Friss Ujság, 1929. március (34. évfolyam, 50-73. szám)

1929-03-07 / 55. szám

FRISS ÚJSÁG 1929 március 7. csütörtök CINKA PANNA Regény — Irta Z. Szabó Béla . Ezeknél a szavaknál a hóna alól előhúzta hegedűjét. — Látja urfi, ez a rongyos fadarab többet ér nekem, mintha nekem adná a pálpusztai kas­télyt s jobban elszórakozom, mint az urfi a hetvenkét szobájában. Ugy­e az urfi csak akkor érzi jól magát, ha nagy mulatságokat rendez, ha folyik a bor estétől reggelig!... De mit csinál akor, ha fáj a szíve, ha úgy érzi, hogy a lelke tele van szo­morúsággal! Kinek mondja el, mi tüzel ide­bent, kinek mondjál Ki előtt önti ki keserű­ségét? Annak a cifra dámának, aki ma dél­után a hintóban ült? ... Apor László összeráncolta a homlokát. — Ne beszéljünk arról a nőről, tanulj több tisztelettel beszélni gazdáidról! —■ Ez az én gazdám! — mondotta határozot­tan és felemelte a hegedűt. Apor László lovagló ostorával a csizmáját fitegette. — Azért hivattál, hogy gorombaságokat mondj nekem? — A leány megrázta a fejét. — Nem urfi, nem akarom én magát meg­bántani, éppen azért hívtam, hogy figyelmez­tessem valamire. Elhallgatott és kérdő tekintettel nézett a fiatalemberre. — Beszélj hát.­­ — A leány most már őszintén nézett a fia­talember szemébe. — Hát éppen arról a nagyúri dámáról aka­rok beszélni. Az urfi szerelmes és azt hiszi, hogy minden olyan szép és tiszta, ahogy most maga­­látja. Tudom, hogy boldog, ha ott lehet a Laura bárónő mellett, mert az urfi jó s a szíve tele van szeretettel. — Mit akarsz ezzel mondani? — szólt közbe nyugtalanul a fiatalember. — Megmondom urfi: a bárónő nem méltó magához!... Apor László haragra lobbant, rendre akarta utasítani a leányt, de aztán mást gondolt. — Tudom, rosszul esik az igazat hallani, de én mégis megmondom. Az a leány nem szereti az urfit... — Bolondokat beszélsz, Panni! Gyönge mosoly jelent meg a leány arcán. — Már látom, hogy nem haragszik az urfi. Fanninak szólított, most már tudom, nem bánta meg, hogy kijött ide. Apor László most már kedélyesen folytatta. — Igazad van, nem is haragudhatok rád, na, csak ki vele, mi fekszik a szíveden?... — Az a leány mást szeret, amikor az urfi nincs Nagyszénáson, egy fiatal katonatiszt ér­kezik a báróék kastélyába. Már többször lesel­kedtem a kert kerítése mellett és csúnya dol­gokat láttam. Apor László fülét megütötték ezek a sza­vak. Tényleg, látott már egy idegen tiszett Jó­­cseiék társaságában. — Mik azok a csúnya dolgok? A leány most halkabban folytatta, mint aki igen bizalmas dolgot mesél el. —­ Háromszor láttam őket, összebújtak a lugasba és csókolóztak. Apor László erőltetve nevetett, alig bírta elnyomni izgatottságát. — Tévedsz Panni! — az az unokatestvére a bárókisasszonynak... A leány közbe vágott. — Ne mondja nekem az urfi, nekem is van unokatestvérem, még­sem csókolózunk három estén keresztül. Apor László lenyelte a keserűségét. Nehéz indulatok remegtették meg, de igyekezett ural­kodni magán, nem akarta a cigány leány előtt elárulni, mennyire szívén találták az elhang­zott szavak. — Azt mond meg inkább, mért mondtad ezt el, mi célod van vele?... Panni a világ legtermészetesebb hangján mondotta: — Mert szeretem az urfit... Apor László hangosan kacagott. — A féltékenység beszél belőled Panni!... De azért jólestek a leány szavai. Tényleg, úgy van az mindenkivel, nincs ember, aki ne örülne annak, ha a szemébe mondják őszintén és közvetlenül: szeretem magát.