Fővárosi Lapok, 1891. február (28. évfolyam, 32-58. szám)

1891-02-14 / 44. szám

Szombat, 1891. február 14. 44. szám. Huszonnyolcadik évfolyam. Szerkesztői irath. « Előfizetések Budapest, ferenciek­ tere 3. JB"», B0ö®®S Jj|| JB tÍBB® «iHt®gry mk­t sz. i. emelet. |j ■ I ||| A gj i MV I I |1 g | |jf Hirdetések J? V VJLIiUul JjüFUIk Egyes szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Titkos szerelem. — Elbeszélés. — Irta Szabóné Nogáll Janka. I. A kis vidéki kaszinóban alig lézengett valaki. A családapák mind példás életet élnek ilyen helyen, részint a sár és sötétség, részint családias erényeik miatt. A nőtlen emberek minden estére találnak ba­rátságos hajlékot, hol a papa s mama manage-t kártyázik; ők »hogy tetszik«-et játszanak a kisasszo­nyokkal. A kaszinóba csak az a három agglegény jár, kivel a leányok nem szeretnek »hogy tetszik«-et játszani, a mariage-t pedig régen eljátszották már. Rendes asztaluk van s azt minden estére lefoglaltat­ják égnek meredő villákkal, visszabontott székekkel. Pontos időben megjelennek, kilenc órakor azonban m­eggyújtván kis üveges lámpáikat, zsebbe dugván sziletes botjaikat, morogva, csoszogva eltávoznak. Ilyenkor bejön a szolga, eloltja a petróleum­lámpákat. Évről-évre, estéről-estére igy volt s majd­nem gépszerűen teljesítette ezt a kötelességét. Most azonban megszólalt valaki, a ki mind­eddig egy félhomályos sarokba húzódva, csöndesen szivarozgatott.­­— Én is itt lennék még, szolgám! csak hagyja égni azt a lámpát. Aztán felállott, kiegyenesítette csinos, formás termetét, ásítva a tükör elé állott. Fölborzalta puha, szőke haját, megfésülte bajuszát, igazgatta a nyak­kendőjét, mialatt szürke szemei mélységes unalom­mal néztek a tükörbe. Lassan magára vette felöl­tőjét, aztán fáradt, kedvetlen léptekkel indult ki a sötét, sáros utcára. A szolga boszankodva nézett utána. Mennyi izgágát csinált már­is ez az idegen, új vendég a ka­szinóban ! Lapok után kutat s neki nem elég a »Bu­dapest«, mint a többieknek. Végezte, egyetlen egy ember miatt, be kellett hordani a többi lapot is, az­tán meg fel is vágta, össze is gyűrte s határozottan kárt okozott a szolgának, kinek ilyen állapotban ol­csóbban kellett eladnia a makulatúrát, mint eddig, midőn érintetlenül maradtak. Majd megint a könyv­tár kulcsa miatt lábatlankodott s neki kellett azt előbb a rozsdától megtisztogatni, megolajozni, hogy kinyithatták az ajtaját. Abban meg aztán nem talált kedvére valót! Persze, persze! Hiszen a »Monte Christo« s a »Rocambole« soha sincs itthon, buzgón olvasgatják a tagok hölgyei, sőt már ő is kölcsön kérte egyszer az elnök úr szakácsnőjétől s meggyő­ződött róla, hogy azon kívül nem is érdemes az em­bernek könyvet venni a kezébe. Úgy vélte, hogy az idegen, ez a pesti doktor is ilyen véleménynyel van s azért nem válogatott a könyvek közül, pedig lehetett volna, hiszen csak a harmadikat, negyediket sem pusztították még el az egerek, így alkalmatlankodott egész délután s most még a lámpa-oltást is megakadályozta. A szolga dü­hösen fújkálta, csavargatta a lámpákat s szive­telve volt megvetéssel a rendzavaró vendég iránt. Az pedig kedvetlenül ment előre a kövezeten, melyet a kadarkutiak a cipőipar s tyukszemtapasz felvirágzása érdekében igen leleményesen, apró tégla­darabokkal rakattak ki. Hideg volt s az út sikos, a jég nehéz s csupán egy-egy függöny nélkül maradt ablak világított le a járdára. Havas Jenő, a fiatal pesti doktor, ki Hallos collegáját akarta itt helyettesíteni néhány hétig, fázva, kedvetlenül ment előre. Hosszú, unalmas este volt még előtte s nem is vehetjük tőle rossz néven, hogy valami hirtelen jött halálos betegséget kívánt a városba egy pár érdemes férfiúnak, hogy általa meg­­ismerkedhessék s végre dolga is legyen. Kétségbeej­­tően egésségesek azok a mértékletes kadarkutiak ! Sok helyen már a lámpákat is eloltották, a ka­puk pedig mindenütt zárva voltak. Nos, tehát, megy ő is haza s alszik, mint a