Fővárosi Lapok 1888. július (181-211. szám)

1888-07-20 / 200. szám

Péntek, 1888. julius 20. 200. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre ...... 4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, fer­enciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A János-hegyen. Járjuk be az erdőt, jöjj velem a hegyre, Menjünk egyre följebb, hűs árnyat keresve. Eltűn a nagyváros, tűn pompája, fénye, Szemünk előtt sülyed folyton a mélységbe. Álmodozón, lágyan, szelíden susogva Fölöttünk a fáknak összeborul lombja, S ha feltűn az égnek felhőtelen kékje, Mintha a sok zöld fa belé volna vésve. Tarkálló virágok s ringó haraszt közül Illatozó fris fű itt-ott ki-kizöldül. Hallod a kakukot ? Viszhangzik szavára A távoli erdők mindenik kis ága. Amint közeledünk a hegynek ormára, Mintha a lelkünk is magasabbra szállna. — Mióta enyém vagy, óh érzem én egyre, Hogy miként most, szállok föl a magas hegyre. Szárnyat adsz te nékem, lengő könnyű szárnyat, Mely hullámzó gyönyört s édes megnyugvást ad. Elringat, elborít angyali jóságod És átröpülni készt az egész világot. Emeled a lelkem, viszed a magasba, Készted az ajkamat csengő boldog dalra, S a mikor az üdvtől túlárad a lelkem: Az örök szerelem szent himnuszát zengem. Béri Gyula. -------♦#.'*» - I­ze. (Elbeszélés.) Irta Abonyi Árpád. (Folytatás.) — Most beszélhet. Senki se hallja, csak én. — Nem titok, a­mit mondani akarok. Azok a mendemondák László halála után indultak rólam, s lassanként odáig hajtottak, hogy meggyűlöltem a várost. — Ne erről beszéljen! — szakította félbe tü­relmetlenül a leány. — Mit akar tudni ? — Ön nem őszinte, uram. Tud a gyanúról, me­lyet önről híresztelnek, tud arról, hogy im­én is gya­núval vagyok ön iránt, sia helyett, hogy igazolná magát, egészen lényegtelen dologról beszél. — Igazoljam magam,­ Olga ? Both Imre összevont szemöldökkel, hidegen, gőggel emelte föl fejét e szóra, s minden szava olyan súlyosan koppant, mint a kő. •— Isten lát engem! Még ő előtte sem szorul­tam igazolásra. •— S az az asszony ? — Mit tudom én! Azonban hallgasson meg. — Hallgatom, — felelte sebesen a leány. — Az emberek azt híresztelik, hogy László miattam gyűlölte meg az életet. Hogy én voltam ve­­télytársa , én voltam Claire-nek a szeretője. — Imre! — Bocsánat, — folytatta érdesen az ifjú, — ez az igazság. Ön vallomást kiván és igazolást. En­gedje meg, hogy a dolgokat valódi nevekön nevezzem. A vád tehát ez. Már most hallja meg azt is, a­mi egyedül igaz e szomorú történetben, melynek bátyám áldozatául esett. Igaz először az, hogy én e hölgyet csakugyam ismertem, s néhány hétig udvarnéi közé is tartoztam. — Tehát igaz. — Tökéletesen. Claire szép volt és okos. So­kan rajongtak körül, többek között László is. A­mint észrevettem, hogy Lászlót nemcsak a megszokott udvarlási hétköznapiság vonta e hölgy közelébe, ha­nem mélyebb indulat, igyekeztem lebeszélni őt és föl­tüntetni előtte mindama hátrányokat, melyeknek e vonzalommal előbb-utóbb bizonyosan ki fogja magát tenni. Nem hallgatott rám. Megkísértettem még egy­szer, még tízszer is azután, mindig hiába. Akkor föl­hagytam a sikertelen harccal, s egy látogatás után végkép visszavonultam.