Függetlenség, 1881. szeptember (2. évfolyam, 240-269. szám)

1881-09-17 / 256. szám

Budapest* 1881. — Második évfolyam Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre........................................16 frt Félévre...............................................8 frt Negyedévre..................................4 frt Egy hóra..........................1 frt 40 kr. Egyes szám­ára: 5 kr.FÜGGETLENSÉG POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Szerkesztői Iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. sz. Csak bérmentes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR : 256. szám. e Szombat, szeptember 17. Szerkesztői Iroda és kiadó­hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcia 3. **• Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczit pontosan meg­­jelölni kérjük. XX h­áetéseket és a yilttexek­at árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal Tisza Debreczenben. A­honnan három éve csúfosan ki­dobták, Tisza Kálmán újra meglátogatja Debreczen városát. Hogy a boldogtalan emlékezetű díszkapuval tesznek-e fogadása alkalmából új kísérletet, arról még nem szól a krónika; magától értetődik azon­ban, hogy az igazi szivesen látást igye­kezni fog a debreczeni hivatalos világ külső eszközökkel pótolni. Az a 3 —4 óra, melyet holnap Tisza Kálmán Debre­czenben tölt, bizonyosan tele lesz hűhóval, s a hivatalos drót alig győzi majd elszál­lítani annak a nagy lelkesedésnek a hí­rét, melyet a kir. tanácsos polgármester s a többi kortesek uruk és parancsolój­uk tiszteletére szinre hoznak. Az után, hogy minapi kerület-járása alkalmával a miniszter Debreczent szinte tüntetőleg elkerülte, mindenesetre felötlő jelenség, hogy most meg, mikor az ál­lamügyek alig 3 órai ott időzésre enged­nek neki időt, siet a megtért nyájat föl­keresni. Alig hihető, hogy ily sürgős időben, midőn hadügyi budgetet emelő és uj adókat gyártó miniszter-tanácsok, hadgyakorlatok s megrekedt folyó ügyek közt alig-alig bírja idejét megosztani, csupán azért menjen Debreczenbe, hogy köszönetet mondjon megválasztásáért. Az udvariasság nem tartozik a miniszterelnök úr sarkalatos erényei közé, de ha ő volna a világ legudvariasabb embere is, nem lenne-e igazán felötlő, hogy legnagyobb elfoglaltságai közben erővel szakít magá­nak pár perczet egy udvarias nyilatko­zatra, melyet előbb is, utóbb is teljes ké­nyelemmel elvégezhetett volna. Aligha csalódunk azért, midőn azt következtetjük, hogy Tisza Kálmán Deb­reczenben egészen mást akar, mint köszö­netet mondani. A választások befejezése óta sok olyan esemény történt, mely a kormánypárt egységét veszélyeztette. A távollevő miniszterelnök véleményét párt­hívei sok dologra nézve nélkülözni voltak kénytelenek, s midőn egynémely dolog­ban a maguk feje után indultak el, egy­mással ellenkező ítéletekre jutottak. E széthúzás főleg a kormánypárti sajtóban jutott kifejezésre s a sajtó révén többé­­kevésbé átment a közvéleménybe. Mielőtt ez eltérések nagyobb méreteket öltené­­nek, a miniszterelnök nyilatkozik s kije­lentései a kívánt határok közé szorítják a közvélemény mozgását. Épen ezért nagy érdeklődéssel nézünk a holnapi nap elébe. A nemzetiségi izgatások, a román határ­­sértés, a három­ császár-szövetség újra kí­sértő réme, a legújabb katonai botrány, mind oly dolgok, melyek alkalmasak