Fővárosi Lapok 1886. december (332-361. szám)
1886-12-03 / 334. szám
Péntek, 1886. december 3. 334. szám Huszonharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere I. az. I. emelet. Előfizetési díj: MUm....................................8 frt ■agjedévre....................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Porban. Fölemelkedném én a porból, Hová lesújtott végzetem, Nem mondanék le mindörökre , Csak ne volnék úgy elgyötörve, Munkára, tettre képtelen. Igaz, hogy gyáva a lemondás, A csüggedés oly céltalan, S oly nevetséges vergődésem : De hátha mégsem bírom, mégsem, Uj tettre rázni föl magam. Soká birkóztam a nyomorral, Mellőzést tűrtem eleget, A nagy világgal szembe szálltam, Egyedül voltam a vad árban S az elzúgott fejem felett.......... Most ismét síkra kéne szállnom, De mondd, barátom, óh mit ér, Ha zászlót haldokolva bontok ? Inkább itt maradok, lemondok, Hadd jusson másnak a babér. Az eszme, melyért lelkesültem, Fog nélkülem is élni még, Majd támad egykor én helyettem, Ki újabb harctól el nem retten , erősebb lesz, mint én valók! Palágyi Lajos: Egy szegény ember története. (Naplótöredékek.) Irta Vértesi Gyula. I. Körülbelül fél éve lakom már ebben a kis hónapos szobában, s egész a mai napig semmi egyéb nevezetességet nem találtam rajta, minthogy a fala átkozottul nedves, a padlót itt, ott derekasan összerágták az egerek, s az ablakot sohasem lehet jól betenni, mert az ablakfák meg vannak ereszkedve, s a hideg szél néha napján csak úgy süvölt rajta befelé. Itt is hagytam volna már régóta ezt a lakást, ha nem laknám olyan olcsón benne. Valószínűleg még eddig minden lakója hamar itt hagyta, s ezért szállította le a háziúr a lakás árát. No én nem hagyom itt. A szegény ember nem igen válogathat a lakásokban. Örüljön, ha valahol meghúzhatja magát. S mikor úgy a szél irgalmatlan nótákat kezd a fülembe süvíteni az ablaknyílásokon át, úgyhogy még a takaró alatt is dideregni kezdek, azzal a gondolattal nyugtatom meg magam, hogy vannak olyanok is, akik ezt az időt az utcasarkokon töltik. Az elmondottakon kívül bizony semmi egyéb nevezetességet nem találtam én a szobámon, s ma ugyancsak elcsudálkoztam, mikor a klinikán az egyik kollegám azt kezdte elbeszélni, hogy nem adná sokért, ha ott lakhatnék, ahol én. — Miért ? — kérdem én meglepetve. — No kópé, ne is tagadd, tudod te jól, hogy miért. Hát a kis Margitért. — Ki az a Margit ? No hiszen erre tört csak ki az egetverő kacaj. Egy kicsit furcsa ellentét volt, a boncasztalokra kiterített holttestek, szétfűrészelt végtagok mellett látni azt a sok nevető ifjú arcot. De hát hogy is ne lett volna előttük nevetséges, hogy én már egy fél éve lakjam a szép Margit szomszédságában, s ne is ismerjem őt. Jó uraim, hát önök azt hiszik, hogy nekem nincs egyéb dolgom, mint lányok után futkosni ? Ki járna akkor el helyettem megtartani napjában azt a négy kondíciót ? Ki dolgoznék akkor helyettem az állattani múzeumban ? Ki másolgatná akkor helyettem az anatómiai ábrákat? Szegény embernek az idő is pénz. S ezt az apró pénzt nagy bankóra kell beváltani, hogy ez az én kis buksi öcsém ne éhezzen, ne nyomorogjon, de tisztességesen eljárhasson az iskolába. S hogy az a szegény özvegy asszony ott lenni abban a kis alföldi faluban, ínséget ne lásson. Lelkem jó édes anyám! Te ne tudd meg sohasem, hogy fiadnak milyen nehéz az élet. Csak olvasd szorgalmasan, azokat a boldog megelégedésről beszélő leveleket, — mintha látnám, hogy pereg