Függetlenség, 1906. augusztus (19. évfolyam, 171-195. szám)

1906-08-01 / 171. szám

Villanj világítási mizériáink. (dr. r. gy.) E sorok írója már öl­hat évvel ezelőtt megcselekedte azt, hogy a villany fogyasztó közönség jo­gos panaszait e lapok hasábjain kímé­letlen és erős szavakkal tolmácsolta. Tette ezt azért, mert a viilanyfogyasztó publikum méltánylandó panaszáról személyesen és számos ízben meggyő­ződött, de meggyőződött különösen arról, hogy az a városi faktor, akinek ezen ügyek hatáskörébe tartoznak, a város közönségének hátrányara, önké­nyesen, talán minden felsőbb hatóság beavatkozása nélkül úgy kezeli ezen ügyeket a fogyasztó közönség drága pénzéért, mintha legalább is kézcsó­kolva, hajbókolva kellene a villany- fogyasztó publikumnak azért a kitün­tető kegyért hódoló láncot járni, mert kegyeskedtek megengedni a villany­áramnak drága summákért való fo­gyasztását ! Ügy van a dolog ugyanis beren­dezve, hogy egyik városi tisztviselőhöz keil alázatosan járulni, hogy kegyes­kedjék intézkedni a felől, hogy a be­jelentő és villamáramot fogyasztani akaró egyén — az illető tisztviselő en­gedőiméből — villanyáramot fogyaszt­hasson. Amikor azután a ceremónia­TÁRCA. Emlékeim 1848-ból. (A Kossuth-szobor leleplezése alkalmából.) Irta: Bán Istvánná. (Folyt, és vég-e.) Cl v,i, kezünket tördelve kértük a katonákat, hogy engedjenek vissza min­ket is anyámhoz, nem használt semmit. Félholtan jártunk édes apámmal, a vár­kapunál s végre egy magasrangu tiszttel találkoztunk, ki meghallgató ez ujabb szerencsétlenségünket s rögtön parancsot adott anyám keresésére. Nem sok időre meg is találtak őket, szegények — az el­lenségtől rettegve, — mindnyájan leug- ráltak a sáncárokba inkább, minthogy ezeknek kezére jussanak s itt találta meg egy Zábráczky nevű honvéd s hozta be a várba félholt anyámat s kis nővéremet. Isten áldja meg érte. Most már együtt voltunk ismét 1 Megnyugodva mentünk egy nagy, üres szobába, hol nekünk szállást adtak. E kaszárnya ablakából s később a nagy vároldalról néztük végig — s még egy bét múlva is láthattuk a mi szép váró sunk rombadöliét, elpusztulását, 9 torony összeomlását s harangjainak leolvadását; sőt végig néztük e rettenetes kivilágitását Szent-tamásnak és e rémületesen nagy­szerű látványt halálom órájáig látni fogom. kon túlesett és az a kitüntelö kegy | éri az embert, hogy házánál villany­áram futkosson jobbra-ba'ra. amerre csak a fogyasztó akarja, alig csudá1- kozik ezen földöntulina tetsző álla­poton, már is letelt a hatvan nap és egy szép napon arra éh ed, hogy a városi végrehajtó minden ingó-bingó- jára ráteszi a kezét. Mit tegyen a jámbor halandó: káromkodik egyet, esetleg valamit fizet és nyugodtan al­szik tovább, abban a reményben, hogy ez is a villanyvilág tás gyönyöreihez tartozik. Alig aludt azonban átal néhány kellemes éjszakát, kap egy bájos kis levelet, amelyben meg van írva, hogy X. Y. urnái 20 vagy 30 korona erejéig az árverés bizonyos napokra ki vagyon tűzve. Megpróbálna újból káromkodni, de eszébe jut, hogy hiszen nem helyén való dolog a ká­romkodás, mert ha ellene szegül az árverés végrehajtásának, hát ugyan lesheti, mig egyszer, a rövid földi élő­ben, villanyáramhoz juttatja öt a vá- os főviilanymeslere. Inkább tűr és nyel nagyokat, abban a reményben ringatván magát, hogy hiszen ez is a villanyvilágítás kéjes gyönyöreivel jár karöltve, ez csak amolyan kis incidencecske, ami ahhoz a nagy gyönyörhöz, hogy saját drága Itt, a várhegy oldalán találkoztunk össze atyám szüleivel is — kik szintén újvidéki lakosok voltak s az odavaló rá­cok előtt szintén „kikrétázott“ alakok. Nagyatyámék nem jöhettek veiünk, mert nagyatyámnak élt még ebben az időben 92 éves, vak édes anyja ki nélkül mene­külni nem akartak. A szegény öreg pe­dig makacskodott, ő ott az ő beteg ágyá­ban melyet már 11 