Független Magyarország, 1905. október (4. évfolyam, 1272-1302. szám)

1905-10-01 / 1272. szám

1905. október 1. / « V­rtTGGl!n.IN MAGYARORSZÁG? A nemzet legyőzhetetlen. Irta: Bakonyi Samu. Budapest, szeptember 30. Egy hét telt el azóta, hogy az alkot­mányos többség vezérei a magyar király hivására a Burgban megjelentek. Tudjuk, hogy ott nem a magyar király fogadta őket, hanem az összbirodalom császárja. Az a szégyenletes elbánás, amelyben nemzetünk részesült s az a vakmerő jog­rablás, amely a fejünkhöz vágott ponto­­zatokban garázdálkodik, csak olyan esze­veszett agyvelőből mehetett át a közös uralkodó cselekvésébe, amelynek meg­csontosodott vagy talán épen nagyon is meglágyult sejtjeiben most is az egysé­ges Ausztria dohos kisértete motoszkál Idáig érett a dualizmus hazugsága, amely­nek most már még mai csonka önállóságun­kat úgy ahogy fentartó formái is tűrhetet­lenné lettek a türelmetlen bécsi banda előtt. Szörnyüködve kell tapasztalniok, hogy 1867 óta sem sikerült bennünket teljesen kifosztaniok s ha gazdaságilag koldussá tettek is, de nemzeti önérzetünk kincses házában, magyar lelkünk becsületében az ellentálló képességnek még mindig annyi kifogyhatatlan ereje van felhal­mozva, hogy csak elszánt akarat kell hozzá és halomra tudjuk dönteni minden pokoli praktikájukat. Ezt a nemzeti önérzetet kellett volna hát minden áron összetörni. Úgy, hogy a szemünkkel se merjünk többé porba rántott ideáljaink után törekedni. Begye­pesedett elméjükben így születhetett meg az a szerencsétlen gondolat, hogy az­ osztrák császár és magyar királynak sok csapástól és az aggkor fáradalmaitól el­gyötört lelkét kegyetlen meghasonlásba­ sodorják önmagával, esküvel fogadott törvényes kötelességeivel s az ő fe­lelőtlen és sérthetetlen személyét állít­sák oda, mint a nemzeti akarat leküzd-­­ hetetlen ellenségét. Ha pedig a pogány gőggel elibünk állított bálvány előtt össze nem roskadunk s engesztelő áldozatul nem dobjuk neki oda legigazabb jogain­kat, hanem felülkerekedik bennünk az ősi dac s a „Rebellen-Volk“ a nemzeti elke­seredés céltáblájául gazul kiszolgáltatott királyi tekintélyen keres megtorlást: oh, erre az édes gondolatra vigyorgott még csak ördögi gyönyörtől ragyogó ábrázattal Luegertől­­ Lichtensteinig minden ádáz ellenségünk. A császárt és a monarchiát megmenteni! A szükmedrű Lajthának habjai micsoda viharos áradattá dagadtak volna ez egetverő csata-orditástól. Csakhogy a cudar számítás csúfos ku­darcot vallott. Mert gazda nélkül számí­tottak. A gazda pedig Magyarországon csak a magyar nemzet lehet. Nekünk pedig nem urunk az osztrák császár. Sőt a mi szemünkben a király sem a törvé­nyek fölött trónoló bálvány, hanem saját államfelségünk koronás hordozója, akinek minden hatalma a nemzet akaratából veszi eredetét és akinek ennélfogva min­den törvényes ereje egyedül a nemzet alkotmányának termőföldjében gyökerezik. Ezt a termőföldet csak saját romlá­sára pusztítaná el az a fejedelmi hatalom, melynek élete belőle szívja legerősebb táplálékát. És ennek az alkotmánynak ezeresztendős élete bizonyság reá, hogy el sem pusztítható. Nem, még ha az osz­trák sáskák egész hada újból ellepné is. Láttunk mi már más fergeteget is! Mégis itt vagyunk, élünk és küzdünk e köny­ és véráztatta földön és könnyű diadalt, még ha csakugyan vesznünk kellene is, nem engedünk magunk és igazságaink fölött. De a mi igazságaink örökéletűek, mint maga az embert és a nemzeteket teremtő Isten, aki őket az értük égő sze­retettel és bátorsággal együtt szíveinkbe oltotta.­­ Nem rettentünk hiát össze, p. császár haragos homlokának fenyegető felhőitől. Sőt fölemelt fővel büszkén nézünk sze­mébe az atyailag megígért jutalomnak, mely hűségünkért és önfeláldozásunkért valóban mi is lehetne más, mint a Mo­hács óta annyiszor megismétlődött „mér­hetetlen nyomor és szenvedés.“ Holmi vásott gyermeknép a fölemelt virgácstól talán megijedt volna. De a magyart ret­tenthetetlen férfiak nemzetévé edzette az Osztrák-háztól elszenvedett tömérdek csa­pás. Nem a Gotterhalte a mi imádságunk, hanem az a szent himnusz, mely azzal a vigasztalással és reménységgel gyógyítja sebeinket, hogy „Megbünhödte már e nép A múltat s jövendőt.