Fővárosi Lapok 1890. április (90-118. szám)
1890-04-08 / 96. szám
Kedd, 1890. ápril 8. 96. szám. Huszonhetedik évfolyam. Félévre .... . . 8 frt Negyedévre............................4 írt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalon (Budapest, ferenciek-terít. Athenaeum-épület) küldendők. A »Fővárosi Lapok« előfizetési fölhívását a 27-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a művelt olvasó közönség figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn fél ivén, nyújt válogatott szépirodalmi olvasmányokat, változatos tárcákat, bő hírrovatokat. Dolgozó társai régi jeles írók és fiatal tehetségek. Kiadója az Athenaeum társulat. Előfizetési ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok és pénzes levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalának, Budapest.« A lélek. (Elbeszélés.) Gyarmathy Zsigánétól. (Folytatás.) — Ne ijedj meg, Ilona, nem jöttem rossz végből, de az idő parancsol; felette rövidre szabátok az eljegyzés napját, azért jöttem, hogy arról szóljak veled, még nem késő. — János! a mi eljegyzésünkhöz nincsen kednek semmi szava, azért ne is ártsa bele magát. — Van, van! senkinek a világon nincsen ehhez olyan szava, mint nekem, nincs! Senki a kerek világon nem szeret téged úgy, Ilona, mint én! Igaz hévvel, egész szívből mondta ezt; szeme, arca lángolt s hatalmas melle hullámzott. A mi eddig hetykeségnek tűnt fel nála, az most egyszerre az akarat, az erő kifejezésévé változott s valóban egy szép, délceg alak állott Hona előtt, a ki lángoló érzelmeit határozott szavakba önti. Felkapta a hímes varrószéket, a tűz elé tette és sürgető hangon mondta: — Ide jöjj Ilona! ülj le és hallgass meg! — Nem Tilök. — fejel a leány kissé dacosan és megrázza vállát, úgy hogy fehér ingválla reng a holdfényben. A legényt ingerelte ez a dac: egy heves mozdulattal felrúgta a hímes széket, kezébe kapta a tűzhely fogóját és hevesen csapott a senyvedő fabögbe; a zsarátnok sűrű sziporkázással pattogott szét: de mi ez a sziporkázás azokhoz a tűzszikrákhoz képest, melyek a legény ereiben pattognak s pokoli lángot gyújtanak! Az óriási üszög kifordúl az erős csapásra s izzó szénbelseje lángot fog. A fellobbant világosság odaveti fényét az ablakban álló gyönyörű fiatal termetre és fokozza az üde szépség báját. A legény tetőtől talpig megrándul, arcából elfut a vér, hogy annál szilajabb lánggal gyűljön ki ismét; vad szenvedélye, visszafojtott szerelme gátat törni készül, szemei előtt tűzszikrák, izzó karikák szőkélnek, forró vére zsibong, tombol s agyában pokoli gondolatot hajt a felzaklatott vér: ejh! mit várjak tovább! hadd legyen most, ebben a pillanatban az enyém! A leány épen akkor fordult vissza: futó dacossága eltűnt és ismét az a szelíd tekintetű, szép szende leány volt, mint rendesen: nyugodtan, gyanútlan ártatlansággal emelte sötét szemeit a legényre. A legény visszahökkent ettől a tiszta tekintettől; egy pillanat alatt féket vetett szilajságának: nem, nem fogja felégetni a jövőjét! Vár egy pillanatig, hogy lecsendesüljön ez a lángoló pokol! Aztán, hogy viszszatartóztassa önmagát, belefogódzott a karospadba és a pad karja recsegett, ropogott ettől a szorítástól. A leány csak nézte, de sejtelme sem volt róla, mi megy végbe a szilaj legény lelkében. János, talán hogy kísérletet tegyen, mennyire ura a hangjának, azt kérdezte: — Nem ülsz le? — Nem, János és ked is helyesebben cselekedne, ha megfogná az ajtókilincset. .. — Bizd azt rám' Most pedig hallgasd meg, amit mondok, nem lesz bosszú. Jb’elegyenese -dv. u.Bi Go beszólni kezdett: — Ilona! Ha már tudod, hogy mennyire szeretlek, akkor miért nem leszel inkább az enyém, mint azé a másiké ? Isten csak vagyok olyan legény minden tekintetben, mint az ! Ha az a kifogásod lenne, hogy a Petid ide jövőnek s azt kívánnád, hogy én is ide jöjjek, jól