Fővárosi Lapok 1889. november (300-329. szám)

1889-11-08 / 307. szám

Péntek, 1889. november 8. 307. szám. Huszonhatodik évfolyam, Szerkesztői iroda, Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet­ Előfizetési dij: Félévre................................8 frt Negyedévre...........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Te is feledsz. (Egy barátomnak.) Mint kőszobor, dermedten álltam, Fagy járta át a szivemet, S magány!, te újra felzokogtatsz Az engem ért balsors felett, Bensőm reszket, könnyem megindul: Engesztelő végáldozat, Egyetlen bű, legjobb barátom, Te is feledsz, barátodat! S az fáj nagyon eme csapásban, Hogy én még elviselhetem, Ez egy, mindannyival fölérő, Mit rám hozott a szerelem; Lelkem legszentebb bensejével Csupán ez érzés volt rokon, Ledőlt utolsó menedékem, Megkönnyezlek még sokszoron. De már magam előre látom Ama jövő napok alatt, Midőn a múltból itt szivemben E vérző seb vak folt maradt: Eltompulok a fájdalomban, S nem érezem , mi fájdalom, Kihalt búmból, miként kisértet, Csak úgy zokog fel majd dalom. És nem marad, mit elvigyek majd, Ha síron túl van még tovább, Melylyel majd ottan összekössem A lét itt megszakadt nyomát; Halottak közt, éjféli órán A legkoldusb koldus leszek, Midőn előre kell temetnem Mindazt, mi szép emlékezet. S elejtett könnyemen ha indulsz, Már nem találsz reám soha, — Hozzám többé nem is vezethet Ellágyulásom e nyoma; Közöttünk mindig itt marad már, S ha fogy, rövidebb lesz e tér: Mint hűs patak, szomjat növelve, Mely Tantalusz ajkáig ér. Tudd meg, hogy semmi nem jöhet már Pótolni veszteségemet, Minden nemesb hév, méla álom Kiég belőlem mind veled , Remény elhagy, hogy még reméljek, Megyek tovább, boldogtalan, S ezen a legsivárabb utón Egyedül érzem már magam ! Kisteleki Ede: A bűvös ital. (Tréfás szatíra.) Hilárius Pantaleon nagyon életrevaló tudós volt, valóságos bölcs, ki miután embertársait beható alapossággal hosszasan megfigyelte volt, imigyen okoskodott: »Az élet nem egyéb, mint váltakozó események lácolata, melyek majd kellemes, majd kellemetlen ér­zelmeket keltenek. Az érzelmeknek pedig természet­­szerű eredményei az öröm és a bánat. Az előbbi meg­nevettet, az utóbbi sírásra fakaszt. Ez érzelmek nyi­latkozatai képezik tehát az embernek szemlélhető világéletét. Már most alkalom adtán sírni vagy ne­vetni tudni olyan hatásos titok, melyre minden egyes embernek szert kell tennie, a­ki gazdagságra, hír­névre és dicsőségre vágyódik. Ámde vannak körülmények az ember életében, midőn az ő legnagyobb hajlandósága mellett sem képes nevetni, sem sírni, noha a derültség vagy busu­­lás nagy hasznára válnék. Megesett már s nem egy emberen, hogy legjobb barátjának rendkívüli nagy szerencséjének hallatára, sírva fakadt, míg viszont legkedvesebb híve koporsója mellett is nevetésben tört ki. Az ilyen kelletlenség számtalan bajnak volt már előidézője! Kérdem tehát, miért volna lehetetlen olyan szert találni ki, mely az embert kívánsága és szüksége szerint megnevetteti avagy megrnkatja. Egy ilyen szer kieszelése mindenesetre nagy hasznára vál­nék az emberiségnek.