Fővárosi Lapok, 1891. október (28. évfolyam, 269-299. szám)

1891-10-31 / 299. szám

Szombat, 1­991. október 31. 299. szám Huszonnyolcadik évfolyam Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 15 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORT" HETI MELLÉKLAPPAL Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3 Előfizetési dij: ^Félévre ....................8 frt Negyedévre ...................4 frt El­őf­izetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-terv, Athenaeum-épület) küldendők. Ha a mama hallgatott volna. (A feleség né­lkül maradt ember elbeszélé­se.) Szépfaludi Ö. Ferenctől. (Vége.) El kell majd találnom az alkalmas percet, mi­kor nyilatkozhatom. Nem is volt rossz, a­mit kigondoltam, így kez­dem"- »Igen tisztelt nagyságos asszonyom és uram ! (Sokkal tanácsosabbnak tartottam, hogy előre bo­csássam a nagyságos asszonyt. Bizonyosan jól fog esni a mamának.) A küszöbön állok. Nem tudom, a­hova benyitok, szívesen vagy kedvetlenül fogadnak-e ? De mégis benyitok. A legjobbat remélem. Neki vá­gok ! Követem a tisztelt házigazdát,ki nem kérdezte, szívesen látják-e a vár fokán, hanem ment előre. Én is előre török, itt vagyok! (Ezt kissé erősen, harciasan tűzzel mondom s aztán olvadékonyan folytatom.) Ta­lán sejtik is, hogy mit akarok ? talán gondolják is, hogy mire célzok? Ne tagadják meg tőlem Nina kis­asszony kezét! Ne tagadja meg asszonyom, ne ta­gadja meg uram !... Boldogságot kínál ez a kéz, ez a szív !« Az öreg úr, a veterán honvéd parolát ad (sze­retem a veterán honvédeket!) a mama elérzékenyül s Ninuska keblemre borulva vallja meg, hogy viszont szeret. Ennél a képnél derültebbet semmiféle festő sem pingált. Lelkesültem. Néhány lépés még­­ az ajtó elé értem. Kopogtatok. »Szabad!« Beléptem. Ninuska éppen az ablaknál hímezett, de nem mahagóni asztal mellett. (Nálam mahagóni asztal lesz.) Nyájasan köszön felém s aztán elpirul. Bizonyo­san a frakk, lakk és klakk imponált, na meg a fehér nyakkendő. A mamának a kezét forrón csókoltam meg, az öreggel kezet szek­ték. (A vén honvéd a ke­zemet valószínűleg Budavár fokának gondolta, mert úgy megropogtatta, hogy máig is érzem.) Ninuska alig mert rám tekinteni, mikor előtte megálltam. Körültekintettem a szobában. Mennyivel kü­lönb lesz a mi lakásunk, melynek úrasszonya ez a fiatal nő fog lenni. Sem a függöny, sem a szőnyeg, sem az alkovón nem versenyezhetitek a mieinkkel. Ninuska is még szebb lesz ott, emelni fogja a deko­ráció. Csendes Benedekné maga mellé ültetett a kana­péra.­­Így közelebbről sokkal könnyebb lesz a meg­kérés. Talán segíti is a szándékomat. Bravó!) Na­gyot köhögtem s mig Csendes Benedek, a vitéz hon­védkapitány, alá s fel­sétált a szobában, én rendez­gettem a miatyánkomat, az az, hogy a mondó­­kámat. A mama, mikor leültem s kiköhögtem maga­mat, egy pillanatig sem várt, hanem felnyitotta a zsilipet. Beszélt az időről, a farsangról, az életúnt fia­talságról, a luxusról, az­okról, amiért a férfiak nem házasodnak, a gonosz házaséletről, a doktorok ügyet­lenségéről, a kereskedők kapzsiságáról, a nagy adó­ról, a pusztuló kisbirtokosokról s mindenről, ami hirtelen eszébe juthatott. Most egy nagyot lélekzett. A vén honvéd is szi­esztát tartott a járkálásban. Felhasználom a kedve­ző alkalmat. — Tisztelt nagyságos asszonyom, tisztelt-----­— Már akármint védi is Porondy úr a fiatal­ságot, akár mint akarja is vitatni, hogy a fiatal leá­nyokat megilleti az öltözködés, a pucc, az nem áll! És hogy úgy tetszősebbek ? Ez sem áll! Jó bornak nem kell cégér, itt vagyok én. Kilencen voltunk leányok s mind deli férfiakhoz mentünk nőül. Még az én szegény öregem volt legke­­vésbbé arra való. De ő meg a vitézségével, jóságával, nemes szivével... El sem képzelné, milyen derék em­ber ez az én öregem. Ma is könybe lábad a szemem, ha rágondolok, hogy