Fővárosi Lapok 1886. december (332-361. szám)

1886-12-03 / 334. szám

Péntek, 1886. december 3. 334. szám Huszonharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere I. az. I. emelet. Előfizetési díj: MUm....................................8 frt ■agjedévre....................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Porban. Fölemelkedném én a porból, Hová lesújtott végzetem, Nem mondanék le mindörökre , Csak ne volnék úgy elgyötörve, Munkára, tettre képtelen. Igaz, hogy gyáva a lemondás, A csüggedés oly céltalan, S oly nevetséges vergődé­sem : De hátha mégsem bírom, mégsem, Uj tettre rázni föl magam. Soká birkóztam a nyomorral, Mellőzést tűrtem eleget, A nagy világgal szembe szálltam, Egyedül voltam a vad árban S az elzúgott fejem felett.......... Most ismét síkra kéne szállnom, De mondd, barátom, óh mit ér, Ha zászlót haldokolva bontok ? Inkább itt maradok, lemondok, Hadd jusson másnak a babér. Az eszme, melyért lelkesültem, Fog nélkülem is élni még, Majd támad egykor én helyettem, Ki újabb harctól el nem retten , erősebb lesz, mint én valók! Palágyi Lajos: Egy szegény ember története. (Naplótöredékek.) Irta Vértesi Gyula. I. Körülbelül fél éve lakom már ebben a kis hóna­pos szobában, s egész a mai napig semmi egyéb ne­vezetességet nem találtam rajta, minthogy a fala át­kozottul nedves, a padlót itt, ott derekasan összerág­ták az egerek, s az ablakot sohasem lehet jól betenni, mert az ablakfák meg vannak ereszkedve, s a hideg szél néha napján csak úgy süvölt rajta befelé. Itt is hagytam volna már régóta ezt a lakást, ha nem laknám olyan olcsón benne. Valószínűleg még eddig minden lakója hamar itt hagyta, s ezért szállí­totta le a háziúr a lakás árát. No én nem hagyom itt. A szegény ember nem igen válogathat a laká­sokban. Örüljön, ha valahol meghúzhatja magát. S mikor úgy a szél irgalmatlan nótákat kezd a fülembe süvíteni az ablaknyílásokon át, úgy­hogy még a takaró alatt is dideregni kezdek, azzal a gon­dolattal nyugtatom meg magam, hogy vannak olya­nok is, a­kik ezt az időt az utcasarkokon töltik. Az elmondottakon kívül bizony semmi egyéb nevezetességet nem találtam én a szobámon, s ma ugyancsak elcsudálkoztam, mikor a klinikán az egyik kollegám azt kezdte elbeszélni, hogy nem adná so­kért, ha ott lakhatnék, a­hol én. — Miért ? — kérdem én meglepetve. — No kópé, ne is tagadd, tudod te jól, hogy miért. Hát a kis Margitért. — Ki az a Margit ? No hiszen erre tört csak ki az egetverő kacaj. Egy kicsit furcsa ellentét volt, a boncasztalokra kiterített holttestek, szétfűrészelt végtagok mellett látni azt a sok nevető ifjú arcot. De hát hogy is ne lett volna előttük nevetsé­ges, hogy én már egy fél éve lakjam a szép Margit szomszédságában, s ne is ismerjem őt. Jó uraim, hát önök azt hiszik, hogy nekem nincs egyéb dolgom, mint lányok után futkosni ? Ki járna akkor el helyettem megtartani napjában azt a négy kondíciót ? Ki dolgoznék akkor helyettem az állattani múzeumban ? Ki másolgatná akkor helyet­tem az anatómiai ábrákat? Szegény embernek az idő is pénz. S ezt az apró pénzt nagy bankóra kell beváltani, hogy ez az én kis buksi öcsém ne éhezzen, ne nyomorogjon, de tisz­tességesen eljárhasson az iskolába. S hogy az a sze­gény özvegy asszony ott lenni abban a kis alföldi fa­luban, ínséget ne lásson. Lelkem jó édes anyám! Te ne tudd meg sohasem, hogy fiadnak milyen nehéz az élet. Csak olvasd szorgalmasan, azokat a boldog meg­elégedésről beszélő leveleket, — mintha látnám, hogy pereg végig a könny