Fővárosi Lapok 1890. április (90-118. szám)
1890-04-08 / 96. szám
Az ír leány. (Francia elbeszélés.) Irta D. CaSSOt. (Folytatás.) VI. Sir William meg akart győződni, várjon csakugyan a Herbury-kastélyban van-e Jeanne. Végig ment a rakodóparton, átkelt a folyamon s egyenesen az öböl szélén álló házhoz irányzó lépteit, de a kapu zárva volt. Sir William visszaindult a város felé, ama reményben, hogy Trécyvel találkozik. A kikötő utcában szemközt találkozott Tipperay Jakabbal. — Meg tudná-e ön nekem mondani, hová költöztek Emmeték? — Biz én nem tudom ezt önnek megmondani Sir William ; nem láttam őket tegnap óta, midőn tudattam velek, hogy a Herbury-kastély ura óhajtaná tőlem a halászati jogot kibérelni. Rilke az uraság nevében két guinenát adott át nekem foglalóul, mely a legjobbkor jött, mert nagy szükséget szenvedtem. . . De épen most váltam meg Wernertől, ő talán tud valami hírt miss Emmetről. Ha siet ön, még utolérheti az uraság eme csőszét. Werner Dick, Rilkenek a barátja, buzgó látogatója volt ama titkos értekezleteknek, melyeket Sir William Ennisben tartott. Persze a milord nem vette volna tőle jó néven, ha sejti, mily szorgalmasan tanulgatja az ő cselédje a jogait. E jó ember titokban olvasgatta a molly-maguire-szövetség által a grófságban terjesztett röpiratokat. Ezek az olvasmányok arra tanították őt, hogy az emberek egyenlő eredetűek, következéskép egyenlő joguak is. »Az a társaság, mely csak az erősekkel tart, megveti a gyöngéket.« Nos, Werner volt a gyönge s milord, a gazdája az erős. » .. .Mióta a keresztyénség újjászervezte a társadalmat, a gyöngék küzdenek az erősek ellen.. . « Werner azt képzelte, hogy ő csak gép a milord kezében s íme most megtanulta, hogy ő is ember. Azt is tapasztalta, hogy a világon mindenütt a kicsinyek vannak többségben, tehát voltakép ők volnának az erősebbek s hogy győzhessenek, csupán egyetértésre van szükségük. .. Csak az a baj, hogy hiányzik az egyetértés! Az együgyű Werner úgy gondolkozott magában, hogy ő már eleget tűrte a milady megvetését s a lelkesültség e pillanatában annyira vetemedett, hogy kifejezte Werner Georgina asszony előtt, mikép ő egyenlő a nemes Herbury gróffal. Georgina elfojtotta benne a lázadás csiráját, megragadta Dicket a gallérjánál s azzal fenyegette, hogy közhírré teszi bohó beszédét, ha rögtön el nem hallgat. Georgina asszony keveset törődött az emberek egyenlőségével. A gyomor nagy zsarnok s a szörnyű asszony eszébe juttatta, mennyit kellett nekik éhezniük, mielőtt kényelmes menedékhelyet kaphattak a Herbury-kastélyban. Dick, ekkér lefegyverezve, elhallgatott s gondolatokba merült, mig a felesége a theát és a tortácskákat készítette. Kilke nem igen ragaszkodott a molly-maguirok tanaihoz s elhatározta magában, hogy akkor szakit velők, a mikor érdekei követelik. Sir William ismerte a csősz ingatag jellemét, de nem ismerte az uraság bérlőjének megvásárolhatóságát. Sir A William gyorsan lépdelt végig az utcán, de nem látta Wernert, ki kétségkívül mit sem tudott az ő Kilke barátjának a terhei felől. Másnap lady Alice és bátyja, kik szokott sétalovaglásukat végezték, vágtatva tértek vissza a kastélyba. Körülbelől három kilométernyire Slieve Callantól, egy ismeretlen ember utasította őket, hogy hagyják oda rögtön azt a burgonyaföldet, melyet paripáik patáikkal taposnak; a testvérek engedelmeskedtek, mert azt illető egyénnek fegyver volt a kezében. Ez az újság meglepte a grófnét s nem tudta, mit gondoljon. Kérte gyermekeit, hogy ne menjenek ki többé az ő beleegyezése nélkül, egyszersmind utasította a bérlőt meg a csőszt, hogy gondosan őrködjenek , hiszen azért vannak szolgálatában, hogy a kastély területére felügyeljenek. A milady imádta a gyermekeit, annyira, hogy soha sem akart tőlük megválni. A nevelő, meg a nevelőnő nem igen dicsekedhettek tanítványaik szorgalmával, kik sokkal jobban el voltak foglalva szórakozásaikkal, mint a tudománynyal. Lady Alice, mint igen sokan a hasonló sorsban levő fiatal leányok, több büszkeséget tanúsított, mint jóságot. Követelő, dölyfös volt, minden jóindulat nélkül s úgy tekintette a nálánál alacsonyabb sorsuakat, mint oly teremtményeket, kik kötelesek, születésüknél fogva, az