Fővárosi Lapok, 1891. január (28. évfolyam, 1-31. szám)

1891-01-27 / 27. szám

pétervári zenedének. Azóta, úgy látszik, bizonyos dallvinisztikus áramlatok készték őt a lemondásra. S amint rebesgetik, annak dacára, hogy nem volt többé szándéka nyilvánosan föllépni, jövő télen ismét európai hangverseny-körútra indul, s újra el fogja az európai fővárosok közönségét ragadni összehasonlíthatlan művészetével. Rubinstein bizalmas körben a legkellemesebb, legkedélyesebb emberek egyike. Egyike azoknak, kiknek saját lángeszük alkotott eszményi világot, s kik csak ennek légkörében tudnak és akarnak élni. Más szellemi világba nem is vágyódnak. Ennek magyarázatára megemlítem, hogy Rubinstein soha sem tudta megérteni Wagner reformműködését és halhatatlan műveit. Ép oly merev álláspontra helyezkedik a jelenleg fejlődése korszakában vajúdó, az eredeti nemzeti iránynak hódoló, nemzeti irályt kereső, orosz iskolával szemben is. »Higgje el« — mondta egy este nekem — »a zenének vége van, rossz utakon tengődik.« Pedig e nézete nem gátolta abban, hogy személyes nimbuszának védszárnyai alatt külföldön, főképen Párisban, nagy zenekari hangversenyeket rendezzen »orosz iskola« címe alatt, hogy az orosz zeneirodalom legkiválóbb zenetermékeinek bemutassa és megismertesse. A milyen pesszimisztikus, ha a jelenkor zenészeiről van szó, annyira fölmelegszik, ha az ő szellemi világának határait átlépve, Beethoven és a többi remek zeneköltőre fordul a társalgás. Olyankor föléled s szikrázik a szeme; oroszlán sörényének fürtjeit nemes homlokáról visszaveti s beszédessé lesz. Örvendve hallja magasztalni egy-egy általánosan ismert nagybecsű kedvenc művét s feszült figyelemmel hallgatja az egyik-másik kedvenc művészéről szóló anekdotát. S ha ő maga is megszólal, valódi élvezet hallgatni egészen eredeti, mert egyéni nézeteit, szellemes apercie-it, önálló gondolkozásának érdekes folyamát. Mint ember, az egyszerűség mintaképe. Nem szereti a külsőségeket, megveti a címeket s nem vi(Vége.) Körülbelől negyvenöt ügyvéd nyújtott be óvást a végrendelet végrehajtása ellen, ezeknek élén a hírhedt ezredes. Negyvenöt család remélt legalább is egy millió dollárt a távoli rokon hagyatékából, kik ügyvédeiknek folyvást roppant összegeket fizetgettek, hogy működésük meg ne akadhasson. Miután az első tárgyalásnál a követeléseket nem utasították el, hanem egy vizsgáló választását határozták el, a pörlekedő felek azt hitték, hogy követeléseik jogos voltát elismerték s vagyonuk maradványából kezdtek pazarul költekezni. Átalános csodálkozást ébresztett azonban, hogy a negyvenöt család ügyvédjei mindnyájan egy egészen fiatal gondnokot ajánltak, Cargill ezredes óhajára, egy huszonkét éves fiatal embert, ki csak egy hónappal azelőtt tért haza az egyetemből s csak most nyitott irodát; oly embert, ki különben is, családi viszonyainál fogva, a tervek sikerét illetőleg rossz kilátást nyújtott. Ennek az eljárásnak az okát, természetesen, a kliensek egyike sem gyanította s meg kellett elégedniük az ezredes választásával. A választás napján, körülbelül délután három órakor a törvényszéki teremből egy férfi rohant el, ki midőn Cargill ezredesnek az irodájához ért, letörülte homlokáról a verítéket s leverte kabátjáról a port. Mielőtt a házba lépett, két kis ember surrant be az ajtón, kik minden bejelentés nélkül nyitottak be az ezredesnél. sek a rendjeleket. Az őt dicsőítő, virágos frázisokat gyűlöli. Rendkívül pontos és kötelességtudó. Az előbbire vonatkozólag jut eszembe, hogy midőn szívélyes szavakkal meghitt magához ebédre, kétszer is mondta: »Je dine à 6. heures, á l’heure juste.