Fővárosi Lapok 1890. június (149-178. szám)
1890-06-02 / 150. szám
Hétfő, 1890. június 2. 150. szám. Huszonhetedik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre...........................4 írt Egyes szám 6 kr..FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Melyik erősebb? (Elbeszélés.) Írta Balogh Arthur. (Folytatás.) Torbágyi Ilonának valami láthatatlan kéz fogta meg karját. A nő nem is igyekezett ellenállni, mikor gyöngéden kigombolta kissé felső ruháját és a vékony fekete zsinóron függve egy kis, diónagyságú, feketére zománcozott nyakéket vett észre. Reá siklottak szemei, azután meginogva, mintha elkábult volna, fogódzott meg a nő karjába. — Az istenért! mi lelte kegyedet ? — szörnyűködött a nő. — Arca fehér, kezei jegesek, rosszul érzi magát ? — Semmi, elmúlt már, — tagolta Torbágyi Ilona. — Egy kissé elhagyott a lélekzet, segítsen kérem — és tehetetlen kézzel oldozgatta a nyakát körülfogó egyszerű fekete bársonyszalagot, amiről nagy, vakító gyémántszemek villogtak elő. Azután egyszerre megerősödöttnek, magához tértnek látszott, mikor a halkan ketyegő faliórára esett zavart tekintete. — Siessen, siessen kérem, — mondá sebesen, ismét teljesen rendbehozni igyekezve öltözékét. Torbágyiné honnan, honnan nem, egyszerre ■csak ott termett az öltöző ajtajában. Látta leánya halvány arcát, de csakegyszerű izgatottságnak tulajdonította. Egyenesen feléje tartott és mielőtt az még megakadályozhatta volna, megcsókolta kezét. Rá nézett meghunyászkodón, alázatos esdekléssel, mintha azt mondaná: »Tedd, hogy el ne vesszen számunkra ez a verőfényes világ !« — Hagyj el — hagyjatok el! — mondá hirtelen, idegesen a színésznő és amikor egyedül maradt, reszkető kézzel vonta elő azt a halvány papírlapot, hogy egy rövidke csókot nyomjon reá — a leány. — Tégy engem erőssé most! — esdekelte. Ebben a pillanatban az ajtó fölött álló csengő élesen sivított fel. Itt az idő. Indulnia kell. .látszani,énekelni így, ilyen felzavart bensővel! Torbágyiné oda támaszkodott az oldalt álló színfalak egyikéhez, hogy senki ne lássa. Ő neki meg csak egyetlen alakon függött a tekintete. Látta, midőn kilép a lámpák elé, amik egész hódító alakját beragyogják. A hosszú tapsviharon, mely fogadta, épen nem lepődött meg, természetesnek találta azt. De aztán egy hosszú, mélységes hallgatás után töprengeni kezdett. Olyan kábulatszerű érzés fogta el, mint a ki hánykodó vizen ül gyönge, törékeny csónakban és egyszer felemelik a habok a napfény felé, másszor lemélyesztik a hullámfal nyirkos árnyékába. Azután a kábulat kétségbeeséssé változott, mikor azok a bizonytalanná váló, akadozó disztonáló hangok jutottak felé, azok is gyöngén, olykor-olykor, mintha valami iszonyú messzeségből jönnének. Már jó darabig várt félig elaléltan, mozdulatlan. De most ezek a határozott, messze hangzó hangok felverték őt. Mi volt ez ? A rendező jelentette, hogy Torbágyi kisasszony hirtelen rosszullét miatt képtelen szerepet folytatni és helyette X... asszony fog énekelni. Torbágyiné megdermedt helyén, mintha villám érte volna. ■— Kár, valóban. Félénk a baba, úgy tetszik. Pedig gyönyörű kis baba, ugye ? Mily malheur! Ezek a hangok, mint megannyi meteor izzó forrósággal surrantak el fülei mellett. Csak ott állt, ott várt, mintha azt várná, hogy fejére omoljon az egész világ. Azután egyszerre magához tért, mintha egy durva kéz felrázta volna. Kétségbeesve rohant az öltöző felé De senkit sem lárt már ottan. A kisasszony ép e pillanatban szállott oda lent várakozó kocsijába, mondá az ott ácsorgó emberek egyike. XIII. Félénken, halk léptekkel jelent meg valaki a küszöbön, nesztelenül lebbentve félre az ajtó függönyeit. A szobában homály volt, alig világította meg a belépő alakját, meg azt a fehér alakot (nemcsak a pongyola, miben feküdt, az arca is falfehér volt), mely