Fővárosi Lapok, 1891. február (28. évfolyam, 32-58. szám)
1891-02-14 / 44. szám
Szombat, 1891. február 14. 44. szám. Huszonnyolcadik évfolyam. Szerkesztői irath. « Előfizetések Budapest, ferenciek tere 3. JB"», B0ö®®S Jj|| JB tÍBB® «iHt®gry mkt sz. i. emelet. |j ■ I ||| A gj i MV I I |1 g | |jf Hirdetések J? V VJLIiUul JjüFUIk Egyes szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Titkos szerelem. — Elbeszélés. — Irta Szabóné Nogáll Janka. I. A kis vidéki kaszinóban alig lézengett valaki. A családapák mind példás életet élnek ilyen helyen, részint a sár és sötétség, részint családias erényeik miatt. A nőtlen emberek minden estére találnak barátságos hajlékot, hol a papa s mama manage-t kártyázik; ők »hogy tetszik«-et játszanak a kisasszonyokkal. A kaszinóba csak az a három agglegény jár, kivel a leányok nem szeretnek »hogy tetszik«-et játszani, a mariage-t pedig régen eljátszották már. Rendes asztaluk van s azt minden estére lefoglaltatják égnek meredő villákkal, visszabontott székekkel. Pontos időben megjelennek, kilenc órakor azonban meggyújtván kis üveges lámpáikat, zsebbe dugván sziletes botjaikat, morogva, csoszogva eltávoznak. Ilyenkor bejön a szolga, eloltja a petróleumlámpákat. Évről-évre, estéről-estére igy volt s majdnem gépszerűen teljesítette ezt a kötelességét. Most azonban megszólalt valaki, a ki mindeddig egy félhomályos sarokba húzódva, csöndesen szivarozgatott.— Én is itt lennék még, szolgám! csak hagyja égni azt a lámpát. Aztán felállott, kiegyenesítette csinos, formás termetét, ásítva a tükör elé állott. Fölborzalta puha, szőke haját, megfésülte bajuszát, igazgatta a nyakkendőjét, mialatt szürke szemei mélységes unalommal néztek a tükörbe. Lassan magára vette felöltőjét, aztán fáradt, kedvetlen léptekkel indult ki a sötét, sáros utcára. A szolga boszankodva nézett utána. Mennyi izgágát csinált máris ez az idegen, új vendég a kaszinóban ! Lapok után kutat s neki nem elég a »Budapest«, mint a többieknek. Végezte, egyetlen egy ember miatt, be kellett hordani a többi lapot is, aztán meg fel is vágta, össze is gyűrte s határozottan kárt okozott a szolgának, kinek ilyen állapotban olcsóbban kellett eladnia a makulatúrát, mint eddig, midőn érintetlenül maradtak. Majd megint a könyvtár kulcsa miatt lábatlankodott s neki kellett azt előbb a rozsdától megtisztogatni, megolajozni, hogy kinyithatták az ajtaját. Abban meg aztán nem talált kedvére valót! Persze, persze! Hiszen a »Monte Christo« s a »Rocambole« soha sincs itthon, buzgón olvasgatják a tagok hölgyei, sőt már ő is kölcsön kérte egyszer az elnök úr szakácsnőjétől s meggyőződött róla, hogy azon kívül nem is érdemes az embernek könyvet venni a kezébe. Úgy vélte, hogy az idegen, ez a pesti doktor is ilyen véleménynyel van s azért nem válogatott a könyvek közül, pedig lehetett volna, hiszen csak a harmadikat, negyediket sem pusztították még el az egerek, így alkalmatlankodott egész délután s most még a lámpa-oltást is megakadályozta. A szolga dühösen fújkálta, csavargatta a lámpákat s szivetelve volt megvetéssel a rendzavaró vendég iránt. Az pedig kedvetlenül ment előre a kövezeten, melyet a kadarkutiak a cipőipar s tyukszemtapasz felvirágzása érdekében igen leleményesen, apró tégladarabokkal rakattak ki. Hideg volt s az út sikos, a jég nehéz s csupán egy-egy függöny nélkül maradt ablak világított le a járdára. Havas Jenő, a fiatal pesti doktor, ki Hallos collegáját akarta itt helyettesíteni néhány hétig, fázva, kedvetlenül ment előre. Hosszú, unalmas este volt még előtte s nem is vehetjük tőle rossz néven, hogy valami hirtelen jött halálos betegséget kívánt a városba egy pár érdemes férfiúnak, hogy általa megismerkedhessék s végre dolga is legyen. Kétségbeejtően egésségesek azok a mértékletes kadarkutiak ! Sok helyen már a lámpákat is eloltották, a kapuk pedig mindenütt zárva voltak. Nos, tehát, megy ő is haza s alszik, mint a