végig a könny ráncos arcodon, mikor leveleimet olvasod. Fiad boldogságán hullatsz örömkönnyeket ! S a szomszédoknak dicsekedve beszéled el milyen nagy úr lett fiad. Gazdag, boldog! Az bizony. Fáradt szemeim le-lecsukódnak, alig bírok tovább írni. A kis Géza nyugodtan alszik már. Szegény, szegény gyermek, mi lenne te belőled , ha én leroskadnék a teher alatt... II. ........Ma láttam először Margit kisasszonyt. Véletlenül összetalálkoztunk a kapu alatt. Köszöntem neki, s ő szívesen fogadta. Nem sokat értek a női szépségek bírálatához, de hogy arca a legkedvesebb arcok egyike, az kétségtelen. Legkevésbbé sem az a merev klassikus szépség, az idomok s az arc plasztikai tökélyével, hanem egy magas, sugár növésű fiatal leány szelíd, nagy kék szemeihez olyan jól áll az a kibontva hordott, sűrű, tömött szőke haj. Csak az arca halovány egy kissé. Szegény leánynak, hogyne lenne, mikor néha éjfélig vagy éjfélutánig is varr. Még csuda, hogy csak az arca sápadt egy kicsit, az éjjelezés épen nem való egy olyan fiatal leánynak, mint ő. A folytonos varrás úgy is ártalmas a szervezetre. A lámpafény meg a szemeket rontja. Pedig kár azokat a szép szemeket rontani! De hát tulajdonképen mi közöm is van nekem az ő szép szemeihez ? Vegyük csak elő a másolandó anatómiai ábrákat ! Tessék, a körzőt megint elhányta az a kis haszontalan. De hova tehette ? Fel nem költhetem, hiszen olyan jóízűen alszik. A kis semmiházi, mindenemet elhányja. A múltkor is a csigolyacsontokat elvitte az iskolába, játszani velük. ------------------- Ipolyi Arnold. 1823—1886. (n.) A magyar katholikus egyház s vele a magyar tudomány, művészet gyászos napra virradt tegnap . Ipolyi Arnold nagyváradi püspök tegnap délben meghalt. Oly váratlanul érkezett, oly lesujtólag hatott a hír, hogy eleinte hinni sem akarták. Hiszen alig pár hónapja, hogy közöröm nyilvánításai közt elfoglalta a legkiválóbb egyháznagyi székek egyikét és alig egy-két hete, hogy napvilágot látott egyik nagy értékű műve, a magyar szent korona leirása. Buzgó főpásztori, tudományos, műpártoló tevékenységéről jött gyakori hír székvárosából. És tegnap minden előkészítés nélkül megjött a Hiob-posta: Ipolyi Arnold nincs többé! A gyászlobogók, melyek az akadémia palotáján s más közintézeteken jelzik a szomorú veszteséget, csak ritkán hirdetnek őszintébb, mélyebb gyászt, mint a minőt az egyház a magyar tudományos és művészi világ és vele az egész miveit magyar közönség Ipolyi Arnold elhunyta fölött érez. Legjobbjaink egyike volt ő, egyházának dísze, a magyarságnak és a magyar mivelődésnek egyik legérdemesebb munkája. Ipolyi-Stummer Arnold 1823. október 20-án a hontmegyei Ipoly-Kesziben született, hol atyja, Stummer Ferenc főszolgabíró, közbecsüléstől környezve működött. Első nevelését anyja, szül. Szmrecsányi Arzénia vezette s korán belecsepegtette a fogékony gyermek lelkébe a haza és az irodalom szeretetét. A szülők katonának szánták, de ő, amint ifjúvá növekedett, mindinkább komoly tanulmányokba merült, vallásos érzülete mindinkább vonzotta a pályára, melyen oly kiváló tevékenységet volt hivatva kifejteni. Pappá lett. Mikép futotta meg e pályát, azt alig pár hóval ezelőtt irtuk meg, ünnepi öröm alkalmából, midőn Ipolyi Arnold a nagyváradi püspöki széket foglalta el. Sajnos, hogy nem bizonyult valónak akkor kifejezett hitünk, mely azt mondatta velünk : »nincs még itt az ő fényes és hasznos munkásságának végpontja;« hogy ily rövid idő múltával ismételnünk kell, ha csak főbb adataiban, e jól leélt élet történetét. A nagyszombati líceumban és a bécsi Pázmaneumban kezdte meg Ipolyi — ki maga választá magának a magyaros nevet, — papi pályáját. 