Függetlenség, 1906. augusztus (19. évfolyam, 171-195. szám)
1906-08-01 / 171. szám
Kecskemét, 1906. augusztus 1. Szerda XIX. évfolyam, 171. szám. ELŐFIZETÉSI ÁR || Szerkesztőség és Jíz ivb«n há*h°* bs—jbb A m WOSM. kiadóhivatal: P FÜGGETLENSEG i§ küldve ILY' -ZN-2? Telefon: IKf0 760 öl!: A kecskeméti függetlenségi és 48-as párt hivatalos közlönye. 145-sZám-Felelős szerkesztő Főszerkesztő Társszerkesztő TÖMÖRI JENŐ SZAPPANOS ISTVÁN KECSKEMÉTI VILMOS Villany világítási mizériáink. (dr. r. gy.) E sorok írója már öthat évvel ezelőtt megcselekedte azt, hogy a villany fogyasztó közönség jogos panaszait e lapok hasábjain kíméletlen és erős szavakkal tolmácsolta. Tette ezt azért, mert a villanyfogyasztó publikum méltánylandó panaszáról személyesen és számos ízben meggyőződött, de meggyőződött különösen arról, hogy az a városi faktor, akinek ezen ügyek hatáskörébe tartoznak, a város közönségének hátrányára, önkényesen, talán minden felsőbb hatóság beavatkozása nélkül úgy kezeli ezen ügyeket a fogyasztó közönség drága pénzéért, mintha legalább is kézcsókolva, hajbókolva kellene a villanyfogyasztó publikumnak azért a kitüntető kegyért hódoló láncot járni, mert kegyeskedtek megengedni a villanyáramnak drága summákért való fogyasztását ! Úgy van a dolog ugyanis berendezve, hogy egyik városi tisztviselőhöz kell alázatosan járulni, hogy kegyeskedjék intézkedni a felől, hogy a bejelentő és villamáramot fogyasztani akaró egyén — az illető tisztviselő engedelméből — villanyáramot fogyaszthasson. Amikor azután a ceremóniákon túlesett és az a kitüntető kegy éri az embert, hogy házánál villanyáram futkosson jobbra-balra, amerre csak a fogyasztó akarja, alig csodálkozik ezen földöntúlira tetsző állapoton, máris letelt a hatvan nap és egy szép napon arra éhed, hogy a városi végrehajtó minden ingó-bingójára ráteszi a kezét. Mit tegyen a jámbor halandó, káromkodik egyet, esetleg valamit fizet és nyugodtan alszik tovább, abban a reményben, hogy ez is a villanyvilág tás gyönyöreihez tartozik. Alig aludt azonban utal néhány kellemes éjszakát, kap egy bájos kis levelet, amelyben meg van írva, hogy X. Y. urnái 20 vagy 30 korona erejéig az árverés bizonyos napokra ki vagyon tűzve. Megpróbálna újból káromkodni, de eszébe jut, hogy hiszen nem helyénvaló dolog a káromkodás, mert ha ellene szegül az árverés végrehajtásának, hát ugyan lesheti, míg egyszer, a rövid földi élőben, villanyáramhoz juttatja őt a vács fővillanymestere. Inkább tűr és nyel nagyokat, abban a reményben ringatván magát, hogy hiszen ez is a villanyvilágítás kéjes gyönyöreivel jár karöltve, ez csak amolyan kis incidencecske, ami ahhoz a nagy gyönyörhöz, hogy saját drága Itt, a várhegy oldalán találkoztunk össze atyám szüleivel is — kik szintén újvidéki lakosok voltak s az odavaló rácok előtt szintén „kikrétázott“ alakok. Nagyatyámék nem jöhettek velünk, mert nagyatyámnak élt még ebben az időben 92 éves, vak édes anyja ki nélkül menekülni nem akartak. A szegény öreg pedig makacskodott, ő ott az ő beteg ágyában melyet már 11 évig nyomott, — ott akart meghalni Addig könyörögtek, rimánkodtak neki, mig a nagy csatazajban a rác szomszédaik rajok törtek s nagyapámnál sok pénzt gyanítva, követelték ennek előadását ezt pedig nem tehette tehát halálra verték (bele is halt szegény még a várban létünk alatt). Azután a világtalan öregnek estek, kihúzták ágyából, de pénzt abban sem találtak s igy megölték szerencsétlen nagyanyánkat. Ezeket a szomorú dolgokat beszélte nekünk a vároldalon az én nagyanyám, mialatt szegény beteg nagyapámat ápolgattuk. Mit írhatnék még e rémséges időről? Öt hétig valósággal foglyok voltunk a várban. Astyonlöves terhe alatt meg volt tiltva egy falat ennivaló elfogadása a katonaságtól. — Apám említette a parancsnok előtt, hogy ő roppant menynyiségű élelmiszert szállíttatott be a várba a nemzetőrökkel. — Erre csak ismételten még egyszer azt felelte „megtiltom“ !! Egy pár napig azután az éhségnek is majd minden fokán áthaladva.