Fővárosi Lapok 1889. december (330-359. szám)

1889-12-03 / 332. szám

vei képviselték. A hangversenyben a pozsonyi Révfy nővérek is közreműködnek. * Apróbb h­írek, »A méhek«, Bartók Lajos új vígjátéka legjobban tetszett harmadik előadásán; hívták a főbb szereplőkkel a szerzőt is, G. Csillag Teréz asszonynak a méhekről előadott monológja után pedig percekig tartott a taps. — P­r­év­o­s­­ Henrik francia tenorista, ki tavaly általános tetszés mellett vendégszerepelt nálunk, ismét vendé­gévé lett operánknak. — Pálmai Ilka asszony a »Kertészleány«-ban fejezte be nagy sikerű temesvári vendégszereplését. — Szárics Imre festőnk, a zentai városi főügyész fia, odahaza készül letelepedni és műtermet berendezni. —A népszínházban tegnap tartották az első színpadi próbát a »Négy király «-ból, Rákosi Jenő és Szabados Béla operette­­jéből. — Újpesten Bokodi Antal színtársulata befejezte előadásait; most Kőbányára megy, hol talán nagyobb pártolásra talál. — Aradon jövő vasárnap Essipofi Anette zongoraművésznő ad hangversenyt.­­ Strakosch recitátor dec. 13-án szavalati elő­adást rendez Nagyváradon, a nevét leírni; az a bolond tollszár úgy táncol az ujjai között, lehetetlen egy betűt is kiteremtenie. Egész teste reszket, mint a nyárfalevél; szeme ho­mályos lesz, mintha meleg fátyol borulna rá; torkát fojtogatja valami, hirtelen kitör belőle a zokogás. Sir, mint a gyerek. Azt hiszi, kiszakad a lelke, és mégis olyan véghetetlenül megkönnyebbül tőle. Talán megbolondul az örömtől, ha ki nem sírhatja. Végtére annyira magához jön, hogy bizonyta­lan, reszkető, alig olvasható írással oda jegyzi a nevét. Aztán leroskad a kis bicegő fapadra, és nézi ki­ kitörő örömmel azt a levelet, azt az utalványt. Körülállja a sok gyerek és ők is elnézegetik azt a levelet, azt a piros papirost, aztán apjukat, anyju­kat, a­kik hol sírnak, hol nevetnek..........Besütöttek először e télen .... jaj, milyen jó az a meleg szoba. Esznek ebédet is, de nem krumplit, húslevest. Hús­levest , milyen nagy szó ez — egy félév óta nem ettek. És a gyerekek csintalanok, pajkosak lesznek. Egymásra néznek, aztán nevetnek, nevetnek olyan hangosan, olyan boldogan, hogy visszhangot kelt a kis sáros udvarban. De mit nevetnek ? Tudják is ők. Talán az a meleg szoba, az a húsleves, az teszi az egészet. S hosszú levelet írt nekem a szegény művész. Áradozik, hálálkodik, hogy fölemlítettem a szeren­csétlenségét. Boldogan mondja, hogy soha sem hitte volna, mennyi jó, könyörületes ember van a világon. Nyomorában sokszor talált kőszívekre, s nem gon­dolta, hogy ilyen emelkedett lelkű, nemes gondolko­zás, részvétteljes szívek is legyenek. — Engem az éhenhalás torkából ragadtak ki — írja többek közt. — Az a keddi nap, az egyike lett volna a legiszonyúbb napjaimnak ... a nyomor, a kétségbeesés már-már egészen elsötétítette a lelke­­met, és akkor, mintegy varázsütésre, a legnagyobb gond és lelki fájdalom a végtelen örömnek és boldog­ságnak adott helyet. Oh, azok az irgalmas szívek! Azok a kegyes lelkek! Bizonyosan meg fogja őket áldani érte az isten. Imádkoztunk értük feleségem­mel, gyermekeimmel. És az ilyen nagyon szegény emberek imádságát meghallgatja az isten! Hevesiné-Sikor Margit.