többiek. Gyorsabban lépdelt, alig volt már néhány lé­pésnyire lakásától, csak át kellett mennie a túlsó oldalra, ott a sarok­házba fordulni be. Át is lépke­dett s sáros úton s épen be akart fordulni, midőn az utca másik végén hirtelen feltűnt valaki. Ez volt az első alak, mely útjába vetődött ma este. Egészen közel ment a házakhoz úgy, hogy olykor egy-egy világosabb ablak fényes sugarában jól meg lehetett látni. Sietett s nagyon ügyetlenül haladt előre. Olykor meg is állt, hátra nézett lopva, félve, aztán megint csak sietett tovább. Két kézzel összefogta, kissé felemelte a szoknyáját, hogy bátrab­ban haladhasson a nedves úton. Hosszú esőköpeny­forma volt rajta, a fején kendő. Mozdulatából, bá­tortalan sietéséből azonban rögtön látta a fiatal orvos, hogy nem cseléd­leány, ki valamely késői útra indult. Havas Jenő nem csengetett lakása ajtaján, hanem ment a siető nő után. Ingerelte a kíváncsiság s úgy gondolta, hogy ha esetleg tanúja lesz egy kis találkának, az is elég mulatságnak mára. Léptei zaját azonban észre vette a nő s még jobban sietett, majdnem futott. Csinos, karcsú kis alakja imboly­gott a félhomályban, csipke­kendőjét lengette a szél. Előnyben volt kísérője fölött, mert amaz nem akarta határozottan üldözni őt. S el is menekül, ha egy kis baleset útját nem állja, úgy látszott, mintha meg­csúszott volna, mert egész teste megrándult, félol­dalra hajolt, aztán le, mintha fél térdre esett volna. Egyik kezével a falhoz támaszkodva iparkodott újra felemelkedni, azonban nem sikerült. Mint­ha sikoltott, feljajdult volna, aztán egészen lehajolt. A fiatal orvos mellette termett. — Baja történt? — kérdezte tőle egyszerűen. A lány nem felelt. Fél karját hamar az arcá­hoz szorította, mintha el akarta volna rejteni most már, midőn nem menekülhetett. Újra megkísértette, hogy felemelkedik, erősebb akarattal, mint az imént s igy erősebb is lett a fájdalma. Feljajdult. — Maradjon mozdulatlanul, — szólott a fiatal orvos határozott, parancsoló hangon; most már be­teggel volt dolga. A lába rándult meg, ugy­e ? Eze­ken a nyomorult köveken hamar megesik. Csak ne mozduljon. A kard. (Mint F. könyve. *) A magyar sportirodalom igen szegény. A­mit mégis írnak nálunk sportról, azt legnagyobbrészt a lósportról és a vadászatról írják. A ló- és vadász­sportnak virágzó közlönyeik is vannak, a »Vadász- és Versenylap« s a »Vadászlap.« Az embersportról, az athletika számos válfajairól, annál ritkábban olvasunk valamit és ha itt-ott találkozunk is egy-egy tárcával vagy cikkel, mely valami testgyakorlatról megemlékezik, az rendesen inkább csevegésként tör­ténik : az athletika csak a keretet szolgáltatja, de nem a tartalmat. Athletikai sportcikket vívásról, korcsolyázásról, evezésről, labdázásról vajmi ritkán olvasunk. Bőféle sportlapunk is van ugyan : a »Her­kules,« de a szerkesztők minden igyekezete dacára sem tud úgy elterjedni, mint megérdemelné az ügy, melyet képvisel és maga az újság, mely az ügyet jól képviseli. így történik, hogy a lap tulajdonosai: Porzsolt Kálmán és Jenő folytonos anyagi áldoza­tokkal tartják fenn az egyetlen szaklapot, mely Magyarországon az embersporttal foglalkozik. Ők kétségtelenül elismerést érdemelnek áldozatkészsé­gükért és ügybuzgóságukért, míg viszont lehetetlen egésséges állapotnak tartanunk, hogy ilyen nagy­­fontosságú, mondhatnám túlzás nélkül: országos fontosságú ügy népszerűsítésére és fejlesztésére tö­rekvő egyetlen egy újság nem tud olyan olvasó­­közönséget szerezni, mely azután lehetővé tenné a lap fejlesztését. Eszem ágában sincs az irodalom pangásáról szokásos jajgató khorushoz csatlakozni. Tudom jól, hogy indokolatlan volna oly valaminek a pangásáról panaszkodni, mely nem is virágzott soha. A magyar sportirodalom egyre küzd a megszületés kínjaival és kívánatos csak az volna, hogy ez a szüle­tés könnyebben menne, de sajnálatos, hogy vajmi nehezen megy. Sportíróink alig vannak, úgy hogy a magyar sportkönyveket ujjainkon elszámlálhatjuk. Pedig