Független Magyarország, 1905. október (4. évfolyam, 1272-1302. szám)

1905-10-01 / 1272. szám

1905. októb­er 1. ^ FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG ------- . « ’V» / végrehajtása. Mert jól tudjuk, hogy utána gyógyulás és egészséges, teremtő munka következik. A kuruzslás pedig a sebet csak elmérgesiti. Avatatlan kezek eddig is tömérdek fertőző anyaggal fokozták veszedelmeit és fakasztottak körülte át meg új kelevényeket. Ha gyökeres gyó­gyításhoz akarunk látni, legelőbb is eze­ket a kuruzsló boszorkányokat kell a nehéz betegünktől pokolba kergetni. Amíg ez meg nem történik, amíg a hivatott orvosokat kötelességük teljesítésétől elzár­ják, addig nincs az orvoslásra komoly akarat. Addig a válság válság marad s a magyar nemzet csak azt láthatja, hogy alkotmányos életét, mint már annyiszor, most is halálra szánták. De mint máskor mindig, a magyar nemzet életereje most is győzedelmes­kedni fog. Ha úgy tetszik, csak folytas­sák a gyilkos mesterkedést. A nemzetet megölniük nem sikerül. Hiszen láthatták, egy hét sem telt el és a nemzetnek szánt megszégyenítés jórészben már visszahul­lott oda, ahonnan reánk zúdították. Ők ítéljék meg majd, ha még gondolkodni tudnak, kinek a tekintélyén ejtett csorbát ez a megalázás. Hiába próbálkoznak hát újabb meg újabb balfogásokkal. A termé­szet törvényét legyőzni nem lehet. . A nemzeti akarat ereje pedig a termé­szetes fejlődés legyőzhetetlen törvényei szerint működik. És mindaz, amit útjába állítanak, természetellenes, mert nem a történelem tanulságaiban gyökerezik és nem a nemzeti élet valóságos szükségei­ből fakad. Mentsük meg az alkotmányt! Ha letepertük az életére leselkedő vesze­delmeket, ha visszavertük a mindenfelől reánk zúdított ellenséget, majd hozzálá­tunk az ostrom alatt megrongált bástyák megerősítéséhez és új erősségek emelé­séhez. Előbb győzni fogunk, azután építünk ! Politikai széljegyzetek. Budapest, szeptember 30. Tehát mozgósítnak. Újra megjelenik az «Ici befehle — amely annak idején a vasúti sztráj­kot kettévágta. Ez az a nagy ágyú, amelynek elöntésére oly rég készülnek. Nagyot fog szólni, az bizonyos, de magja nem lesz. A töltelék hiányzik. Amolyan vaktöltés lesz benne, amilye­neket az «én hadseregem» gyakorlatainál hasz­nálnak. Ha pedig másféle, hát vagy hátrafelé sül el, vagy a magyar nemzet helyett a gene­rális urakat fogja szétbombázni. A szállongó hir tegnap újra megerősítést nyert. A m. kir. államnyomdában megjelent egy százados a platzkommandótól. Titkolódzva kereste az igazgató urat. És mikor rátalált, ösz­­szeültek, tanácskoztak. A tanácskozás után pe­dig leadtak valami írást a legbizalmasabb és legkipróbáltabb öreg szedők közt apró darabok­ban, hogy egyik se árulhassa el a nagy tikot. Aztán kiszedték s a kefelevonatot maga az igazgató ur és a százados ur javították ki. Ava­tatlanok tehát nem juthatnak a titok nyomára. Természetes tehát, hogy mégis megtudtuk s megtudja maholnap az egész világ. Ahogy a r­­ekwärtskonzentrirungos generális koponyák észjárását ismerjük, elhisszük, hogy mozgósítanak. Elhisszük, mert egyebet, mint bolond