többiek. Gyorsabban lépdelt, alig volt már néhány lépésnyire lakásától, csak át kellett mennie a túlsó oldalra, ott a sarokházba fordulni be. Át is lépkedett s sáros úton s épen be akart fordulni, midőn az utca másik végén hirtelen feltűnt valaki. Ez volt az első alak, mely útjába vetődött ma este. Egészen közel ment a házakhoz úgy, hogy olykor egy-egy világosabb ablak fényes sugarában jól meg lehetett látni. Sietett s nagyon ügyetlenül haladt előre. Olykor meg is állt, hátra nézett lopva, félve, aztán megint csak sietett tovább. Két kézzel összefogta, kissé felemelte a szoknyáját, hogy bátrabban haladhasson a nedves úton. Hosszú esőköpenyforma volt rajta, a fején kendő. Mozdulatából, bátortalan sietéséből azonban rögtön látta a fiatal orvos, hogy nem cselédleány, ki valamely késői útra indult. Havas Jenő nem csengetett lakása ajtaján, hanem ment a siető nő után. Ingerelte a kíváncsiság s úgy gondolta, hogy ha esetleg tanúja lesz egy kis találkának, az is elég mulatságnak mára. Léptei zaját azonban észre vette a nő s még jobban sietett, majdnem futott. Csinos, karcsú kis alakja imbolygott a félhomályban, csipkekendőjét lengette a szél. Előnyben volt kísérője fölött, mert amaz nem akarta határozottan üldözni őt. S el is menekül, ha egy kis baleset útját nem állja, úgy látszott, mintha megcsúszott volna, mert egész teste megrándult, féloldalra hajolt, aztán le, mintha fél térdre esett volna. Egyik kezével a falhoz támaszkodva iparkodott újra felemelkedni, azonban nem sikerült. Mintha sikoltott, feljajdult volna, aztán egészen lehajolt. A fiatal orvos mellette termett. — Baja történt? — kérdezte tőle egyszerűen. A lány nem felelt. Fél karját hamar az arcához szorította, mintha el akarta volna rejteni most már, midőn nem menekülhetett. Újra megkísértette, hogy felemelkedik, erősebb akarattal, mint az imént s igy erősebb is lett a fájdalma. Feljajdult. — Maradjon mozdulatlanul, — szólott a fiatal orvos határozott, parancsoló hangon; most már beteggel volt dolga. A lába rándult meg, ugye ? Ezeken a nyomorult köveken hamar megesik. Csak ne mozduljon. A kard. (Mint F. könyve. *) A magyar sportirodalom igen szegény. Amit mégis írnak nálunk sportról, azt legnagyobbrészt a lósportról és a vadászatról írják. A ló- és vadászsportnak virágzó közlönyeik is vannak, a »Vadász- és Versenylap« s a »Vadászlap.« Az embersportról, az athletika számos válfajairól, annál ritkábban olvasunk valamit és ha itt-ott találkozunk is egy-egy tárcával vagy cikkel, mely valami testgyakorlatról megemlékezik, az rendesen inkább csevegésként történik : az athletika csak a keretet szolgáltatja, de nem a tartalmat. Athletikai sportcikket vívásról, korcsolyázásról, evezésről, labdázásról vajmi ritkán olvasunk. Bőféle sportlapunk is van ugyan : a »Herkules,« de a szerkesztők minden igyekezete dacára sem tud úgy elterjedni, mint megérdemelné az ügy, melyet képvisel és maga az újság, mely az ügyet jól képviseli. így történik, hogy a lap tulajdonosai: Porzsolt Kálmán és Jenő folytonos anyagi áldozatokkal tartják fenn az egyetlen szaklapot, mely Magyarországon az embersporttal foglalkozik. Ők kétségtelenül elismerést érdemelnek áldozatkészségükért és ügybuzgóságukért, míg viszont lehetetlen egésséges állapotnak tartanunk, hogy ilyen nagyfontosságú, mondhatnám túlzás nélkül: országos fontosságú ügy népszerűsítésére és fejlesztésére törekvő egyetlen egy újság nem tud olyan olvasóközönséget szerezni, mely azután lehetővé tenné a lap fejlesztését. Eszem ágában sincs az irodalom pangásáról szokásos jajgató khorushoz csatlakozni. Tudom jól, hogy indokolatlan volna oly valaminek a pangásáról panaszkodni, mely nem is virágzott soha. A magyar sportirodalom egyre küzd a megszületés kínjaival és kívánatos csak az volna, hogy ez a születés könnyebben menne, de sajnálatos, hogy vajmi nehezen megy. Sportíróink alig vannak, úgy hogy a magyar sportkönyveket ujjainkon