« Én másnap már 8 46-kor megjelentem lakásán. Ő egyedül volt s íróasztalánál dolgozott. Megérkezésemkor félbeszakitá munkáját s kedélyesen társalgott. Alig, hogy egy negyed óra eltelt, megszólalt a fali óra, hatot ütött. A pillanatban az inas is mutatkozott, jelentve, hogy tálalva van. »Menjünk ebédelni« — mondá Rubinstein. Csodálkozásomra vagy hét-nyolc személy számára volt terítve. S csakugyan, alig hogy kezdtük a levest szörpölni, már jött egykét hívott vendég, (némelykor hívatlan is jön és mindig szíves fogadásban részesül.) Később még egynéhány jött. Elképzelhető, hogy ha ilyen pontos a saját házában, vendégeivel szemben, milyen lehet akkor hivatalos működésében! A filharmóniai hangverseny bankettjén Rubinstein a háziúr szerepét játszotta. Midőn Auerrel együtt beléptem az ebédlő terembe, ő már el volt foglalva a »szakaszka« harapdálásával. A szakuszkáról érdemes megemlékezni pár szóval, mert nálunk abszolúte nem ismert szokás. Pedig Oroszországban, de még inkább a finnek, svédek és norvégeknél, szóval az északi népeknél, nagyon divatos, sőt nélkülözhetetlen. Ebéd előtt két asztal áll terítve, egyik az ebédre, a másik pedig meg van rakva a legkitűnőbb hideg étkekkel, úgy mint kaviár, tengeri rákok, hideg halak, pecsenyék, kocsonyák, mindenféle saláták, sajtok, erős borok és pálinkákkal. Ez a szakuszkaasztal. Magyarán étvágygerjesztő. Mindenki oda megy ebéd és vacsora előtt, s eszik egy kis hideg valamit s iszik egy pohár pálinkát. A franciák apperitifnek nevezhetnék. Náluk is dívik, azonban ott a kávéházakban absynthe alakjában jut a gyomorba. A bankett kedélyesen folyt, s Rubinstein, ki nagy ritkán szokott toasztozni, a pezsgőnél fölemelkedett, s poharát egésségemre ülité. Beszélgetés közben mondá: »Csodálatos, hogy Magyarország annyi kitűnő hegedűst produkál, e tekintetben első helyen áll.« »Igaz,« — feleltem, — a hegedű király, Joachim József is magyar, s kitűnő kollegám Auer Lipót is az.«* Másnap este utaztunk tovább fajrokonaink Szép hazájába, a finnekhez. Tizenkét órai utazás után Helsingforsba érkeztünk. Gyönyörű, kedves tengerparti város. Szép kikötője van. A közel fekvő szigetecskék egyikén aranyos kupolával fényeskedő orosz bazilika, másikán kicsi, de csinos házcsoport látszik, még távolabb fekszik egy szigeten a helsingforsi erőd; mindez rendkívül festői és változatos képet nyújt. Helsingforsnak vagy hatvanezer lakosa van, nagyobbára svédek. A város neve is mutatja, hogy svéd eredetű. Svédek építették és bírták. Jelenleg az orosz uralom alatt ők háttérbe szorultak, s a finnek, ameddig csak a szigorú orosz ellenőrzés megengedi, mindenre rányomják a finn bélyeget. Főtörekvésük, hogy nemzetiségüket az idegen befolyás alól felszabadítsák. Helsingfors utcáin a legtöbb felírás svéd és finn nyelvű. Az orosz szó és betű ritka e városban. Külön nemzeti bankjuk és pénzük van. A finn mark értéke körülbelől a francia franknak felel meg. Hangversenyeinket az ottani egyetem aulájában tartottuk meg. A közönség rendkívül lelkesült, s különösen a magyar darabok nagy hatást keltettek. Hangverseny után a közönség keszkenőit lobogtatta és lelkes »éljen«-ek hangzottak fel. A másnap megjelenő finn lapok hivatkoztak kritikáikban a finn-magyar faj rokonságra. Hangverseny alatt nagyon kellemes meglepetésben is részesültünk. Két úr lépett be a művészszobába s magyarul szólítottak meg: Arlberg és Sätälä, a helsingforsi egyetem tudós tanárai, kik hibátlan magyarsággal adtak kifejezést a fölötti örömüknek, hogy városukban magyar művészeket üdvöz — melyet kitűztem s most válaszolnom kell az Andor kérdésére. Gondolkozom és nem tudom elhatározni, mit feleljek? Egyaránt nehéz szó az »igen« és a »nem« is. Sötét gát áll előttem, melyet le nem dönthetek, akadályul áll boldogságom útjában a keresztelő levelem. Megmutassam-e neki ? Január 11. Teljes bizalommal, azzal a meggyőződéssel, hogy viszont szeretem, lépett be ma délután hozzám Igazy Andor királyi ügyész. Megcsókolta a kezemet, szemembe nézett s annyit kérdezett: Remélhetek ? Hosszú hallgatás után, megtörve, kényes szemmel és oly fájdalommal, mely szivemet majd széthasitá, feleltem: — Nem. Hátra tántorodott, én