szegénynek a jobb fülét elvitte a gyilkos golyó. Pedig még szerencse, hogy csak a fülét vitte el. Ugyanannyi fáradsággal elvihette volna az egész fejét, s akkor én, szegény szerencsétlen asszony, sohasem ismerhettem volna meg. Ki tudja, kihez kellett volna nőül mennem. Talán egy olyanhoz, ki érdeme dacára sem tud semmire se menni, mert nincs protekciója. A mama lélekzetet vett. No most. — Tisztelt nagyságos asszony, tisztelt — — — — Talán ön azt akarja mondani, hogy nincs protekció ? Dehogy nincs. Van. Nem ismeri még a világot. Tudja-e kedves Porondy úr, hogy egy kis protekcióval Benedekem most legalább is őrnagy lehetne. Hisz vitéz volt mint Cézár vagy Montecuculi! De persze őrnagygyá tették a szép Bodajki Pepi fér­jét, azt a cinegelábú Susákot. Hogyne! Hisz az ezre­des kurizált Pepinek. No, nekem ugyan nem kurizált senki. Különben torkára forrasztotta volna az én öre­gem a kurizálást a török szultánnak is. Meg aztán magam sem oly­an vérű vegyek, nem olyan bölcsőben ringattak. És ez a szegény gyermek ! Most következtek a könyek — Brávó ! Most megragadom az alkalmat. Most sikerülni fog. Már úgyis tűkön ültem. — Igen tisztelt nagyságos asszony, igen tisz­telt — — S azt gondolja, Ninuskának nem árt, hogy csak kapitány leánya? Azt, higgye el, hogy árt! Más­kép volna az egész, ha az én öregem az elé a cinege­lábú Susák elé kerül. Az őrnagy leánya! Emlegetnék csak így a nevét, majd jönnének az udvarlók, kap­hatna valami törvényszéki bírót, vagy jószágigazga-t­tót, míg igy? Várhat! Hiába áll készen a staffirung ,­­ rumburgi vászonból az egész fehérnemű, tíz évig sem­­ kell újat vásárolni. Hanem ez semmi! Kacérság kell a mai világban. A kacér kap minden ujjára egy tu­cat gavallért. Nem áll már sokáig ez a világ. Rosszak az emberek! Idegeim megbomoltak, kezemet hirtelen a fülem­hez kaptam s úgy rohantam ki a szobából, mint aki­ • A puszta könyve.« (Irta Jush Zsigmond. 129 lap. Singer és Wolfner kiadása.) (Ny.) Tiz rajz s »bucsú«-zóul egy sóhajtás: ebből áll a Justh Zsigmond uj kötete, mely nem ha­sonlít a régibbekhez. Ez már nemcsak magyarul érde­kesen irt könyv, hanem valóságos törül­metszett ma­gyar k­önyv is. Eddigelé megjelent három önálló kiadásáról mondhatott — amint mondott is — sok jót a kritika ; de azt a dicséretet, hogy tősgyökeres magyar, csak ez új kötetéről mondhatja. A »Káprázatok« beszélyei — egynek kivételé­vel — idegen föld és élet eleven benyomásaiból ered­tek. A »Művész szerelem« című regény itthoni szín­helyeit és alakjait is mintegy párisi szemüvegen nézte szerzőjük. A »Páris elemei« pedig, igen természete­sen, nem is lehetett egyéb, mint nyugat legvonzóbb fővárosa életének, szellemi pezsgésének, modern sajá­tosságainak, túlfinomult ízlésének, nézleteinek és föl­kapott alakjainak, tükörképeinek mozaikja Mindegyik mutatta a szerző élénk tehetségét, distingvált ízlését, írói fogékonyságát, de egy idegen világ igézetének keretében. De hozzá kell tennünk, hogy még ez idegen tárgyú munkákban sem látszott a külföldies­­kedés, párisiaskodás szenvelgő parádézása. Eleven ha­tások, élmények és benyomások termékei azok is, na­gyon előnyösen különbözők a világot látás és előkelő­­hetnék ama színtelen nyavalygásától, mely rendesen olyan elbeszélők száraz munkáiból rí ki, kik úgy­szól­ván a vagyon és hotel ablakából szerezték összes kül­földi tapasztalásukat s édeskeveset ismertek meg az idegen világ belső életéből, de mert átfutottak hires városokon és für­dőkön, láttak hercegnőt és lordot, dehogy tudnak többé tollakkal itthon maradni azok közt az emberek közt, kik vérükből való vérük, hanem beszélnek meg nem ismert világhelyek főrangú alakjairól, kiknek legfelebb ruhaszabását, fogatját vagy kocsijuk k­vréjét bírták szemügyre venni. A Justh Zsigmond idegen tárgyú munkái épp azért tűntek föl, mert azok igen