Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)
1886-03-25 / 84. szám
Csütörtök, 1886. március 25. 84. szám. Huszonharmadik évfolyam, Szerkesztői iroda: Sír _____ _ _ Előfizetések II la Imi fi |X a ly I I fl IIm 1 IX Hirdetések Előfizetési dij: H II M Mit I II M I 1 B a kiadóhivatalba ..................... mm V ■■iái W IVda dbiadin Vui Negyedévre........................4 frt. __ , w , .... Athenaeum-épuleti Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. kinnenciek. Előfizetési fölhívás a FŐVÁROSI “ april-juniusi negyedére. Napi lapunk pártolóit fölkérjük előfizetéseik mielőbbi megújítására. Fölkérjük egyszersmind a lap szives terjesztésére is. Huszonharmadik éve, hogy a »Fővárosi Lapok«fenáll, mély gyökeret vert, fejlődik s ma már, naponkint egy nagy ivet s hétfőn is külön számot adván, gyorsan és bőven közöl mindent, mi a jó ízlésű, művelt közönséget érdekelheti. Jeles régi és új írók széles köre tartozik a lap rendes dolgozótársai közé. A szerkesztőség, melynek élén Vadnai Károly áll, mindent elkövet, hogy a »Fővárosi Lapok« a szépirodalom, művészetek, társadalom és az egész közélet tüköre, a hazai művelődés előmozdítója s a műveit olvasó világ szívesen látott lapja maradjon. Az „Athenaeum-társulat“ pedig folyvást buzgón gondoskodik a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről. Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt, félévre S frt, egész évre 1® frt' , postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be : „A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapest.“ A csorvai árok. (Elbeszélés.) Írta Palotás Fansztin. (Folytatás.) V. Két hét múlva egy boldogabb párral több volt a világon. A két módos família erősen versenyezett abban, melyik csapjon nagyobb lakzit, környékre szóló mulatságot. Hiába! a tanyákon ez már az ősi virtus közé tartozik. A Kék tanya udvarán dél óta peng a sarkantyú. A folytonos ujongást csak a klarinét sivitása múlja fölül. A zűrzavaros hang átcsap a közeli Bárkányi tanyára, melynek önmagával meghasonlott gazdája tehetetlen fenyegetésre fakad. — Csak vigadj, tombolj! A fiam halálának évfordulóján belelátok a lelkedbe! Lerántom rólad a tettetés gúnyáját. Elhatározta, hogy az egész telet a városban tölti. Szórakozásra vágyik. De előbb tervét fölfedte a pusztai kapitány előtt. Misét mondatok a fiam lelki üdvéért. Az egész kapitányság részt vesz az ájtatosságban, de a Kéri Pali ürügyet fog találni az elmaradásra. — Ha mégis eljönne ? Nyugodtsággal, zavar, fölindulás nélkül. — Ez még nem győz meg az ártatlansága felől. Ha letérdel. . . imádkozik ! — Esküre kényszerítem! — És ha ezt is megcselekszi ? .— Úgy hinnem kell az ártatlanságában. Bárkányi zajos életet folytatott a városban. Kereste a mulató társaságokat. Szépen kibékült az ellenségeivel. Parolázott megint a befolyásos városi képviselőkkel. Büszkesége elröppent, akaratereje egy irányban működik: fölfedezni a gyilkost s beszul állni rajta. A mise ki fogja deríteni a titkot. Föltétlenül bízik a terve sikerében. Kora tavaszszal egy kis meglepetés érte. Vetése kifagyott, a földje lapályosabb részét fakadó víz borította el, lábasjószágait meglepte a tanyai járvány: a száj és körömfájás. Alig egy év alatt vagyoni állapota alapjában meg van rendítve. Mindez nem okoz neki főfájást. Gondolata csak a mise eredménye körül forog. Beteg türelmetlenséggel várta az istenítélet napját. Egyszer aztán beköszöntött az is mosolygó verőfényben. Kéri Paliné legszebb ruhájába öltözött. Suhog a selyem rajta. Négy hónapos menyecske. Mint ilyen, csakis takarosan sőt hivalgó pötykeséggel jelenhet meg a vizsga szemek előtt. Irigyeljék még a fejrevalóját is. Mit is mondott a minap felőle a Bajdár kovács, az