1847-ben szentelték föl s kezdetben Stomfán a gróf Pálffy családnál működött mint nevelő, aztán Zohoron lett lelkész, majd a török-szent-miklósi jobb plébániát kapta meg 1860-ban. 1863-ban egri kanonokká, 1867-ben a pesti központi papnevelő-intézet igazgatójává lett, 1872-ben pedig besztercebányai s végre a múlt nyáron nagyváradi püspökké. Gyorsabban, mint a hierarchia rangfokozatán, emelkedett ezalatt Ipolyi Arnold a tudomány, irodalom világában jeleseink első soraiba. Már mint ifjú nagy kedvvel folytatott történelmi, művészeti tanulmányokat és irt értekezéseket a »vallás és művészet«-ről és »a magyarok ősvallásáról«. Ez utóbbi tárgy különösen megragadta lelkét s ismeretes, hogy első nagyobb műve a »Magyar mythologia« volt, melyet 1854-ben adott ki s mely nevét egyszerre ismertté tette s megszerezte részére 1858-ban a Marczibányi-jutalmat és az akadémiai tagságot. E művének lényege fölött később maga is más, kritikailag tisztultabb meggyőződésre jutott, de mai nap is nagy értékű e könyv, mint fáradhatatlan gyűjtés, tanulmány terméke, nagy adatkincstár, melyben sokan fognak még búvárkodni. Az alkotmányos élet helyreállítása óta fejtette ki Ipolyi Arnold legfőbb munkásságát, mégpedig sokfelé ágazó munkásságát. És minden téren egy volt a vezéreszméje: a magyarság és a magyar kultúra fejlesztése. Mint egyházi férfiú, mint törvényhozó a főrendi házban, mint történetíró, műrégész, műíró s a képzőművészetek lelkes fejlesztője mindig csak ez irányban buzgólkodott. Elnöke volt több évig a jelesen működő Szent István-társulatnak, majd nehéz örökséget vett át: a hírhedt Mojzses után a besztercebányai püspökséget. És tizennégy év alatt megtisztította egyházmegyéjét a pánszláv dudvától, hazafias papságot hagyott maga után, midőn távozott. A főrendi ház vitáiban gyakran vett részt s ha, mint természetes, védte is egyháza érdekeit, nem tartozott ama főpapok közé, kiket a közvéleménynyel mereven szembeállók gyanánt emlegetnek. A tér, melyen Ipolyi Arnold egyházi teendői után legnagyobb kedvvel és sikerrel munkálkodott, a történettudomány és a képzőművészet fejlesztése volt. Egyik megalapítója volt a történelmi társulatnak, mely most elnökét veszté benne. De nemcsak elnöke, hanem buzgó munkása is volt s az évek folyamán számos becses tanulmányt irt, beszédei pedig, melyekkel a társulat nagygyűléseit megnyitotta, mintaszerűek voltak. Vezette az akadémia történelmi bizottságának munkálkodását is, aminthogy az akadémiának egyik legtevékenyebb tagja maradt mindvégig. De a történészeknél talán még nagyobb hálával tartoznak iránta képzőművészeink. Ipolyi Arnold nemcsak szerette a művészetet s mint finom ízlésű, alapos képzettségű műító nemcsak értékes munkákat adott ki e szakban, hanem mint a képzőművészeti társulat elnöke éveken át a legnemesebb agitációt fejtette ki, hogy a magyar közönség érdeklődését fölkeltse ; díjakat tűzött ki, buzdított s ha ma már tiszteletet igénylő színvonalon áll a magyar képzőművészet, annak érdeméből nem kis rész jut Ipolyi Arnoldnak. Legutolsó műve mintegy összekapcsolása a történettudománynak és a képzőművészetnek, a magyar koronázási jelvények művészi rajzaihoz írta meg a maradandó becsű szöveget. A közszeretet nyilvánulásai közt költözött át ez év július havában a gazdag történelmi múltú s bár