« Hilárius Pantaleon, az életrevaló tudós, a nagy bölcs, hosszú fejtörés után kitalálta — a­mint leg­alább hirdeté — ezt a csudás szert. Tíz éven keresz­tül törte fejét a probléma megfejtésén, éjjel-nappal okoskodott, eszelt kísérletezett a sok gereb és lombik mellett, így volt legalább megírva a lapokban, melyek sok mindent közlenek, többi közt az is, hogy egy új szer most mint ifjitja meg az öregeket. Hilarius Pantaleon meg volt győződve, hogy ki­eszelt bűvös italával nemcsak halhatatlanságot,hanem kellemes megélhetési módot is szerzett magának. Gondja is volt tehát rá, hogy találmányával mentül nagyobb lármát üssön. Szülővárosának összes falra­gasztóit maga köré gyűjté s nem maradt ház, kerítés és hirdetmények fölragasztására alkalmas egyéb hely, mely hiányát érezte volna ama beszédes, nagy betűs plakátoknak, melyek fennen hirdették, hogy Hilárius Pantaleon, a nagy és híres tudós, mennyire boldoggá tette a világot. A kirívó színű plakát imigy kiáltott az embe­rekre : »Egy lépést se tegyen tovább senki a Hilárius­­féle liqueur nélkül, mely kitűnő szer használata mel­lett nevethet vagy sirhat, azonképen, mint azt a szük­ségv­eszélyesség és a jó erkölcs megkívánja.« Utána volt olvasható a »Használati utasítás.« »A Hilarius «-féle liqueur két csöppje virágos derültséget kelt, négy cseppnyi már hahotára fakaszt fokozódólag a görcsös nevetésig. Hat csepp élvezete pedig sziporkázó élceket áraszt, szellemes bohókás tréfákat és rakoncátlan szójátékokat idéz elő. A meg­­rikatásra is hasonló eljárás követendő.« Utó­irat: »Lakodalmak, temetkezések, műked­velői előadások, nagy requiemek és nagyobb jour­­fixek alkalmára tetemes az árleengedés.« Hilárius Pantaleon, az életrevaló föltaláló, ép csodaszereit rendezgette, midőn Brigitta, az ő an­­gyaljósága felesége lépett a laboratóriumába. A jó asszony hervadt arcának minden barázdá­jába mélységes mély bánat fészkelte be magát. A vadászat örömei. (Őszi történet.) Nagyvárady Mirától. (Folytatás.) Mikor Oszkár gróf elkísérte szép kis feleségét a háló terembe, ez igy szólt: — A­ sport-ladyt tűrhetetlen teremtésnek talá­lom. Gyűlölöm a farizeusokat. — Kedves Margotte, magából az ellenszenv beszél. — A meggyőződés. Nevetséges, a­hogy játsza az erényhősnőt. Pedig fogadni merek, hogy holnap megérkezik Lulu. — Az természetes, mert őt is meghívtuk. — Meg? — S Lulun kívül még két más vendégünk is érkezik holnap, a szomszéd nagybirtokos, az előkelő gazdag gentry: Breznay Pál. — Az öreg Breznay bácsi ? Ah­it szívesen lá­tom. Eredeti kedélyes öreg úr. — Kérem Margotte, fogadja szívesen a leá­nyát is. — A leányát ? Nem ismerem. — Dehogy nem. A múlt nyáron találkoztunk vele Tátrafüreden. — Nem emlékszem. — Akkor a báró Fellegh Andor huszár főhad­nagy neje volt. — Ah, az a cocotte... és most. — Elváltak és atyjánál tartózkodik. — Ez el is maradhatott volna. Nem szíve­sen látok házamnál elvált asszonyokat. — Édes Margotte, kegyed túlpedáns, Viktória angol királynő, a legszigorúbb erkölcsbíró is elfo­gadja ma már udvaránál az elvált nőket, mert belátja, hogy gyakran a férj az oka. — Ah! mily jó védőügyvéd lett volna önből, — mondá Margotte, fölbigyesztve vérpiros ajkát és oda nyújtva férjének keskeny fehér kezét. — Jó