Független Magyarország, 1905. október (4. évfolyam, 1272-1302. szám)
1905-10-01 / 1272. szám
1905. október 1. / « VrtTGGl!n.IN MAGYARORSZÁG? A nemzet legyőzhetetlen. Irta: Bakonyi Samu. Budapest, szeptember 30. Egy hét telt el azóta, hogy az alkotmányos többség vezérei a magyar király hivására a Burgban megjelentek. Tudjuk, hogy ott nem a magyar király fogadta őket, hanem az összbirodalom császárja. Az a szégyenletes elbánás, amelyben nemzetünk részesült s az a vakmerő jograblás, amely a fejünkhöz vágott pontozatokban garázdálkodik, csak olyan eszeveszett agyvelőből mehetett át a közös uralkodó cselekvésébe, amelynek megcsontosodott vagy talán épen nagyon is meglágyult sejtjeiben most is az egységes Ausztria dohos kisértete motoszkál Idáig érett a dualizmus hazugsága, amelynek most már még mai csonka önállóságunkat úgy ahogy fentartó formái is tűrhetetlenné lettek a türelmetlen bécsi banda előtt. Szörnyüködve kell tapasztalniok, hogy 1867 óta sem sikerült bennünket teljesen kifosztaniok s ha gazdaságilag koldussá tettek is, de nemzeti önérzetünk kincses házában, magyar lelkünk becsületében az ellentálló képességnek még mindig annyi kifogyhatatlan ereje van felhalmozva, hogy csak elszánt akarat kell hozzá és halomra tudjuk dönteni minden pokoli praktikájukat. Ezt a nemzeti önérzetet kellett volna hát minden áron összetörni. Úgy, hogy a szemünkkel se merjünk többé porba rántott ideáljaink után törekedni. Begyepesedett elméjükben így születhetett meg az a szerencsétlen gondolat, hogy az osztrák császár és magyar királynak sok csapástól és az aggkor fáradalmaitól elgyötört lelkét kegyetlen meghasonlásba sodorják önmagával, esküvel fogadott törvényes kötelességeivel s az ő felelőtlen és sérthetetlen személyét állítsák oda, mint a nemzeti akarat leküzd- hetetlen ellenségét. Ha pedig a pogány gőggel elibünk állított bálvány előtt össze nem roskadunk s engesztelő áldozatul nem dobjuk neki oda legigazabb jogainkat, hanem felülkerekedik bennünk az ősi dac s a „Rebellen-Volk“ a nemzeti elkeseredés céltáblájául gazul kiszolgáltatott királyi tekintélyen keres megtorlást: oh, erre az édes gondolatra vigyorgott még csak ördögi gyönyörtől ragyogó ábrázattal Luegertől Lichtensteinig minden ádáz ellenségünk. A császárt és a monarchiát megmenteni! A szükmedrű Lajthának habjai micsoda viharos áradattá dagadtak volna ez egetverő csata-orditástól. Csakhogy a cudar számítás csúfos kudarcot vallott. Mert gazda nélkül számítottak. A gazda pedig Magyarországon csak a magyar nemzet lehet. Nekünk pedig nem urunk az osztrák császár. Sőt a mi szemünkben a király sem a törvények fölött trónoló bálvány, hanem saját államfelségünk koronás hordozója, akinek minden hatalma a nemzet akaratából veszi eredetét és akinek ennélfogva minden törvényes ereje egyedül a nemzet alkotmányának termőföldjében gyökerezik. Ezt a termőföldet csak saját romlására pusztítaná el az a fejedelmi hatalom, melynek élete belőle szívja legerősebb táplálékát. És ennek az alkotmánynak ezeresztendős élete bizonyság reá, hogy el sem pusztítható. Nem, még ha az osztrák sáskák egész hada újból ellepné is. Láttunk mi már más fergeteget is! Mégis itt vagyunk, élünk és küzdünk e köny és véráztatta földön és könnyű diadalt, még ha csakugyan vesznünk kellene is, nem engedünk magunk és igazságaink fölött. De a mi igazságaink örökéletűek, mint maga az embert és a nemzeteket teremtő Isten, aki őket az értük égő szeretettel és bátorsággal együtt szíveinkbe oltotta. Nem rettentünk hiát össze, p. császár haragos homlokának fenyegető felhőitől. Sőt fölemelt fővel büszkén nézünk szemébe az atyailag megígért jutalomnak, mely hűségünkért és önfeláldozásunkért valóban mi is lehetne más, mint a Mohács óta annyiszor megismétlődött „mérhetetlen nyomor és szenvedés.“ Holmi vásott gyermeknép a fölemelt virgácstól talán megijedt volna. De a magyart rettenthetetlen férfiak nemzetévé edzette az Osztrák-háztól elszenvedett tömérdek csapás. Nem a Gotterhalte a mi imádságunk, hanem az a szent himnusz, mely azzal a vigasztalással és reménységgel gyógyítja sebeinket, hogy „Megbünhödte már e nép A múltat s jövendőt.