Fővárosi Lapok 1888. november (302-331. szám)

1888-11-08 / 309. szám

Csütörtök, 1888. novemb­er 8. 309. szám. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: •Adapeet, ferenciek­ tere I. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Miért.................... . . frt Henyedévrzi .............................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. .31 ■ Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A vörös keresztes asszony. (Beszély.) Irta Vadnai Károly. (Folytatás.) Hajnalhasadtakor érkezett meg az orvos s megvizsgálva a beteget, nagyon megdöbbent. Kérde­zősködött, hogy mi történhetett vele, hogy ily gyor­san bekövetkezett állapotában az egyedüli, a­mitől félt. A himlő agyára verődött. Agnes kényezve kérdezte: — Van-e remény? — Annak lenni kell mindig! — szólt komoran a tegnap még oly vidám ember. — De a fordulat kegyetlen. Járt föl s le a szobában s Ágnes aggódva nézte. Majd leült az Íróasztalhoz s elkezdett írni valami gyógyszert. De le sem irta végig, már széttépte. A másodikat is széttépte. Csak a harmadikra mondta: ez segíteni fog tán. Részvéttel nézte a láztól gyötört beteget, ki nem ismert már senkire s nem tudott szólni többé. Föl-föl akarta emelni fejét, de nem birta. Csak tör­delt szók hallatszottak nyöszörgéseiből. Ki lehetett azonban venni egy ízben, hogy valakit áld s vala­kit átkoz. — Kénytelenek vagyunk jeges borogatást alkal­mazni, — monda az orvos — mert még egy foknyi hőség , azzal vége van. Másfél órán át borogatta a lázas homlokot Agnes, de mire az orvosságot elhozták a harmadik faluból, az a veszendő test ott volt már a halál egyik kezében. Egy óra múlva pedig ott volt mind a kettő­ben. Kínos hörgéssel emelte föl még egyszer fejét, mereven nézte Ágnes arcát s lehunyva szemét, visz­­szahanyatlott — kiszenvedett. Ágnes megragadta vállait s ráhajolt szivére, mely nem dobogott többé. »Vége!« — sóhajtá mély bánattal s Lidit gyorsan küldte ki az orvosért, ki a hársfa alatt valamit írogatott jegyzetkönyvébe, maga pedig letérdelt az ágy végénél s imádkozott. Az orvos megnézte a halottat, elmondta a teen­dőket s aztán levelet irt a fővárosban levő asszony­nak, jelentve, hogy a beteg kínos tusa után meghalt s rendeljen számára érckoporsót s hozzon magával egy pár temetési szolgát a szükséges gyászkészletek­kel. A kocsis vágtatva vitte el a levelet s az orvos bemenvén a faluba, nagyon csendes lett a ház. A két nőcseléd lábujjh­egyen járt a szobában, mintha még most is nehéz beteg feküdt volna az ágyban, kit ál­mából halálos vétek volna fölébreszteni. Ágnes pedig a maga kis szobájában töprengett, hogy mit tegyen? Visszatérjen-e a kórházba, mert itt már elvégezte dolgát, a halotton nem segíthet, vagy megadja eltévelyedett, de bűnét megbánt fér­jének a végtisztességet, bevárva azt az asszonyt, ki egész családi életüket feldúlta? Habozott. De a dél felé visszatérő orvos azt mondta neki: — Asszonyom ! Ápolásra, melyet ön teljes buz­­gósággal végzett, nincs ugyan már szükség, de itt­­maradására szükség van. Cselédekre nem lehet hagyni a házat. Láttam, hogy ön, idegen létére is, mily részvevő szivet tanúsított. Úgy sirt, mintha sze­gény, kiszenvedt barátom önnek valakije lett volna. Legyen most a ház gondviselőnője addig, mig az öz­vegy hazatér. Ezzel a felelősséggel még tartozik. — Jól van, uram, itt maradok. Aztán az orvos jelenlétében elrakosgatott, el­zárt mindent, a kulcsokat magához vette, intézke­dett a halottas szoba elrendezéséről, a kiterítésről, s mikor mindent elvégzett, elővett egy könyvet ol­vasni s várta az­­ asszonyt. De az nem jött meg másnap délben sem a ko­csival. Csak két temetkezési szolga érkezett nagy érckoporsóval, szemfedővel, a gyászkárpitok kelméi­vel s nagy