van, akkor leszek olyan ágról szakadt, mint ő; odahagyom a nagy örökséget apám uramra , és öcsémre s ide jövök lakni, erre a dióhéjnyi telekre. Elhagyok éretted mindent, lemondanék mennybeli üdvösségemről is; nincsen olyan, amit meg ne tennék a te kívánságodra, mert nálad nélkül élni sem tudok, Hana! Közelebb lépett a leányhoz és hevesen folytatta: — Soha senki sem szeretett még ilyen erős szerelemmel, mint én! El akartam űzni magamtól, el akartam fojtani, de nem lehet, még magamnál is erősebb ez az érzés, pedig — és itt szokott hetykeségével veti hátra fejét — én vagyok a legerősebb legény ebben a »hazá«-ban, én! — Kissé elhallgatott, hetykeségét újból a szerelem heve váltotta fel. — úgy szeretlek, Ilona, hogy ha kívánnád, nyomban kiosztanám egész vagyonomat a szegénység között; szelíd, jámbor lennék a kedvedért; de ha kívánnád, embert ölnék! Semmi gonosztól, semmi bűntől nem hátrálnék éretted, ezért a nagy szerelemért, melyet az isten vagy a pokol bocsáta rám, — még nem tudom! — minden jóra vagy gonoszra rá tudnám magam szánni, rá mindenre! És meg is cselekszem mindent! Nem abban a bölcsőben ringattak engem, Ilona, hogy meghátráljak! Azért hát ne is vergődj hiába, mert előbb vagy utóbb az enyém leszel, annak kell hogy légy! — Petit szeretem, János, sohasem leszek a másé. Míg ezt mondta, szelíd részvéttel nézett a legényre, azután elfordul tőle és újból csak a temetőt látja zúzmarától bóbitás fejfáival. A legényt boszantja ez a különös merengés, ingerülten veti oda: — Mit bámulsz már annyit arra a temetőre, tán bizony az apád fejfájától kéred a tanácsot ? — Ne szóljon így, János! Nekem okom van a temetőre nézni, azért nem is mulasztom el soha, mikor csak tehetem. .. — Hát azt egész nap teheted, ha épen kedved leled benne! — Egész nap a munka után nézek, este fonóba megyek, de mikor haza térek, akkor igazán hogy ezt ■ cselekszem minden este. (Folyt, köv.) „P h r y n e.“ (Siemiradzki képe a műcsarnokban.) (Sz.) Husvét ünnepére a képzőművészeti társulat is szolgált egy nagy és szép látnivalóval: a világhírű lengyel képíró legújabb festvényével: »Phryne Eleuzisban«, melyet az orosz cár vett meg ötvenezer rubelért. Tegnap még a lapok révén e kép ittlétének nem futhatott nagyobb hire, s ezért ama rengeteg emberbolyból, mely az Andrássy-út széles aszfaltjain gyalog, fakockáin pedig fényes fogatokon, egymást érő bérkocsikon és tele zsúfolt omnibuszokon áradt ki a városligetbe s a Stefánia-utra, hogy élvezze a tavaszi verőfényt és a nagy kocsikázást, csak kevesen vették észre a műcsarnok hirdetését s nem sokan mentek föl a nagyterembe, mely most el van sötétítve, hogy a felső világítás minden fénye arra a drága vászonra ömöljék, mely az egyik nagy falat egészen elfoglalja. Mától fogva azonban e költői szépségű nagy festvénynek lesz hire is, közönsége is bőven. Siemiradzki nálunk is nagy hódítást tett mindjárt első képével, mely világhírt szerzett neki: a »Nero égő fáklyái«-val, melyen a kegyetlen imperátor és környezete az aranyház elől nézi a bitófákon szurokkal leöntött és meggyújtott keresztény vértanukat. »Phryné«-je ép olyan nagy, de tárgyánál és alakjainál fogva sokkal bájosabb, igézőbb kép. Mondhatni: erről egy darab Hellász mosolyog ránk, a szépség kultuszával. Hősnője az a szép hetaira, kinek a nagy Perikles is hódolt s alakját Praxiteles dicsőite a knydószi Vénus márványában. Ez az athéni nő nemcsak igézett, hanem jót is tett, mert kincseivel fölépíté az elpusztított Thebae-t. Följegyezték róla, hogy bájait elrejte a tömeg elől, de egyszer a hiúság elvitte Eleuzisbe, Attika városába, mely Ceres pompás templomáról és kilencnapos nagy ünnepeiről vált híressé, midőn odagyűlt a görög világ szine-java, hogy a papok és papnők nagy titoktartás mellett avassák be az istennő szentséges titkaiba. Phryne nem ezért