Fővárosi Lapok, 1891. október (28. évfolyam, 269-299. szám)
1891-10-31 / 299. szám
Szombat, 1991. október 31. 299. szám Huszonnyolcadik évfolyam Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 15 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORT" HETI MELLÉKLAPPAL Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3 Előfizetési dij: ^Félévre ....................8 frt Negyedévre ...................4 frt Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-terv, Athenaeum-épület) küldendők. Ha a mama hallgatott volna. (A feleség nélkül maradt ember elbeszélése.) Szépfaludi Ö. Ferenctől. (Vége.) El kell majd találnom az alkalmas percet, mikor nyilatkozhatom. Nem is volt rossz, amit kigondoltam, így kezdem"- »Igen tisztelt nagyságos asszonyom és uram ! (Sokkal tanácsosabbnak tartottam, hogy előre bocsássam a nagyságos asszonyt. Bizonyosan jól fog esni a mamának.) A küszöbön állok. Nem tudom, ahova benyitok, szívesen vagy kedvetlenül fogadnak-e ? De mégis benyitok. A legjobbat remélem. Neki vágok ! Követem a tisztelt házigazdát,ki nem kérdezte, szívesen látják-e a vár fokán, hanem ment előre. Én is előre török, itt vagyok! (Ezt kissé erősen, harciasan tűzzel mondom s aztán olvadékonyan folytatom.) Talán sejtik is, hogy mit akarok ? talán gondolják is, hogy mire célzok? Ne tagadják meg tőlem Nina kisasszony kezét! Ne tagadja meg asszonyom, ne tagadja meg uram !... Boldogságot kínál ez a kéz, ez a szív !« Az öreg úr, a veterán honvéd parolát ad (szeretem a veterán honvédeket!) a mama elérzékenyül s Ninuska keblemre borulva vallja meg, hogy viszont szeret. Ennél a képnél derültebbet semmiféle festő sem pingált. Lelkesültem. Néhány lépés még az ajtó elé értem. Kopogtatok. »Szabad!« Beléptem. Ninuska éppen az ablaknál hímezett, de nem mahagóni asztal mellett. (Nálam mahagóni asztal lesz.) Nyájasan köszön felém s aztán elpirul. Bizonyosan a frakk, lakk és klakk imponált, na meg a fehér nyakkendő. A mamának a kezét forrón csókoltam meg, az öreggel kezet szekték. (A vén honvéd a kezemet valószínűleg Budavár fokának gondolta, mert úgy megropogtatta, hogy máig is érzem.) Ninuska alig mert rám tekinteni, mikor előtte megálltam. Körültekintettem a szobában. Mennyivel különb lesz a mi lakásunk, melynek úrasszonya ez a fiatal nő fog lenni. Sem a függöny, sem a szőnyeg, sem az alkovón nem versenyezhetitek a mieinkkel. Ninuska is még szebb lesz ott, emelni fogja a dekoráció. Csendes Benedekné maga mellé ültetett a kanapéra.Így közelebbről sokkal könnyebb lesz a megkérés. Talán segíti is a szándékomat. Bravó!) Nagyot köhögtem s mig Csendes Benedek, a vitéz honvédkapitány, alá s felsétált a szobában, én rendezgettem a miatyánkomat, az az, hogy a mondókámat. A mama, mikor leültem s kiköhögtem magamat, egy pillanatig sem várt, hanem felnyitotta a zsilipet. Beszélt az időről, a farsangról, az életúnt fiatalságról, a luxusról, azokról, amiért a férfiak nem házasodnak, a gonosz házaséletről, a doktorok ügyetlenségéről, a kereskedők kapzsiságáról, a nagy adóról, a pusztuló kisbirtokosokról s mindenről, ami hirtelen eszébe juthatott. Most egy nagyot lélekzett. A vén honvéd is sziesztát tartott a járkálásban. Felhasználom a kedvező alkalmat. — Tisztelt nagyságos asszonyom, tisztelt-----— Már akármint védi is Porondy úr a fiatalságot, akár mint akarja is vitatni, hogy a fiatal leányokat megilleti az öltözködés, a pucc, az nem áll! És hogy úgy tetszősebbek ? Ez sem áll! Jó bornak nem kell cégér, itt vagyok én. Kilencen voltunk leányok s mind deli férfiakhoz mentünk nőül. Még az én szegény öregem volt legkevésbbé arra való. De ő meg a vitézségével, jóságával, nemes szivével... El sem képzelné, milyen derék ember ez az én öregem. Ma is könybe lábad a szemem, ha rágondolok, hogy szegénynek