“ Miért remegnénk, miért csüggednénk tehát? Nekünk nincs okunk kétségbeesni. Holott azt a múlt szombati őrült tanácsot, ha nem gonosz­tevő számítás, csak a kapkodó kétségbe­esés adhatta az ellenünk ingerelt király­nak. Mi pedig megőriztük önérzetünket és megtartottuk s ellenségeink nagy fáj­dalmára megtartjuk ezentúl is nyugal­munkat. Sem őrültségük, sem gonoszsá­guk nem fog bennünket belekergetni semmiféle meggondolatlan botorságba. Ők csak a maguk rögeszméje után járnak s vakságukban elvesztik a történelem ve­zető fonalát. Most is az olmützi alkot­mányrablást szerették volna megismételni, mi azonban még nem felejtettük el, hogy a debreceni határozatot a fegyveres be­törés is megelőzte. Függetlenné akarjuk tenni Magyaror­szágot most is. Életre akarjuk hívni füg­getlenségünk mindazon tényezőit, ame­lyek a mai törvények igaz értelme sze­rint is életre kelthetők. De igenis meg akarjuk ölni a hazugságot, amelylyel gyűlöletes éket vertek a király és a nemzet szive közé. Ezt a romboló éket akarjuk mi eltávolítani. Állhatatosan ragaszkodunk elhatározásunkhoz, bár­mennyire fájdalmas legyen is annak j helyéz idol*. Én sem vagyok bodzafából, fiz én vérem is föllázad. ■Cn is tudom, hogy a mit most Velünk müvelnek, gyalázat. J^ehem is ég a két arcom, S ökölbe szorul a kezem ... De én mégis azt ajánlom: Csak türelem! Szegény hazám, négyszáz éve Sorsod csupa vértanuság, l^imondhatlan szenvedés és l^imondhatlan nyomorúság, Idány elfojtott köny és sóhaj Gyülemlett föl a telkeden ... És én mégis arra férlek: Csak türelem! Oroszlán vagy, de ketrecben, S vigyázz, — tőrrel körülral­va! Gyáván azért ingerelne!^: Idátha kárt tennél magadba*... Emeld föl büszkén a fejed, sem a szived helyén legyen. S föl ne gerjedj, meg se moccanj! Csak türelem! Van listen a magasságban -én nemzetem, majd meglátod! 5 tesz királyok, népek között Örökös, szent igazságot, pies irae, dies illa, idadak utján megjelen... —­­Eljön még a te napod is, Csak türelem! Szabolcska Mihály. A váci talyigás. — A «Független Magyarország» eredeti tárcája. — Irta : Zöldi Márton. Ami Csicsó Pétert illeti, csak olyan szegény talyigás volt. Ott lakott a Dunaparton abban a kis hegyes tetejű, zsindelyes házban, mely tulajdonjog szerint a feleségéé, Zsuzsié volt. Ha fuvar akadt, Csicsó Péter fürgén ugrott a két­kerekű talyigára, arra a szomorú emlékű jára­­i­­műre, melyet a történelem tudorai a régi idők­­ -éhez fűznek. só Pétert nem érdekelte a múlt ínsége. á­m nem is hallott felőle. Elég küzködni va­lója akadt a jelennél. A jelen alatt főleg azt­ a sovány gebét kell értenünk, melyet a talyiga elé fogott. Az a konyult fülű, szürke kanca veszedelmes lustasági rohamokban szenvedett. Mikor a rohamok erőt vettek rajta, nem hall­gatott se szép szóra, se káromkodásra, de még az ostorpattogásra sem. Sőt az ostor­nyélre is alig reagált. Szegény Csicsó Péter nem egyszer sóhajtotta: — De megvert az isten ezzel a szürkével. Próbált is túladni rajta, eladni, elcserélni, de senki se kívánta. Hiába vitte a vásárra, úgy hozta haza, ahogy vitte. Csak kicsúfolták vele A szegény talyigás keresztényi türelemmel adta meg magát sorsának. — Jó, ha nem kell másnak, elkínlódom ér vele. De nem ez volt Csicsó Péternek az igaz: baja. Megélhetett volna hétig békeséggel, mert a felesége, Zsuzsi asszony mosni-vasalni járt úri házakhoz, s bőven megkereste azt, ami kel­lett. Másutt volt a bibi. Ott, hogy Csicsó Péter noha erős, melek ember volt, nem győzte az italt. Már a második pohárnál kavarodott az esze, tántorgott a lába. Arra józan ember komolyan nem gondolhat hogy talyigás ember örökkétig józan maradjon Olyat még nem szült anya, s ha szülne, hát a vásáron lehetne mutogatni csodának. De Csicsó Péternek az volt az esete, hogy minduntalan bekapott. Alighogy a boros­­vági pálinkásüveget a szájához értette. Csúfolták is vele a népek, azaz a cimborák. Ilyeneket mondtak neki: — Savót igy­ék bee, Péter, a’ nem száll f fejibe . . . A felesége, Zsuzsi asszony nem csúfolta Ilyesmi nem is tellett tőle. Jóravaló, komor asszony volt s ha Péter pityókosan került haza Zsuzsi ne adj Isten, hogy egy rossz szóval is illette volna. Hanem elrakta. Amúgy isten igazában. Ott ütötte, ahol érte. Többnyire az arcát. Nem mintha válogatott volna, de az került legjobban a keze ügyébe. Dicsó Péter tűrte a verést, de megszokó

Next