Fővárosi Lapok 1887. október (269-299. szám)

1887-10-10 / 278. szám

Hétfő, 1887. október 10 278. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre..........................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Epedő szívek. (Víg beszély a kisvilágból.) Irta Jauka Gusztáv. (Folytatás.) — Midőn oly tévésen értik meg fellengős lelkemet! Én végtelenül tudnék szeretni, ha szerel­memet kellőleg méltányolnák. — Istenem, miért nem téphetem föl keblemet, miért nem mutathatom meg szivemet nagysádnak; ha láthatná, oh ha láthatná ! — Én hiszek önnek nemes ifjú, s irigylem ama boldog lány jövőjét, kit ön szerelmére fog méltatni. — Te vagy az, Gunda, te vagy az. A­mint elő­ször megláttalak, kifejezhetetlen érzés dagasztó keb­lemet, szívem a szokottnál hevesebben lüktetett, fe­jem szédülni kezdett, s elkiáltám magamat: Gunda, vagy a halál! — Istenem de boldog vagyok! Örökre az öné! Csodálkozik az olvasó, de a provincián a viszo­nyok rohamosan köttetnek, s mégis el szoktak tartani nyolc-kilenc esztendeig. Szerencse, hogy én kivétel voltam. Én mindent meguntam a világon két nap alatt. — Most vagy soha! — ismétlem magamban kedves szólásmódomat, s karjaimat nyaka körül fon­tam. A nem szép, de előttem most angyali Gunda engedte. — Ön engemet álmossá tesz — szólt Gunda, s gyöngéden keblemre nehezedett. Erősen magamhoz szok­tam s hallhatólag éreztem szivecskéjét dobogni. — Milyen piros ajkai vannak önnek ! — jegyzé meg enyelegve, mire azokat segélyesen megcsípte. — Nemcsak pirosak, hanem forrók és édesek is. Összeforrtak ajkaink. Nehogy a szunnyadó vi­rágot fölköltsük kölcsönös csókcsattanásainkkal, a le­hető leguriasabb, csöndes, de tartós csókot váltottunk. — Egyetlenem, lelkem mindene, — kiáltott fel Gunda, a gyönyörben dús szünet után, melyet leírni lehetetlen. — Egyetlenem, örökre tied vagyok! Ez kissé hosszú idő, gondoltam megrettenve, azonban csakhamar megbarátkoztam az örökké­való­ság eszméjével is ; vannak percek, midőn az örökkéva­lóságot is elvállalnék, pedig az valamicskével több négy-öt hétnél, noha ennyi idő alatt is számtalanszor megunja a halandó nemcsak a házasságot, hanem a legérdekes, gyökeretlen viszonyt is. Nárcisz fenhangon álmodozott: Virágok ezre közt, te vagy a legszebb virág. Virágok virága, egy virágos virág. — Szegény Nárcisz, — sóhajtott Gunda, — ő bizonyára jobb sorsra érdemes. — Mondja inkább, szegény Gerő! Lássa Gun­­dácskám, ön annak a fiatal embernek is szerelmet es­küdött. Vérpirossá lett s lesüté szemeit. — Megsajnáltam őt is, — szólt fájdalmasan és rám borult. Ily helyzetben aludtunk el mind aketten. A kocsis kelte föl mindnyájukat Ebben, az udvaron. Nárcisz még akkor is aludt. Midőn fölébredt, könnyezett, igen érzékenyen búcsúzhatott el álmában ideál­jaitó­l. IV. Gabu Gábort egy hétig még a legjobb barátai sem láthatták. Annyit azonban a mészárszékbe járó szakácsné útján megtudott a közönség, hogy a kulcsári lakban a fiatal tevisasszony vette át a kormányt, még­pedig zsarnoki uralommal, annyira, hogy a különben indulatos természetű tevisúrj is vakon engedelmeskedik. A nyolcadik napon én valók a szerencsés, az uradalom egyik jelentős hivatalnokával, a kulcsárral, legelső találkozhatni, nem csak pofacsontjai állottak kisebb, mint az előtt, hanem hangja is annyira meg­változott, mintha gégecső-vészbe esett volna. Előre kell bocsánatom, hogy abban az időben már nagyon kezdettek suttogni valamit; azt, hogy Konkoly Ákost a béresek, a hetes és a kocsis vagy háromszor látták alkony leszálltával, a kulcsári udvar közelében lézengeni. Mende-monda, gondolta a civili­záltabb rész, a többiekre pedig keveset hajt valami­mire való ember. — Szerencsés jó napot kívánok nemzetes úr, bizony sohasem hittem volna, hogy olyan ember, ki Pesten volt