek előttem Dúc de Sabrau-Pontavés, kinek aquarellai a képkiállításon föltűntek, Comte Montesqiuou, Fezensac, Turenne, vicomtesse Greffühle, Chimay — ez utóbbi névnél megállok. Oh mily kedves, fürtös fejecske jut eszembe. Ez volt a legrokonszenvesebb nő, kit Párisban megismertem, mélabús tekintete nem illett e vig társaságba; egész alakja sugár, gyöngéd, azt mondhatnám átlátszó, mintha e földre lehelték volna kegyetlen istenek, hogy szenvedjen. Megjelenése álomkép, csupa szellem, csupa eszmény. Ez asszony édesanyja volt Lisztnek ideálja, első tiszta nagy szerelme. Ha művészekről van szó, igen természetes, hogy Munkácsynkra kell először emlékeznem. Még meg sem érkeztem, már hotelemben találtam meghívását a Mozart-kép leleplezésére. Nem akarok arról beszélni, amit úgyis mindenki tud; a magyar közönség Munkácsy villájáról, műterméről olvasott eleget, de meg akarok emlékezni ennek a nagy embernek szivjóságáról és szerénységéről. Valóban megható látni őt a fiatal festőkkel szemben vagy szegény művészek pártfogója szerepében, s mit szóljak még Mun-kácsyról, mint háziúrról ? S ő, a párisi világ kedvence, visszavágyik hazájába. Hányszor mondá nekem, csak eladhassam »cókmókomat«, sietek haza! Tudom, nagyszerűen fogadnak, de három hónap múlva! Kell-e nekünk, aki hazajött ? Végül még egy helyreigazítás. A lapok siettek amaz üldöztetésekről beszélni, melyeket Munkácsy a Mozart-kép zenével való bemutatása miatt szenvedett. — Ez az egész dolog túlzott. Egy kis epeskedést kivéve az egész Páris tapsolt, s valamennyi számot tevő lap újnak, költőinek tartotta az eszmét s megfoghatatlan előttem, a ki ép akkor Párisban voltam —■ hogy kerültek e hirek oly túlzottan forgalomba. Egy vig Munkácsy-ebéd és estély után két óra felé benéztem a nagyopera báljába. Az egész nagy épület fényárban úszott, a színpad össze volt kötve a nézőtérrel, ezer meg ezer ember ujjongott, táncolt, tréfált, úgy hogy a legkomolyabb ember is mosolyra fakadt. Minő álarcosok, minő jelmezek! Ott egy német vörös orrú katona, kötöles sisak a fején, amott egy csinos bébé (gyermeknek öltözött nagy leány) fejkötője hatalmas léghajó; vadember női csipke nadrágban, szörnyen fintorgatva arcát s közbe közbe pornódét nyalva; Pasteur által meggyógyított veszett ember, nagyokat ugatva stb. A terem közepén a most nagyhírű, »la Gola« táncolt, sűrü tömegben álltak körülötte a férfiak s udvariasan megköszönték, ha a gyönyörű, de leírhatatlan merészségű leány, lába hegyével egynek másnak fejéről leütötte a kalapot. Utolsó tableau-ja abból állott, hogy egyik lábát ég felé emelve gitározott rajta s végre táncosának hátára ugrott s úgy csüngött ott fejjel lefelé. A közönség ujjongott. Nincsen más ország Európában, ahol ilyet eltűrnének. Hazaérve, Dupréz meghívóját találtam. Dupréz Páris egyik celebritása volt, a Meyerbeer-operák megbámult énekese, Raoul megteremtője, ki most 80 éves aggastyán s egy hires zeneiskola veze