Fővárosi Lapok 1890. április (90-118. szám)

1890-04-08 / 96. szám

Az í­r leány. (Francia elbeszélés.) Irta D. CaSSOt. (Folytatás.) VI. Sir William meg akart győződni, várjon csak­ugyan a Herbury-kastélyban van-e Jeanne. Végig ment a rakodóparton, átkelt a folyamon s egyenesen az öböl szélén álló házhoz irányzó lépteit, de a kapu zárva volt. Sir William visszaindult a város felé, ama reményben, hogy Trécyvel találkozik. A kikötő­ utcá­ban szemközt találkozott Tipperay Jakabbal. — Meg tudná-e ön nekem mondani, hová köl­töztek Emmeték? — Biz én nem tudom ezt önnek megmondani Sir William ; nem láttam őket tegnap óta, midőn tudattam velek, hogy a Herbury-kastély ura óhaj­taná tőlem a halászati jogot kibérelni. Rilke az ura­ság nevében két guinenát adott át nekem foglalóul, mely a legjobbkor jött, mert nagy szükséget szenved­tem. . . De épen most váltam meg Wernertől, ő ta­lán tud valami hírt miss Emmetről. Ha siet ön, még utolérheti az uraság eme csőszét. Werner Dick, Rilkenek a barátja, buzgó láto­gatója volt ama titkos értekezleteknek, melyeket Sir William Ennisben tartott. Persze a milord nem vette volna tőle jó néven, ha sejti, mily szorgalmasan ta­nulgatja az ő cselédje a jogait. E jó ember titokban olvasgatta a molly-maguire-szövetség által a gróf­ságban terjesztett röpiratokat. Ezek az olvasmányok arra tanították őt, hogy az emberek egyenlő eredetűek, következéskép egyenlő joguak is. »Az a társaság, mely csak az erősekkel tart, megveti a gyöngéket.« Nos, Werner volt a gyönge s milord, a gazdája az erős. » .. .Mióta a keresztyénség újjá­szervezte a tár­sadalmat, a gyöngék küzdenek az erősek ellen.. . « Werner azt képzelte, hogy ő csak gép a milord kezé­ben s íme most megtanulta, hogy ő is ember. Azt is tapasztalta, hogy a világon mindenütt a kicsinyek vannak többségben, tehát voltakép ők volnának az erősebbek s hogy győzhessenek, csupán egyetértésre van szükségük. .. Csak az a baj, hogy hiányzik az egyetértés! Az együgyű Werner úgy gondolkozott magá­ban, hogy ő már eleget tűrte a milady megvetését s a lelkesültség e pillanatában annyira vetemedett, hogy kifejezte Werner Georgina asszony előtt, mikép ő egyenlő a nemes Herbury gróffal. Georgina elfoj­totta benne a lázadás csiráját, megragadta Dicket a gallérjánál s azzal fenyegette, hogy közhírré teszi bohó beszédét, ha rögtön el nem hallgat. Georgina asszony keveset törődött az emberek egyenlőségével. A gyomor nagy zsarnok s a szörnyű asszony eszébe juttatta, mennyit kellett nekik éhezniük, mielőtt ké­nyelmes menedékhelyet kaphattak a Herbury-kas­télyban. Dick, ekkér lefegyverezve, elhallgatott s gondo­latokba merült, mig a felesége a theát és a tortács­­kákat készítette. Kilke nem igen ragaszkodott a molly-maguirok tanaihoz s elhatározta magában, hogy akkor szakit velők, a mikor érdekei követelik. Sir William ismerte a csősz ingatag jellemét, de nem ismerte az uraság bérlőjének megvásárolhatóságát. Sir A William gyorsan lépdelt végig az utcán, de nem látta Wernert, ki kétségkívül mit sem tudott az ő Kilke barátjának a terhei felől. Másnap lady Alice és bátyja, kik szokott séta­­lovaglásukat végezték, vágtatva tértek vissza a