­­ Képviselő h­áz. (December 2-diki ülés.) (Tegnap egymást érték a »nagyszabású« beszé­dek, ahogy mindenik pártlap szokta titulálni a pártja kiválóbb tagjainak hosszú és hatásos szónok­latait. A sok »nagyszabású« beszéd miatt, melyekben a tartalom majd mindig ugyanaz, mint a mesterséges szökőkút sugaraiban, ugyanazt a vizet vetvén föl folyvást a csillogó napfényre, már rég le kellett mondani a reményről, hogy a költségvetést ez évben elvégezhessék. Marad belőle elég megvitatni való az új évre is, annál inkább, mert ezúttal a karácsonyi szünet — a közelgő megyei választások miatt, mint a­hol sok képviselő van érdekelve — vagy tíz nap múlva már elkezdődik. Legjobban kijut most a bajból minden isten­adta nap a kormányelnöknek, kit a teremben vádol­nak heves támadásokkal, meg a pénzügyminiszternek, kit a miniszter-szobában egymásután szorongatnak a regale-ügybajos küldöttségek. A költségvetési tárgyalást tegnap a kormány­­elnöki tárca rendes kiadásaival kezdték. Felszólalt Vályi Árpád, határzati javaslatot nyújtva be arról, hogy a miniszteri esküformát tegyék nyilvánossá és iktassák a törvénykönyvbe, már csak ama felfogás el­oszlatására is, hogy a miniszteri eskü bele­ütközhetik az alkotmányba, azért követnek el a miniszterek sok­szor alkotmányba ütköző dolgot. E javaslatot, mint hézagpótlót, Beöthy Ákos is helyeselte s egyszersmind ismét szóba hozta, hogy a delegációk albizottsági üléseit nyilvánossá kell tenni. Különben nem tartott »nagyszabású« beszédet s még csak Angliába sem rándult ki. Az Ugron Gáboré már »nagyszabású« beszéd volt. Legalább is egy óráig beszélt, folytonos hévvel Tisza Kálmán ellen. A nemzet munkája, mint mondá, a nagy góth templomok fölépítéséhez hasonlít, hosszú időn át, sokan készítik, de megállapított terv szerint. A nagy építés vezetője mindig a kormányel­nök, a­ki egyszersmind nálunk a régi nádori méltó­ság folytatója is. Képviselnie kell itthon, a bécsi ud­varnál és külföldön Magyarország jogát, hatalmát, törekvéseit és öntudatát. (Helyeslés balról.) A ma­gyar nemzet és társadalom központújának is kell lennie. De a mostani kormányelnök nem tudta erély­­lyel pótolni az ország erejét s lovagiassággal hatal­mának hiányzó részeit és vendégszeretettel szegény­ségét. A kiállításon sem fogadta az idegen vendé­geket. Magyarország méltósága nagyobb, semhogy beférjen egy számozatlan bérkocsiba s hatalma súlyo­sabb, semhogy elbírná két szürke ló. (Tetszés a szé­len, derültség a jobboldalon.) Külföldön a francia nemzet rokonszenvét megsemmisítő a kiállítás előtti nyilatkozatával. (»Úgy van!« szélen.) A királyhoz sem vezet soha más pártbelieket, hogy megismertesse azokat is a királylyal, ki nem egy párt, hanem az egész nemzet fejdelme. Mindig csak a maga nagy politikai családjával jelenik meg előtte. (Derültség a szélen.) Ausztriával szemben pedig a magyar öntudatnak nem szerzett érvényt. Veszélyes lett a szellem s van már közös irodalom, közös érdemjel, sőt a közös haza megtalálta poétáját is. A felség melletti mi­niszter nem olyan erős kéz, mely Bécsben a hazánk érdekeit támogathatná. (»Úgy van!« balról.) E mellett itthon társadalmi megerősödés sem történt. Húsz évvel ezelőtt pezsgő társadalmi élet volt a főváros­ban, a hazában. Ma ziláltság van. A jeles szónokok közé is hiába számítják a kormányelnököt; nem hatol a­ dolgok mélyére s a mondatok keze-lábát kitöri. Államot nem, csak pártot tudott szervezni. Kortes­hálózatot szőtt. A nemzet agyával kellett volna gon­dolkoznia és a nemzet gyomrára spekulált; a nemzet tettvágyát kellett volna harcba vinni­e s a nemzet étvágyával dolgozott. (Tetszés a­ baloldalon.) Belügyi politikája is csupa bizonytalanság volt s nincsen is joga azt mondani, hogyha eltávoznék, khaósz kelet­keznék utána, mert egyebet nem alkotott, mint khaószt. (Tetszés balról.) Két minisztere: Baross és Wekerle tudtak rövid idő alatt is sikereket mutatni föl, de ő tizenöt év alatt sem tudott. Ő csak kis fo­gásokra pazarolta erejét és a nemzet idejét. Nem gondoskodott, hogy nemzedékek, emberek nőjjenek utána. (Gr. Károlyi Gábor: »Neveli a fiát.