ráncos arcodon, mikor levelei­met olvasod. Fiad boldogságán hullatsz örömkönnye­ket ! S a szomszédoknak dicsekedve beszéled el milyen nagy úr lett fiad. Gazdag, boldog! Az bizony. Fáradt szemeim le-lecsukódnak, alig bírok to­vább írni. A kis Géza nyugodtan alszik már. Szegény, szegény gyermek, mi lenne te belőled , ha én leroskadnék a teher alatt... II. ........Ma láttam először Margit kisasszonyt. Véletlenül összetalálkoztunk a kapu alatt. Köszöntem neki, s ő szívesen fogadta. Nem sokat értek a női szépségek bírálatához, de hogy arca a legkedvesebb arcok egyike, az két­ségtelen. Legkevésbbé sem az a merev klassikus szépség, az idomok s az arc plasztikai tökélyével, hanem egy magas, sugár növésű fiatal leány szelíd, nagy kék sze­meihez olyan jól áll az a kibontva hordott, sűrű, tö­mött szőke haj. Csak az arca halovány egy kissé. Szegény leánynak, hogyne lenne, mikor néha éjfélig vagy éjfélutánig is varr. Még csuda, hogy csak az arca sápadt egy ki­­csit, az éjjelezés épen nem való egy olyan fiatal leány­nak, mint ő. A folytonos varrás úgy is ártalmas a szervezetre. A lámpafény meg a szemeket rontja. Pedig kár azokat a szép szemeket rontani! De hát tulajdonképen mi közöm is van nekem az ő szép szemeihez ? Vegyük csak elő a másolandó anatómiai áb­rákat ! Tessék, a körzőt megint elhányta az a kis ha­szontalan. De hova tehette ? Fel nem költhetem, hiszen olyan jóízűen alszik. A kis semmiházi, mindenemet elhányja. A múltkor is a csigolyacsontokat elvitte az iskolába, játszani velük. -------------------­ Ipolyi Arnold. 1823—1886. (n.) A magyar katholikus egyház s vele a ma­gyar tudomány, művészet gyászos napra virradt teg­nap . Ipolyi Arnold nagyváradi püspök tegnap délben meghalt. Oly váratlanul érkezett, oly lesujtólag hatott a hír, hogy eleinte hinni sem akarták. Hiszen alig pár hónapja, hogy közöröm nyilvánításai közt elfoglalta a legkiválóbb egyháznagyi székek egyikét és alig egy-két hete, hogy napvilágot látott egyik nagy ér­tékű műve, a magyar szent korona leirása. Buzgó fő­pásztori, tudományos, műpártoló tevékenységéről jött gyakori hír székvárosából. És tegnap minden előké­szítés nélkül megjött a Hiob-posta: Ipolyi Arnold nincs többé! A gyászlobogók, melyek az akadémia palotáján s más közintézeteken jelzik a szomorú veszteséget, csak ritkán hirdetnek őszintébb, mélyebb gyászt, mint a minőt az egyház a magyar tudományos és művészi világ és vele az egész miveit magyar közönség Ipolyi Arnold elhunyta fölött érez. Legjobbjaink egyike volt ő, egyházának dísze, a magyarságnak és a magyar mivelődésnek egyik legérdemesebb munkája. Ipolyi-Stummer Arnold 1823. október 20-án a hontmegyei Ipoly-Kesziben született, hol atyja, Stummer Ferenc főszolgabíró, közbecsüléstől kör­nyezve működött. Első nevelését anyja, szül. Szmre­­csányi Arzénia vezette s korán belecsepegtette a fo­gékony gyermek lelkébe a haza és az irodalom sze­­retetét. A szülők katonának szánták, de ő, a­mint ifjúvá növekedett, mindinkább komoly tanulmányokba merült, vallásos érzülete mindinkább vonzotta a pá­lyára, melyen oly kiváló tevékenységet volt hivatva kifejteni. Pappá lett. Mikép futotta meg e pályát, azt alig pár hóval ezelőtt irtuk meg, ünnepi öröm alkalmából, midőn Ipolyi Arnold a nagyváradi püspöki széket foglalta el. Sajnos, hogy nem bizonyult valónak akkor kifeje­zett hitünk, mely azt mondatta velünk : »nincs még itt az ő fényes és hasznos munkásságának vég­pontja;« hogy ily rövid idő múltával ismételnünk kell, ha csak főbb adataiban, e jól leélt élet történe­tét. A nagyszombati líceumban és a bécsi Pázma­­neumban kezdte meg Ipolyi — ki maga választá ma­gának a magyaros nevet, — papi pályáját. 