elszámlálhatjuk. Pedig annak sejtelme kezd már átmenni a közvéleménybe, hogy az a sport (megjegyzem minden félreértés elkerülése végett, hogy mindig csak az embersportról beszélek,) mégsem olyan haszontalan valami, milyennek sokáig gondolták, hanem fontos és hasznos volta következtében hivatva van jelentékeny szerepet játszani ama tényezők között, melyek befolyást gyakorolnak a jövő nemzedékek izmosodására. A sportirodalom fölkarolása és támogatása nem utolsó módja a sport fejlesztésének Magyarországon. Mert míg a sportirodalom kellő anyagi erővel nem bír, addig nem is lehet számítani arra, hogy szaporodjon azok száma, kik behatóan foglalkoznak a sportkérdésekkel. Márpedig tág látkörű szakértő emberek nélkül azt sem remélhetjük, hogy a testgyakorló sport elterjedjen s gyökeret verjen hazánkban. Ilyen sport- és sportirodalmi viszonyok közt elismeréssel üdvözöljük annak bátorságát, ki magyar sportkönyvet ad ki. Ezt érdemli meg Murz F. cs. és kir. százados »Vízer-, kard- és párbajvivás« című derék munkájáért, melyet Laky I. cs. és kir. hadnagy magyar fordításában adott ki Debrecenben. A könyv 188 oldalra terjed és a szerző által fényképezett 21 magyarázó kép van benne. Ára két forint. Murz munkája igen használható kézikönyv, annál is inkább, mert sok gyakorlati példával illusztrálja a szabályokat és útmutatásokat. A fordítás ellen sem emelhetünk általánosságban komolyabb kifogást s amivel nem lehetünk egészen megelégedve, csupán a műszavak keresett magyarsága. Ez azonban nem a Murz-Laky könyvének specialitása; találkozunk azzal valamennyi magyar szakmunkában, melynek szerzői azt hiszik, hogy nem írhatják meg könyvüket a műszavaknak minden áron való megmagyarosítása nélkül. Pedig amire nincs jó, könnyen érthető magyar műszó, nevezzük inkább az eredeti, európaszerte használatos terminus technicussal, semmint hogy rossz szóval kockáztassuk a munka használhatóságát. Különösen kell vigyázni az érthetőségre a sportkönyveknél, melyekben egyes mozdulatokat szükséges megértetnünk. Azt úgy sem érhetjük el soha, hogy valami sportot könyvből tanulhassunk meg — erre természetesen a Murz-Laky munkája sem lehet képes, — de legalább legyünk rajta, hogy ne nehezítsük meg a könyv használását azokra nézve is, akik az illető testgyakorlatnak legalább az elemeiben járatosak. Murz igen részletesen foglalkozik a vízervívással. Erre szenteli könyvének nagyobb részét: 106 oldalt. Nem mondhatjuk ezt egészen indokoltnak, mert a rappir még sokkal kevésbbé népszerű fegyver Magyarországon, semhogy ily részletesen kellene foglalkozni azzal, mikor a kardvívásra csak hatvan oldal marad. Murz különben a rappir vívásra alapítja egész vívórendszerét, aminek azután az a következménye, hogy a kardvívásról szóló fejezetekben minduntalan utalásokat találunk a fleuret-vivásnál adott útmutatásokra és ott kifejtett általános elvekre. Azt a kérdést nem akarom bolygatni ez alkalommal, vájjon lehet-e a fleuret-vivásra alapítani a kardvívást vagy viszont és nem kell e a két fegyvernek erősen eltérő sajátságainál fogva egészen önállóan, külön tárgyalni és tanítani úgy a kardvívást, mint a fleuret-vivást, csak azt jegyzem meg, hogy Magyarországon, a kardvívás hazájában, ahova külföldről is jönnek amateurök és vivómesterek a kardvívás tanulmányozása végett, inkább volna helyes sorrend a kardvívással kezdeni a vívásról szóló könyvet, arra helyezni a súlypontot, annak szentelni a nagyobb tért. De ennek dacára is, a vivők, kezdők és haladók, haszonnal forgathatják a Murz könyvét és ismételjük, nem tagadhatjuk meg elismerésünket a szerzőtől, amiért megajándékozta a magyar sportirodalmat egy uj vivókönyvvel. Igen gyakorlati *) »Vízer-, kard- és párbajvivás.« Irta Marz F. cs. és k. százados a 39. gyalogezredben. Fordította Laky I. cs. és kir. hadnagy a 39. gyalogezredben. Fényképfölvétel után a szerző által rajzolt 21 ábrával. Debrecen. A szerző tulajdona. Ára 2 frt.