Fővárosi Lapok 1894. november (302-331. szám)

1894-11-03 / 304. szám

nyit, a­mennyivel egy pár évr­e megérhetné csönde­sen. A nemzeti méltánylatot pedig keressük neki más helyen. Bátor vagyok kérdezni: alkotmányos életünk közel 30-dik évében még mindig ott vagyunk-e, hogy minden nemzeti cél külön a közönség és pedig min­dig ugyanazon kisebb közönség hazafiságára támasz­kodjék ? Szerintem már ideje volna, hogy a nemzet egyeteme tegye azt, a­mi egyetemes nemzeti cél. Fe­leslegek vannak, úgy hírlik, országos költségvetésünk­ben. Hát nem telnék ezekből rögtönösen egy nagyobb országos alapítvány ? Ilyesmi talán méltóbb gon­dolat és elhatározás volna Wekerléhez és Eötvöshöz, mint elődeiknek az a gondolata, mely az írók és mű­vészek közös ügyes érdemjelében valósult meg. Orszá­­­gos alapítványt tessék Vajda János nevével eszkö­zölni. Ehez nem kell nagy hajsza, csak a kormánynál a hazafias kötelesség tudata. Ily nemzeti alapítványt a költő is pirulás nélkül fogadhat el. Fejes István. A VÁNDOR. — Elbeszélés. — Irta: Pontoppidan Henrik. Egy napon karácsony és húshagyó közt egy ván­dor haladt végig a széles országúton. Úgy látszott, mintha csak gondolatokba mé­­lyedve lépett volna erre az útra, mert hirtelen megál­lott, körülnézett s csodálkozva vette észre, hogy a nagy jobbágytelkeken van. Mikor meglátta ezeket, a melyeken az emberi­ség nagy része oly sokat küzdött, fáradott és szenve­dett dölyfös hűbérurakért, különös érzés fogta el. Ezen a komor, melancholikus februári napon, amely­nek fekete-szürke havasfelhőkkel eltakart ege mintegy fenyegetőleg függött a föld felett, kölönös leveretség vett rajta erőt s úgy látszott, mintha ez a leveretség uralkodnék a messze elnyúló, kopár, hóval borított s­védgátakkal körülvett szántóföldeken is. Úgy tűnt föl neki, mintha a rég letűnt száza­dokat újra átélné ezekben a pillanatokban. Maga előtt látta azokat a serény, megszakítás nélkül dol­gozó, néma alakokat, amint botütések és ostorcsapá­sok közt vonták az ekét és törték a köveket. Ott lenn a síkság közepén egy halom tetején emel­kedik az úri lak, s látja az ablakot, amelyből a kemény­szívű földesúr nézte parasztjait s ítélte őket szeszélye szerint börtönre vagy kínpadra. Oda át az ingovány­ban, még látja a hársak alatt azt a hársfasort, amelyet most sűrű köd szállt meg, s mellette volt az az út amelyen — mint a hagyomány mondja — éjnek idején a leányokat megkötözve a várba hurcolták. És ha reggel a várúr és úri népsége vadászni ment, a reszkető parasztság elbújt a vetések közé. De ugyanazon az úton ment karácsony éjje­len egy fegyveres csoport lámpákkal és lobogó fák­lyákkal, fölfeszítette a kaput, fölrohant a lépcsőkön, fejszékkel és dorongokkal agyonütött válogatás nél­kül mindenkit, aki útjába került, felnégyelte a várurat s darabonkint hajította le a sánckarók közé. Oda át a terméketlen fensíkon feküdt a job­bágy­falu. Azok a kis mélyedések, amelyeket itt-ott az ember lát, voltak a kutaik, s e körül álltak nyomo­­ságos sárkunyhóik. Ezekben a szűk, sötét, rossz leve­gőjű üregekben, a patkányokkal együtt laktak ezek a szegény, rabszolga népek, zabkenyéren tengődve, férgektől félig fölfalva s minden hangra, amely a völgyből hozzájuk fölhatott, a füleiket hegyezték, mint a kutyák. Milyen rég tűnt le úgy , mindez ? ! Ki gondolná hogy mind­ez az embertelenség közel fekszik humá­nus és a haladásnak szentelt századunkhoz. Hanem — gondolta — ha ezek a földek be­szélni tudnának! Mennyit tudna minden talpalatnyi tér elmesélni! Ilyen gondolatok közt elhagyta a jobbágytel­keket. Köröskörül minden csendes volt. Az ég még lejebb szállt, s mintha a felhők az öblöt érték volna. Amerre ment mindenütt rókaszagot érzett, sőt nem egyszer a nyomdokait