Fővárosi Lapok 1893. november (302-331. szám)
1893-11-30 / 331. szám
331. szám Csütörtök, 1893. november 30 XXX. évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési dij: 1 hóra ...... 1 írt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre .... 8 „ — „ Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere 3. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. EGYÜTT VALÁNK . . . Együtt valánk csupán mi ketten — Őh az örök nagy végtelenben A mi számunkra élt-e más ? Két karom átölelve tartott, Szívünkbe’ mámor, kéj viharzott, Megejtett minket e varázs. Szédítő inger izzó vágya S amit a bűvölet órája kínál: lelkem megkapta mind. És a miért sóvárgva küzde, Most rám omolt az égnek üdve, Mig egybe forrtak ajkaink. Együtt valánk. Óh érzem mézét, Mindkettőnk élte szenvedését Megédesitő perc alatt. Múltat, jövőt, mindent feledtünk, Az idő is megállt felettünk, Csak várt, csak ámult hallgatag. Óh égi jóság, földi végzet! Maradjon hívünk ez az érzet, A melytől valónk reszketett. Te segitél, megszánva minket, És látva, hallva, tudva mindent, Áraszd reánk örök kegyed’! Prém József. KÖNYV A NÉPÉLETBŐL. (»Gányó Julcsa«.*) (gy.) Kilenc hónapja csak, hogy Justh Zsigmondnak egy sajtó alól akkor kikerült elbeszélői »tanulmány«-át. A pénz legendáját ismertettük a Fővárosi Lapokban, »Könyv az arisztokráciáról« címmel. A rokonszenves szellemű fiatal írótól most uj »tanulmány« jelent meg, mely könyv a *) Tanulmány. Irta Justh Zsigmond. Budapest, 1894. Singer és Wolfner könyvkereskedése. 133 lap. népéletből. Az ő tehetségének és iráskedvének egyik megkülönböztető sajátsága ugyanis az az irodalmi »kétlaki«-ság, melynél fogva hol a szalon legfensőbb köreiből, hol a falusi népvilág talajából meríti tárgyait és alakjait. De e kétféle elbeszélései egyazon eszme forrásából látszanak eredni. Világnézete, életfelfogása a munka becsének, jellemképző erejének, erkölcsi befolyásának méltatásából származik. Eszményi és demokratikus felfogás ez, mely az írónak nem csak becsületére válik, hanem tehetségét is izmosítja. Egyszersmind kapcsokat képez különböző elbeszélései, amint ő nevezi: »tanulmányai« közt. Még pedig erősebb és igazabb kapcsot, mint a minőt ő A kiválás genezise, e homályos és érthetlen cyklus címen keresett, melyhez a maga részéről is kimesterkélt magyarázatokat kellett adnia. A mint legújabb műve bevezetésében írja A pénz legendájában az akaraterő hiányát, e lelki kórt, mely személyeit tönkre tette, kívánta festeni, Dányó turcsájában pedig a szenvedély, az akarat erejét rajzolja, mely kiállja a tűzpróbát s ha indulatrohama hínárba vitte is, ki tud abból emelkedni. Világosabban, érthetőbben mondva: a két tanulmány ellentéte abban összhangzik, hogy míg a gazdagságban munkátlanul élő emberek elvesztik jellemerejöket s az élvhajhászat és megtévedt gondolkozás törékeny bábjaivá válnak, addig a munkához szokott és attól megedzett nép gyermekei lelki erőt kapnak, hogy még a szenvedélyszülte romlásból is ki bírjanak gázolni. Justh Zsigmond ezt az erkölcsi hitet következetesen vallja, s nemcsak az egymástól igen meszeeső osztályok életében, hanem magának a föld népének különböző rétegeiben is kidomborítja. A földesgazdákat csupán a vagyonosodás vágya vezeti s e miatt anyagi jólétük mellett sivár szeretetlenségben élnek; a szegényebb, az arca verejtékével dolgozó nép az, mely a szív jogaira sokat ad, ha e jogokat tiporják, elszilajodik s ha egyebütt nem találhatja meg az érzés, a szeretet üdvét keresi és megtalálja azt egy ábrándos hitfelekezetben, mely komolylyá, istenben bízóvá és nyugodttá teszi. Ez eszme kifejezése ad értéket a Justh Zsigmond uj tanulmányának, dacára, hogy főszemélyének életsorsa valóságos romantikus szökkenésekkel, gyors átalakulásokkal jár s annyiban ellentéte a realisták és a lélekbúvárok tanának, hogy a »saltus datur in natura« (a természetben vámugrás) elvét hirdeti. És be is kell vallani, hogy néha van. Csak átalánosságban nincs. A krónika jegyzett föl való eseteket, midőn nagy lelki felháborodás, kínzó aggodalom vagy halálfélelem egyetlenegy éjszaka megeszite a szép fekete hajat. Pedig rendesen úgy szokott lenni, hogy a fekete haj lassanként deresedni kezd, szürkül és fokozatosan fehérré válik. És ami egyszerre megtörténhetik az ember hajával, megeshetik olykor a lelkével is. Csakhogy ez kivételes eset, melyből sem az élettan, sem a lélektan nem csinál szabályt, törvényt, hanem mint különösséget tekinti, így az elbeszélő sem mutathat föl kivételességből típust, hanem nyújthat érdekest, sőt eszményit is. Ilyennek tekintjük mi Grányó Julcsát, ezt a büszke, szenvedélyes, dacos, szép dohányos leányt, ki bele szeret egy módos, deli gazdalegénybe; de