élénk megfigyelés termékei. Arról írt, a mi rá erősebben hatott s a mit méltónak tarthatott magyar olvasóival köz­leni. A jellemzőt hamar meglátó szeme, ifjúi fogé­konysága, szeretetreméltó kedélye, a szépnek, sajátos­nak és újnak szeretete, a változatosnak és egyénileg különösnek kedvelése mint valóságos melegvezetők működtek tollában. Volt valami írói tudatosság abban, hogy első beszélygyűjteményét »Káprázatok«-nak ne­vezte el. Mintha azt­ akarta volna ezzel kifejezni, hogy az a sajátos, sokféle világ, mely a hazától távol meg­ragadta elméjét és kedélyét, inkább szemeit kápráz­tatták erősen, semmint szívében nyertek gyökeret. Rajzolt, elbesz­élt kedve szerint, ha sajátos viszonyok­kal és emberekkel ismerkedett meg. Páristól Kairóig, Zariektől Algírig annyit látott és tapasztalt, hogy kár is lett volna fris élményeit irodalmilag elhallgatni. Ízlésének, ismeretkörének, költőies felfogásának sok szép bizonyságát adta; de az idegen talajon bizonyos rhapszodikus nyugtalanság uralkodott rajta, mely nem szokott nagyon kedvezni a stil és forma művészi ki­fejlődésének. De hogy ebből a fiatal elbeszélőből, ki idegen világról magyarul érdekesen ir, a toll művésze is lesz midőn tárgyait a hazai talaj gazdag forrásaiból fogja meritni, arra mindjárt kezdetben meg volt nála a biztató ígéret. A »Káprázatok«-nak — ha jól emlékezünk — legelső darabja a »Taedium vitae« (életundor), mely egy végzett földes urat oly jellemzőleg, oly igazi ma­gyar vonásokkal fest, hogy aki olvasta, azonnal hihette, hogy ime az ösvény, melyen ez a fiatal iró legtöbbre fog menni. Most még kedvtelve röpköd a nagy világélet távoli zajlása fölött s jó iskola is az neki, mely képzi ízlését, élesíti szemét és érleli gon­dolkozását; de a szív és a vér haza fogják hozni, hogy tehetsége itthon találja meg legéltetőbb elemét. És akkor ez a tehetség is úgy fog fejlődni, mint az igazi talajon nőtt élőfa; mennél mélyebbre jut oda lenn a gyökere, annál gazdagabb lesz ott fenn a koronája. A most megjelent »Puszta könyve« az első szép ígéretnek teljesedésbe menését jelenti. Meglepő lesz ez a rajz­gyűjtemény sok olvasóra nézve. íme, Justh Zsigmond nemcsak a párisi mon­­daine-t, hanem a mi alföldünk parasztjait is mily életelevenséggel tudja festeni. Érzéke nem csupán a túlfinomult társaságok közt fogékony, hanem akkor is, midőn pusztai pásztorok és falusi pórasszonyok közé kerül. Páris szalonjai kevesebbet mondtak neki, mint a mi pusztáink népélete. Tengeri fürdőt sem fes­tett olyan érdekesen, mint a Gyapáros tavát, melyben három megye szegény népe fürdik. A magat művé­szei és gondolkodói sem bírták jobban érdekelni, mint az alföldi nazarénusok, kik ez uj rajzokban többféle világításban merülnek föl, s vakbuzgó asszonyai épp oly érdekesek, mint az »istenes nyáj«-ból eltévelye­­dett és kicsapott öreg ember, az »Elkárhozott,« melynek rajzát már ismerik a »Fővárosi Lapok« ol­vasói. Igazi magyar szem, igazi magyar szív az, mely ilyen életszinben látja és érzi át a magyar róna ter­mészeti és emberi életét. A gyűjtemény, melyet írója Feszty Árpádnak, barátjának­ ajánlott, (talán azért is, mert egy jó festő különösebben is érezheti e rajzok sajátos vonásait és festői elemeit.) »A puszta é­s Páris« című leírással kezdődik. Jó érzék sugallta ezt a nyitányt. Magyará­zatot nyújt ahhoz, hogy a párisi élet ez irodalmi ama­­teurjét mi teszi a magyar puszta külső és belső vilá­gának rajzolójává. Három évi távollét után jutott vissza Párisba, ebbe az elragadó Bábelbe, de annak ragyogása már nem kápráztatják úgy, mint annak­­előtte. Most már nemcsak szellemet és fényt keres, hanem szivet is. Csakhamar veszi észre, hogy a barát­ságot, a szerelmet nem Párisban találták föl. Ott mindenki a fölületen mozog s igyekszik elrejteni a mit érez. S ettől megfázik és vágyik az otthon után.

Next