meg zokogni kezdtem. Darabig rajtam pihenteté fürkésző tekintetét, majd megragadta a kezemet s igy szólt: — Etel! Talán mást szeret ? — Sohsem szerettem mást. — Tehát engem szeret ? Akkor enyém is lesz, ha ég föld ellenünk esküszik is. Szeretlek s tőlem nem rabolhat el senki! — mondá és két izmos karjával átölelt. A kétségbeesés elhatározásával ragadtam ki magam karjai közül, oda futottam a szekrényemhez kikaptam és odatartottam eléje a keresztelő levelet, mely elárulta születésem titkát. — Hol van az édes anyád ? — kérdé határozottan. — Nem tudom. — Él-e? — Nem hallottam felőle. Idegenek neveltek, kiket utolsó pihenésük helyére kikisértem és megsirattam. Meglehet, az édesanyám is meghalt! — Oh, ha magad élnél egyedül és nem volna senkid! Elfednék a foltot kölcsönös boldogságunk fényével, szerelmünk végtelenségével! Mennyi határozottsággal, mily nagy szerelemmel állott előttem ez a nemes férfi. A boldogság küszöbén álltam, oda akartam lábai elé borulni, körülölelni térdét, hogy onnan emeljen föl keblére. A másik percben már reám szakadt a boldogtalanság egész sziklája. Ajtómon kívül hangok hallatszottak, melyek felrázták szívemet álmodozásából. Belépett az édesanyám, a volt kardalosnő, himlőhelyesen, rongyosan, kérve irgalmamat. A kőszív is megszánta volna. Térdre rogyott, fölemeltem, mégis öleltem, hogy eszébe jutottam. Igazy Andor reám tekintett hosszasan. Megfordultam és elfojtott lélekzettel oda súgtam — Nem! Többé nem erősítette szerelmét. Vette kalapját s csak annyit mondott: — Legyen boldog! Kényeimet nem tudtam visszatartani. Eltemetett boldogságom sírjára hullottak azok. 186 — Wilson végrendelete. (Amerikai elbeszélés) írta Philipp Berges. — Mister Biggleby jön! — kiáltottak egyszerre s aztán az ajtó felé fordultak. Az ezredes szolgálatában állt detektívek voltak ezek. Az ezredes azonban mosolyogva nyugtatta meg őket, azzal az utasítással, hogy csak maradjanak az előszobában. Pár perc múlva Mr. Biggleby a City első ügyvéde, jelentete be magát s rögtön érkezett a válasz, hogy beléphet. Az ajtó föltárult s a bejelentett híres férfiú átlépte a küszöböt. Magas termetű, szép, rendkívül előkelő külsejű, körülbelől ötvenéves férfi volt ez. Pillanatig megállt az ajtónál s szemlét tartott ellensége fölött; aztán kitárta karjait, pár lépést téve előre ; az ezredes elősietett — s a két férfi megölelte egymást. Eme néma üdvözlés után az ezredes leültette látogatóját egy székre s maga is helyet foglalt mellette. — A mint látom, — szólt halkan Cargill, — számításomban nem csalatkoztam. A látogató csodálkozva csóválta a fejét. — Ezredes, — szólt, — ön a legszeretetreméltóbb gazember az egyesült államokban. Nem akartam a fülemnek hinni, mikor valaki azt beszélte nekem,, hogy ön és egész serege az én fiamat mint örökségi felügyelőt és vizsgálót ajánlja. Én most épen a törvényszéktől jövök — s a fiamat csakugyan megválasztották. Ezredes, én az ön művelete fölött nem tudom szavakban eléggé kifejezni csodálkozásomat. — Nagyon szeretetreméltó ember ön, édes kartárs úr, — viszontá mosolyogva a ravasz ezredes. — Ennek az eljárásomnak egyedüli célja az volt, hogy elkeseredett ellenségemet barátomul nyerjem meg. — És ez önnek sikerült, drága ezredes ! — kiáltott föl Biggleby úr, nyájasan megszorítva kartársának a kezét. — Az én fiam, alig tért haza az egyetemből s íme egy milliomos örökség rendezésével bízták meg! Hiszen ez nagyszerű! Ilyesmi még nem történt. Én magam sem mertem volna arra gondolni,hogy effélét indítványozzak, de hát ön megtette ezt s negyvenöt szavazatával sikert is aratott. Oh, mily fényes pálya nyílik most ennek a fiatal embernek ! Neve az egész országban ismeretes lesz! De, mondja csak, ezredes, teljességgel nem gondolt ön arra, hogy eme lépése által megbukhatik, alkalmasint meg is bukik ? Az én vezetésem mellett az új gondnok minden követelést vissza fog utasítani.