éjt Oszkár! — Már elűz ? — Álmos vagyok. .. * Másnap Margotte nem valami rózsás kedvvel ébredt. Nagyon különös álma volt! Azt álmodta, hogy a sport-lady — mint Herodiasa Szent­ János fejét — ezüst tálcán az Oszkár gróf szivét hozta eléje s mi­előtt ő azt átvehette volna, a szép Katica hirtelen elkapta előle és mohó vágygyal mosolygott rá. E valóban furcsa álom bóditó hatása uralko­dott még idegein, midőn a társalgó terembe lépett, egyenként gyülekező vendégei fogadására. Az inas nagyságos breznói Breznay Pál urat és leányát jelenté. Margotte összerezzent.. . ab! kezet kell nyúj­tania annak, a­kit meggyűlölt, mielőtt megismerte volna (és joggal, mert hisz oly vakmerő volt, habár csak álmában, elkapta előle a férje szivét s az ilyen álmok rendesen jelentenek valamit!) Föltűnően hi­degen fogadta a belépő fiatal nőt, de ezt a fogadtatás a legcsekélyebben sem látszott feszélyezni. Könnye­dén, de bizonyos büszkeséggel bajta meg magát és csengő hangon szólt: — Vadászatra jöttem! — s mosolyogva tekin­tett a férfiakra. — Mert látogatást addig, mig — s e szóknál némi tartózkodással nézett a háziasz­­szonyra. — Minden esetre, — sietett felelni a gróf, neje helyett, mert ez hallgatott, — a mi kellemes kötelességünk lesz azt megkezdeni. — Várom! — Várhatod. — gondolta magában a grófné, de azért lehető szives hangsulylyal mondá: — Legközelebb. Szép lesz. A főúri hölgyek kissé kicsinylőleg húzogatták keskeny ajkaikat. — Hogyan szólítottad ? csak nem tegezted ? — kérdi fenhéjázón a sport-lady. — Ah, mily frivol operette-primadonnai külső, — sohajtá megbotránkozást színlelve Oktávia baro­­nesse. Pista gróf a szemére csapta menoelejét s ama tolakodó tekintetek egyikét veté a nőre, melylyel a nagyvilág szokta a kis világ hölgyeit rangkülönbség nélkül szemügyre venni: — Nagyon aranyos a kicsike! Reizend. — Barátom, — mondá zokogó hangon, —­e a kedves teremtés meghalt. — Ki? — A kedvencem, Matti. Ez a Matti egy jókora vén kandúr volt, annyira ostoba, hogy a pincében szétrakott patkányméregből torkoskodott, minek az lett a vége, hogy kiadta pá­ráját. — Meghalt — szólt sajnálkozólag Hilárius Pan­taleon, — kár érte, valóban sajnálom a szegény párát. Brigitta asszony nem hiába asszony s hozzá még vén asszony is, őt nem lehet megtéveszteni s észre is vette nyomban, hogy férje urának sajnálko­zása csak amolyan mondva csinált részvét. — Oh, te szívtelen ember! — mondá duzzogó­­lag; — Jól sejtettem, hogy fel sem veszed kedvenc Martim gyászos kimultát! — Hogy mondhatsz ilyet? — szólt Panta­leon úr, — hisz én ... én ... hogy úgy mondjam, egészen lesújt e szomorú hir. Esküszöm. És ha — mondá magában — minden áron megtörtnek kell lennem, ám legyen ! És hogy nejének kedvében járjon, mig az köny­­nyes szemét törné, lopva egy jót húzott a csudás italból. — Bizony mondom... szavamra mondom, tel­jességgel meg vagyok hatva, igen... habahaha! Brigitta asszony e nevetésre dühösen fölpattant. — Haha-bahaha! — folytatá amaz kacagását. — De uram! — Hahaha, hahaha! — Fékez­etlenül elra­gadta a nevetési düh. —A manó vigye el, — mondá magában a tudós, — eltévesztettem a csöppeket. Lesz ezért most hadd elhadd.

Next