­­— Azt tette ? — Azt. — S oly könnyen tehette ? — Semmi sem kötött Claire-hez. — Épen semmi ? — Meg vagyok szokva hozzá, hogy szavaimnak hitelt adjanak, — felelte nyugodtan az ifjú. A leány könnyedén elpirult. — Hitelt adok. A­mi azután történt, az a vélelten gonosz akarata volt s a szerelemé. László szenvedélyesen szerette azt az asszonyt és szerencsétlen volt, mert vonzalma nem volt viszonozva. Lelkem mélyéből szán­tam, de nem segíthetek. Később észrevettem, hogy ő is gyanakszik reám. Lehet, hogy maga Claire inge­relte velem , játékból tán, vagy komolyan, mit tudom én! Elég az hozzá, hogy László gyanakodott s ezt nekem nyíltan a szemembe mondotta. Utóbb húgom is utánam lesett, atyám is, a többiek is. Eh! hát vad­állat voltam én, hogy minden ember reám vadásszon és megüldözzenek olyan gyanúsítással, melyre nem adtam okot soha! Both Imre hevesen előre csapott a kezével. — D­e hát persze, a világnak mindig kell vala­ki, a­kin kihegyezze a véréből fakadó rosszat; én vagy más, az mindegy, csak szive legyen, a­mit meg­mérgezni, és becsülete, a­mit bekenni lehessen. Hát én voltam a László gyilkosa! Természetesen! Hiszen én elég cudar farkas voltam mindig; én megmartam a testvérem szivét azelőtt is és pusztulását kíván­tam. Én fertelmes ember voltam, hazudtam, csaltam, tőrt kerítettem, csufolódtam, loptam, raboltam,öltem mint egy korz bandita, én, Both Imre, a gézengúz! — Miket mond Imre ? Az ifjú keserűen nevetett. Csupa haragos fel­hővel volt árnyas a tiszta arc, s fekete lánggal tele a két szilaj villámmal égő szempár. — Az igazat mondom — folytatta kitörő szen­vedéllyel , — nem érzi ? Csak rám kell nézni, s egy­ben kilátszik rólam a rossz. Szemembe ha néz valaki és arcomra ha tekint, vaknak kell lennie, ha nem nézi le azokból a lelkiismeretlen gazembert, a nemes­ségben, jellemben, szeretetben és lélekben nyomorék csavargót, a rongy embert, a cédát — ah! úgy van, úgy­ én megérdemeltem a gyanúsítást s méltán hor­dozom vállaimon a súlyos ítélet keresztjét, melyet Az egyenlőség. (Az újkorban.) Az újkor uralkodó eszméjeként hármat szokás közönségesen megjelölni: az egyenlőséget, szabadsá­got és testvériséget, melyeket noha együtt gyakrab­ban csak a nagy francia forradalom óta említenek, kétségtelenül már az újkor kezdetétől fogva dagaszt­ják az idők kebelét és vezetik a világ folyását. Valójában azonban az újkornak csak egy ural­kodó eszméje van : az egyenlőség, mert a másik kettő nem egyéb, mint ez egynek logikai folyománya. Ha mindnyájan egyenlők vagyunk, egyiknek sincs joga lealjasító korlátok közé szorítani a másikat. Ez a szabadság. Ha mindnyájan egyenlők vagyunk, mint­hogy emberek vagyunk, testvérek is vagyunk. Ez a testvériség. Innen az az eszme, mely létrehozta a vallási forradalmat, megváltoztatta a társadalmak alakját, új világot gyújtott a tudományok közé és a művészetek zászlaját új irányokban lobogtatta, az egyenlőség nagy eszméje volt. Mindenki ezért harcolt az újkorban, mellette vagy ellene. De bár ez eszme volt az evangéliumból az új századok evangéliuma, a küzdők a jelszót ezer­féleképen magyarázták. Az egyenlőséget némelyek csak bizonyos dol­gokra óhajtották volna kiterjeszteni, így például a nemesek egyenlők óhajtottak lenni a királyokkal, de nem a parvenik­kel. A paraszt egyenlő akart lenni az úrral, de nem a koldussal. Mások ellenben az eszmét végső következetességgel óhajtották volna megvalósítani, és ezek elvégre is magával az életadó természettel kezdtek halálharcot, a természettel, mely egyenlőtlenül osztva szét adományait, alapjában rontja meg az emberi egyenlőséget. A legtöbb író azt mondja, hogy a három közül a szabadság eszméje az, melyről legeltérőbbek az emberek közt a vélemények. Ez azonban korántsem felel meg a tényállásnak. A szabadságot illetőleg azért nem tudnak az írók megegyezésre jutni, mert különfélekép tartják egyenlőknek az embereket. Ha azt hiszem, hogy az egyik vér kékebb, mint a másik, az egyik embert jobb fából faragták, mint