arisztokrácia javára működni közre. Lady Alice szép, barna leány volt, de még nem fejlődött ki egészen; még nem töltötte be tizennyolcadik évét. Bátyja, négy évvel idősebb, középtermetű, lángvörös hajú, indulatos, de fogékonyabb volt az emberies érzületre; csak hogy születésénél és neveltetésénél fogva nagy hajlamot mutatott a zsarnokságra, Jeanie épen a toilette-tárgyakat rendezgette a milady szobájában, midőn a fiatalember belépett. Szépsége nagyon meglepte Sir Georgest, ki azt hitte, minden szegény ír leány fut. — Még nem hallottam ennek a fiatal leánynak a hangját, — mondta a fiatal lord nővérének, midőn Jeanieről beszélgettek. — Mit gondol ön, lady Alice, van-e sok előkelő hölgy ily szép, mint ez a leány ? — Nem válaszolhatok önnek erre, Sir Georges, mert még nem néztem meg. — Annál rosszabb önre nézve, lady Alice. — Kérem, bátyám, ne beszéljünk e leányról többé, — szólt lady Alice, hátat fordítva a lordnak. A milady, ki kiment, hogy beszéljen Wernerrel és Kykével, így szólt a gyermekeihez: — Az az ember, aki oly szemtelenül beszélt veletek, nem lehet más, mint a »molly-maguire.« Jeanie hirtelen fölemelte a fejét; szerencsére azonban, sem a nők, sem Sir Georges nem vették észre ezt a mozdulatát. ún. Nora, átmenve az előcsarnokon, szemközt találkozott a fiatal lorddal. Mélyen meghajtotta magát s félre állt a fal mellé, szabad utat engedve fiatal urának. — Beszélni akarok veled. Nora ismét meghajtotta magát. Arca egyszerre kiderült. Nagyon büszke volt, hogy a fiatal lord őt bizalmára méltatta. A milady nagyon őrködött a fia fölött s iparkodott ennek heves természetét fékezni. Nem csoda tehát, ha Nórát a saját érdekeinek megnyerni igyekezett, különösen szerelmi ügyekben. Sir Georges azt hitte, hogy Jeanie megtisztelve érzi magát, ha e leány iránt gyöngéd vonzalma jelét mutatja. Azonban mégis jónak vélte, ha lesz valaki, aki pár jó szót ejt mellette a leány előtt. Nórára bízta ezt , hogy szívügyében melegebb buzgalmat fejtsen ki, nem feledte el, néhány font sterlinget a nevelőnő markába csúsztatni, ki erről bölcsen hallgatott bűntársa, Rilke bérlő, előtt. Lement a konyhába s lelkére kötötte a cselédségnek, hogy Jeanievel szemben kellő tiszteletet tanúsítsanak. Mindnyájan tudták már, mit jelent ez a hivatalos rendelet és igy sem János, sem Patrick, sem Henrik nem mertek szemet vetni az újonnan érkezett komornára, sem egyetlenegy szót intézni hozzá, midőn délben a nagy asztalnál ebédre az összes nő- és férfi cselédszemélyzet megjelent. (Folyt. köv.) A kép szépsége az eszthetikai szépségben áll. Semmi kirívó, semmi anyagias nincs benne. Még a színek sokfélesége is valami kíméletes eszményítést fejez ki, s minden virít és mosolyog : ég, föld, tenger, virág, oltár, emberek arca és köntöse. Ógörög ünnep ez, benső hódolat a külső szépségnek — derület, vidámság, költészet. Egyszersmind mai világi győzedelem, melyet korunk egy geniális képirója nyert meg a naturalistákkal szemben, az általok lenézett fegyverrel, az eszményiséggel. Hunfalvy Pál füzete. (K.) » A görög nyelv ügye Magyarországon« című munkát, veterán tudósunk új füzetét, megkaptuk Hornyánszky Viktor akadémiai könyvárustól. Száztíz lap, ára egy forint. Csak a füzet uj, tartalma nem az, mert kivéve egy el nem mondott főrendiházi beszédet, a többi már megjelent lapokban, midőn új beszéd, nyilatkozat vagy iránycikk volt. Voltakép a füzet kiváló tudósunknak ama szellemi fegyvergyűjteménye, melylyel harminc esztendő óta koronként harcol, valahányszor a gimnázium görög grammatikáját veszedelem fenyegeti. Ez a következetesség, ez a mély meggyőződés okvetetlenül tiszteletre méltó. Látszik benne a meleg hála ama ifjitó szent források iránt, melyekből műveltsége egy részét merité. És bizonyára a hálának heve az, mely egyszersmind túlzásra is ragadja. Hogy nagy tudósoknak, alapos búvároknak szükséges, vagy legalább is nagy előny a görög nyelv tudása, az oly bizonyos, hogy bátor volna, aki kétségbe vonná. Ebben a tekintetben Hunfalvy Pálnak nincs és nem is lehet ellenfele. Akik más nézeten vannak, nem szemben állnak vele, hanem más téren állnak, s hiába hadakoznának, fegyvereik nem érnék el egymást. Egyik »fölfelé« tör a tudomány, a