dolgot nem várhatunk tőlük. Hisz őket sohse az ellenség veri meg, hanem a saját ostobaságuk buktatja meg. Azt tartják: a vasúti sztrájk alkalmával elsült a részleges mozgósítás. Talán nem egészen így van, mert a sztrájk anélkül is megszűnt volna. Talán gyorsabban is. Talán keve­sebb kárral és nem olyan keserű utó­hatással. De — hát legyen! Azonban az kétségtelen, hogy vasúti sztrájk ritkán van. Emberemlékezet óta nem is volt csak egy egész nagy Magyarországon. Azonban soro­zás minden évben van. Legalább is kellene lennie. Hát csak nem gondol­ják , hogy évenkint fognak moz­gósítani? Mondjuk azonban, hogy ezt is megteszik. No hiszen, gyönyörű egy hadsereg, ahol mozgósítás után kell soroz­ni­o­k. A kötéllel való fogdosás szebb is volt, jobb is volt, eredményesebb is volt. És ami a fő, kevesebb zajjal járt. De így : az egész világ hahotája fogja kísérni e furcsa intézkedést, midőn a dinasztia visel háborút a saját népe ellen. Azonban ne gondolják katona uraimék, hogy célt érnek. Mozgósítni lehet, de sorozni nem fognak. Sorozni csak adatok alapján lehet. Ezeket pedig a vármegyék nem fogják kiadni. És ha megpróbálják kikényszeríteni erőszakkal, tűzön égetjük el a­z összes állí­tási lajstromokat. Mert a törvény ti­lalma szent, az alkotmány védelme még szen­­tebb, a hazafi kötelesség pedig a legszentebb s ez mind azt parancsolja: meg nem sza­vazott újoncot sorozni nem szabad. S ez a törvény él, még ha moz­gósítanak is. , *1 M­if "*­­ Egyébként a gordiusi csomót ketté kell vágni, gondolják Bécsben. Mindegy, hogy hogyan, de ketté kell vágni. Meglátjuk, vájjon nem-e a kard törik bele a vágásba. Mert az a kard na­gyon is új és ordináré gyári munka, az a csomó ellenben ezer éves és még eddig min­den kard kicsorbult, eltört, vagy elhajlott rajta. Mert az a gordiusi csomó a nemzet ezeréves alkotmánya és az erősebb minden osztrák gene­rális hajvágásánál. Probatum est. A darabont-kapitány el fogja vonatni a lapok u utcai elárusítási jogát. Elvonja? Hát elvonhatja, ahol rajta áll és ahol a városi hatóságok a szavát megfogadják. Többet mondunk: becsu­­kathatja az egész sajtót. Már t. i. a nyomdákat és a szerkesztőségi helyiségeket. Teheti ezt, tehet egyebet is. Az abszolutizmusban és a törvénytiprásban benne vagyunk úgyis nyakig. Egygyel több vagy kevesebb, nem változtat a dolgok lényegén, nem tudta. Minden egyes alkalommal fellázadt a lelke. Tüzelte magát mindenfélekép: — Micsoda, hát én olyan sorban lennék, mint a szürke, hogy csak a verés használ! Hát azért vagyok én ezen a keserves világon! Dej­­szen, aki kirelejszonja van, majd kijárom én az igazságomat. . . Meg is próbálta kikeresni. Panaszt emelt a járásbíróságnál s megcitálta feleségét a tör­vény elé. Zsuzsi asszony meg is jelent a járásbiró előtt szép, ünneplő ruhában, ahogy dukál. Egy szóval se tagadta a tettlegességet. — Kénytelen vagyok vele, tekintetes uram, mert a szó nem használ. A járásbiró megkérdezte tőle: — Nagyon meg szokta verni? — Isten ments, csak ahogy muszáj a rend okáért. Csicsó Péter azt nyerte vele, hogy a járásbiró leszidta: — Nem restelli ilyesmivel