­­ Bár csak egy egyszerű cigányleány volt, de Apor László mégis úgy érezte, hogy meleg­ség önti el ezekre a szavakra. Jókedve támadt és kötekedni kezdett a leánnyal. — Aztán mióta szeretsz és hogy érzed azt a nagy szerelmedet? — Ne gúnyolódjék az urfi, azért mert ci­gány vagyok, azt hiszi nekem nincs szívem? Higgye el, mi sokkal tisztábban tudunk sze­retni, mint azok a nagy dámák, ott a kastély­ban. A cigánynak egyebe sincs, csak a szive... hát nem hallotta a hegedűmet?... mindég az én szivem volt a vonó alatt..­Apor Lászlónak eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor nyugtalanul feküdt ágyában, s amíg a csillagokat nézte, az erdő ismeretlen hegedűse mindég csodálatos melódiákkal töl­tötte meg a szivét. — Hallottam! — szépen hegedülsz, kitől tanultad? A leány szeretettel simogatta meg hegedű­jét: — Nem én hegedülök, a szivem az, ami megszólal ebben a fában... Amióta megláttam az urfit, egyszerre megváltozott a hangja a he­gedűmnek. Azóta sokkal szebben szól, csak rá kell tennem a vonót és megy magától, magam sem tudom, mit játszom, csak futnak, szalad­nak az ujjaim a húrokon, amint a lelkem dik­tálja. Apor László szeretettel pihentette szemét a csodálatosan szép gyermeken, aki így felhe­­vülve a vágytól, szétnyílt ajakkal, lobogó szemmel, szorosan testére simuló ruhájával, valóban nem mindennapi szépsége volt a ter­mészetnek. Apor László nem is tudta hamarjában mit válaszoljon, erre az őszintén megnyilvánult vallomásra. A tekintete hálásan és szeretettel simogatta a leány arcát. Panni közelebb lépett Apor Lászlóhoz, rá­tette kezét a karjára, arca elkomolyodott. — Szeretem magát, László urfi! — két év­vel ezelőtt a kocsija után szaladtam s akkor az urfi egy ezüst koronát dobott le a porba. Látja, megvan még a korona, nem költöttem el, pedig sokszor akartam rajta vásárolni valamit. Ha az urfira akartam gondolni, elővettem ezt a ko­ronát és ránéztem. Olyankor mindig azt kép­zeltem, hogy mellettem áll az urfi és a keze a hajamat simogatja. Csend következett A leány epedő, sóvárgó hangja ott muzsikált a fiatalember szívében. — Tudom én azt, hogy az urfi gazdag, s nem állhat szóba egy cigánnyal. Én nem is akarom azt, hogy az urfi is szeressen, de ha szereti a muzsikát és boldog volt néha, ha sírni hallotta a hegedűmet, akkor tegye a kezét a fe­jemre. Simogassa meg a hajamat... Látja, milyen hosszú, olyan fekete, mint az éjszaka. Ne féljen tőle László urfi. A sok nóta, a sok dal, mind azért sóvárgot, azért született a vo­nóm alatt, hogy egyszer az urfi megsimogassa a hajamat... — Vágyakozva, dobogó szívvel, de vissza­fojtott lélekzettel hallgatott el Azután lehaj­totta a fejét s két égő könnycsepp gördül ki egymásra csukódott szempillája alól . Jól van urfi, a kezet nehéz lánc tartja fogva. De én nem bánom, azért én csak tovább hegedülök, még akkor is, ha szét is tépnek a kastély kutyái... Apor László válasz helyett kinyújtotta két kezét és tenyerébe