annak sejtelme kezd már átmenni a közvéle­ménybe, hogy az a sport (megjegyzem minden félre­értés elkerülése végett, hogy mindig csak az ember­sportról beszélek,) mégsem olyan haszontalan valami, milyennek sokáig gondolták, hanem fontos és hasz­nos volta következtében hivatva van jelentékeny szerepet játszani ama tényezők között, melyek be­folyást gyakorolnak a jövő nemzedékek izmosodá­sára. A sportirodalom fölkarolása és támogatása nem utolsó módja a sport fejlesztésének Magyar­­országon. Mert míg a sportirodalom kellő anyagi erővel nem bír, addig nem is lehet számítani arra, hogy szaporodjon azok száma, kik behatóan foglal­koznak a sport­kérdésekkel. Már­pedig tág látkörű szakértő emberek nélkül azt sem remélhetjük, hogy a testgyakorló sport elterjedjen s gyökeret verjen hazánkban. Ilyen sport- és sportirodalmi viszonyok közt elismeréssel üdvözöljük annak bátorságát, ki magyar sportkönyvet ad ki. Ezt érdemli meg Murz F. cs. és kir. százados »Vízer-, kard- és párbajvivás« című derék munkájáért, melyet Laky I. cs. és kir. had­nagy magyar fordításában adott ki Debrecenben. A könyv 188 oldalra terjed és a szerző által fényképe­zett 21 magyarázó kép van benne. Ára két forint. Murz munkája igen használható kézikönyv, annál is inkább, mert sok gyakorlati példával illusztrálja a szabályokat és útmutatásokat. A fordítás ellen sem emelhetünk általánosságban komolyabb kifogást s a­mivel nem lehetünk egészen megelégedve, csupán a műszavak keresett magyarsága. Ez azonban nem a Murz-Laky könyvének specialitása; találkozunk azzal valamennyi magyar szakmunkában, melynek szerzői azt hiszik, hogy nem írhatják meg könyvüket a műszavaknak minden áron való megmagyarosítása nélkül. Pedig a­mire nincs jó, könnyen érthető ma­gyar műszó, nevezzük inkább az eredeti, európa­­szerte használatos terminus technicussal, semmint hogy rossz szóval kockáztassuk a munka használ­hatóságát. Különösen kell vigyázni az érthetőségre a sportkönyveknél, melyekben egyes mozdulatokat szükséges megértetnünk. Azt úgy sem érhetjük el soha, hogy valami sportot könyvből tanulhassunk meg — erre természetesen a Murz-Laky munkája sem lehet képes, — de legalább legyünk rajta, hogy ne nehezítsük meg a könyv használását azokra nézve is, a­kik az illető testgyakorlatnak legalább az ele­meiben járatosak. Murz igen részletesen foglalkozik a vízer­­vívással. Erre szenteli könyvének nagyobb részét: 106 oldalt. Nem mondhatjuk ezt egészen indokolt­nak, mert a rappir még sokkal kevésbbé népszerű fegyver Magyarországon, semhogy ily részletesen kellene foglalkozni azzal, mikor a kardvívásra csak hatvan oldal marad. Murz különben a rappir vívásra alapítja egész vívórendszerét, a­minek azután az a következménye, hogy a kardvívásról szóló fejezetek­ben minduntalan utalásokat találunk a fleuret-vivás­­nál adott útmutatásokra és ott kifejtett általános elvekre. Azt a kérdést nem akarom bolygatni ez alkalommal, vájjon lehet-e a fleuret-vivásra alapítani a kardvívást vagy viszont és nem kell e a két fegy­vernek erősen eltérő sajátságainál fogva egészen önállóan, külön tárgyalni és tanítani úgy a kard­vívást, mint a fleuret-vivást, csak azt jegyzem meg, hogy Magyarországon, a kardvívás hazájában, a­hova külföldről is jönnek amateurök és vivómesterek a kardvívás tanulmányozása végett, inkább volna helyes sorrend a kardvívással kezdeni a vívásról szóló könyvet, arra helyezni a súlypontot, annak szentelni a nagyobb tért. De ennek dacára is, a vivők, kezdők és hala­dók, haszonnal forgathatják a Murz könyvét és ismételjük,­­ nem tagadhatjuk meg elismeré­sünket a szerzőtől, a­miért megajándékozta a magyar sportirodalmat egy uj vivókönyvvel. Igen gyakorlati *) »Vízer-, kard- és párbajvivás.« Irta Marz F. cs. és k. százados a 39. gyalogezredben. Fordította Laky I. cs. és kir. hadnagy a 39. gyalogezredben. Fényképfölvétel után a szerző által rajzolt 21 ábrával. Debrecen. A szerző tulaj­dona. Ára 2 frt.

Next