Függetlenség, 1906. január (19. évfolyam, 1-24. szám)
1906-01-04 / 2. szám
Kecskemét, 1906. január 4. Csütörtök XIX. évfolyam, 2. szám. ELŐFIZETÉSI ÁR W Szerkesztőség és üjivben házhoz m NH9R H Hl kiadóhivatal: í£: L I iPPtTI EZ NvLP M r* * ruutiL I llholu^oEimnc^j: napilap Félévre'6 766 u!!. A kecskeméti függetlenségi és 48-as párt hivatalos közlönye ■ könyvkereskedése Felelős szerkesztő Főszerkesztő Társszerkesztő TÖMÖRI JENŐ SZAPPANOS ISTVÁN KECSKEMÉTI VILMOS A kisbirtokiusztulásii. Kecskemét, 1906. jan. 3. I. Megrendítő képet tár elénk a magyar gazda, illetve a magyar kisbirtok pusztulásáról az országos statisztikai adattár Rémséges kép az, amit Rác Gyula tanár nemzetünk ez alkotó s fentartó magvának pusztulásáról a statisztikai adatokból összeállított. Mozog a talaj, inog alattunk a föld. Borzadva látjuk, hogy kiknek s mily keveseknek a kezében a magyar föld s mily köz és jelzálogos terhek kisebbítik a föld jövedelmét. Az összkép rettenetes, különösen azok előtt, kik látjuk, hogy mily nagy vész fenyegeti fajunkat s hazánkat, melynél a tatárjárás, a mohácsi vész, avagy a 48-ai események sem voltak nagyobbak, mert akkor látható nyílt ellenséggel álltunk szemben, kik ellen védhettük magunkat, most pedig aknaásók, orvtámadókkal van dolgunk, sák minden irányban törnek elllenünk, kik ellen a védekezés is bajosabb. Még fájóbb a kép, midőn azt látjuk, hogy a volt 67-es alapon álló vezérek 38 év alatt egyebet sem tettek, mist politizáltak, taktikáztak, paktáltak, paragrafusokat halom számra gyártottak, hogyha valakinek úgy tetszik, a fehéret léketére, a feketét meg fehérre mossa. S mint az esti pillangók és más rovarok röpködnek az éji lámpafény felé és körül, nem tudván, hogy az halálukat jelenti , úgy futkostak ők, tisztelet a kivételnek, öntő ényöket keresve a húsos fazék s annak keverője felé, nem véve észre, hogy az mindnyájuk végromlására vezet, fokról fokra mindig beljebb-beljebb menve a veszedelembe. Lássuk rövid kivonatban magát a statisztikát, mely világosan mutatja, hogy mily nagy rész remegeti a magyar gazdát, végeredményében a nemzetet. Hazánkban az önálló birtokosok száma 1870 ben 1,973.433 volt. 1900-ban már csak 1,855.198. Tehát 30 év alatt elpusztult 118.236 önálló birtokos, évenként több mint 3500, holott pedig a természetes folyomány szerint egészséges politikai viszonyok mellett szaporodnia kellett volna az önálló gazdáknak, mint ahogy ugyanezen idő alatt Horvát-Szlavónországban is szaporodtak, még nagyobb a pusztulás tehát, ha csak magát az anyaországot tekintjük, mert a társországok szaporulata ennek rovására esik. Még rettenetesebb a kép, ha azt látjuk, hogy a magyar földbirtoknak majdnem fele 454 százaléka, 24,774 olyan földbirtokos kezében van, kinek 100 holdnál több földje van, úgyhogy a többi 1.830,424 birtokos csak a fele részén osztozik. Még szomorúbb a kép, ha azt is figyelembe vesszük, hogy leginkább a magyar ajkú birtokosok pusztulnak el Vegyük még figyelembe a statisztikának azt a részét is, mely kimutatja, hogy a kis és törpe birtokosok kezén lévő 225 millió hold földből 138 millió hold, tehát felénél több teljes értékéig idegen bankok által osztrák, nagyszebeni, transzylváni stb. meg van terhelve, el van adósodva, ami azt jelenti, hogy a még életben levő birtokosoknak