idehozakodni ? Ami szennyesük van, otthon mossák, ne a piacon. Mehetnek Isten Ilisével. Ezzel eresztette el a járásbíró a házaspárt. Nohát, Csicsó Péter nem nyugodott bele a szentenciába. Három napig dult-fult mérgében, aztán befogta a talingába a szürkét. Zsuzsa asszony megkérdezte tőle : — Merre készül kee ? , — Merre ? Majd megtudod, meg is kese­rülöd. — Ugyan? — úgy ám, Zsuzsi, kijárom én az igazsá­gomat. — Hát csak járja, ha jobb dolga nincs, az nem megmutatom, segít, hogy neki­ Csicsó Péter emelt, fenyegető hangon foly­tatta : — Megyek a királyhoz, ha megyek a császárhoz, de így-ugy! Azzal nagyot cserdített az ostorral, s indult a pesti országútnak. Csúf, csatakos decemberi nap volt. Havazott is, olvadt is, a szél meg sivított, mintha nap­számot kapna érte. Csicsó Péter alig győzte magát a szűrével betakarni. Mire a fővárosba ért, hajnalodni kezdett. A nedves hideg nagyon megviselte. Minden tagja rúrlódott. S a hideg a nagy indulatot is lehűtötte. Csodálatos józansággal mérlegelte a helyzetét. — Mi a fenének is jöttem én el? Hogy a királyhoz megyek ? Nem tudnám, minek ? Azon kezdek, hogy nem is eresztenek elébe. Hiszen tiszta fehérneműt se váltottam. Pedig ilyen al­kalmatossággal mégis csak dukálna ... Szóval, egyszerre elejtette a nagy panasz­­tételt. Dehát mit tegyen ? Visszamenjen szé­gyenszemre, mikor olyan nagy garral indult neki ? A szerencsétlen talyigás érezte, hogy roppant ferde helyzetbe került­. Már ennél az állapotnál még a­ verés is tűrhetőbb. Nagyon megsajnálta magát, no meg a szürkét is. Szinte könybe lá­badt a szeme a desperációtól... Egyszerre, amint ott áll a Dunaparton, valaki rászól­ . — Hé, atyafi, nem vállalna fuvart ? —­ Vállalok én, — felelt sietve Csicsó Péter. — Hát gyűljön, havat kell hordani. Egy-kettőre megalkudtak, s Csicsó Péter ki­spap narticr hurr­a a talvi­rán a Vinvat a Dunáim Hordta volna tovább is, de elfogyott. Uj hó meg nem akart hullni. Megszakadt a fuvar. Még az este hazakerült Csicsó Péter Vácra. Az után bőséges ideje volt gondolkozni azon, hogy mit is mondjon otthon. Ki is komponálta pihent észszel. Mikor az udvaron befordult, Zsuzsi asszony ott állott a pitvarajtóban. Csak ennyit mondott: — No, hazakerült kee ? — Haza. Az asszony végig nézett rajta. — No ugyan tele van piszokkal-mocsokkal. — Hja, nagy utat tettem. Azzal a szűre alól kihúzott egy pár piros csizmát. — Ezt neked hoztam, Zsuzsi. Ne mondd, hogy az urad ilyen-olyan ember. — Jól van, tegye a lábára, aztán üljön az asztalhoz, kanalazzon egy kis ciberelevest. A vacsora alatt szótlan maradt a fuvaros is, meg a felesége is. Csicsó Péter várta, hogy az asszony kérdezősködjék, de az nem szólt egy mukkot sem. Csicsó Péter kénytelen volt ráfanyarodni a szóra. — Hát tudod-e, Zsuzsi, hun jártam? — Honnan tudnám, mikor nem adott hírt. — Pesten voltam, Budán voltam — kezdte Csicsó Péter fontoskodó hangon — de még Bécset is megjártam. — Ugyan ? — Meg én. — Mi az istennyilának ? — Az igazságomért, csakis az igazságomért! — Érdemes is azért — mondotta Zsuzsi asz­­szony vállat vonva. A tnvflinc. tp­rmmmr •

Next