Független Magyarország, 1905. november (4. évfolyam, 1303-1332. szám)
1905-11-11 / 1313. szám
Budapest, 1905. IV. évfolyam, 1313. sz. Szombat, november 11. Főszerkesztő: LENGYEL ZOLTÁN_______ Szerkesztőség és kiadóhivatal. BUDAPEST, VH, ERZSÉBET-körut 50. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 28.— korona St egyed évre 7.— korona Fél évre 14.— 5 Egy hónapra 2.40 . Főmunkatárs: bakonyi samtt = TELEFONSZÁM : 1 586. Az orosz forradalom, Budapest, november 10. A láncaitól megszabadult erő: akár elszabadult üstökösnek, akár dinamitnak, akár orosznak nevezzük, további útjában kiszámíthatatlan lesz. Ma még senki meg nem mondhatja, hogy az orosz forradalom hol fog végződni. Zsarnokságba fog-e belefulladni, vagy egy alkotmányos szabad ország fog-e kialakulni, e tekintetben ma még jósolgatni sem lehet. Csak bámulattal látjuk, hogy a fehér cárnak az az iszonyú abszolút hatalma, mely százhúsz millió népétől még a napsugarat is elvonta, még a szabadság leheletét is elfojtotta : a szabadság mennydörgésétől hogy roppan össze. Azok a mesébe illő hírek, amelyek most Oroszországból jönnek : a zsarnokságtól leigázott emberiség történelmének egy-egy mértföld-mutatói. Az az öt millió négyzetkilométer területen élő százhúsz millió orosz parasztnép eddig mint az Istentől reá mért csapást tűrte az orosz Cár és a nagyhercegek zsarnokságát, és az orosz bürokrácia lábrúgásait. A türelmes és szelíd, az alázatos és jámbor, a papi orthodoxia hatalmában sínylődő hiszékeny és tudatlan, a kimondhatatlan szegénységben és nyomorúságban vergődő népnek baromi állapotában minden juthat az eszébe, csak a lázadás nem az „atyuska“ ellen. Nem is az orosz parasztság rázza meg a cári deszpotizmus épületének oszlopait. Mert ha az orosz parasztnép ébredne föl a forradalom öntudatára : ebben az esetben a német eredetű Romanov-Gottorp-dinasztiának még a hamvai sem maradnának meg Oroszországban. Az orosz forradalmi tűz gyújtogatói ma még csak a munkásosztály és a lateiner népség, akik azonban már így is száz meg száz kráterből okádjár a tüzet. A forradalom fölszitott tüze pedig most táplálóra talált a katonaságban. A legjobb táplálóra ! Mert jaj annak az uralkodónak, akinek hatalma a katonaság szuronyerdején és nem a népek szeretetén alapszik, — de kétszeresen jaj az olyan uralkodónak, aki ellen épen ez a szuronyerdő támad föl. Ma pedig ez történik Oroszországban. A balti és a feketetengeri flotta újból teljes lázadásban van, az orosz ezredek teli vannak forradalmi szikrákkal, együtt cimboráskodnak a forradalmárokkal épen akkor, amikor a cár végső szorultságában alkotmányt és szabadságot mutat a népének. A szabadság fölmutatására pedig a nép nemhogy lecsillapodnék, de még félelmesebben rázza rabbilincseit, ami azt a téves véleményt kelti fel sokakban, hogy az orosz nép még nem érett meg a szabadságra, a modern alkotmányra. Mesebeszéd! Nem ebben van a dolog fácitja, hanem abban, hogy a világhistória alól az orosz cár sem vonhatja ki magát, rajta is beteljesedik a forradalmi végzet. Már késő! Az oroszlán is akkor mozog legfélelmesebben, ha enni kap, s a forradalom is a szabadság látásától csak még jobban megittasodik. A saját föllázadt katonái elől futó cár sápadtan és reszkető ajakkal kiáltja ki palotája ablakából a kicsikart szabadságot, amire az értelmesebb nép azt feleli, hogy tetteket kérünk, a szavaknak nem hiszünk, mert a szavak még a cár ajakáról is el szoktak repülni, de azt is feleli, hogy az a fél alkotmányosság, amire szorultságában az orosz cár elhatározta magát, csak olyan, mint a fél igazság, amely majdnem mindig egész hazugság, s így az értelmesebb nép teljes alkotmányosságot követel. A földühödt nép pedig nem hallgat senkire, sem a cárra, sem Wittére, hanem sztrájkol tovább, épiti a barrikádokat, gyilkol, rabol, fosztogat, gyújtogat, robbant. A lelkiismeret. *— A «Független Magyarország» eredeti tárcája. — ... A nádas mellett ment végig. Meg-meg állt a nád suhogását figyelve. Talán tanácsot akart tőle kérni. Csakhogy rossz tanácsadó az nagyon , nem tud egyébről beszélni, mint a lemondásról. Aki