ment, hanem mert az ünneplő tömeget meg akarta győzni arról, hogy ő a föld Vénusa. A tengerbe lépett, hogy abból Vénusként keljen ki. A nagy kép a tengerbe szállás előkészületét mutatja bűbájos színekben és formákban. Siemiradzkit, ki Rómában a Via Gaeta egy szép pontján épített, etrusk stilü pompás villájában lakik, a klasszikus kor ép úgy lelkesíti, mint lángeszű társát, Matejkot, nemzeti történetük elmúlt dicsősége. A képzelem heve és gazdagsága látszik »Phryné«-n is, melyet sokáig kell nézni, mert sokat mond szépen. Kék tengerág mellett, mely csak a kőpartnál fodrozódik zöldes hullámokban s a szemközti halomláncolat alatt ibolyaszint vált, dombon, platánok közt fekszik a hat karcsú oszlopú fehér márvány templom, honnan az ünneplő nép a széles lépcsőn alá halad, vagy alá néz, a lépcsőzet aljára, hol középen a tenger vizébe készülő Phrynét vetkőztetik barátnői, míg két oldalt sűrű csoport bámulva nézi, megfeledkezve az ünnepről. Gyönyörű sugár alak, melyre déli verő süt. Rajzolva azonban művészibben van, mint színezve, mert e test színében nincs meg eléggé a sugárzó vér heve. Két kezét hátra felé emeli, hogy gazdag szőke haját felbontsa. Ez a haj csakugyan aranyos »királyi palást«, ahogy Musset egy költeményében nevezi a dús hajat. Lepel már nincs rajta, csak övénél egy kis diskrét fehér kelmedarab, s egyik lábán a kék szalagdísz, melyet egy barátnője, festői jelmezű, fekete hajú asszony, ép most bont le. A másik nő hátul a gazdag hajat fogja, egy koros asszony oldalt a levetett drága selyem zöld tunikát tartja, egy lány pedig fehér magas napernyőt emel föléje, mely finom árnyat vet fejének kondor, aranyos fürteire, szép homlokára, félre néző arcának felső részére, a derűit homlokra, bájos szemre, egyenes orra. Így áll előttünk szépség és fiatalság varázsában, élénk szinűi szőnyegen, melyet egy barna, fiatal rabszolganő, le-s hajolva, a tengerhez vezető lépcsőre göngyölít, mig előtte egy gyönyörű szökő nő, rózsaszín köntösben, földre térdelve, háttal és fél arccal a néző felé, a kis meztelen Eroszra (Amor) illeszti szárnyait Ez a főalak közvetlen női környezete. Két oldalt csoportosulnak a bámusok. Balra tőle a lépcsőzet alján sűrűn állnak nők, ifjak, férfiak, öregek, különböző jelmezekben és arckifejezésekkel. Van nő, aki virágkosárral kezében, irigylőn nézi, van a ki birs, mert ő nem oly szép, s van aki csupán gyönyörködik. Egy ifjú elragadtatva emeli föl karját, piros virágot lengetve. Egy másik, piros köntösben, elérhetlen vágyat fejez ki szomorún. Az öregek a szépség hatásának tiszta örömét mutatják nyugodt arcukon. Hátuk mögött a lépcsőzet tarka népe, föl a magasan fehérlő templomig, mely előtt Jupiter páros szobra áll, áldozati oltár lobog s élénk színekben pompázó csoportok néznek. A lépcső oldalfalának fehér márványa, dombormivekkel, mesterileg van festve. Ez Phryne fölött magaslik s lehetetlen észre nem venni, hogy Siemiradzki nagyobb mester a fehér márvány festésében, mint a női testében, bár ebben is mester. A főalaktól jobbra, a tenger kőfalánál az ülő, álló és előrehajló alakok csoportja jellemzőbb a baloldali álló tömegnél. Ott van két lantos dalnok fölhevülten, két ifjú elragadtatva, két öreg a nyugodt szemlélés örömében. A partnál egy fehér oszlopon, magas lábú kosárban pálmaágak, virágok diszlenek, s a fiatal férfi, ki a lecsüngő rózsafüzért rendezi, oldalvást Phrynére néz s az oszlop másik oldalán egy ifjú pásztor bámulja. A levezető lépcső alján, a tenger szélén egy fiatal leány, fején tállal és korsóval, szintén föltekint a földi Vénusra, de mellette egy kicsi lányka annál kevésbbé törődik vele, egy felnyitott szelence drágaságait nézi, háttal fordulva Phryne felé — ez még gyermek, kinek szemét a csillogó érc jobban kápráztatja, mint a női szépség, mely e pillanatban diadalt ül Ceres ünnepe fölött.