kas­télyba. Körülbelől három kilométernyire Slieve­ Cal­­lantól, egy ismeretlen ember utasította őket, hogy hagyják oda rögtön azt a burgonyaföldet, melyet pa­ripáik patáikkal taposnak; a testvérek engedelmes­kedtek, mert azt illető egyénnek fegyver volt a kezé­ben. Ez az újság meglepte a grófnét s nem tudta, mit gondoljon. Kérte gyermekeit, hogy ne menjenek ki többé az ő beleegyezése nélkül, egyszersmind utasí­totta a bérlőt meg a csőszt, hogy gondosan őrködje­nek , hiszen azért vannak szolgálatában, hogy a kas­tély területére felügyeljenek. A milady imádta a gyermekeit, annyira, hogy soha sem akart tőlük megválni. A nevelő, meg a ne­velőnő nem igen dicsekedhettek tanítványaik szorgal­mával, kik sokkal jobban el voltak foglalva szórako­zásaikkal, mint a tudománynyal. Lady Alice, mint igen sokan a hasonló sorsban levő fiatal leányok, több büszkeséget tanúsított, mint jóságot. Követelő, döly­­fös volt, minden jóindulat nélkül s úgy tekintette a nálánál alacsonyabb sorsuakat, mint oly teremtmé­­­­nyeket, kik kötelesek, születésüknél fogva, az arisz­tokrácia javára működni közre. Lady Alice szép, barna leány volt, de még nem fejlődött ki egészen; még nem töltötte be tizennyolca­dik évét. Bátyja, négy évvel idősebb, középtermetű, lángvörös hajú, indulatos, de fogékonyabb volt az emberies érzületre; csak hogy születésénél és nevelteté­sénél fogva nagy hajlamot mutatott a zsarnokságra, Jeanie épen a toilette-tárgyakat rendezgette a milady szobájában, midőn a fiatal­ember belépett. Szépsége nagyon meglepte Sir Georgest, ki azt hitte, minden szegény ír leány fut. — Még nem hallottam ennek a fiatal leánynak a hangját, — mondta a fiatal lord nővérének, midőn Jeanieről beszélgettek. — Mit gondol ön, lady Alice, van-e sok előkelő hölgy ily szép, mint ez a leány ? — Nem válaszolhatok önnek erre, Sir Georges, mert még nem néztem meg. — Annál rosszabb önre nézve, lady Alice. — Kérem, bátyám, ne beszéljünk e leányról többé, — szólt lady Alice, hátat fordítva a lordnak. A milady, ki kiment, hogy beszéljen Wernerrel és Kykével, így szólt a gyermekeihez: — Az az ember, a­ki oly szemtelenül beszélt veletek, nem lehet más, mint a »molly-maguire.« Jeanie hirtelen fölemelte a fejét; szerencsére azonban, sem a nők, sem Sir Georges nem vették észre ezt a mozdulatát. ún. Nora, átmenve az előcsarnokon, szemközt talál­kozott a fiatal lorddal. Mélyen meghajtotta magát s félre állt a fal mellé, szabad utat engedve fiatal urának. — Beszélni akarok veled. Nora ismét meghajtotta magát. Arca egyszerre kiderült. Nagyon büszke volt, hogy a fiatal lord őt bizalmára méltatta. A milady nagyon őrködött a fia fölött s iparkodott ennek heves természetét fékezni. Nem csoda tehát, ha Nórát a saját érdekeinek megnyerni igyekezett, különösen szerelmi ügyek­ben. Sir Georges azt hitte, hogy Jeanie megtisz­telve érzi magát, ha e leány iránt gyöngéd von­zalma jelét mutatja. Azonban mégis jónak vélte, ha lesz valaki, a­ki pár jó szót ejt mellette a leány előtt. Nórára bízta ezt , hogy szívügyében melegebb buzgalmat fejtsen ki, nem feledte el, néhány font ster­linget a nevelőnő markába csúsztatni, ki erről böl­csen hallgatott bűntársa, Rilke