szaktanulmány magasába, s igaza van, a maga szempontjából; másik a gyakorlati oktatás sik mezején »előre« iparkodik s az eredménytelen helyett hasznosat kíván. Mennél fölfelébb jut az s mennél elébbre hatolemez, s annál inkább távolodnak egymástól s annál kevésbbé értik meg egymást. Az egy görög nyelv igy csinált most nálunk bábeli zavart. Nem a görög nyelv teljes kiküszöbölése van szóban, hanem egy kötelező tantárgynak megszüntetése. S ettől nem esik ki a magyar műveltség feneke. Kivált mikor kárpótlás is van tervben, az t. i., hogy a gimnázium ismertesse jobban a görög szellemet, irodalmat, műveltséget, mert ebből több lesz a kultúrás haszon, mintha a görög grammatika negyedik esztendejében az ifjú csak annyira jut, hogy Xenofon néhány mondatát le tudja valahogyan fordítani. Természetes, hogy többet érne, ha Sophoklest, Homért, Thukydidest minden művelt ember eredetiben olvashatná. De szanszkritül is szebben hangozhatik a »Sakuntala« s perdául a »Sah-Name«, de hát még nem találták fel azt a tölcsért, melyen az ember agyába könnyű szerrel lehetne a világ nyelveit tölteni, de szerencsére meg van az a közvetítő eszköz, mely műveltségünk alkatrészeivé teheti a világirodalom minden remekét — a műfordítás. És azért nem hihetjük el Hunfalvy Pálnak, hogy csupán a görög nyelvtan izgalma tart bennünket Európában s mihelyt e nyelvtant kiküszöbölik a gimnáziumból, rögtön Ázsia karjaiba kell dőlnünk. Azt sem ismerhetjük el, hogy ma is a középkorban él még, ki e grammatika kötelező tanítását nem tartja szükségesnek. Sőt vonakodunk hitelt adni amaz állításnak is, hogy Peel angol minisztert nem fogadták volna be a gentleman-ek közé, ha nem tud görögül. Mert brit földön is létezik elég gentleman, sőt tudós is, kinek nem erős oldala az alfa és omega, s ki a hellén klasszikusokat angol fordításokból ismeri. Végül attól az állítástól sem ijedhetünk meg, hogy ha minden gimnazistánkat nem fognak tanítani görögül, határaink közt is vége a magyar fölénynek, mert hát ezt a fölényt nem ép a görög nyelvtannal vívtuk ki és tarthatjuk fenn. Sok egyéb kell ahhoz — elsősorban az, hogy ne ijedezzünk minden árnyéktól. A Hunfalvy Pál füzetének első közleménye az a beszéd, melyet ő 1861 augusztus 29-dikén az evangélikusok egyetemes gyűlésén a görög nyelv további tanítása mellett tartott, midőn a Bach-rendszer szerencsés elbukása után a gr. Thun kultuszminiszter által kötelezővé tett görög nyelvtan kiküszöbölése került szőnyegre. Hévvel védte Hunfalvy akkor is a görögöt, mint amelyre kivált a protestánsoknak, az egyetemes műveltség szempontjából szükségük van. Következik a füzetben egy világhirű tudós, dr. Müller Miksa oxfordi tanár levele, melyet Trefort miniszterhez irt 1873-ban, midőn ez épen nem »ázsiai«, hanem minden ízében európai műveltségű miniszter szintén szeretett volna a görög nyelvtan gimnáziumi taníttatásától szabadulni s többi közt véleményt kért Müller Miksától. Ez az épen nem »ázsiai«, sőt ép angol földön működő tudós pedig kimondta levelében, hogy »a görögnek tanulmányozása, a természettudományok folyton növekvő követelései mellett, nem sokáig fog már egyetemes művelődési eszközül szolgálhatni, hanem egyszerű szaktanulmánynyá válik; ez nagy veszteség, szakítás a múlttal, de elkerülhetetlen.« E nézet leküzdésére Hunfalvy Pál írt akkor nyílt levelet az oxfordi tudóshoz, mit most újra lenyomatott füzetében, ama terjedelmes és magvas tanügyi cikkekkel együtt, melyeket az 1873-diki »Reform«-ban tett közzé ily címek alatt: »A gymnasium és görög nyelv«, »A gymnasium hazánkban«, »A gymnasium a magyar kritika előtt« s »A magyar társadalom és a görög nyelv.« Oly hévvel és gyakran ékesszólással van ezekben védve a görög, mint a tudomány egyedül üdvözítő alapja, ahogy egykor az egyedül üdvözítő hitet a szószéken lángnyelvvel védték. Nemcsak a tudománynak, nemcsak a társadalomnak kell nálunk a görög, — vitatja a szerző, hanem kell a politikának is, ha a magyar államban a magyarság meg akarja tartani a vezérséget. A füzet tartalmát teszi még két beszéd, melyek egyikét Hunfalvy Pál tavaly június 12-dik ikén mondta el a főrendiházban, védve a görögtantárgyat s nem féltve azt az új minisztertől; mási- 708