“ Miért remegnénk, miért csüggednénk tehát? Nekünk nincs okunk kétségbeesni. Holott azt a múlt szombati őrült tanácsot, ha nem gonosztevő számítás, csak a kapkodó kétségbeesés adhatta az ellenünk ingerelt királynak. Mi pedig megőriztük önérzetünket és megtartottuk s ellenségeink nagy fájdalmára megtartjuk ezentúl is nyugalmunkat. Sem őrültségük, sem gonoszságuk nem fog bennünket belekergetni semmiféle meggondolatlan botorságba. Ők csak a maguk rögeszméje után járnak s vakságukban elvesztik a történelem vezető fonalát. Most is az olmützi alkotmányrablást szerették volna megismételni, mi azonban még nem felejtettük el, hogy a debreceni határozatot a fegyveres betörés is megelőzte. Függetlenné akarjuk tenni Magyarországot most is. Életre akarjuk hívni függetlenségünk mindazon tényezőit, amelyek a mai törvények igaz értelme szerint is életre kelthetők. De igenis meg akarjuk ölni a hazugságot, amelylyel gyűlöletes éket vertek a király és a nemzet szive közé. Ezt a romboló éket akarjuk mi eltávolítani. Állhatatosan ragaszkodunk elhatározásunkhoz, bármennyire fájdalmas legyen is annak j helyéz idol*. Én sem vagyok bodzafából, fiz én vérem is föllázad. ■Cn is tudom, hogy a mit most Velünk müvelnek, gyalázat. J^ehem is ég a két arcom, S ökölbe szorul a kezem ... De én mégis azt ajánlom: Csak türelem! Szegény hazám, négyszáz éve Sorsod csupa vértanuság, l^imondhatlan szenvedés és l^imondhatlan nyomorúság, Idány elfojtott köny és sóhaj Gyülemlett föl a telkeden ... És én mégis arra férlek: Csak türelem! Oroszlán vagy, de ketrecben, S vigyázz, — tőrrel körülralva! Gyáván azért ingerelne!^: Idátha kárt tennél magadba*... Emeld föl büszkén a fejed, sem a szived helyén legyen. S föl ne gerjedj, meg se moccanj! Csak türelem! Van listen a magasságban -én nemzetem, majd meglátod! 5 tesz királyok, népek között Örökös, szent igazságot, pies irae, dies illa, idadak utján megjelen... —Eljön még a te napod is, Csak türelem! Szabolcska Mihály. A váci talyigás. — A «Független Magyarország» eredeti tárcája. — Irta : Zöldi Márton. Ami Csicsó Pétert illeti, csak olyan szegény talyigás volt. Ott lakott a Dunaparton abban a kis hegyes tetejű, zsindelyes házban, mely tulajdonjog szerint a feleségéé, Zsuzsié volt. Ha fuvar akadt, Csicsó Péter fürgén ugrott a kétkerekű talyigára, arra a szomorú emlékű járaiműre, melyet a történelem tudorai a régi idők -éhez fűznek. só Pétert nem érdekelte a múlt ínsége. ám nem is hallott felőle. Elég küzködni valója akadt a jelennél. A jelen alatt főleg azt a sovány gebét kell értenünk, melyet a talyiga elé fogott. Az a konyult fülű, szürke kanca veszedelmes lustasági rohamokban szenvedett. Mikor a rohamok erőt vettek rajta, nem hallgatott se szép szóra, se káromkodásra, de még az ostorpattogásra sem. Sőt az ostornyélre is alig reagált. Szegény Csicsó Péter nem egyszer sóhajtotta: — De megvert az isten ezzel a szürkével. Próbált is túladni rajta, eladni, elcserélni, de senki se kívánta. Hiába vitte a vásárra, úgy hozta haza, ahogy vitte. Csak kicsúfolták vele A szegény talyigás keresztényi türelemmel adta meg magát sorsának. — Jó, ha nem kell másnak, elkínlódom ér vele. De nem ez volt Csicsó Péternek az igaz: baja. Megélhetett volna hétig békeséggel, mert a felesége, Zsuzsi asszony mosni-vasalni járt úri házakhoz, s bőven megkereste azt, ami kellett. Másutt volt a bibi. Ott, hogy Csicsó Péter noha erős, melek ember volt, nem győzte az italt. Már a második pohárnál kavarodott az esze, tántorgott a lába. Arra józan ember komolyan nem gondolhat hogy talyigás ember örökkétig józan maradjon Olyat még nem szült anya, s ha szülne, hát a vásáron lehetne mutogatni csodának. De Csicsó Péternek az volt az esete, hogy minduntalan bekapott. Alighogy a borosvági pálinkásüveget a szájához értette. Csúfolták is vele a népek, azaz a cimborák. Ilyeneket mondtak neki: — Savót igyék bee, Péter, a’ nem száll f fejibe . . . A felesége, Zsuzsi asszony nem csúfolta Ilyesmi nem is tellett tőle. Jóravaló, komor asszony volt s ha Péter pityókosan került haza Zsuzsi ne adj Isten, hogy egy rossz szóval is illette volna. Hanem elrakta. Amúgy isten igazában. Ott ütötte, ahol érte. Többnyire az arcát. Nem mintha válogatott volna, de az került legjobban a keze ügyébe. Dicsó Péter tűrte a verést, de megszokó