Független Magyarország, 1905. november (4. évfolyam, 1303-1332. szám)

1905-11-11 / 1313. szám

Budapest, 1905. IV. évfolyam, 1313. sz. Szombat, november 11.­ Főszerkesztő: LENGYEL ZOLTÁN_______ Szerkesztőség és kiadóhivatal. BUDAPEST, VH, ERZSÉBET-körut 50. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 28.— korona St egyed évre 7.— korona Fél évre 14.— 5 Egy hónapra 2.40 . Főmunka­társ: bakonyi samtt = TELEFON­SZÁM : 1 586. Az orosz forradalom, Budapest, november 10. A láncaitól megszabadult erő: akár elszabadult üstökösnek, akár­ dinamitnak, akár orosznak nevezzük, további útjában kiszámíthatatlan lesz. Ma még senki meg nem mondhatja, hogy az orosz forrada­lom hol fog végződni. Zsarnokságba fog-e belefulladni, vagy egy alkotmányos szabad ország fog-e kialakulni, e tekintetben ma még jósolgatni sem lehet. Csak bámulat­tal látjuk, hogy a fehér cárnak az az iszonyú abszolút hatalma, mely százhúsz millió népétől még a napsugarat is el­vonta, még a szabadság leheletét is el­fojtotta : a szabadság mennydörgésétől hogy roppan össze. Azok a mesébe illő hírek, amelyek most Oroszországból jönnek : a zsarnok­ságtól leigázott emberiség történelmének egy-egy mértföld-mutatói. Az az öt millió négyzetkilométer területen élő százhúsz millió orosz parasztnép eddig mint az Istentől reá mért csapást tűrte az orosz Cár és a nagyhercegek zsarnokságát, és az orosz bürokrácia lábrúgásait. A türelmes és szelíd, az alázatos és jámbor, a papi orthodoxia hatalmában sínylődő hiszékeny és tudatlan, a kimondhatatlan szegénységben és nyomorúságban ver­gődő népnek baromi állapotában minden juthat az eszébe, csak a lázadás nem az „atyuska“ ellen. Nem is az orosz paraszt­ság rázza meg a cári deszpotizmus épü­letének oszlopait. Mert ha az orosz pa­rasztnép ébredne föl a forradalom ön­tudatára : ebben az esetben a német ere­detű Romanov-Gottorp-dinasztiának még a hamvai sem maradnának meg Orosz­országban. Az orosz forradalmi tűz gyújtogatói ma még csak a munkásosztály és a la­­teiner népség, akik azonban már így is száz meg száz kráterből okádjár­ a tüzet. A forradalom fölszitott tüze pedig most táplálóra talált a katonaságban. A leg­jobb táplálóra ! Mert jaj annak az ural­kodónak, akinek hatalma a katonaság szuronyerdején és nem a népek szerete­­tén alapszik, — de kétszeresen jaj az olyan uralkodónak, aki ellen épen ez a szuronyerdő támad föl. Ma pedig ez tör­ténik Oroszországban. A balti és a fekete­tengeri flotta újból teljes lázadásban van, az orosz ezredek teli vannak forradalmi szikrákkal, együtt cimboráskodnak a for­radalmárokkal épen akkor, amikor a cár végső szorultságában alkotmányt és sza­badságot mutat a népének. A szabadság fölmutatására pedig a nép nemhogy lecsillapodnék, de még félelme­sebben rázza rabbilincseit, ami azt a téves véleményt kelti fel sokakban, hogy az orosz nép még nem érett meg a szabad­ságra, a modern alkotmányra. Mesebeszéd! Nem ebben van a dolog fácitja, hanem abban, hogy a világhistó­ria alól az orosz cár sem vonhatja ki magát, rajta is beteljesedik a forradalmi végzet. Már késő! Az oroszlán is akkor mozog legfélel­mesebben, ha enni kap, s a forradalom is a szabadság látásától csak még jobban megittasodik. A saját föllázadt katonái elől futó cár sápadtan és reszkető ajakkal kiáltja ki palotája ablakából a kicsikart sza­badságot, amire az értelmesebb nép azt feleli, hogy tetteket kérünk, a szavaknak nem hiszünk, mert a szavak még a cár ajakáról is el szoktak repülni, de azt is feleli, hogy az a fél alkotmányosság, amire szorultságában az orosz cár elha­tározta magát, csak olyan, mint a fél igazság, amely majdnem mindig egész hazugság, s így az értelmesebb nép tel­jes alkotmányosságot követel. A földühödt nép pedig nem hallgat senkire, sem a cárra, sem Wittére, ha­nem sztrájkol tovább, épiti a barrikádokat, gyilkol, rabol, fosztogat, gyújtogat, robbant. A lelkiismeret. *— A «Független Magyarország» eredeti tárcája. — ... A nádas mellett ment végig. Meg-meg állt a nád suhogását figyelve. Talán tanácsot akart tőle kérni. Csakhogy rossz tanácsadó az nagyon , nem tud egyébről beszélni, mint a le­mondásról. Aki