fogta a leány kipirult, tüzes arcát. — Te kis csacsi, ha neked ez is boldogság, én nem rontom el a kedvedet... Látod, őszinte vagyok hozzád. Szép vagy Panni és én mindig örömmel és szívesen beszélgetek veled... Lá­tod, barátod lettem már akkor, amikor még nem is ismertelek!... Sokáig hallgattam nó­táidat és boldog voltam... hát azt hiszed, ha nem érdekeltél volna, felvertem volna miattad az erdőt? Most már megmondom, az egész fal­­kavadászatot is csak azért rendeztem, hogy előkerítselek... A leány arcán végig folyt a könny. A sze­mét behunyta, a homloka tüzelt. — Milyen jó így maga mellett, László urfi, most elfelejtem, hogy cigány vagyok... úgy érzem, nincs különbség közöttünk... ne hara­gudjék meg, hogy ezt így kimondom, de látom, az urfi lelke is úgy tele van jósággal, mint az enyém... Lehet, hogy többet nem találkozunk, én azonban magammal viszem kezének simo­­gatását... Apor László szívét keserű fájdalom szorí­totta át. Laurára gondolt. Az a leány ilyen őszintén, ennyi bensőséggel, ekkora közvetlen­séggel még sohasem szólt hozzá. És hirtelen, akarata ellenére párhuzamot vont a két leány közt. Panni még mindig csodálkozó, boldog mo­sollyal állt Apor László előtt. — Ha legközelebb hegedülni hall, akkor ezt az éjszakát fogom eljátszani. Urfi, nekem az Isten nem adott tehetséget, hogy szavakkal fe­jezzem ki magamat. Ha beszélni tudnék, el­mondanám most mi zúg, sír, kavarog, dalol, dörömböl bennem. Csak valami nagy-nagy fe­szültséget érzek idebent, mintha szét akarna robbanni a lelkem. El fogom ezt hegedülni s akkor meglátja s megérti, mit jelentett nekem az, hogy ma este szóba állt velem s két kezébe fogta az arcomat... Apor László megindultam néma, csendes zokogással hallgatta az egyszerű gyermeket Felsóhajtott. — Ha egyetlen egyszer találkozott volna az őszinteségnek ekkora megnyilvánulásával, ha az a nő, aki a menyasszonya lett, csak egy pil­lanatig tudta volna odaadni a­ lelkét, hogy benne a saját képét pillanthassa meg, akkor nyugodtan tért volna vissza a kastélyába. Két keze lesiklott a leány arcáról és gyen­gén magához ölelte Pannit, így állottak egymás mellett hosszan, néma csöndben, anélkül, hogy mondtak volna vala­mit. Kiengesztelődés és kielégülés volt ez az ölelkezés.,, Hónapok óta visszatartott, lekö­tött vágyak robbantak ki abban az alázatos és mindent adó mozdulatban, amellyel a leány odasimult a férfi melléhez. Új élet, felszabadu­lás volt számára a férfi karjának a szo­rítása ... IV. FEJEZET. Aznap éjszaka Apor László nem hunyta le a szemeit. Halántékában a homloka mögött, ott motoszkált a cigányleány kijelentése. Vé­­csey Laura álnok kétszinüsége, A hajnal ágyán könyökölve találta. Ami­kor megszólalt a kastély harangja, felugrott és lement az udvarba. — Perlaky uram, fogjon be és tegyen egy fegyvert a kocsiba... A tiszttartó csodálkozva tett eleget a fiatal­ember kérésének. Eddig még sohasem fordult elő, hogy a kastély fiatal ura már a hajnali órákban kiko­­csizzék. Csodálkozott is Perlaky. Apor László sietve ugrott fel a kocsira és pár perc múlva már mögötte volt a kastély. (Szombati lapunkban folytatjuk.) Apor László tenyerébe fogta a leány kipirult, tüzes arcát.

Next