egy kereveten végig terült. — Ilona! térj magadhoz, hisz semmi sincs elveszve még. Nézd Desiré úr van itt és szólani kivan veled. A leány felemelkedett és büszkén, megrémítő tekintettel nézte végig az előtte állót. — Desiré ? — kérdé önmaga elé. — Most ? ebben az órában ? hát ki merte őt bebocsátani ? — Hallgas, hallgass el e hanggal! őrültté tesz izgatottságod. Mi szégyenítő van abban rád, ha elfogadod és pár percig beszélsz vele ? Azt hiszed, a napfény vagy esti homály teszi jóvá vagy rosszá az embert ? Torbágyi Ilona megállt egy percre azután egyszerre intett kezével beleegyezőn. A függőlámpa csavarját reszkető kézzel érintette meg, pedig szemét sértette most ez az erősebb világosság, mely a kis nappali derült szinű, virágos bútorain elömlött. A küszöbön kikelt arccal, megütődést mutatón jelent meg Desiré. — Mi történt kegyeddel ? — kérdé, alig üdvözölve őt egy sebes főhajtással. — Mi lelte kegyedet ma este ? Én nem tudom mindazt, ami ma történt, megérteni. — Pedig egyszerű nagyon. Semmi egyéb, minthogy megbuktunk Desiré úl. Lássa, nekem sajátságos előérzetem volt, nem akartam ma fellépni. De mindegy megtörtént, próbáljunk megnyugodni benne. — De én nem nyugszom meg, ha kegyed úgy is fog tenni. Én itt valami kicsinált dolgot, ármányt sejtek. — Ármányt ? baba ? hát ugyan kitől ? Nem tudom, hogy lennének ellenségeim. — Mit tudja azt kegyed! Nem vette észre, hogy egy egész csoport, csupa ismert gavallérokból álló fiatalember mily tüntetőleg kezdett tapsolni, valahányszor egy-egy kis botlást csinált? én ebben határozott célt, gúnyos célt láttam és nem fogom annyiban hagyni a dolgot. — Én pedig csak egyet akarok kérni kegyedtől : ne igyekezzék kutatni ennek a mai estnek a tér- Benyovszkyába. (A múlt századi hires magyar grófról.) A »Fővárosi Lapok« kétszer is megemlékezett Ocskay Gusztáv legújabban megjelent könyvéről, mely reminiszcenciákat tartalmaz a múltból. E könyvben három fejezet szól Benyovszky Móric grófról, a múlt század e híres magyar kalandoráról, de ép oly kevés kritikával és reális alap nélkül, mint az az egész irodalom, mely e bősről 1790 óta keletkezett, beleszámítva a Gvadányi eposzát, a Mülbach regényét és a Kotzebue drámáját. A Benyovszkyról szóló magyar irodalom számos és bizony kirívó hibáit eddigelé annak tulajdonították, hogy a Benyovszky naplója, melyet ő franciául írt meg, de amelyet Nicholson először angolul adott ki, a magyar irodalomban teljesen hiányzott; de Ráth Mór kiadói buzgalma ma már e hiányt is pótolta, mert ő a magyar gróf emlékiratait lefordittatta nyelvünkre s íratott hozzá két kötet életrajzot is, mely a Benyovszky életének lélektani, földrajzi és történelmi kritikáját adja. Az mindenesetre baj, hogy az »Emlékiratok« magában véve nem teljes; egész fejezeteinek fordítása csak az életrajzban van meg s igy a magyar kiadás csak úgy használható, ha mind a négy kötetet megvesszük, de ez a körülmény korántsem menti fel annak használata alól azt, ki Benyovszkyról újat óhajt írni, s ki azt akarja, hogy adatait komoly figyelemre méltassák. Ocskay Gusztávnak e mellett rendelkezésére állt volna a nyugati nyelvek e tárgyú egész irodalma, az angol, francia, német Benyovszky-kiadványok, ezenkívül a magyar, s amint soraiból kitűnik, a Benyovszkyról szóló szláv munkák is, mert egy kis fáradtsággal megközelíthetné az orosz irodalmat is, ahol — csak a főbb munkák összeszámlálása szerint — nem kevesebb mint kilencvenöt olyan munkát találtam, melyek Benyovszkyval foglalkoznak s róla többé-kevésbbé érdekes, fontos, de csaknem kizárólag hiteles adatokat közölnek. Sajnos azonban, hogy Ocskay Gusztáv ezt az irodalmat csak hírből ismeri s még a Jókai-féle Benyovszky-kiadást sem olvasta, s pedig ez már a legkevesebb, amit tőle megkívánhatnánk. De ő nagyon fölületesen járt el s csupán családi