viaszgyertyákkal. — Hát az asszony ? — kérdé tőlük Ágnes. — Az majd bérkocsin jön utánunk, ha gyász­ruhája kész lesz,­­ felelte az egyik temetkezési szolga. — Lelkünkre kötötte, hogy a halottat még ma zárjuk le e koporsóba s azt, ha kell, ólmozzuk is le. — Tehát nem is akarja még egyszer meg­nézni? — kérdé Ágnes a megvetés száraz hangján. — Nem. A faluba fog szállni a jegyzőékhez s onnan jő a temetésre. Szegény halott! Milyen rideg szívért bírt egy­kor megválni két szerető szívtől. Mindennel, a mi az élet komoly javát képezi, szakított e szép lelketlen teremtésért, ki úgy jön majd a temetésére az utolsó percben, mint valami idegen. Ágnes keserűen mosolygott. Akkor is keserű, fagyos mosoly villant fel bánatos szemében, midőn a temetésre jövő gyászruhás asszonyt megpillantotta. A jegyző karjára támaszkodva jött s próbált zo­kogni. De száraz zokogás volt, a bánat könyei nél­kül. Midőn szétnézett azon a néhány emberen és fa­lusi asszonyon, kik a már kitett fényes érckoporsót környezték s megpillantá az orvost, oly nyájasan kö­­szönté, mintha csak egy szalonban találkozott volna vele. Majd oda állt a koporsóhoz, de nem nagyon kö­zel, s nézte rajta az immortelkoszorút, melyet ő kül­dött ki. Volt még a koporsón egy minden művészet nélkül kötött virág- és lombfüzér is, melyet Ágnes reggel szedett össze a kertben s szerényen tett a ko­porsó végére. Ő maga ott állt a cselédek előtt. Senki sem sejté a valódi özvegyet ebben a halovány képű, egyszerű asszonyban, ki erőlködött elfojtani, de nem birta, könyeit. »Mit vár ez itt?« — kérdé a jegyző, hátra szólva halkan nejéhez: —»bizonyosan azt hiszi, hogy jobban meg lesz jutalmazva, ha nagyokat pitye­­reg.« Az pedig, kit a halott özvegyének tekintettek ugyancsak nyomkodta finom csipkekendőjével mind a két szemét, de azok száraz források voltak, nem lábadtak könybe. Olykor szenvelgett rohamokkal bo­rúit a jegyzőné vállára, emlegetve kedves, feledhetet­len Sándorát; de belefáradt s csakhamar a saját gyászruháját nézegette, mely csakugyan igen jó sza­bású volt. Jól is illett deli termetére, fehér, hossza­­dad arcához. Majd a házr­a tekintve, a jövő jutott eszébe. Hogyan fog ő ezentúl egyedül lakni itten ? Talán el is fogja adni. Vagy bérbe adja addig, a­mig férjhez megy. Mert egyszer csak mégis férjhez megy s nem lesz mindig élő feleség férjének asszonya. Erről gondolkozott az utón is, mig nyitott hintón kisérte a koporsót ki a temetőbe, miközben A Jeruzssálem­-utcáiban. (Száműzöttségem emlékeiből.) A száműzöttség zord idejének elején történt, Párisban. Egyszer csak jelenti a kiszolgáló legé­nyem : — Egy rendőr van oda benn. Önt keresi. — Vezesse föl, — mondám. A rendőr feljött. Nyájas, vidám arcú elszászi öreg­ember volt, kin látszott, hogy boldog, mivel az államot szolgálhatja. — Uram ! meghívót hoztam a rendőrfőnöktől, — szólt, szemüvegét levéve, a­mi jelentékenyen meg­fiatalította. — Mutassa kérem. A meghívó így szólt: »Holnap tíz órakor tes­sék megjelenni a rendőrfőnök hivatalában.« Másnap pontosan megjelentem a Jeruzsálem­­utcában, hol rendőrségi palota feküdt, ha ugyan palo­tának lehet nevezni ily ócska, vakolatlan, barátság­talan épületet. Bizarr gondolat volt már az is, hogy a szent föld legszentebb városának nevét utca címül kölcsö­nözték el a modern Baby­lonba, még pedig oly helyre, mely nem is utca, hanem tömkeleg. A sötét palota, szűk sikátoraival és tekervé­­nyes zugaival, hasonlított valami régi pénzverő te­lephez, melynek rostélyai mögött mesés kincsek he­vernek s a roppant vaskapu csak akkor nyilik meg, ha valamely új szállitmány érkezik zárt kocsiban. Mennyi történeti emlék és mennyi titok tapad e rejtélyes épülethez! ?