végignézte már az élet játékát, s megutálta annak hiábavalóságait, az jöjjön ide, építsen magának sárkunyhót a nád közé, bújjon el az emberek elöl, s beszélgessen a suttogó náddal, meg a vad madarakkal. Mikor kinyílik a tavasz, járja körül a fakadó virágokat, meg a kis fiókákat takaró madárfészkeket :• figyelje meg, hogy lesz az egyik virágból áldás, a másikból bogáncs , az egyik fiókából pacsirta, a másikból vércse, aztán menjen vissza a kunyhójába, s ne legyen többet kiváncsi se a virágokra, se a madárfiókákra , mert az emberekről beszélnek azok mind. Ne figyeljen semmi másra, csak a nád suhogására, az legalább megtanítja — álmodni egy szebb világról ... Gondolataiból egy pacsirta zavarta ki. Épen előre röppent fel. A feje fölé szállva, megállóit lebegve, s elkezdett énekelni. Ő is megállóit. Hallgatta a szépséges szép éneket, — aztán mintegy a saját gondolatára felelve megszólalt: «Nem, nem leszek vércse.» Aztán kettőzött gyorsasággal indult tovább. Amint a nádastól a cserjésbe kanyarodott be, lódobogás ütötte meg a fülét, s pár pillanat múlva a környék legszebb lovasa, Teszéry Kata, léptetett elébe a keresztúton. Mindketten meglepődve néztek egymásra. Elsőnek a leány szólalt meg. — Ni, hát maga gyalog megy haza? — Gyalog. Jólesik a reggeli üde levegőn kiszellőztetni a fejem a muri után. — No, akkor egy szándék vezet bennünket. Én is épen azért lovagoltam ki egy kicsit. De ha már a szándékunk így összetalálkozott, legyen egy az utunk is. Elkísérem a cserjés széléig, legyen egyszer fiatal embernek is lánykísérője — mondá Kata játszi mosolygással. — Csakhogy majd én nem bírok a lóval tartani. — Óh, nem lovon kisérem, hanem igy ni, —s könnyedén leugorva a lóról, odanyújtotta kezét .Eryssnek, köszöntve: — Adjon Isten jó reggelt. — Az ám, köszönni meg el is feledtem. . — Elfeledtünk, úgy elbámultunk egymásra, mintha sohasem találkoztunk volna még, pedig az éjjel is együtt táncoltunk. Az ám, — dicsérje meg már a mulatságunkat. — Pompás muri volt. — De ezt olyan szárazon mondja, mintha csak csupa udvariasságból mondaná. — Tiszta őszinteséggel mondhatom, hogy pompás volt. — S maga mégis olyan szótalan volt, mintha nem lett volna valami a kedvére. Mintha elkívánkozott volna közülünk. Olyan hangon mondta Kata e szavakat, hogy Eress akaratlanul is rátekintett. Szeme találkozott Kata szemével, s valami olyan fényt látott abban, ami megrezegtette a hangját, midőn azt válaszolta: — Nem, nem kívánkoztam el, hanem vannak az életnek olyan játékai, melyek szótalanná, zárkózottá teszik az embert. — S magával ilyen fiatalon játszott volna így az élet ? Ej, ej, hát ilyen az Erőss ember — vetette oda tréfásan Kata, majd midőn látta, hogy útitársa arcán szomorúság ömlik el, szinte kérlelő hangon folytatta: — De hát igaz, azt más nem tudhatja. Hanem lássa, van az ilyen dolognak orvossága. Panaszolja el valakinek, mindjárt megkönnyebbül. Például hát ... itt vagyok én, panaszolja el nekem. Vagy azt hiszi, hogy mivel leány vagyok, nem tudok titoktartó lenni, vagy nem tudok vigasztaló szót mondani, mit a jó barát ad? Vagy azt gondolja — én nem vagyok jó barátja ? Erőss meglepődve tekintett rá, s amit gondolt, megerősítette abban a két fekete szemben csillogó könyv — ez a leány szereti őt. Szive erősen dobogni kezdett, vére az arcába szökött, bíborpirossá festve azt, majd meg a szívébe tolult, hogy szinte megrepesztette. Szeretett volna odarohanni, s minden panaszát elmondani ez egy szóban : szeretlek ... De hirtelen megjelent lelke előtt annak a szelíd, kékszemü leánynak az arca, aki úgy hisz neki, mint az édesanyjának, aki úgy szól hozzá, mintha imádkoznék , aztán szomorú hangon csak ennyit felelt : — Nem mondhatom én azt el, még az édesanyámnak sem. A cserjés széléhez értek. Megállották, hogy elbúcsúzzanak. Kata bucsúzás közben felelt Erőss szavaira: — Ha majd nem birja tovább magában titkolt bánatát s nem akadna senki, akinek elmondhatná — akkor mondja el majd nekem. Isten vele. Erőss megfogta a felé nyújtott kezet, tétovázva tartotta egy pillanatig, mintha mondani . Lapunk mai száma 20 oldal.