istenfélő szent ember. — Három nevezetessége van a kapitányságnak. A csorvai árok, a Bárkányi uram tanyája, meg a Kéri Paliné, az a bűbájos, de gyilkos tekintetű menyecske. Kéri Pali szikra kedvet sem mutatott a koszolódáshoz. Nyakán van a szénagyűjtés , nem szánhatja pihenésre a vasárnap délelőttjét. A vallás elleni eme kihágását helyreüti egypár miatyánkkal. A menyecske szinte átszúrta nézésével az urát ....Nem maradhatsz itthon. . . — Mintha egészen hozzád volnék varrva. — Velem jösz. Vagy újabb szerencsétlenséget akarsz a fejedre zúdítani ? Kéri Pali zavarodva bámult a feleségére. — Mindenki elmaradhat a miséről, csak te nem! Azt mondhatnák, hogy félsz, elárulod magadat, bűnös vagy! Oszlasd el végkép a gyanút, nyugtass meg engem is. Hallod az iskola kisharangjának a hívogató kongását ? Kéri Pali nem ellenkezett tovább. Rövid idő múlva együtt ballagtak az iskolához vezető útón. A közeli dűlőárkon a menyecske csak az ura segélyével birt átszökni. A kéz erős volt, mint a kapocs, de reszketett. . . — Mi bajod uracskám ? Szólt hozzá szorongva, akadozva. És előre sietett, így értek el az iskoláig. Kériné az ura füléhez hajolt: — Az istenre kérlek, légy erős, vigyázz magadra. Sápadt vagy, mint a ki halálnak vált. Becsület, jónév : mindenünk a kockán forog. Az iskola tágas udvara Rókus pusztázó magyarázata szerint lett átalakítva. Tarka népcsoport nyüzsgött utolsó zugában is, de különösen az oltár körül. A tisztelendő ur éppen az úr zsámolyához lépett. Nyomban rá beharangoztak. Kériné egészen az oltár elébe, az első sorba, a Bárkányi Gábor mellé furakodott. Ahol ő van, ott az ura helye is. Amint kezdetét vette a mise, mindketten letérdeltek. úgy látszott, hogy a Kériék ilyen buzgón még nem imádkoztak soha! Akadt nyelves néném asszony, aki ilyen szent alkalomkor sem tarthatta magában a szót. — Nézzétek a Bárkányi urat! Nem figyel a papra, nem hallgat az énekre. Csak a Kéri Palit vizsgálja, majd kiesik a szeme. Ni, most mellé csúszik s még inkább rábámul. Hosszúra nyúlt a gyász-istentisztelet, mert a Bajdor kovács, ki akarván tenni a tisztességért, szörnyen elnyújtotta az énekeket. Utoljára is azt nyerte vele, hogy teljesen elrekedt. Most a pap rákezdte a halottas imádságot. Az örök világosságról, mennyországról szól az. A hívők apraja, nagyja fönhangon mondja utána. Kéri Pali tiszta, remegés nélküli hangon ejtett ki minden szót. Föl akart kelni a térdeplésből, de a Bárkányi Gábor villámgyorsan megragadta a vállát s rárnyalt: Utolsó itam ró 1. (Nyílt válasz sok levélre.) I. Ismét levél! jaj nekem! Mi tagadás benne, szörnyen rost levélíró vagyok. Megmondtam ezt jó barátaimnak és rosszakaróimnak, de mind hiába, csak küldik azokat az átkozott négyszögletes papirosokat, melyek befurakodnak családi szentélyedbe, gyakran untatnak s rendesen háborgatnak, s melyeket még meg is kell köszönnöd. Ezek a levelek valódi vallató bírák, vagy kiváncsi aggszüzek levélborítékban. Mit játszott, hol játszott, kivel játszott, mit látott, mit evett, mit ivott ? Jaj, ki tudna mindegyikre felelni. Én pedig ezerszer mondtam, hogy ügyetlen és rosz levélíró vagyok. Már az egyik ősnéném is az volt, évenként egy levelet írt, azt is megkurtította még pedig ily formán : »X und Dug und? Dienerin Nani.