arra, hogy az országgyűlés nemsokára bekövetkező összeillése alkalmával a kor­mánypárt tagjai maguktartása iránt tájé­kozatlanok s véleményeiket illetőleg egy­mással és a kormán­nyal divergálók le­gyenek Ezért kell és ezért fogja Tisza Kálmán a holnapi alkalmat jelentősebb nyilatkozatokra felhasználni. A legújabb események különösen a hadsereg kérdését tolták előtérbe. Az egy­másra következő katonai affairek azt lát­szanak bizonyítani, hogy a magyar al­kotmány s a hadsereg egysége nem fér össze. Többé nem egy spec­iál eset­ről van szó, hanem egy egész rendszerről. Kormánypárti lapokban kifejtve találjuk, hogy reformra szükség van. „A hadsereg­nek a dualizmus értelmében való átala­kítása“ olyan jelszó lett, mely a kormány­­párti körökben is élénk visszhangra ta­lál s mely a katonai részről jövő sérté­sek hatása alatt a sürgősen megoldandó napi kérdések közt kér magának helyet. A miniszterelnök nem utasíthatja el ma­gától a kötelességet, hogy e kérdésben nyilatkozzék. Az anno balközépi debre­czeni reminisctencziák, az ugyanitt han­goztatott „bihari pontok“ aligha fognák őt gondrozni, hisz miniszterelnökségének hat és fél éve alatt sokkal jobban hozzá­szoktatta már magát és a világot a „szögre akasztásokhoz,“ semhogy egy­szerre szégyenlős lehetne. De a kérdés föl van vetve, a közvélemény felizgatva úgy, hogy saját pártja megbomolhat bele, hogy saját hatalma megtörhetik, mi­niszteri széke összedőlhet miatta. A holnapi alkalmat nem szabad tehát a mi­niszterelnök úrnak elmulasztania, hogy a kormánynak a katonai kérdéssel szemben elfoglalt álláspontjáról úgy saját pártját, mint az egész országot tájékozza. — szeptember 16. A katonai köröknek az alkotmányt semmibe vevő, a királyi esküszegés jogosultságát nemcsak becsü­letbíróságilag, de utólagos nyilatkozatok által is nyiltan hirdető tana­csat volt az amúgy is há­borgásban levő közvélemény tüzére. Mindenki látja, hányadán állunk azzal a had­sereggel, a­mely hadköteles ifjúságunk legéleterő­­sebb elemeit ragadja magához, hogy pénzünkből csaphassa a katonai parádékat. Most már talán azok is látják, hányadán állunk, a­kik mindig haj­landók voltak belekapaszkodni az ürügybe, még a Lendl provokáló, az esküszegést hirdető és a ma­gyarokra lövetni kész szavai után is, hogy csak egyesek bűne az, a­mit magyar alkotmányos érzület és becsülettudás annak vall. Az aradi közgyűlésen is akadt ily irányú hang, Bonts Dömének az ügyet czinikus frivolitással tárgyaló hangja, a­melyet Fényes Károly ha­­zafiatlannak bélyegzett meg. Nem tudjuk, váljon Bonis Döme, s ha vannak hozzá hasonlóan gondol­kozók, mit mondanak a Wehrzeitungnak a katonai körök nézeteit tolmácsoló szava után. Csak nem akarják e nyilatkozatra nézve is megvárni a hiva­talos vizsgálatot és kiterjeszteni Albrecht főherczeg főhadiszállásáig ? Ez túlságos bátorság volna tőlök, midőn hazájuk jogairól van szó. A közvélemény zúgásából most már kétségte­len, hogy e kérdésben elégtételt követelni és az alkotmányosság sarkalatos tényét, a királyi esküt a katonasággal szemközt is szigorú tiszteletben tar­tatni, a legkevesebb, a­mit a nemzet kívánhat. Bár másrészt kétségtelenül észlelhető az is, hogy a köz­vélemény belátja, mily veszély rejlik az egész rend­szerben, mennyire nem orvosolható meg a sérelem a katonai szellem mostani iskolája mellett