jogász, így bele­bódul a szerelmeskedésbe. Egy egész hétig nem mutatni magát, annyit tesz, mit elevenen eltemetni magát, a­mi megbocsáthatlan hiba, főleg akkor, ha az ember maga a siráló. — Engedjen meg kedves öcsém, de nőtlen em­berrel nem szeretek ilyetén dolgokról vitatkozni. Könnyű hánykolódni, mig az ember mindennap há­romszor, négyszer esküszik s még sincsen felesége. Próbálja meg csak, s tegyen esküt az oltár előtt, vi­gyen haza olyan szeretetre méltó teremtést, miután (e szavaknál keserűen mosolygott) akkor tapasztalja majd, hogy mennyi boldogság van a házaséletben. (Még keserűbben mosolygott.) S mennyi méltánylatot, elismerést és tiszteletet érdemel a házas ember. (Most már annyira keserűen mosolygott, hogy nekem aka­ratlanul is egy köny lopódzott szemembe.) Nemde sir ön ? Nemde sajnálja, hogy még nőtlen ? Méltán búsla­kodik ön; még eddigelé azt sem tudja, mi a boldogság. Házasodjék meg, s fogadom az élő istenemre, gyak­rabban fogom önt az egyházban látni, hogy olyan áj­­tatosan fog imádkozi, mint szent Alojzius. — Jól tudom én azt, nemzetes uram. De az olyatén boldogság harminc-negyven éves korában is elég jókot jó az embernek. A nyugalom az idősebbek­nek való. Mi fiatal emberek könnyebben tűrjük a bajokat. Azután meg kellőleg meg sem tudnám becsül­ni azt a boldogságot, melyet a házasélet nyújt. A kulcsár nem felelt, csak egy nagyot sóhajtott. E sóhajból azonban világosan kitetszett, s egy heti bol­dogság is mily gyakran elég arra, hogy az ember még a boldogságot is megelégelje. — Ha megengedi, rövid időn teszem tisztele­temet. — Tegye azt édes öcsém. Nem rendkívül szere­ti a művelt társaságokat. Mindent el fogunk követni, hogy kedves öcsém kénye kedve szerint időzhessen nálunk. (Folyt. köv.) Kulturegyletek kongresszusa. A magyar közművelődési egyletek kongresszusa, mely oly rég óta foglalkoztatja a kövéleményt, tegnap délelőtt tíz órakor ült össze. Tanácskozásait bizonyára éber érdeklődéssel kíséri az egész ország, mert a­mi­ben ott megállapodnak, a magyar társadalom hazafias munkájának jövő irányát fogja megjelölni. A kon­gresszusnak nagy és fontos célja volna. Az, hogy a lokális társadalmak fölbuzdulását lehetőleg országos szervezetté fejleszszék, bizonyos kapcsot, egyöntetűsé­get hozva létre az egyes vidékek kultur-egyletei közt. Mint az előértekezlet egyik szónoka általános helyes­lés közt jelenti ki, a lényegre, a fő célra nézve úgy is egyetért minden magyar kultur-egylet, csupán azokat az esetleges differenciákat kell kijelölni s megegyezte­­tésekre törekedni, melyek egyes vidékek s egyletek speciális viszonyaiból erednek. Szóval, tájékozódás, impozáns nyilatkozattétel a kongresszus első célja. S egy ország színe előtt tenni meg a nyilatkozatot, a haza minden részeiből sok ki­tűnőség, a társadalom sok tekintélyes és befolyásos tagja jelent meg. A lipót­ utcai városháza tanácster­mében talán még soha sem ült együtt oly impozáns gyülekezet, mely annyi értelmi erőt, hazafi lelkesedést, befolyást és tekintélyt egyesített volna magában, mint a tegnapi. Az előértekezlet alkalmából közölt előkelősé­geken kívül ott voltak még a tegnapi gyűlésen : gróf Apponyi Albert, Ráth Károly főpolgármester, Bende Imre beszterce­bányai püspök, továbbá Vizsolyi Gusz­táv, Királyi Pál, Beksics Gusztáv, Madarász József, Jónás Ödön, Rohonczy Gedeon, Münnich Aurél, Helfz Ignác, Chorin Ferenc s még több országgyűlési kép­viselő, Földváry Mihály alispán, dr. Hamary Dániel honvéd-főtörzsorvos, Horváth Döme kúriai tanácsel­nök, Gromon Dezső államtitkár, a tanügy férfiai közül Klamarik János min. osztálytanácsos, dr. Lut­ter Nándor budapesti tankerületi főigazgató, Hofer Károly s Mayer József reáliskolai igazgatók, gróf Fes­tetich Benna tanfelügyelő s még sokan; annyian, hogy lehetetlen