mert csalódik benne, (vagyonos szülei ráveszik, hogy gazdag leányt vegye nőül,) daccal, szenvedéllyel, szeretet nélkül veti magát egy utána bomló csendőr karjaiba, de csak néhány órára s aztán elmenekül tőle a nazarénusok hivő világába, tele bűnbánattal és lemondással ; kiállja a nagy próbákat, melyek »hivő«-re teszik, hogy ő is »utazó« legyen az isten kegyelme és országa felé TÖRPE ÓRIÁSOK. — Elbeszélés. — Irta: Balogh Arthur. (Folytatás.) Az asszony rögtön átlátta, hogy ez az egész ügyes cselfogásnál nem egyéb, mert most már ha Helén férjhez ment is, nem hozakodhatik elő mindenáron azzal, hogy távozik, hisz mit keressen itt, a világ is megszólná joggal, hogy egyedül tartózkodik, ámbár külön lakosztályban is, a Dombrádyházban, így alig utasíthatja majd vissza azt az ajánlatot, hogy ne váljon meg Heléntől, legyen az ő jó szelleme, mint addig, támasza ennek a beteg gyermeknek. Dombrádyt magát is olyan izgatottság fogta el, midőn az esküvő készületei előtt meglátta azt a talpig feketébe öltözött gyászos asszonyt, mintha neki kellene esküdnie. Mintha érezte volna, hogy a mai nap határozó lesz. És olyan különös izgatottság tartotta fogva még akkor is, midőn átesve az esküvő csendes formaságain, délután vonatra tette az új párt, hogy Dombrádon töltsék el a mézes heteket. Olyan hallgatagság vett rajta erőt, amíg a kocsiban egyedül ült Donnernéval, hogy szinte szégyelni kezdte. Amikor bús arcára nézett, torkán akadt a szó, csak valami néma révedezés fogta el, nézvén ezt a fekete ruhás asszonyt, kinek az arcára már vissza kezdett térni egész korábbi szépsége, az élete virágjában levő, fejlett asszony minden lekötő bájossága. Dombrády nem tudta elhagyni , kérte, hogy a szobájába kísérhesse, meg-megnyitván magában azt a korábbi elhatározását. Akkor beszélni kezdett megint a kis beteg bugáról, akit bizony talán sajnálni is kellene a doktortól, mert az amint ismert, hirtelen, szenvedélyes ember és félő, hogy nem tud majd bánni ezzel a törékeny kis világgal. És ezzel a témával mindjárt összekötötte a Donnemó maradását, kérve újból, hogy ne menjen el. — Maradni fogok még egy kis darabig, ha megengedi — mondá az asszony, szomorúan nézve maga elé. Maradni fogok, mert olyan iszonyú fáradtságot érezek az összes tagjaimban, hogy minden percben azt hiszem, összeroskadok. Nem tudom én, mi bajom van, mim fáj. Mindenem. A lelkem fáj — s az meg nem gyógyul, úgy hiszem, soha. Dombrády fájdalmasan, meglepetve nézett reá. Olyan fájdalmasan, hogyha szemébe tekint az asszony, nem kellett volna a későbbi vallomást elmondania. — Pedig én nem akarok megelégedni ezzel a kis biztatással. Azt szeretném, ha megígérné nekem, hogy mindig, mindenkorra itt marad. Azt szeretném, ha meg akarna gyógyulni, ha élni, ha megengedné, hogy olyan valaki ígérjen it és hiszem, boldog életet, aki nem tudja kifejezni távolról sem mindazt a szerető érzést, csodálatot, melylyel iránta viseltetik — Donnernó megütődve, valami fájdalmas zavart mutatva szemeiben, tekintett most reá hirtelen. Az a tekintet egy pillanatra hallgatni késztette. De azután csak még melegebben folytatta: — Igen, én vagyok az a valaki — A ki azért esedezik itt most, hogy ne utasítsa el. A ki nem múlékony fiatalkori lánggal, hanem az érett férfi komoly vonzalmával szereti. Ne kutassa, hogyan támadhatott ez a szerelem, ne is igyekezzék kétségbevonni. Csak tekintsen a saját belsejébe kissé és mondja meg onnan, tudna-e szeretni egy kevéssé, vissza tudná-e adni egy részét legalább annak a nagy szerelemnek, mely belőlem feléje sugározni fogna ; tudna-e az én nőm lenni, Margit ? Az utolsó szóra összerezzent ez az eddig csak álmélkodva, zavartam álló halvány asszony és mintha szemei valami remek látománynyal küzdöttek volna. — Én a maga neje? — mondá átható hangon és hirtelen visszavonta kezét, azt a lágy, hófehér kezet, melyet Dombrády az utolsó szóknál lágyan megfogott. — Ne utasítson el — szakította félbe Dombrády hirtelen — Ha nem képes válaszolni e pillanatban, mondja, hogy gondolkozni fog, igyekezni fog megbarátkozni a gondolattal, hogy az én nem legyen. Vagy annyira ellenszenves volnék előtte ? Miért ? nem vagyok képes megérteni. Hisz mindig azon igyekeztem, hogy boldog legyen. Miért gyűlölne hát ? — Nem, nem gyűlölöm — De lássa, iszonyúan felzavart mindaz, mit most kellett hallanom. Hiszen még alig hogy magamhoz tértem kissé. Ne vegye hát rossz néven, ha most válaszolni igazán nem tudok, nem akarok. Igen, gondolkozni fogok. S ha az lenne az eredmény, hogy nem tudok az ön neje lenni, ne féljen, volna erőm nyíltan megmondani, semmint megcsalni ily hálátlanul. — Nem hálát kérek, Margit. Hálából, higgye meg, el nem fogadnám, hogy erőszakot tegyen a