a ma­gyar véderőnek nemzeti lábra állítása nélkül. Képviselői körökben pártkülönbség nélkül élénk megbeszélés tárgyát képezik a közvé­leményre oly izgatólag ható katonai nyilatko­zatok. A­mint a dolgok állanak, minden párt ré­széről felszólalás készül ez ügyben. A kormány egyik iitimusa által fogja magát interpelláltatni, a függetlenségi párt körében indítvány beadá­sára készülnek. Az interpelláczió helyett azért folyamodnak e módhoz, mert csak ezúton lehet­séges, hogy az ügy vita tárgyát képezhesse és többen szólhassanak hozzá. Mind az indítványt, mind az interpellácziót, a ház alakulása után nyomban be fogják adni. Balcredi Richard gróf kineveztetett az osztrák közigazgatási törvényszék elnökévé. Az állás, melyre helyezték, nem politikai természetű és egyátalán nem következtethető kineveztetéséből, hogy politikai szerepet is fog játszani, de az a körülmény, hogy Belcredl volt az úgynevezett Listk­ungs-Minisztérium elnöke, hogy az ő eszméje volt a „rendkívüli reichs­­rath,“ melynek erőszakolásában meg is bukott és azóta politikailag halottnak tekintették, és hogy most egyszerre, véletlenül és váratlanul rántotta elő Taaffe, a bécsi lapokat kivétel nélkül le­hangolta és e kinevezést Taaffe egyik legnagyobb hibájául tekintik, mit csak valaha elkövethetett. A Correspondance hongroise hivatalos köz­leményt hoz, mely a danzigi találko­zásnak monarchiánkhoz való viszonyával foglalkozik. E szerint Orosz­ország hozzájárult ahoz a szövetséghez, mely monarchiánk és Németország közt fennáll, s ezért a „bécsi kabinet csak szerencsét kívánhat magának a két császár találkozásához, mely kö­zelebb hozta Oroszországot Németországhoz s következéskép Ausztria-Magyarországhoz is.“ „A danzigi találkozás — folytatja tovább — biztosítéka annak, hogy nem csupán a berlini szerződés respektáltatni fog, hanem hogy az orosz kormány el van határozva levenni a napirendről a Keletet illető ama kérdéseket, melyek oly ter­mészetűek, hogy Oroszország és Ausztria-Magyar­­ország érdekei közt összeütközést okozhat­nának.“ E közlésből világos, hogy a „szent szövet­ség“ amaz újabb kiadása, mely három­ császár­szövetség neve alatt oly gyűlöletes emlékünkben él, újra feltámadt. S midőn ez alliance czéljául a béke fentartását látjuk jelezve, bizonyosak lehetünk arról, hogy e czél a reakczió, a nép­­szabadság elnyomása. S azért korántsem puszta russzofóbiából tiltakozunk monarchiánknak ily szövetségbe való belépése ellen. Az uj államjegyek ügyében, melyeknek e hó elsejével forgalomba kellett volna jönni, ös­­­szeütközése van a magyar pénzügyminiszternek az osztrákkal. A kérdés az, hogy az új állam­­jegyek csak magyar és német nyelven legye­nek-e nyomtatva, vagy pedig rajtuk legyen az érték megjelölése minden nyelven. Az utóbbi állást foglalja el az osztrák miniszter, míg az előbbi, a magyar álláspontot a közös pénzügy­­miniszter is pártolja. A kérdést a közös minisz­tertanács fogja eldönteni, valószínűleg jövő hét­főn, és ha itt a magyar nézetet fogadják el, ak­kor az új jegyek haladéktalanul kibocsáttatnak, mert már készen vannak. Az a seb. A Wehrzeitung czikkével foglalkozik kivé­tel nélkül a magyar hirlap­irodalom. Olvassák neki a bibliát ki erősebben, ki gyöngébben és követelik az elégtételt, követelnek mindent, a­mi csak kigondolható. Talán a nagy izgatott­ság