« Már hogy I (eh) gsund du gsund ? Dienerin Nani. Én így, fájdalom, nem felelhetek, de azért mindegyiknek még sem írok, hanem intézem és ajánlom e levelemet Vadnay Károly barátomnak, ki ha arra valónak tartja irkafirkáimat, majd sokszorosittatja, hogy a többiek is megtudhassák, a mi elmondandóm van. Január közepe felé vettem nyakamba lantomat, azaz bundámat — és indultam Helvécia bérdezői felé. Januárban Svájcba? Épen akkor, hisz júliusban minden bolond oda szalad,de télen csikorgó hidegben csak a művészet barátja és maga magának ellensége mehet ily útra. De félre minden tréfa-szóval. Engem oda nagyon melegen hittak s úgyis Párisba készülve, utamba akartam ejteni néhány svájci várost. Még novemberben küldött a berlini svájci követ vagy húsz fölhívást Genf, Friburg, Lausanne, Bern és több városok tanácsától, melegen pártfogásomba ajánlva a kijelölt jótékony célokat. Ráadtam szegény fejemet s kedveseimtől elbúcsúzva, ráléptem a sínekre, melyek a kábai állomást összekötik az egész világgal. Sokkal többet utaztam életemben, minthogy valami vígan indulhatnék hagversenyző körútra. Ismerem azt a fényes, zajos nyomorúságot, árnyékával, sugarával együtt. Vannak művészek, kiket dicsőség környez, kiket körülrajongnak és mégis mennyire érzik, ha szívük van, a szeretet hiányát. Minél fényesebb ily körút, annál fáradságosabb és bőségben úszva érzi az ember a nyugalom kínját. E gondolatokat variáltam a rohanó vonaton, Budapest felé röpülve, midőn hirtelen fölsivított a vészsíp s kocsink ide oda hányatva mintegy görcsös rángatódzásokba esett. Jó kezdet! Szerencsésen megálltunk Maglód előtt, s megbámultuk mozdonyunk nagy kerekének tenyérnyi repedését. Három hosszú órán át vártuk a segédmozdonyt s én aggódva vizsgáltam órámat, mert még ez este Laibachba kellett utaznom, ahol másnapra ki volt tűzve a hangversenyem. Végre Budapestre érkeztünk, bérkocsim a főváros utcáin emelkedő hótorlaszokon keresztül csak nagy kínnal vergődött a budai állomásig, hova öt perccel a vonat elindulása előtt érkeztem. Útitársam, egy szelíd lelkű gyámoltalan német elkésett, nem volt sehol. Utca, vesd el magadat, podgyászt, kártyát rendbe hozva, eszembe jutott, hogy még aznap nem ettem. Annyi időm volt még, hogy egy kis sonkát, kenyeret requirálhassak, magammal vive a már induló vonatra. Elhelyezkedtem a déli vaspálya szalonkocsijában, mely kényelmetlen is, hideg is, és fojtó szagú is. Volt alkalmam a kerekek zakatolásának örök melódiájában gyönyörködhetni egy hosszú éjszakán át, melyet, mint vasúton rendesen, álmatlanul töltöttem el. Laibach arról híres város, hogy a németek foly-Ionosan Landespräsidentjökkel marakodnak, hogy a legrégibb filharmóniai egyesületük van Ausztriában, s hogy legnagyobb rákjaik talán Európában. Kedves városka, gyönyörű fekvéssel, enyhe égaljjal, melyet én tiz fok hideg mellett tanultam becsülni. Dél felé beront egy tisztes aggastyán, nyakamba borul, s igy kezdi: »Emlékszik még a szép napokra, melyeket nálam töltött,« — szólt lelkesülten. »Hogyne,« — felelém. »Hát Maryre, meg a kis Pálra ? »Hogyne,« — felelém. Meg a gyönyörű kirándulásokra a hegyekbe ? »Hogyne,« — félelem, pedig mi tagadás benne, mai napig sem tudom, ki volt e műveit, kedves öreg úr — az isten áldja meg. A napnak hátralevő részét azzal töltöttem, hogy jól átdolgoztam a reám váró Bösendorfer zongorát s látogatásokat fogadtam. Mily vegyes társaság fordul meg ilyenkor nálam: arisztokraták, papok, orvosok, művészek, csodagyermekek s minden elképzelhető koldus és svindler. Persze azt hiszik, hogy az én erszényem közös és kifogyhatatlan pénztár, ami ellen semmi kifogásom sem lenne, ha úgy volna. Másnap megérkezett kísérőm, az én németem, fagyos orral, s igen vékony hangon beszélve. Tíz órát töltött Nagy-Ivanizsa előtt a hóban. »Ne szedje össze magát, bevártam, mert holnap hajnalban utazunk Aarauba, a Brennernek, Insbrucknak nem merek indulni, azért is elmegyünk Milanóba s onnan a St. Gotthardon át Svájcba.« A hangverseny szokott módon lezajlott. Mily sajátságos. Az ily hangversenyeknek is megvannak tipikus alakjai. Elsősorban a generális unja magát, de eljött s egy öreg hölgy, a ki nem szokott hangver-