valamennyi megjelentet elősorolni. Az ülésen az első szó a népnevelés egyik tevé­keny tagjáé, Békey Imre tanfelügyelőé volt. Indítvá­nyára foglalta el a korelnöki széket Tóth Lőrinc kúriai tanácselnök, a­ki meleg szavakban fejezte ki örömét a kitüntetés fölött, mely őt koránál fogva érte s általános éljenzés közt megalakultnak nyilvánitá a kongresszust. Az elnökségre gróf Tisza Lajost, a má­sodelnökségre Gerlóczy Károlyt ajánlotta, a mit köz­­felkiáltással fogadtak el. Azután herceg Odescalchi Arthur vezetése alatt küldöttség ment az elnökökért. Jegyzőkké: dr. Buday József, dr. Kenedi Géza és Szabó Károly fővárosi tanácsjegyző választottak meg. Mire ez megtörtént, megérkeztek az elnökök is, kiket hosszas harsogó éljenzés fogadott. Gróf Tisza Lajos megköszönvén a kitüntető bizalmat, emelkedett szellemű, hazafias eszméktől áthatott megnyitó be­szédet mondott. Különösen nagy hatást tett a beszéd befejezése, mely idézte a király ő felségének Kolozsvárit mon­dott szavait. A kongresszusi tagok fölállottak s úgy éljenezték. Bartha Miklós indítványára el is határoz­ták, hogy az elnöki megnyitót teljtartalmúlag föl­veszik a jegyzőkönyvbe. Ezután Buday József felolvasta a kongresszus ügyrendjét, melyet az előértekezlet megvitatott s el­fogadott. Mire megtörtént a megbízó levelek bemuta­tása s aztán megindult az előadások s eszmecse­rék sora. Az első előadó a kongresszus másodelnöke, a szervezés körül nagy érdemeket szerzett Gerlóczy Károly alpolgármester volt. »A ha­zánkban létező magyar közművelődési egyletek műkö­déséről« adott összefoglaló képet.­Nagy fáradsággal sok adatot gyűjtött össze s vaskos füzetben is kinyo­matta. Dolgozatában harmincnégy egylet viszonyairól s történetéről ad számot, megemlítve azoknak nevét is, kik az egyletek körül kiváló érdemeket szereztek. Gróf Tisza Lajos indítványára a kongresszus­­ jegyzőkönyvi köszönetet szavazott Gerlóczynak elő­adásáért. Következett a napirend harmadik pontja. A ja­vaslat: »Miként lehetne a magyar nők hazafias tevé­kenységét a közművelődési egyletek számára nagyobb mértékben megnyerni és biztosítani.« Dr. Kenedi Géza volt az előadó. Emelkedett hangú beszédet mondott s kivált a karzaton ülő hölgyek tetszését nyerte meg. Visszaidézte emlékezetünkbe történel­münk nagy és vonzó női alakjait és amaz előkelő sze­repkört, a­melyet hazánk múltjának társas életében asszonyaink oly emlékezetes szeretetreméltósággal és a hazára nézve annyi haszonnal egykor betöltötték. Háládatlanság volna tőlünk — úgy­mond — azt állítani, hogy asszonyaink az újabbkori közművelődési mozgalomban eddigelé részt nem vettek. Ennek ellene szólana nemcsak ama, számos nőegyesület, a melyet az ország minden pontján gyöngéd női kezek tartanak fenn ; de ellene szólana ama jól betöltött kötelesség is, a­melyet hölgyeink a családi élet körén belül és a társaséletben is annyira művelt és annyira nemzeties irányban teljesítenek. Maguknak a közművelődési egye­sületi mozgalmaknak is hovatovább tényezőivé kezde­nek válni hölgyeink. Áll ez különösen az E. M. K. E.-re nézve. Mindezt azonban még korántsem tekinthetjük egy általános föllelkesedés messzeható eredményének. Kijelöli ezután a nők részére a munkakört a nemes mozgalomban. Óhajtanáénak véli mindenekelőtt, hogy a ma­gyar nők nagy számmal, tömegesen lépjenek be a közművelődési egyletek tagjai közé, ott aktív szerepet is vállaljanak. Óhajtandó, hogy kivált vegyesajkúak által lakott városokban a kultúregyletek külön női választmányokat alkossanak. Az értekező beszélt to­vábbá a szalonok szükségéről, érinti az estélyek, hang­versenyek, műkedvelő-előadások s kisebb helyi kiállí­tások rendezését, sat. S utoljára szólt a nő szerepéről a családban, »eme bűvös körben, mely minden nagy és szép gondolatnak legelső forrása.«

Next