évig nyomott, — ott akart meghalmi Addig könyörögtek, ri- mánkodtak neki, mig a nagy csatazajban a rác szomszédaik rajok törtek s nagy­apámnál sok pénzt gyanítva, követelték ennek előadását ezt pedig nem tehette tehát halálra verték (bele is halt szegény még a várban létünk alatt). Azután a világtalan öregnek estek, kihúzták ágya ból, de pénzt abban sem találtak s igy megölték szerencsétlen nagyanyánkat. Ezeket a szomorú dolgokat beszélte nekünk a vároldalon az én nagyanyám, mialatt szegény beteg nagyapámat ápol- gattuk. Mit írhatnék még e rómséges időről? Öt hétig valósággal foglyok voltunk a várban. Asryonlöves terhe alatt meg volt tiltva egy falat ennivaló elfogadása a katonaságtól. — Apám említette a pa­rancsnok előtt, hogy ő roppant menynyi ségü élelmiszert szállíttatott be a várba a nemzetőrökkel. — Erre csak ismétel­ten még egyszer azt felelte „megtiltom“ !! Egy pár napig azután az éhségnek j is majd minden fokán áthaladva.------- j a jó é$ nemeslelkü honvédtisztek tudták pénzéért fogyaszthatja a villamos ára­mot, igazán nevetségesnek látszó sem­miség. Elkövetkezik azonban az árve­rés napja. Óvatosságból azonban, hogy igazán meggyőződést szerezhessünk an ól, vájjon a városhoz hasonló ga­vallér hitelező széles ez országban nem található: az árverési napot meg­előző nap reggelén egy piros képű, mosolygós orcáju bácsi állít be a vil- lanyfogyasztóhoz, adván mindeneknek tudtára, bogy miv< 1 holnap (t. i. az ár­verési napon) nagy „ünnepség“ lészen, kéri a végrehajtó úr a I. fogyasztó urat, fizetné ki a villanyáramot még aznap, inéit ellenkező esetben kény­telen lenne az árverést megtartani. No hát ennyi figyelemre, ennyi tapintatra igazán nem számit az em­ber, szinte olvad a boldogságtól, hogy picinyke személyét ilyen kitüntető megtiszlelésreisérdemesitetlék. No, de hát emberek vagyunk, megtörtént, hogy az én János barátom, hogy-hogy nem de délután öt óráig elfelejtkezett a javadalmi hivatalba befáradni, hogy gyönge garasaival áldozzon a villany- moloch oltárán. Azt hiszik Önök, hogy a végrehajtó bácsi udvariassága már megszűnt volna és elfelejtkez< tt volna a jámbor íogyaszló halandóról? Nem, megteszi azt a hallatlan recordot, volna megmondani, hogyan is jutottunk rendes étkezéshez, — a szigorú várpa­rancsnok ugyan nem. ------­Öt hét múlva, — miután egy dü­höngő cholera járvány a szegény hon­védeket megtizedelte, — egyrésze a ka­tonaságnak kivonult a várból és mi e töredékkel együtt mentünk szenvedéseink­nek még ezután - hosszú sorozat elé mely már nem közérdekű. — Annyit, mint bizonyosat tudok-, hogy a vár be­vétele ekkor nem sikerült, — Jóval ké­sőbb hallottuk, hogy azt úgy adta fel egy várparancsnok. Nyolc évemet töltöttem be mire ezen. szomoruságos dolgokat átéltem s mert emlékeim nagyrészben homályosak és elmosódottak, csak azon eseményeket vázoltam itt, minden stilizált szépség nélkül, egyszerűen, melyek élénken meg­maradtak emlékemben s a benyomást, melylyel telkemre hatottak, el nem törül­heti egy emberi életidő, elkíséri az em­lék a sírba is. De mint gyámoltalan gyermek, sok­szor türelmetlen voltam, zúgolódva mos­toha sorsomon. Szüleim, — áldott emlékű szüleim, egyetlen szava elég volt, hogy engem lecsillapítson: „Gyermekem, szók- ,ták mondani, — „a hazáért szenvedünk* s nem illik panaszkodni“ 1 — láttam* hogy ők soha sem panaszkodnak, — é i sem panaszkodtam s most sem panasz­kodom. Kecskemét, 1906. augusztus 1. Szerda XIX. évfolyam, 171. szám. ELŐFIZETÉSI ÁR || Szerkesztőség és Jí«ivb«n há*h°* bs—jthb A m WOSM. kiadóhivatal: P FUGGETLENSEG i§ küldve ILY" -ZN-2? Telefon: íKf0 760 öl!: A kecskeméti függetlenségi és 48-as párt hivatalos közlönye. l45-8Zám­Felelős szerkesztő Főszerkesztő Társszerkesztő TÖMÖRI JENŐ SZAPPANOS ISTVÁN KECSKEMÉTI VILMOS

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék