Fővárosi Lapok 1886. szeptember (242-271. szám)

1886-09-12 / 253. szám

Vasárnap, 1886. szeptember 12. 253. szám. Huszonharmadik évfolyam, Szerkesztői iroda, Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre....................................8 frt. Negyedévre . . . . . . 4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A romok közt. A fák legmélyebb árnyán Nyugszik a régi rom. Borostyán fut magasra Az omladék falon. S egy nőszobor áll némán Az omladék között, Kőrózsa koszorúzva, Márványba öltözött. Hóvállát megsebezték, Ujját letördelék, S mint bánat, megrepeszté Kemény kő kőszivét. S lábánál a kis Ámor, Bár a nyil még ivén, Fejét maga veszté el, Célt nem talál szegény ( A szerelemnek vége ! De ő a régi szép, Keblére nyomva tört kéz, Mintha érezne még. És játszik még igéző Mosolygás njakán. Itt csattog legforróbban A kedves csalogány. Hagyd abba csattogásod, Szerelmes fülmile, A szép nő meg nem indul, Rég megkövült szive! Már én is szólítottam, De arra sem felelt, Átölelém, de meg nem Dobbantom e kebelt. Rég elporladt a mester, Ki életét adá, Az eszmény is, kinek hű Vonásit véste rá! Vége a szerelemnek, S nem kelti föl dalod, Csak az örök emlékben Ránk szálló bánatot! Bartók Lajos: Az alispán tragédiája. (Történeti elbeszélés.) P. Szathmáry Károlytól. (Folytatás.) A leves a gazdasszonyok első büszkesége, kitűnő fekete leves volt pirított borsótésztával, mely után mindenki megnyalta a száját, de már a húsnál a vicispánné bocsánatot kért körülötte ülő vendégeitől, hogy ő nem tudja hogy, hogy nem, de épen ma, e nevezetes napra olyan sovány és borzasztó rossz húst hoztak a mészárszékből, hogy alig lehetett belőle egy kis »sóba főt«-nek valót venni, pecsenyéről pedig szó sem lehetett, azt kénytelen volt az ügyes házi asszony sertés-aprólékkal és apró marhákkal pótolni. A főispán úr arca e mentségre, melyet azonban a házi sír még nem hallhatott, úgy neki gömbölyödött, mint a teli holdvilágé; meg is felelt reá kellő udvariassággal rögtön. — Ezen a dolgon én csak örvendek, tekintetes asszony: a hús megrendelése és kiszolgáltatása ilyen nagy alkalmakkor úgyis a férfiakon fordul meg és ezáltal a háziasszony teljesen ki van mentve. A mi pedig engemet illet, ez reám nézve csak egy nagy elégtétel, mert a tekintetes vicispán úr a tegnapi napon engemet épen a hús rosszaságáért gúnyolt ki és dicsekedve ígérte mára a tegnapi rossz hús kárpótlását. — No, azt ugyan rosszkor tette! — mondja mosolyogva a szép asszony, nem is sejtve, milyen veszedelmes ármánykodások rejlenek a húskérdés színfala mögött. A tréfakedvelő főispán azonban nem tagadhatta meg önmagától azt az elégtételt, hogy a tréfát saját előnyére föl ne használja és felállva, poharat ne köszöntsön a ház kedves és gondos úrasszonyára, miközben kiemelvén annak vendégszerető érdemeit, felköszöntését e szavakkal fejezte be: — Mindnyájan részesülünk a tekintetes asszony kegyes gondosságában és már csak az, mi az asztalra felrakva van, mindnyájunkat biztosít, hogy bőkezű vendégszeretetéből olyan jól fogunk lakozni, mint akár a kánai menyegző vendégei, de amiért én magam leginkább lekötelezve vagyok, az a mi kedves háziasszonyunk igazi emberszerető figyelmessége, melyet irántam mint tegnapi házigazda iránt tanúsít. Ő ugyanis meghallván, hogy tegnap az én szegény asztalom rosszul volt ellátva marhahús dolgában , csupa figyelmességből valahonnan hogy, hogy nem, még rosszabb húsra tett szert, miért is én kétszeres háladatosságra érzem magam kötelezettnek. Azért nemcsak a nyújtott és nyújtandó jókért, de azért az egyetlen rosszért is, mely által nekem nyújtott gyöngéd elégtételt, kívánom, hogy a vármegye büszkeségére és családja örömére még hosszasan és boldogul éljen! No hiszen volt erre riadalom, vivátozás, pohárkocintás , de még ennél is nagyobb volt a nevetség, mely a rossz hús miatt indult meg, igen sok éleléssel és a valóban rossz sovány mócsingoknak és csontoknak fölmutatásával, melyeket sorban vittek el tányérokon a vendégek, már tudniillik azok, akik ezt tenni merték — a hatalmas vicispán elé. Kállay István kénytelen volt mindezekhez jó képet vágni, bár mindjárt a főispán pohárköszöntője alkalmával boszosan szalasztotta ki a száján: ne várj csak te nyalka mészáros legény! mert ezért fűbe harapsz. De azután csak nevetnie kellett, mint türelmes házigazdának, a rossz tréfákra és belső dühöngését csak azzal fejezte ki, hogy bajusza, szakálla szélét rágcsálta. Igyekeztek azután úgy a főispán, mint a megye egyik-másik oszlopos hivatalnoka a hatalmas vicispán haragját lecsillapítani, mint a régi vidám asztaloknál lenni szokott, kivált az asszonyok és gyermekek visszavonulása után egymást érték a ropogós kacajt előidéző adomák, de Kállay István nem az a természetű ember volt, aki hiúságának megsértését könnyen elfelejtse ; nála ugyancsak igaz volt a latin közpéldabeszéd, hogy »manet alta menta repostum« (szenvedély percében kapott seb megmarad); elég jó arcokat csinált ő a tréfákhoz; maga is mondott eleget, de akik ismerték és ott látták azt a vörös foltocskát homlokán, mely erős belső felindulását szokta jelezni, azok tudták, hogy a dolognak még nincs vége és hogy a kevély ur azon, kit bosszúja tárgyául kiválaszt, le is fogja szenvedélye vérét hűteni. A nyalka mészároslegény. A vendégek eltávoztak, a nap is lenyugodott már a »Púpos« hegy háta mögé és az a kellemetes esti szürkület állott be, mely a tavaszi estéket szokta befejezni. Réner Józsi behúzta mészárszékének kihajló tábláját, reávetette a nagy lakatot az ajtóra és épen haza készült menni, midőn egyszerre csak oda toppan eléje egy termetes vármegyei hajdú, ki a nélkül, hogy »jó estét« mondana, keményen odaszól hozzá: — Épen jó, hogy találom magát, legalább nem kell lemennem az Alszegre, jöjjön velem, mert a tekintetes vicispán úr hivatja. A daliás legény, ki már fehér kötényét levetette és testhez álló ezüstpitykés dolmányát öltötte fel; árvalányhajjal ékesített és széles szalagba szegett kalapjával úgy állt ott a hajdúval szemben mint valami művészien készített szobor, csak a parancsszóra futott át rajta valami, ami villámszerű ütéshez hasonlított, de azután összeszedte magát és oly kevélyen ment ott a hajdú előtt végig a nagy utcán, mintha ő lenne a vicispán, nem az, aki elé kisé Delavigne Kázmér. (Legouvé Ernő emlékirataiból.) Delavigne a Hauteville utca nagyon egyszerű termében fogadott; rövid fekete kabátot és fekete nadrágot viselt, fehér harisnyával és szövött cipőkkel. Ablaka nyitva volt és a nap ragyogó sugarai behatoltak. Elébem jött, kezet fogott velem és a behatoló világosságra mutatva, igy szólt: — E gyönyörű idő kedvez a költészetnek, — pompásan cseveghetünk! Egy-két értelmetlen szót mormogtam, szivem hevesen vert, elfojtotta a hangot torkomon. Nemcsek zavarom hatott rám, hanem a nagy meglepetés is, elsőben is alacsony termete lepett meg, hogy ne, midőn én azt hittem, hogy a költő szükségképen magas termetű is; azután meglepett fiatal kinézése és arckifejezése. Semmi szakálla sem volt és ajkán kedves, de gyermekes mosoly ült; arcának alsó része nagyon vékony volt, mig a többi, a felső része valóban méltóságos; nagy és magas homloka, szikrázó szemei fenkölt lelkét hirdették. Zavaromat észrevéve, igy szólított meg: — Olvastam verseit és sok jó tulajdonságot vettem bennök