végignézte már az élet játékát, s megutálta annak hiábavalóságait, az jöjjön ide, építsen magának sárkunyhót a nád közé, bújjon el az emberek elöl, s beszélgessen a suttogó náddal, meg a vad madarakkal. Mikor kinyílik a tavasz, járja körül a fakadó virágo­kat, meg a kis fiókákat takaró madárfészke­ket :• figyelje meg, hogy lesz az egyik virágból áldás, a másikból bogáncs , az egyik fiókából pacsirta,­ a­ másikból vércse, aztán menjen vissza a kunyhójába, s ne legyen többet ki­váncsi se a virágokra, se a madárfiókákra , mert az emberekről beszélnek azok mind. Ne figyeljen semmi másra, csak a nád suhogására, az legalább megtanítja — álmodni egy szebb világról ... Gondolataiból egy pacsirta zavarta ki. Épen előre röppent fel. A feje fölé szállva, megállóit lebegve, s elkezdett énekelni. Ő is megállóit. Hallgatta a szépséges szép éneket, — aztán mintegy a saját gondolatára felelve megszólalt: «Nem, nem leszek vércse.» Aztán kettőzött gyorsasággal indult tovább. Amint a nádastól a cserjésbe kanyarodott be, lódobogás ütötte meg a fülét, s pár pilla­nat múlva a környék legszebb lovasa, Teszéry Kata, léptetett elébe a keresztúton. Mindketten meglepődve néztek egymásra. Elsőnek a leány szólalt meg. — Ni, hát maga gyalog megy haza? — Gyalog. Jólesik a reggeli üde levegőn ki­­szellőztetni a fejem a muri után. — No, akkor egy szándék vezet bennünket. Én is épen azért lovagoltam ki egy kicsit. De ha már a szándékunk így összetalálkozott, le­gyen egy az utunk is. Elkísérem a cserjés szé­léig, legyen egyszer fiatal embernek is lány­­kísérője — mondá Kata játszi mosolygással. — Csakhogy majd én nem bírok a lóval tar­tani. — Óh, nem lovon kisérem, hanem igy ni, —­s könnyedén leugorva a lóról, odanyújtotta kezét .Eryssnek, köszöntve: — Adjon Isten jó reggelt. — Az ám, köszönni meg el is feledtem. . — Elfeledtünk, úgy elbámultunk egymásra, mintha sohasem találkoztunk volna még, pedig az éjjel is együtt táncoltunk. Az ám, — dicsérje meg már a mulatságunkat. — Pompás muri volt. — De ezt olyan szárazon mondja, mintha csak csupa udvariasságból mondaná. — Tiszta őszinteséggel mondhatom, hogy pompás volt. — S maga mégis olyan szótalan volt, mintha nem lett volna valami a kedvére. Mintha elkí­vánkozott volna közülünk. Olyan hangon mondta Kata e szavakat, hogy Eress akaratlanul is rátekintett. Szeme találko­zott Kata szemével, s valami olyan fényt látott abban, ami megrezegtette a hangját, midőn azt válaszolta: — Nem, nem kívánkoztam el, hanem vannak az életnek olyan játékai, melyek szótalanná, zárkózottá teszik az embert. — S magával ilyen fiatalon játszott volna így az élet ? Ej, ej, hát ilyen az Erőss em­ber — vetette oda tréfásan Kata, majd mi­dőn látta, hogy útitársa arcán szomorúság ömlik el, szinte kérlelő hangon folytatta: — De hát igaz, azt más nem tudhatja. Hanem lássa, van az ilyen dolognak orvossága. Panaszolja el valakinek, mindjárt megkönnyeb­bül. Például hát ... itt vagyok én, panaszolja el nekem. Vagy azt hiszi, hogy mivel leány vagyok, nem tudok titoktartó lenni, vagy nem tudok vigasztaló szót mondani, mit a jó barát ad? Vagy azt gondolja — én nem vagyok jó barátja ? Erőss meglepődve tekintett rá, s a­mit gon­dolt, megerősítette abban a két fekete szemben csillogó köny­v — ez a leány szereti őt. Szive erősen dobogni kezdett, vére az arcába szökött, bíborpirossá festve azt, majd meg a szívébe tolult, hogy szinte megrepesztette. Szeretett volna odarohanni, s minden panaszát elmon­dani ez egy szóban : szeretlek ... De hirtelen megjelent lelke előtt annak a szelíd, kékszemü leánynak az arca, aki úgy hisz neki, mint az édes­anyjának, aki úgy szól hozzá, mintha imádkoznék , aztán szomorú hangon csak ennyit felelt : — Nem mondhatom én azt el, még az édes­anyámnak sem. A cserjés széléhez értek. Megállották, hogy elbúcsúzzanak. Kata bucsúzás közben felelt Erőss szavaira: — Ha majd nem birja tovább magában tit­kolt bánatát s nem akadna senki, akinek el­mondhatná — akkor mondja el majd nekem. Isten vele. Erőss megfogta a felé nyújtott kezet, této­vázva tartotta egy pillanatig, mintha mondani . Lapunk mai száma 20 oldal.

Next