bérlő, előtt. Lement a konyhába s lelkére kötötte a cseléd­ségnek, hogy Jeanievel szemben kellő tiszteletet tanú­sítsanak. Mindnyájan tudták már, mit jelent ez a hi­vatalos rendelet és igy sem János, sem Patrick, sem Henrik nem mertek szemet vetni az újonnan érkezett komornára, sem egyetlenegy szót intézni hozzá, midőn délben a nagy asztalnál ebédre az összes nő- és férfi cselédszemélyzet megjelent. (Folyt. köv.) A kép szépsége az eszthetikai szépségben áll. Semmi kirívó, semmi anyagias nincs benne. Még a színek sokfélesége is valami kíméletes eszményítést fejez ki, s minden virít és mosolyog : ég, föld, tenger, virág, oltár, emberek arca és köntöse. Ó­görög ünnep ez, benső hódolat a külső szép­ségnek — derület, vidámság, költészet. Egyszersmind mai világi győzedelem, melyet korunk egy geniális képirója nyert meg a naturalis­tákkal szemben, az általok lenézett fegyverrel, az eszményiséggel. Hunfalvy Pál füzete. (K.) » A görög nyelv ügye Magyarországon« című munkát, veterán tudósunk új füzetét, megkaptuk Hornyánszky Viktor akadémiai könyvárustól. Száztíz lap, ára egy forint. Csak a füzet uj, tartalma nem az, mert kivéve egy el nem mondott főrendiházi beszédet, a többi már megjelent lapokban, midőn új beszéd, nyilatkozat vagy iránycikk volt. Voltakép a füzet kiváló tudó­sunknak ama szellemi fegyvergyűjteménye, melylyel harminc esztendő óta koronként harcol, valahányszor a gimnázium görög grammatikáját veszedelem fenye­geti. Ez a következetesség, ez a mély meggyőződés okvetetlenül tiszteletre méltó. Látszik benne a meleg hála ama ifjitó szent források iránt, melyekből művelt­sége egy részét merité. És bizonyára a hálának heve az, mely egyszersmind túlzásra is ragadja. Hogy nagy tudósoknak, alapos búvároknak szükséges, vagy legalább is nagy előny a görög nyelv tudása, az oly bizonyos, hogy bátor volna, a­ki két­ségbe vonná. Ebben a tekintetben Hunfalvy Pálnak nincs és nem is lehet ellenfele. A­kik más nézeten vannak, nem szemben állnak vele, hanem más téren állnak, s hiába hadakoznának, fegyvereik nem érnék el egymást. Egyik »fölfelé« tör a tudomány, a szak­­tanulmány magasába, s igaza van, a maga szempont­jából; másik a gyakorlati oktatás sik mezején »előre« iparkodik s az eredménytelen helyett hasznosat kíván. Mennél fölfelébb jut az s mennél elébbre hatol­emez, s annál inkább távolodnak egymástól s annál kevésbbé értik meg egymást. Az egy görög nyelv igy csinált most nálunk bábeli zavart. Nem a görög nyelv teljes kiküszöbölése van szóban, hanem egy kötelező tantárgynak megszünte­tése. S ettől nem esik ki a magyar műveltség feneke. Kivált mikor kárpótlás is van tervben, az t. i., hogy a gimnázium ismertesse jobban a görög szellemet, irodalmat, műveltséget, mert ebből több lesz a kultú­rás haszon, mintha a görög grammatika negyedik esz­tendejében az ifjú csak annyira jut, hogy Xenofon néhány mondatát le tudja valahogyan fordítani. Ter­mészetes, hogy többet érne, ha Sophoklest, Homért, Thukydidest minden művelt ember eredetiben olvas­hatná. De szanszkritül is szebben hangozhatik a »Sakuntala« s perdául a »Sah-Name«, de hát még nem találták fel azt a tölcsért, melyen az ember agyába