a másikat, akkor természetes, az arisztokráciának kiváltságokat adok, melyek míg a nemesség természetadta szabad­ságát kiterjesztik, szükségkép megszorítják a nem­nemesek szabadságait. Hasonlókép ha azt hiszem, hogy a vagyonos vagy tanult ember előkelőbb tényező a társadalomban, mint a vagyontalan vagy tanulat­lan, akkor megengedem, hogy az értelmiség csak egy évig katonáskodjék, a köznép ellenben három évig és szigorúbb kenyéren. A szabadság korlátozása vagy kiterjesztése tehát egészen az egyenlőség föl­fogásától függ és azon alapszik. Nemkülönben a testvériség értelmezése is. Vagy úgy fogjuk föl, hogy az egyik elsőszülött, ez kapja tehát a hitbizo­­mányt, a család különös tiszteletének és szeretetének tárgya, vagy azt mondjuk, hogy mind egyenrangú testvérek és közösen osztoznak az apai örökön. A történelem kétségtelenné teszi okoskodásunk helyes­ségét. A tizenhatodik században igy szóltak: csodá­latos, miért tartja magát a pápa különb embernek nálunknál! Feleletül mélyen megalázták a Péter szé­két és kiléptek a csalhatatlanság iskolájából. Aztán a főpapokhoz fordultak. Sok gőgös érsek, püspök, mért tartják ezek magukat jobb embereknek nálunk­nál ! Válaszal lerombolták a székesegyházakban a főpapi székeket és a püspököket Rómába küldötték. Most a közönséges papokra került a sor. Ha a pápa nem jobb ember, mint mi, — szóltak, — és pátriár­kák, érsekek és püspökök csak olyanok, mint mi, mi­ért legyen jobb a közönséges pap vagy a barát? A dolog egyszerű és világos. Minek a pap, ha elég a prédikátor. És az egyszerű tatárral már udvariatla­nabbal bántak el. Megborotválták fejeket és nyúzott bőrrel bocsátották útra hírvivőnek a római székhez. És ezzel teljes lett az egyenlőség a vallás dolgaiban. A tizenhetedik század befejezte a tizenhatodik mozgalmait és készült a tizennyolcadiknak nagy ese­ményeire. Ebben a században már így szóltak : ha a pápa, a püspök, a pap, a barát nem jobb ember, mint mi, miért legyen különb fából faragva a király, mikor az se nincs fölszentelve, se nem tudós, hozzá élvvadász és dölyfös. Ebben az okoskodásban osztozott a magas arisztokrácia is, mely szintén nem tudta megérteni, miért legyen különb a király, nálánál. Szövetkezett tehát a királyság ellen. De a parvenuk, tovább menve, azt mondták: ha a király, a­ki koronás fő, fölkent uralkodó, nincs más húsból és vérből, mint mi, mit akar ez a renyhe főnemesség. Él ezekkel a pöf­­feszkedő nagyurakkal, kik szívják a szegény nép vé­rét és használják igazságtalan kiváltságaikat. És jött a nagy forradalom és elsöpörte a ki­rályságot és vele együtt vérbe fojtotta a főnemesség kiváltságait. Ekkor, mily bámulatos következetesség a dol­gok menetében, Saint-Simon körülnézve az immáron tökéletesen egyforma hivatalos világon, azt kérdezte: miért jobb a gazdag a szegénynél?! Miért szülessék az egyik ember koldusnak, a másik Croesusnak ?! Meg kell szüntetni az örökösödési jogot, mely külö­nösen oka annak, hogy az emberek vagyoni viszonyai­kat tekintve, oly távol állanak egymástól. Proudhon a század közepén már tovább megy. Nemcsak az örökösödési jogot kell megszüntetni, hanem az egyén tulajdonjogát is, mert akkor gyöke­resen lehetetlenné lesz téve minden vagyonbeli egyen­lőtlenség. Ma Franciaországban és Angliában a nőt, jogait tekintve egyenlővé akarják tenni a férfival. Idáig jutottunk ma. Mi van még hátra ? A múlt biztos vezérfonallal szolgál a jövőre nézve. Az emberek közt különbséget lehet tenni, te­kintve őket, mint a vallási társaság tagjait. Ezt a különbséget lerontani igyekezett a tizenhatodik szám

Next