is látta a homokban, s a bo­zót közt a lépteit hallotta. Egyszerre egy kis magányosan álló házikó előtt állt, amelyet nagy kőgát rejtett el a világ szemei elől. A házikó fölkeltette érdeklődését. Nemcsak szokat­lan, régi építésmódja, magas teteje, alacsony falai, ólomkeretes ablakai következtében, amelyek a szivár­vány minden színében játszadoztak, hanem azért is, mert oly csendesnek és kihaltnak látszott, hogy azt gondolta az ember egy itt felejtett tanújele és mara­déka a rég letűnt időknek. Egy hang sem hallatszott belülről. A kíváncsiság közelebb hajtotta, s óvatosan megnyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt, s ő a fejét egy kis szobába dugta, amelynek agyagtalaja különös fülledt szagot terjesz­tett. Innen egy másik ajtó meglehetősen nagy, de alacsony helyiségbe vezeti, ahol ujjnyi vastagon fe­küdt székeken, asztalokon a por. Egy öreg penészes rokka, s néhány elszáradt virág a cserepekben azt a látszatot keltették, mintha évszázados emlékek lenné­nek, s mintha századok óta állanának itt érintetle­nül. A tűzhelyen azonban tőzegparázs volt, s az asz­talon a porban ujjak nyoma látszott, ami elárulta, hogy ebbe az odúba emberek járnak. Épen ki akart menni, mikor az ágyon — a széles szúette fenyőágyon — női alakot vett észre . . . . egy ősz, összeszáradt múmiát, aki meggörnyedve­ feküdt, az arcát a fal felé fordítva s betakarva régi, vékony takaróval, amelyet szorosan maga köré tekert. A feje körül sárga kendőt csavart, s az álla alatt két, ökölbe szorított, vékony, viaszsárga kéz látszott. Önkéntelen egy lépést tett hátrafelé . . . egy halott! Egyidejűleg azonban az az alak alig észre­­vehetőleg megmozdította a fejét. S oly hangon, amely a­átogatót megriasztotta, mert úgy hangzott,, mintha a túlvilágról jött volna, azt kérdezé: — Te vagy az, Katalin. A hang, az idegenre oly különösen hatott, hogy elhagyta a szobát. Óvatosan maga után húzta az aj­tót. Mikor ismét a szabadban volt, szegényes, sza­kadt ruhájú napszámos asszonyt látott, aki megállt a gát végén, amely mögött még néhány ilyen sárviskó volt látható. Az asszonynak egy nagy, három négyéves gyer­mek volt a karján. — Keres talán valakit ? Az idegen nyugodtan botjára támaszkodott s­­azt kérdezte: — Ki az az asszony, a­ki ott benn fekszik ? — Hogy ki az az asszony ? — Igen, úgy látszott, mintha az asszony pár percig­ gondolkozott volna, s aztán felelé: — Hát nem mindegy az magának ? — Nem. — Miért fekszik ott ? — Hogy miért fekszik ott, — mondá köze­lebb lépve, — hogy miért fekszik ott ? — Hát hol fe­küdnék ? — Hát beteg ? — Nem. — Hát miért fekszik ? — Miért? — Igen. Az asszony nem igen akart neki felelni s bizal­matlanul nézett rá. Csak mikor a vándor elmondta neki, hogy hogyan került a gunyhóba s mit látott ott, kezdett az asszony bizalmasabb lenni. — Hiszen megijedt az az öreg asszony — mondá. — Csodálatos. Azt hittem, hogy a vén Lizát mindenki ismeri. Nem beteg. Olyan egészséges, mint én vagy maga. De nyolcvannégy éves s ez meg­magyarázza, miért nem hagyta el nyolc év óta az ágyat. — Nyolc év óta ? — Igen, isten engem úgy segéljen! Különben engem hívott! — folytatá. — Na hiszen megijedhe­tett. Nem kérdezte, hogy nem maga-e az isten? Vá­rom az istent — szokta mondani — majd megem­lékezik rám, — s mihelyt valakit jönni hall, mindjárt azt hiszi: az Isten. »Adjátok gyorsan ide a bibliát, jön az Úr ....