a fele már szó szoros értelemben a tönk szélén áll. Vegyük még azt is figyelembe, hogy a mi magyar perrendtartásunknak egy §-a, azt is megengedi, hogy az osztatlan állapotban levő birtok tulajdonosai közül, ha egy meggondolatlan könynyelmüséggel végromlása felé siet, a TÁRCA. Levél. — A Függetlenség eredeti tárcája. — Kedves Öreg Cimborám! Azt hallom : házasodok megnősülsz. Megcsömörlöttél a mi gyönyörűséges, buja életünktől, meguntad a hideg szobát, — betegje vagy a mi lelket emésztő napjainknak ; örökös kétkedéssel nézel a holnap elé, — melyre a mi törvényünk szerint sohasem épithetsz. Félsz a csóktól, amit szerető ád, — félsz az öleléstől, amit szerető kinél fel, — megfélemedtél az istenkisértő játéktól, — félsz, hogy elfonnyadsz, mint az orchidea, melyet tűző napsugár éget . . . Komoly elhatározással eldobod magadtól a mákonyos üveget, mely annyiszor hozott számodra raffinált álmot: eldobod azzal az elhatározással, hogy többet e mámort adó tűzital nem nedvesíti cserepes ajakad. Végeztél a rózsaszín álmot hozó méreggel, józanul akarsz élni, ébren akarsz lenni, addig legalább, míg életed pislogó mécse utolsót lobban. Hitvest keresel. Hitvest, aki nyugodt szerelmével megcsöndesít, ha sietni akarsz a sárga föld felé. Szerelmesen hozzád simul, hogy emlékét is feledtesse a régi fel-felcsillanó álmoknak. Hogy megtanuld, miszerint a napfénynek is lehet szerelmes, gyöngéd szava, nemcsak az éjszakának . . . Meglásd, majd megosztja veled a komoly napot, de részt kér a vigasságosból is; küzdelmes, hideg pillanataidat enyhíteni fogja puha tenyerének gyöngéd simítása, amely átfonja homlokodat, akár a cserlevél-koszoru . . . Néhanapján, ha istenadta duhaj jókedved támad, fékentartja majd kedved zaboláját szelíd asszonyi mosoly. Szelíd asszonyi mosoly, mely örök szerelemről, örök hűségről beszél . . . És te megjuhászodol. ♦ * * Férfierőd büszke tudatában légy engedékeny — jó szót megértő — gyöngéd hitestárs. Ne élj soha vissza erőd tudatával, a szavad ne legyen merev, nyers parancs. Ne legyen hideg, mint a jég, ne metsző,mint a vas, szúrós, mint a tövis. Értesd meg asszonyoddal a lelkedet, de te is ismerd meg az övét: tekintsd a lelkét Kánaán földjének, melyben a Jó, de a Rossz palántája is szaporodva nevel új termést. Az asszonyi lélek olyan, mint a selyem, mely ragyog, tündököl a napfényen. De vond el a napfényt: elvakul, megkopik csillogása, fénye már nincsen, csak puhasága. E puhaságot, ha még érdes tenyérrel is illetnéd, a láthatatlan pászma összebogozódnék s rajta ki eligazodjék, ember legyen. Aki voltál mátkás korodban , annak maradj, ha majd Ur leszesz, mert ha szerepet cserélnél — megcsalódnék a szív, mely szeretni tanult jó előbb. * * * Most a levelem hogyam véget ér, obuigát boldogságot nem kívánok néked. Jámbor óhajtással mit is tülekednék a sors elé. Te magad úgy is kiszínezted jövő életedet, a neked tetsző színek tömkelegével. Mit kínlódjak én a te képzeted vásznán a kontár kezemmel ? Mi meg többiek,kacagtató bűnös szép múltadnak hív osztályosai: megyünk tovább . . . Tépjük a virágot, ami utunkba nő, s fenékig kihajtjuk a mákonyos pohárt — kiszívjuk a te porciódat is — s elmerülünk a jelen fullasztó szerelmes álmaiban. . . . Vajha — ki tudja — lesz-e nekünk is jussunk : a csömör . . . (-»-)