szóbeszédek és ingatag nézetek után indult. Jókai Mór meg is rostálta már egyszer az Ocskay-féle közléseket, az azonban őt egyáltalában nem akadályozta meg abban, hogy adatait »Benyovszky Mór igazi életrajza« cím alatt könyvében újra le ne nyomassa. Ez képezi a Benyovszkyról szóló három fejezete közül az elsőt. Ez a fejezet fedezi fel, hogy Ocskay Károly és Ignác az Érsekújvárott lefejezett Ocskay László tábornok fiai voltak; hogy a báni konföderációt 1769-ben verték le; hogy Benyovszky Kamcsatkából, Tobolszk városából szökött meg; hogy Benyovszky a saját szakállára kezdte a madagaskári vállalatot s később nyerte ki a francia király pártfogását, és hogy Benyovszky Texasban újra megnősült volna s igy bigámiába esett s végül pedig, hogy 1809-ben Texasban agyonlőtte egy úti társa. Jókai Mór ezekre a felfedezésekre igen kíméletesen felelt. Hivatkozván a történelemre, bebizonyítja, hogy Ocskay Károly és Ignác Ocskay László tábornoknak nem fiai, hanem unokái voltak, hogy a bári konföderációt már 1768-ban leverték, hogy Kamcsatka és Tobolszk közt a távolság 1200 verset tesz és hogy Benyovszky Texasban se meg nem nősült, se meg nem halt. Míg azonban Jókai a három első kérdésben minden kétséget kizáró bizonyítékokat hozott fel, addig az utolsót egyszerűen csak Manasses-féle benevolumnak, üres mendemondának nevezte. Ocskay a Jókai cikkét is lenyomatta füzetében második közleménynek s egy harmadik cikkben válaszolt rá, ugyancsak »Benyovszky Mór életrajza« cím alatt. Ocskay e válaszban elismeri, hogy az első hiba — az Ocskay-testvérekről — tolihiba, elismeri, hogy a második hiba — a bári konföderáció évszámáról — olvasási hiba, mivel az elsárgult okmányon 1769-et látott 1768 helyett, elismeri hogy a Kamcsatka és Tobolszk közti 1200 versenyi távolság szintén tollhiba , de a negyedik pontra vonatkozólag fentartja nézetét,mivel — úgymond — Jókai nem cáfol,nem bizonyít semmit, hanem idevágó állításomat egyszerűen mendemondának jelenti ki, ebből (pedig) csak hihetőség eredhet, de korántsem eredhet teljes bizonyosság annál kevésbbé, mert én nem egy, de több tanúra hivatkozom és azokat meg is neveztem.« Jókai, ahogy én tudom, csak annyit akart, hogy Ocskay tegye közzé családi okmánytárának azt a részét, mely a Benyovszky-adatokra vonatkozik. Ocskay azonban ez okmányokat se nem közölte, se nem ismertette, kivéve azt az egyet, mely vajmi mesésen hangzik, mert az Ocskay-családnak Attilától való leszármazását hirdeti, de amelynek a Benyovszky viselt dolgaihoz semmi köze. Minthogy Jókai az Ocskay-féle cáfolatra mit sem ért, legyen szabad nekem, mint aki Benyovszky viselt dolgait évek óta tanulmányozom, — főleg földrajzi szempontból, az Ocskay adataira néhány megjegyzést tennem, s azokra a »felfedezések«-re is kiterjeszkednem, melyeket Jókai teljesen mellőzött. Ocskay előadása szerint, Benyovszky Móric, Kamcsatkába való hajózása közben, megmentette a hajót, s ennek köszönhette, hogy a várparancsnok őt kegyébe fogadta, kinek jóságával rútul visszaélt, s mákonynyal elaltatva az összes tiszteket, megszökött társaival, megtámadott egy hajót s azon hagyta el Kamcsatkát. A megszökés történetének ez alakja teljesen uj. Sajnos, hogy ellene nem érvelhetek azokkal az okmányokkal, melyeket ez ügyre vonatkozólag Thallóczy Lajos a moszkvai levéltárban talált, de hasonló korú forrásokat idézhetek ellene, melyek mindannyian az Ocskay meséje ellen szólnak. Az első Lesseps leírása, ki 1790-ben adta ki munkáját, tehát ugyanakkor, mikor a Benyovszkyé megjelent s a ki a szökés történetét a kamcsadásoktól hallottak utján úgy mondja el, hogy a száműzöttek összeesküdtek, föllázadtak, a helyőrséget felkoncolták s egy hajón megszöktek. Tehát Benyovszky előzőleg nem mentett meg semmiféle veszedelemben forgó hajót. Ezzel megegyezik a Cochrane leírása, kinek jó-