«) Nem tudta, hogy neki a piramis csúcsának kellene lennie fenn a magasban, ő alant járt a földön. Csak a játsz­mát óhajta mindig megnyerni, minden osztásnál új tervvel. Most vissza akarja nyerni, a­mit veszített, de leszédül a székéről s rá csak a filkók borulnak. (Tetszés a szélen.) De bármit képzel, meg van bukva. Ott ül még, de megbukott akkor, midőn pártja maga hirdeté ki, hogy az eddigi rohadt közigazgatást gyö­keresen reformálni kell. Az új miniszterek nem lehet­nek felelősek a régiek hibáiért s a miniszterelnöknek nincs köztük helye. Távoznia kell, mert maradása sem ő magának, sem pártjának nem válhatik hasz­nára. Csak a szenvedélyeket szítja. Pártja sem képes megmenteni. A tekintélylyel bírók hallgatnak s a kik védik, nem bírnak tekintélylyel. Olyan a kormányel­nök, mint a regebeli ember, ki, hogy az időt ne tudja, kivette órájából az ütőszerkezetet s midőn meghalt is, ott járt az emberek közt temetetlenül, de csak iszony fogadta. Egyptomban a nép nem szólt az élő király hatalmának gyakorlásához, de ha meghalt, akkor határozott, hogy eltemessék-e ? A rosszat künn hagyta a levegőn, hogy feloszlásától megundorodja­­nak. (Felzúdulás a jobboldalon.) Ilyet a többségtől Tisza Kálmán nem érdemel: temessék hát el! (De­rültség, a jobb-, éljenzés a baloldalon.) Öt percnyi szünet, melynek eltelte után Hor­váth Gyula beszélt. Ő is hévvel és hosszan szólt. Tehát a divatos epitheton szerint »nagyszabásúig.« Ugron Gábornak rögtönözve felelt. Azt mondta neki, hogy a saját lármájától nem hallja a közvélemény nyugodt hangját. (»Úgy van !« jobbról.) A miniszter­­elnöki méltóságról himnuszt zengenek, de a minisz­terelnök méltóságát folyvást sértik. A mai világban a miniszterelnöktől munkát várnak, nem fényűzést. A cifra kocsi ma nem imponál. Mindig egy ember tekinté­lyéről beszélnek, de a nemzet s a parlament tekintélyével nem törődnek. S tagadják a tényeket, így azt is, hogy az ország tekintélye tizenöt év alatt mennyit emelkedett kinn és benn. (Helyeslés jobbról.) Ha kínos jelene­tek támadnak, erről az ellenzéki lapok úgy beszélnek, mint a tarthatatlan helyzet következményeiről, de előre megjósolják és aztán valósítják is a kínos jele­neteket. Az ellenzéknek joga van vezére megválasz­tására, de a többségtől ezt a jogot el akarnák venni. (Gr. Károlyi Gábor: »A vezér választatja meg ma­gukat!« Horváth Gyula nem felel rá. Monokics be­szél per »maguk.«) Az ellenzék furcsa egy taktikát követ: meg akarja oszlatni a kormány tagjait. De Szilágyi Dezső kijelenté, hogy nem akar elválni a kormányelnöktől. A párt még kevésbbé. Micsoda po­litikai morál volna is az, ha a többség, mely támo­gatta a Tisza politikáját, elhagyná azért, mert most az ellenzék támadja az ő személyét e politikáért! (Élénk helyeslés jobbról.) S most hagyni cserbe, mi­dőn a pénzügy rendezésére tett ígéretét beváltotta! Nem szabad ily tisztességtelen tényt föltenni egy párt­ról. (Tetszés a jobboldalon.) Igaztalanság volt rága­lommal vádolni a kormányelnököt azért, mert azt mondta, hogy vannak a Házon kívül, kik detroni­­zálást hirdetnek, holott lejálisoknak vallják magu­kat. Hát nem igaz-e ez ? Íme a függetlenségi párt új lapja nemrég azt írja: »A mi királyunk palotája Tu­­rinban van, mert ott lakik Kossuth Lajos.« (Szalay Imre: »Nem érti a metaforát!« Hentaller Lajos: »Ha detronizálást látnak benne, vigyék esküdtszék elé!«) A párt nem hagyja el a miniszterelnököt (Gr. Károlyi Gábor : »Hát menjen el vele!«) A közigazgatási re­formra Tisza rég kimondta, hogy ha meggyőződik a mai rendszer tarthatatlanságáról, beleegyezik a gyö­keres reformba. ( Valaki: »Hogy megmaradhasson!