■'■■■ Soha se feledem el, mily kínos aggodalom fo­gott el az előszobában: várjon kiutasit-e Franciaor­­szág, mint már több hontalannal megtette ? vagy „me­nedékhelyet nyújt egy hontalan poéta számára, ? •. Egyszer csak hirtelen kinyílt a főajtó, és egy barna, széles vállú férfiú állt meg előttem, ki arcára­­nézve hasonlított Illik Napóleonhoz. Aki meg tudta cselekedni, sok ember szeretett akkor ő hozzá hasonlítani. — A francia kormány — szólt hozzám fordulva a főnök — megadja önnek a­­permis de sejourt, oly fel­tétel alatt, hogy politikai ügyekkel nem foglalkozik. Ekkor még fennállt a 49-diki köztársaság, de szél fútt már az új császárságnak, a­mit a főnök­e szavaiból is kiéreztem. Még egy pár kérdést intézett hozzám és könnyű fejhajtással eltűnt az akták halmaza közt. Hátam mögött alacsony mellékajtó nyílt meg s én azon egy sötét folyosóra léptem, melynek vége hossza nem volt. Alig vártam, hogy isten szabad ege alá jussak. A permis de sejoni kezemben volt. Mily kincs! Csak egy kis vörös papir, de egy kis nyugalom biz­tosítéka. Megvan engedve, hogy hazámat veszítve, szenvedhessek és nélkülözhessek e fényes, gazdag, vidám Párisban. De legalább a Damokles kardja el­tűnt a fejem felől. S nem kellett honfitársaimtól el­válnom. Ekkor érzem csak, milyen drága jog a mene­­déki jog, és hogy ez a legemberibb törvények egyike s áldott kincse az alkotmánynak. Boldog az a nemzet, mely nem is engedi soha elzáratni kapuját a szerencsétlenek, a politikai buj­dosók előtt. Szent volt hajdan is a menedék­jog a görögök­nél és rómaiaknál. A ki valamely templomba lépett, azt maguk az istenek vették oltalmukba. Eleintén Pallas, aztán Vesta temploma szolgált menedékhe­lyül az üldözötteknek, míg később minden szent haj­lék azilummá vált, hol nemcsak a magánboszú szűnt meg, hanem a törvény vasszigora is. A kereszténység első századaiban is gyakorol­ták e jogot az egyházak, a kolostorok, de később a Nemezis­ durva fegyverrel hatolt be mindenhová és lábbal taposta a menedék­jogot. Harmincnyolc évvel ezelőtt, a szabadsági moz­galmak leveretése után nagyon meg volt háborítva a menedék­jog, de a politikai bujdosók hajlékot talál­tak Amerika, Anglia és Svájc szabad földjén, a né­met szabad városokban, Belgiumban és legelőször is Törökországban a jó szultán kegyelméből. Magyarország ekkor kapta vissza az emberi­ségi kölcsönt, melyet ő oly szívesen adott lengyel, francia és német politikai bujdosóknak régibb viharok idejében. Magyarország vendégszerető föld volt min­dig a menekültek számára, mert a »regnum indepen­­dens« érzete még a rossz időkben is maradt oly erős, hogy a menedék­jogot nálunk egy kormány sem merte megsérteni. Czartom­sky, Voronyeczky, Bulharin csak olyan nyugodtan pihenhettek nálunk, mint a trónjá­tól megfosztott Karagyorgyevics szerb fejedelem. Ma­gyar hatóságok meg sem kérdezték, vájjon van-e út­­levelük. A lengyeleket keblére fogadta, a szerb exfeje­­delmet megtűrte. Az ötvenes években nem egy nagy hatalom kí­­sérte meg, hogy a menedékjogot itt-ott megnyirbál­hassa. Belgiumból és Svájcból is szerették volna ki­űzetni a menekülteket. De a közvélemény minden ily kívánatra felzúdúlt. Még a szorongatott Törökor­szággal sem boldogultak. Azóta a közvéleménynek nem kell felzúdúlni s a szép ősi jognak több hasznát is látják ma az el­űzött királyok és trónkövetelők, a népszabadság szám­­űzöttjei. De mikor én a Jeruzsálem­ utcában jártam, tel­jességgel nem valók még én sem biztos abban, hogy a francia köztársaság fővárosában megmaradhatok-e ? Kossuthot, midőn Angliába hajózott, nem is enged­ték francia földre lépni. Akkor volt csak nagy a mi szemünkben Anglia, mely lakomákat rendezett a bujdosó magyarok tiszteletére. Akkor dicsőítettük csak igazán Géniét, a szabadság er­ős földjét, mely

Next