könnyű szerrel lehetne a világ nyelveit töl­teni, de szerencsére meg van az a közvetítő eszköz, mely műveltségünk alkatrészeivé teheti a világiroda­lom minden remekét — a műfordítás. És azért nem hihetjük el Hunfalvy Pálnak, hogy csupán a görög nyelvtan izgalma tart bennün­ket Európában s mihelyt e nyelvtant kiküszöbölik a gimnáziumból, rögtön Ázsia karjaiba kell dőlnünk. Azt sem ismerhetjük el, hogy ma is a középkorban él még, ki e grammatika kötelező tanítását nem tartja szükségesnek. Sőt vonakodunk hitelt adni amaz állításnak is, hogy Peel angol minisztert nem fogadták volna be a gentleman-ek közé, ha nem tud görögül. Mert brit földön is létezik elég gentleman, sőt tudós is, kinek nem erős oldala az alfa és omega, s ki a hellén klasszikusokat angol fordításokból is­meri. Végül attól az állítástól sem ijedhetünk meg, hogy ha minden gimnazistánkat nem fognak tanítani görögül, határaink közt is vége a magyar fölénynek, mert hát ezt a fölényt nem ép a görög nyelvtannal vívtuk ki és tarthatjuk fenn. Sok egyéb kell ahhoz — első­sorban az, hogy ne ijedezzünk minden árnyéktól.­­ A Hunfalvy Pál füzetének első közleménye az a beszéd, melyet ő 1861 augusztus 29-dikén az evan­gélikusok egyetemes gyűlésén a görög nyelv további tanítása mellett tartott, midőn a Bach-rendszer sze­rencsés elbukása után a gr. Th­un kultuszminiszter által kötelezővé tett görög nyelvtan kiküszöbölése került szőnyegre. Hévvel védte Hunfalvy akkor is a görögöt, mint a­melyre kivált a protestánsoknak, az egyetemes műveltség szempontjából szükségük van. Következik a füzetben egy világhirű tudós, dr. Müller Miksa oxfordi tanár levele, melyet Tre­­fort miniszterhez irt 1873-ban, midőn ez épen nem »ázsiai«, hanem minden ízében európai műveltségű miniszter szintén szeretett volna a görög nyelvtan gimnáziumi taníttatásától szabadulni s többi közt véleményt kért Müller Miksától. Ez az épen nem »ázsiai«, sőt ép angol földön működő tudós pedig ki­mondta levelében, hogy »a görögnek tanulmányozása, a természettudományok folyton növekvő követelései mellett, nem sokáig fog már egyetemes művelődési eszközül szolgálhatni, hanem egyszerű szaktanul­­mánynyá válik; ez nagy veszteség, szakítás a múlttal, de elkerülhetetlen.« E nézet leküzdésére Hunfalvy Pál írt akkor nyílt levelet az oxfordi tudóshoz, mit most újra le­nyomatott füzetében, ama terjedelmes és magvas tan­ügyi cikkekkel együtt, melyeket az 1873-diki »Re­­form«-ban tett közzé ily címek alatt: »A gymnasium és görög nyelv«, »A gymnasium hazánkban«, »A gymnasium a magyar kritika előtt« s »A magyar társadalom és a görög nyelv.« Oly hévvel és gyakran ékesszólással van ezekben védve a görög, mint a tu­domány egyedül üdvözítő alapja, ahogy egykor az egyedül üdvözítő hitet a szószéken lángnyelvvel véd­ték. Nemcsak a tudománynak, nemcsak a társadalom­nak kell nálunk a görög, — vitatja a szerző,­­ hanem kell a politikának is, ha a magyar államban a ma­gyarság meg akarja tar­tani a vezérséget. A füzet tartalmát teszi még két beszéd, melyek egyikét Hunfalvy Pál tavaly június 12-dik i­kén mondta el a főrendiházban, védve a görög­tantárgyat s nem féltve azt az új minisztertől; mási- 708

Next