------- a jó és nemeslelkű honvédtisztek tudták pénzéért fogyaszthatja a villamos áramot, igazán nevetségesnek látszó semmiség. Elkövetkezik azonban az árverés napja. Óvatosságból azonban, hogy igazán meggyőződést szerezhessünk an el, várjon a városhoz hasonló gavallér hitelező széles ez országban nem található: az árverési napot megelőző nap reggelén egy piros képű, mosolygós orcájú bácsi állít be a villanyfogyasztóhoz, adván mindeneknek tudtára, hogy mivel holnap (t. i. az árverési napon) nagy „ünnepség“ lészen, kéri a végrehajtó úr a I. fogyasztó urat, fizetné ki a villanyáramot még aznap, mert ellenkező esetben kénytelen lenne az árverést megtartani. No hát ennyi figyelemre, ennyi tapintatra igazán nem számít az ember, szinte olvad a boldogságtól, hogy picinyke személyét ilyen kitüntető megtisztelésre is érdemesítették. No, de hát emberek vagyunk, megtörtént, hogy az én János barátom, hogy-hogy nem de délután öt óráig elfelejtkezett a javadalmi hivatalba befáradni, hogy gyönge garasaival áldozzon a villanymosoc oltárán. Azt hiszik Önök, hogy a végrehajtó bácsi udvariassága már megszűnt volna és elfelejtkezett volna a jámbor fogyasztó halandóról? Nem, megteszi azt a hallatlan recordot, volna megmondani, hogyan is jutottunk rendes étkezéshez, — a szigorú várparancsnok ugyan nem. ------Öt hét múlva, — miután egy dühöngő cholera járvány a szegény honvédeket megtizedelte, — egy része a katonaságnak kivonult a várból és mi e töredékkel együtt mentünk szenvedéseinknek még ezután hosszú sorozat elé mely már nem közérdekű. — Annyit, mint bizonyosat tudok, hogy a vár bevétele ekkor nem sikerült. — Jóval később hallottuk, hogy azt úgy adta fel egy várparancsnok. Nyolc évemet töltöttem be mire ezen szomoruságos dolgokat átéltem s mert emlékeim nagyrészben homályosak és elmosódottak, csak azon eseményeket vázoltam itt, minden stilizált szépség nélkül, egyszerűen, melyek élénken megmaradtak emlékemben s a benyomást, melylyel telkemre hatottak, el nem terülheti egy emberi életidő, elkíséri az emlék a sírba is. De mint gyámoltalan gyermek, sokszor türelmetlen voltam, zúgolódva mostoha sorsomon. Szüleim, áldott emlékű szüleim, egyetlen szava elég volt, hogy engem lecsillapítson: „Gyermekem, szokták mondani, — „a hazáért szenvedünk* s nem illik panaszkodni“ — láttam* hogy ők soha sem panaszkodnak, — én sem panaszkodtam s most sem panaszkodom. TÁRCA. Emlékeim 1848-ból. (A Kossuth-szobor leleplezése alkalmából.) Irta: Bán Istvánná. (Folyt, és vége.) Csv.i, kezünket tördelve kértük a katonákat, hogy engedjenek vissza minket is anyámhoz, nem használt semmit. Félholtan jártunk édesapámmal, a várkapunál s végre egy magasrangu tiszttel találkoztunk, ki meghallgató ez ujabb szerencsétlenségünket s rögtön parancsot adott anyám keresésére. Nem sok időre meg is találták őket, szegények — az ellenségtől rettegve, — mindnyájan leugráltak a sáncárokba inkább, minthogy ezeknek kezére jussanak s itt találta meg egy Zábráczky nevű honvéd s hozta be a várba félholt anyámat s kis nővéremet. Isten áldja meg érte. Most már együtt voltunk ismét ! Megnyugodva mentünk egy nagy, üres szobába, hol nekünk szállást adtak. E kaszárnya ablakából s később a nagy vároldalról néztük végig — s még egy hét múlva is láthattuk a mi szép városunk rombadőkét, elpusztulását, a torony összeomlását s harangjainak leolvadását; sőt végig néztük e rettenetes kivilágitását Szent-tamásnak és e rémületesen nagyszerű látványt halálom órájáig látni fogom.