« Nagyon természetesen nincs egészen helyén az esze, s ha maga van, mindenről gon­dolkozik, a delnő rendesen ezzel a kérdéssel fordult a nemes úrhoz: — Még mindig megmarad szándéka mellett, uram? — úgy van, asszonyom. — Különös . .. Nem találja különösnek, uram, e szándékot az ön korában ? — Vigasztalhatatlan vagyok, asszonyom, hogy ellent kell mondanom önnek, de nem találom külö­nösnek. — Furcsa ... — Egészen természetes. — Természetes ? Helén húsz éves. — Az negyvennek éppen fele. — De ön e félnél is több egy csomó esztendővel. — Azt hiszem nem látszik meg — rajtunk? — Gondolja? A nemes úr mosolyogva meghajtotta magát, s biztosította a delnőt, hogy erről a dologról minden kétséget kizárólag teljesen meg van győződve. Kijött eközben apó is s szárazon azt mondta, hogy erről a dologról nem érdemes beszélni, mert kor tekintetében sohasem tudnak megállapodni az emberek. Még beszélt, midőn a kert felső vége felől köny­­nyü lódobogás hallszott. A tábornokné felállt. A nagy úr alig észreve­hetőig főrerántotta az ajaka szélét erre az élénk mozdulatra s nyugodtan szivarra gyújtott. Két perc múlva sötét pej ménen a pavilion előtt volt Münster Helén. Nyúlánk, szépen formált alak. Csupa ideg. Arca ? ... Nem szép arc az ilyen, de megkap, vonz és eltaszít. Benne ég sötét szemeiben a húsz éves leány vágyakozása, s az a leskelődő, delejes erő, mely titokzatos, mint a homály és mély, miként mély a tenger . . . Ah! ne nézd. A nedves mély szem, a kissé duzzadt, ingerlő, parancsoló, véres leányi ajak heve megkapja azt a másik delejt, mely a te szived­ben van. Bolond vagy ! Szikra pattan vércseppjeidbe, szikra az agyadba, a velődbe, az ajakadra, szikra min­denhová s belereszketsz. Bolond vagy? Nem! Csak gyönge . .. És porfelhőt kavargat a messze országúton a szél. Millió szemet száll . . . száll, meg eltűnik. A le­vegő tiszta lesz és meleg. Münster Helén arca izga­tott és elégedetlen. Az apa fürkészve vizsgálta ideges mozdulatait s azután egykedvűen jó reggelt kívánt. — Jó reggelt bácsi, Asszonyom . .. Isten hozta uram! — Kitünően áll önnek, kedvesem, a lovagló ruha, — vélte előzékeny mosollyal a tábornokné, — kétségkívül »Soneret Co.« készítette? — Magam varrtam. — Ah,ah! Magnifique! Valóban kitűnő eszme volt. Elragadó! Mindig rajongtam oly hölgyekért, kik nem szorulnak szabóra. Én, fájdalom, kénytelen va­gyok e szörnyetegekhez fordulni. — Ön igaztalan, asszonyom, — szólt közbe udva­riasan a nagy úr, — ma reggeli toilettje a Faubourg akármelyik toilettejével kiállja a versenyt. — Szavak, üres szavak . . . hunyogta apó s a tábornoknéhoz fordult. — Kövessen, mutatok egy pókot. — Pók! Nem akarom . .. — Nem harap. — De csip! — szavalta tréfás pathossal a delnő; — csíp és titokban fonja ártalmas hálóját. Nemde, uram? A nagy úr védte magát. — S a szomszéd szögletből irigy szemekkel nézi, rendesen egy másik pók, ha a hálóba legyet fog. — Menjen! Keserű ember. Münster Helén rövidebbre fogta a kantárt., A mén felkapta száraz fejét, s ledobbantott türel­metlenül. — Nincs semmi újság ? — Semmi, kedvesem, — felelt a tábornokné , — hová is gondol ugyan. Falu és újság! — Tehát semmi? — Éppen semmi. A leány beszívta njakát, s búcsúzott. Indul. Félóra múlva tán visszakerül. — Vigyázzon gyermekem, — aggodalmaskodott Brencsánné, — ez a vadállat még beleragadja egyszer a folyamba. A leány megsuhogtatta a korbácsot. — Isten önökkel! — Megengedi, hogy ön után siessek?—kérdezte a nemes úr. A válasz rövid volt. — Nem .. . És suhant az ostor. A mén elékapott fújva, belevágta patáját a homokos útba s tovaragadta úr­nőjét a folyam felé. Mire az öreg úr kihozta egy üres befőttes üvegben a pókot, a leány messze járt. Az amazon csak úgy repült végig a hosszú úton. Brencsánné figyelmét pedig nem kerülte el az, a picziny szó. Hm... A hir úgy látszik túlzott. »Nem«. A leány tehát nem engedi meg, hogy kisér­jék. Nagyon jól van. Ezért a fölfedezésért érdemes volt idejönni. Majd tesz róla, hogy ez a »nem« ál­landó maradjon. Majd, majd... Azonban mosolygott és nyájaskodott. — Kedves uram... — Asszonyom? 2604

Next