1847-ben szentelték föl s kezdetben Stomfán a gróf Pálffy csa­ládnál működött mint nevelő, aztán Zohoron lett lel­kész, majd a török-szent-miklósi jobb plébániát kapta meg 1860-ban. 1863-ban egri kanonokká, 1867-ben a pesti központi papnevelő-intézet igazgatójává lett, 1872-ben pedig besztercebányai s végre a múlt nyá­ron nagyváradi püspökké. Gyorsabban, mint a hierarchia rangfokozatán, emelkedett ezalatt Ipolyi Arnold a tudomány, iroda­lom világában jeleseink első soraiba. Már mint ifjú nagy kedvvel folytatott történelmi, művészeti tanul­mányokat és irt értekezéseket a »vallás és művé­­szet«-ről és »a magyarok ősvallásáról«. Ez utóbbi tárgy különösen megragadta lelkét s ismeretes, hogy első nagyobb műve a »Magyar mythologia« volt, melyet 1854-ben adott ki s mely nevét egyszerre is­mertté tette s megszerezte részére 1858-ban a Mar­­czibányi-jutalmat és az akadémiai tagságot. E művé­nek lényege fölött később maga is más, kritikailag tisztultabb meggyőződésre jutott, de mai nap is nagy értékű e könyv, mint fáradhatatlan gyűjtés, tanul­mány terméke, nagy adatkincstár, melyben sokan fog­nak még búvárkodni. Az alkotmányos élet helyreállítása óta fejtette ki Ipolyi Arnold legfőbb munkásságát, még­pedig sokfelé ágazó munkásságát. És minden téren egy volt a vezéreszméje: a magyarság és a magyar kultúra fejlesztése. Mint egyházi férfiú, mint törvényhozó a főrendi házban, mint történetíró, műrégész, műíró s a képzőművészetek lelkes fejlesztője mindig csak ez irányban buzgólkodott. Elnöke volt több évig a jelesen működő Szent István-társulatnak, majd nehéz örök­séget vett át: a hírhedt Mojzses után a beszterce­bányai püspökséget. És tizennégy év alatt megtisztí­totta egyházmegyéjét a pánszláv dudvától, hazafias papságot hagyott maga után, midőn távozott. A fő­rendi ház vitáiban gyakran vett részt s ha, mint ter­mészetes, védte is egyháza érdekeit, nem tartozott ama főpapok közé, kiket a közvéleménynyel mereven szem­beállók gyanánt emlegetnek. A tér, melyen Ipolyi Arnold egyházi teendői után legnagyobb kedvvel és sikerrel munkálkodott, a történettudomány és a képzőművészet fejlesztése volt. Egyik megalapítója volt a történelmi társulat­nak, mely most elnökét veszté benne. De nemcsak elnöke, hanem buzgó munkása is volt s az évek folya­mán számos becses tanulmányt irt, beszédei pedig, melyekkel a társulat nagygyűléseit megnyitotta, min­taszerűek voltak. Vezette az akadémia történelmi bi­zottságának munkálkodását is, aminthogy az akadé­miának egyik legtevékenyebb tagja maradt mindvé­gig. De a történészeknél talán még nagyobb hálával tartoznak iránta képzőművészeink. Ipolyi Arnold nemcsak szerette a művészetet s mint finom ízlésű, alapos képzettségű műító nemcsak értékes munká­kat adott ki e szakban, hanem mint a képzőművészeti társulat elnöke éveken át a legnemesebb agitációt fejtette ki, hogy a magyar közönség érdeklődését föl­keltse ; díjakat tűzött ki, buzdított s ha ma már tisz­teletet igénylő színvonalon áll a magyar képzőművé­szet, annak érdeméből nem kis rész jut Ipolyi Arnold­­nak. Legutolsó műve mintegy összekapcsolása a tör­ténet­tudománynak és a képzőművészetnek, a magyar koronázási jelvények művészi rajzaihoz írta meg a maradandó becsű szöveget. A közszeretet nyilvánulásai közt költözött át ez év július havában a gazdag történelmi múltú s bár

Next