«) A­mit válságról beszélnek, alaptalan. De válságok hí­resztelésével nem lehet a reformokat előmozdítani. Egyszer vádolják a kormányelnököt, hogy nem hall­gat az ellenzékre, máskor a többséget nógatják, hogy szakítson vele, mert az ellenzéknek koncessiókat tett. De bármit beszélnek, a többség tovább is támogatni fogja a kormányelnököt. (Zajos helyeslés a jobbolda­lon, hab­ozás a szélen.) Tisza Kálmán kelt föl s a szélről rögtön öt percnyi szünetet kértek. Az elnök felszólalt: ugyan kérem, hová jutnánk, ha minden beszéd után öt perc­nyi szünet lenne, hisz egy-egy ülés úgy sem tart négy óra hosszat! Uj Zaj. Az elnök csönget. Jobb­ról: »Rendre!« Az elnök figyelmezteti a zajgókat, hogy kerületeik nevében nem zajonghatnak a parla­ 2462 Akadémia. Az akadémia nyelv- és széptudományi osztálya tegnap délután Hunfalvy Pál elnöklete alatt ülést tartott. Kétrendbeli felolvasás volt: egy magyar nyelvészeti és egy zenészeti. Simonyi Zsigmond »Analógia és szó­vegyítés« cím alatt folytatta tavalyi értekezését a kombinált szóalkotásról. Ez abban áll, hogy két-két rokonjelen­­tésű vagy ellentétes szó egymás hangalakját módo­sítja, illetőleg egymással összeelegyedik, úgy, hogy egészen új, harmadik szó keletkezik. így lett pl. a »csatázik« és »barangol« szókból »csatangol« (csat­­rangol); igy olvadt össze a »tűr« és »tartóztatja magát« ezzé »türtőzteti magát« ; a »tömény« és »számtalan« »töménytelen«-né (töméntalan, számén­­talan) stb. Ezúttal a fölolvasó egyes tájszókat ma­gyarázott. Azután azzal a kérdéssel foglalkozott, mi­lyen befolyása van a szóvegyítésnek a szóképzők alakjára s arra az eredményre jutott, hogy ily módon egészen uj képzők állhatnak elő s kifejté ennek fontos­ságát az egész szóképzés történetére. Végül, minthogy eljárását nagyon merésznek s fölforgatónak találták, hivatkozott sok jeles külföldi nyelvészre, a­kik már is alkalmazták e módszert egyes szófejtő kísérletek­ben s egyúttal ismertetett egy-két újabb munkát, a mely általában az analógia jelenségeivel foglalkozik. A másik fölolvasó Ponori Thewrewk Emil volt, ki »A magyar zene tudományos tárgyalásáról« érte­kezett. Mindenekelőtt arra mutatott rá, hogy a zene ép oly kincsünk, mint a nyelv s ezért méltó, ha nem­zeti zenénk tárgyalása is tudományos alapokon történik. A magyar nemzetnek — úgy­mond — anyanyelvén kívül még egy másik anyanyelve is van: a magyar zene. Valamint amaz, úgy ez is a magyar géniusz jellemző alkotása, a­mely kiváló figyelmünket érdemli. A zene, nem te­kintve nemzeti voltát, magában is, mint hatal­mas művészet, a tudományos búvárkodásnak rendkí­vül érdekes és fontos tárgya, hát még a mi zenénk, a­mely reánk nézve valóságos nemzeti kincs. Zenénk méltánylása, mint a­melyet egész Európa elismert ritka tulajdonokkal jeleskedő specialitásnak, — tehát különös kötelességünk. Előmunkálatok ez ügyben már történtek ugyan, mert az akadémia is abbeli érde­meikért választotta meg tagokul Mátray Gábort, Bartalus Istvánt és Bogisich Mihályt. A szerző aztán ismertetve a magyar zenére vonatkozó irodalmat, a régi magyar zene­ emlékekre is kiterjeszkedett. Föl­­emlité, hogy a párisi »Bibliothéque Nationale«-nak egy 14-ik századbeli kézirat van birtokában, a melyre a magyar tudós világot Podhorszky Lajos figyelmez­tette s a mely kézirat gazdag gyűjteménye a magyar daloknak. E kéziratnak másolatban való megszerzését és közrebocsátását a szerző elengedhetlennek tartja. Fölemlített még több 15-ik és 16-ik századbeli ma­gyar zene-emléket. Az érdekes fölolvasás végeztével Bogisich Mi­hály szintén amaz óhajának adott kifejezést, hogy a »Bibliothéque Nationale«-ban őrzött régi magyar zene-emlék a magyar tudományosságra nézve hozzá­férhetővé tétessék. Az elnök meg is ígérte, hogy a kellő lépéseket meg fogja tétetni.

Next