a jobb fülét elvitte a gyilkos golyó. Pedig még szerencse, hogy csak a fülét vitte el. Ugyanannyi fáradsággal elvihette volna az egész fejét, s akkor én, szegény szerencsétlen asszony, sohasem ismerhettem volna meg. Ki tudja, kihez kellett volna nőül mennem. Talán egy olyanhoz, ki érdeme dacára sem tud semmire se menni, mert nincs protekciója. A mama lélekzetet vett. No most. — Tisztelt nagyságos asszony, tisztelt — — — — Talán ön azt akarja mondani, hogy nincs protekció ? Dehogy nincs. Van. Nem ismeri még a világot. Tudja-e kedves Porondy úr, hogy egy kis protekcióval Benedekem most legalább is őrnagy lehetne. Hisz vitéz volt mint Cézár vagy Montecuculi! De persze őrnagygyá tették a szép Bodajki Pepi férjét, azt a cinegelábú Susákot. Hogyne! Hisz az ezredes kurizált Pepinek. No, nekem ugyan nem kurizált senki. Különben torkára forrasztotta volna az én öregem a kurizálást a török szultánnak is. Meg aztán magam sem olyan vérű vegyek, nem olyan bölcsőben ringattak. És ez a szegény gyermek ! Most következtek a könyek — Brávó ! Most megragadom az alkalmat. Most sikerülni fog. Már úgyis tűkön ültem. — Igen tisztelt nagyságos asszony, igen tisztelt — — S azt gondolja, Ninuskának nem árt, hogy csak kapitány leánya? Azt, higgye el, hogy árt! Máskép volna az egész, ha az én öregem az elé a cinegelábú Susák elé kerül. Az őrnagy leánya! Emlegetnék csak így a nevét, majd jönnének az udvarlók, kaphatna valami törvényszéki bírót, vagy jószágigazga-ttót, míg igy? Várhat! Hiába áll készen a staffirung , rumburgi vászonból az egész fehérnemű, tíz évig sem kell újat vásárolni. Hanem ez semmi! Kacérság kell a mai világban. A kacér kap minden ujjára egy tucat gavallért. Nem áll már sokáig ez a világ. Rosszak az emberek! Idegeim megbomoltak, kezemet hirtelen a fülemhez kaptam s úgy rohantam ki a szobából, mint aki • A puszta könyve.« (Irta Jush Zsigmond. 129 lap. Singer és Wolfner kiadása.) (Ny.) Tiz rajz s »bucsú«-zóul egy sóhajtás: ebből áll a Justh Zsigmond uj kötete, mely nem hasonlít a régibbekhez. Ez már nemcsak magyarul érdekesen irt könyv, hanem valóságos törülmetszett magyar könyv is. Eddigelé megjelent három önálló kiadásáról mondhatott — amint mondott is — sok jót a kritika ; de azt a dicséretet, hogy tősgyökeres magyar, csak ez új kötetéről mondhatja. A »Káprázatok« beszélyei — egynek kivételével — idegen föld és élet eleven benyomásaiból eredtek. A »Művész szerelem« című regény itthoni színhelyeit és alakjait is mintegy párisi szemüvegen nézte szerzőjük. A »Páris elemei« pedig, igen természetesen, nem is lehetett egyéb, mint nyugat legvonzóbb fővárosa életének, szellemi pezsgésének, modern sajátosságainak, túlfinomult ízlésének, nézleteinek és fölkapott alakjainak, tükörképeinek mozaikja Mindegyik mutatta a szerző élénk tehetségét, distingvált ízlését, írói fogékonyságát, de egy idegen világ igézetének keretében. De hozzá kell tennünk, hogy még ez idegen tárgyú munkákban sem látszott a külföldieskedés, párisiaskodás szenvelgő parádézása. Eleven hatások, élmények és benyomások termékei azok is, nagyon előnyösen különbözők a világot látás és előkelőhetnék ama színtelen nyavalygásától, mely rendesen olyan elbeszélők száraz munkáiból rí ki, kik úgyszólván a vagyon és hotel ablakából szerezték összes külföldi tapasztalásukat s édeskeveset ismertek meg az idegen világ belső életéből, de mert átfutottak hires városokon és fürdőkön, láttak hercegnőt és lordot, dehogy tudnak többé tollakkal itthon maradni azok közt az emberek közt, kik vérükből való vérük, hanem beszélnek meg nem ismert világhelyek főrangú alakjairól, kiknek legfelebb ruhaszabását, fogatját vagy kocsijuk kvréjét bírták szemügyre venni. A Justh Zsigmond idegen tárgyú munkái épp azért tűntek föl, mert azok igen élénk