észre; de mielőtt ezekről beszélnénk, engedjen meg egy prózai kérdést. Ván valamije, a miből megélhet ? — Gyámom biztosított, hogyha nem is lesz nagy vagyonom, de legalább lesz annyim, a miből nyugodtan megélhetek. — Most már tehát térjünk verseire. De észrevéve megdöbbenésemet, igy folytatá nevetve : — Látom, hogy kérdésem zavarba hozta; megmagyarázom, hogy miért tettem fel e kérdést. Verseiben sok könnyedséget, természeti adományt vettem észre; eredeti kifejezései szerencsés forrásra mutat- nak; de még a tehetség, mely egy egész pályán utat tud törni magának, mindezektől nagyon messze van. Már pedig világos hivatás, elvitazhatatlan felsőbbség hiányában mindig arra intem a fiatal embereket, hogy ne tartsák a költészetet megélhetési pályának. Tersirás nélkül könnyen megélhetünk, de ha már a verselésre adjuk magunkat, ne akarjunk mindjárt abból megélni. Miután azonban most már ön felől nyugodt vagyok és lelkiismeretemet semmi sem nyugtalanítja : olvassuk el közösen három költeményét. Az olvasás egy félórát vett igénybe. E félórai társalgásból többet tanultam, mint az összes rhetorikai könyvekből. Ez valódi élő bírálat volt. Ujjal mutatott rá hibáimra, megjelölte gyengeségeimet, de egyszersmind előnyös oldalaimat is megvilágosította előttem. Az olvasás végeztével így szólt hozzám: — Kedves fiam, minden vasárnap reggel itthon vagyok. Látogasson meg, ahányszor kedve tartja. Hozza el magával, amit irt, vagy ne hozzon semmit, tetszésére bízom. Ha hoz valamit, együtt el fogjuk olvasni és utánunk néha az én verseimet is, így legalább alkalma lesz önnek bírálatomat — a magam rovására érvényesíteni — tette hozzá nevetve. Tehát megegyeztünk, a viszontlátásig. Meghatva és okulva távoztam. Szívemnek és képzelmemnek egyformán része volt mind a kettőben. Delavigne Kázmér kézirata kézről-kézre járt a lyceumban, látogatásom részletei a közbeszéd tárgyai lettek; ennyi őszinteség, oly nagy gyöngéd gondoskodással párosulva, társaimat is épen annyira meghatotta, mint engem. Néhány hét múlva egy nagy ódát vittem hozzá: ez volt a címe: a Genie és a cím alá ezt írtam: Delavigne Kázmérnak. Midőn a papírt kibontotta és az ajánlást meglátta, igy szólt: — Oh! Oh! milyen nagy hiba, mindjárt az elején. — Minő hiba ? — Az ajánlás. Kedves gyermekem, őszinteségében nem kételkedem: meg vagyok győződve, hogy teljes jó hittel írta meg a Génié mellé az én nevemet; de mindez csak azt bizonyítja, — folytatá kedélyesen, — hogy ön még járatlan az effélékben. Gondolkodjék csak! A lángelme! Amit csak Corneillra, Racinera, Sophoklesre, Shakespeare-ra szoktunk alkalmazni ! De még ez az ajánlat nagy tapintatlanság is, mely teljes szigoromat kihívja. Olvassa fel ön maga! Az egész felolvasás alatt sem nem helyeselt, sem nem gáncsolt semmit. Midőn elvégeztem, egy percig hallgatott, azután így szólt: — Baj, nagy baj! Az ön ódája egyáltalában semmit sem ér. Hacsak szerkezete volna fogyatékos, szót sem tennék érte, mert az efféle írói gyengeségek gyakran nyilvánulnak a fiatalkorban. Nagyobb baj az és emiatt már komolyan aggódom, hogy maga az alapeszme is ellapul, elposványosodik benne. Eddigi verse után ítélve többet vártam volna öntől. Elhiszi-e nekem, hogy ön most válság küszöbén van és csakis egy hősi elhatározás mentheti meg. Egy évig ne írjon egyetlenegy verset sem. Ne bajlódjék a formával, hagyja későbbre azt és alapvető tanulmányokkal foglalkozzék helyette. Kísértse meg lelkét minél jobban megedzeni, tanuljon mentől többet! Ismerkedjék meg a külföldi irodalmak remekműveivel. Nem elég, hogy könyv nélkül tudja Corneillet, Racinet, Moliére-t, Sophoklest és Shakespeare-t is meg kell tanulnia.