megfigyelés termékei. Arról írt, a mi rá erősebben hatott s a mit méltónak tarthatott magyar olvasóival közleni. A jellemzőt hamar meglátó szeme, ifjúi fogékonysága, szeretetreméltó kedélye, a szépnek, sajátosnak és újnak szeretete, a változatosnak és egyénileg különösnek kedvelése mint valóságos melegvezetők működtek tollában. Volt valami írói tudatosság abban, hogy első beszélygyűjteményét »Káprázatok«-nak nevezte el. Mintha azt akarta volna ezzel kifejezni, hogy az a sajátos, sokféle világ, mely a hazától távol megragadta elméjét és kedélyét, inkább szemeit kápráztatták erősen, semmint szívében nyertek gyökeret. Rajzolt, elbeszélt kedve szerint, ha sajátos viszonyokkal és emberekkel ismerkedett meg. Páristól Kairóig, Zariektől Algírig annyit látott és tapasztalt, hogy kár is lett volna fris élményeit irodalmilag elhallgatni. Ízlésének, ismeretkörének, költőies felfogásának sok szép bizonyságát adta; de az idegen talajon bizonyos rhapszodikus nyugtalanság uralkodott rajta, mely nem szokott nagyon kedvezni a stil és forma művészi kifejlődésének. De hogy ebből a fiatal elbeszélőből, ki idegen világról magyarul érdekesen ir, a toll művésze is lesz midőn tárgyait a hazai talaj gazdag forrásaiból fogja meritni, arra mindjárt kezdetben meg volt nála a biztató ígéret. A »Káprázatok«-nak — ha jól emlékezünk — legelső darabja a »Taedium vitae« (életundor), mely egy végzett földes urat oly jellemzőleg, oly igazi magyar vonásokkal fest, hogy aki olvasta, azonnal hihette, hogy ime az ösvény, melyen ez a fiatal iró legtöbbre fog menni. Most még kedvtelve röpköd a nagy világélet távoli zajlása fölött s jó iskola is az neki, mely képzi ízlését, élesíti szemét és érleli gondolkozását; de a szív és a vér haza fogják hozni, hogy tehetsége itthon találja meg legéltetőbb elemét. És akkor ez a tehetség is úgy fog fejlődni, mint az igazi talajon nőtt élőfa; mennél mélyebbre jut oda lenn a gyökere, annál gazdagabb lesz ott fenn a koronája. A most megjelent »Puszta könyve« az első szép ígéretnek teljesedésbe menését jelenti. Meglepő lesz ez a rajzgyűjtemény sok olvasóra nézve. íme, Justh Zsigmond nemcsak a párisi mondaine-t, hanem a mi alföldünk parasztjait is mily életelevenséggel tudja festeni. Érzéke nem csupán a túlfinomult társaságok közt fogékony, hanem akkor is, midőn pusztai pásztorok és falusi pórasszonyok közé kerül. Páris szalonjai kevesebbet mondtak neki, mint a mi pusztáink népélete. Tengeri fürdőt sem festett olyan érdekesen, mint a Gyapáros tavát, melyben három megye szegény népe fürdik. A magat művészei és gondolkodói sem bírták jobban érdekelni, mint az alföldi nazarénusok, kik ez uj rajzokban többféle világításban merülnek föl, s vakbuzgó asszonyai épp oly érdekesek, mint az »istenes nyáj«-ból eltévelyedett és kicsapott öreg ember, az »Elkárhozott,« melynek rajzát már ismerik a »Fővárosi Lapok« olvasói. Igazi magyar szem, igazi magyar szív az, mely ilyen életszinben látja és érzi át a magyar róna természeti és emberi életét. A gyűjtemény, melyet írója Feszty Árpádnak, barátjának ajánlott, (talán azért is, mert egy jó festő különösebben is érezheti e rajzok sajátos vonásait és festői elemeit.) »A puszta és Páris« című leírással kezdődik. Jó érzék sugallta ezt a nyitányt. Magyarázatot nyújt ahhoz, hogy a párisi élet ez irodalmi amateurjét mi teszi a magyar puszta külső és belső világának rajzolójává. Három évi távollét után jutott vissza Párisba, ebbe az elragadó Bábelbe, de annak ragyogása már nem kápráztatják úgy, mint annakelőtte. Most már nemcsak szellemet és fényt keres, hanem szivet is. Csakhamar veszi észre, hogy a barátságot, a szerelmet nem Párisban találták föl. Ott mindenki a fölületen mozog s igyekszik elrejteni a mit érez. S ettől megfázik és vágyik az otthon után.