az oka, h­ogy egy nem lényegtelen körül­ményről megfeledkeznek. Kik osztják a Wehrzeitung által nyilvání­tott nézeteket? Talán csak a katonák? Talán csak a Wehrzeitungot prolegáló katonai hatal­masságok ? A Wehrzeitung czikke, igaz, támadás az alkotmányosság eszméje ellen, de különösen mégis csak a magyar alkotmány ellen fordul és jó szomszédaink, az osztrákok megbocsátják a katona újságnak az egész elméletet, csak azért, mert a magyar van megtámadva név szerint. Az első jelenség az, hogy az osztrák sajtó nagyon mellékes dolognak tartja az ügyet és közönyö­sen bízza a magyarokra, hogy vesződjenek vele. A második az, hogy e czikk egyátalán megje­lenhetett. Alig múlt el az az idő, midőn az osztrák lapok konfiskácziója záporként dűlt a nyakukba és oly okok miatt, hogy bizony az egész hivatalos apparátus működése Bécsben nevetség tárgya lett a közvetlenül nem érde­kelt előtt. De akkor, midőn az ő császárukról is fölteszik, hogy esküszegő lehet, midőn az ő általuk is fizetett és fentartott hadsereg oly elveket hirdet, melyek az ő sorsukat is ép úgy befolyásolják mint a mienket, midőn egy lap e nézeteket, ez elveket és e fölségsértést nyomta­tás utján elköveti, az a k. k. Staatsanwaltschaft, mely máskor oly buzgó a lapok elkobozásában, egész nyugodtan nézi a dolgot és nem jut eszébe, hogy hivatalát gyakorolja. Bizonyára nem mi vagyunk, kik az osztrá­koknak a teljes sajtószabadságot ne kívánnánk, de míg a fenálló viszonyok olyanok, mint a­mi­nőnek a legutóbbi időben is tapasztaltuk, akkor bizony nagyon feltűnik, hogy míg máskor min­den haszontalanságért elkobozzák a lapokat, ad­dig a Wehrzeitung czikke megjelenhetett. El vagyunk rá­­ készülve, hogy a czikkért a Wehrzeitung szerkesztőségében változás fog beállani. De el vagyunk arra is készülve, hogy az egész gyűlöletes ügyben egyéb sem fog tör­ténni. És meg­marad a tanulságunk, hogy Bécs­ben a hivatalos körök osztják ezt a nézetet, hogy a magyar alkotmány csak addig állhat fenn, míg azt az uralkodó akarja. A félhivatalo­sak által oly nagy applombbal megírt dolog, hogy a hadügyminiszter a Lendl-Göczel ügy iratait felkövetelte, talán lesz akkora eredmén­­­nyel, hogy Lendl áthelyeztetik valahova más­hova, de ezzel aztán meg is lesz minden és mi meg lehetünk nyugodva, hogy a magyar alkot­mányt továbbra is oly felrúgható dolognak tartják úgy a katonaságnál, mint az osztrák uraknál. És a király ? Majd megnyugtatják őt is, majd találnak valami formát, hogy a koronázott király is elhigyje, hogy őt nem vádolta senki azzal a lehetőséggel, hogy esküszegővé válhatik; ez annál könnyebb, mert Tisza Kálmánt fogják megkérdezni, elég lesz-e a magyarok felháboro­dásának lecsendesitésére az általuk kitalálandó se hideg se meleg alakiság. Tudják ők azt jól, hogy a magyarok hisznek a király alkotmányos érzületében és igy a király is bevégezve fogja látni az egész ügyet azzal, a­mit Tisza Kálmán, a magyar korona első tanácsosa elégnek vél. Oly egymásutánja ez a dolognak, hogy Ti­sza Kálmán miniszterelnöksége folytán még az adandó nyilatkozat szó szerinti szövegezését is el lehetne találni. Ez egymásután le is fog gom­­bolyodni, ha a nemzet közbe nem lép. A bécsi katonai lap a forradalmat prokla­­málja és e forradalom proklamáczióját, ha nyil­tan nem is, titokban, szivük belsejében magáévá tette a mi vérünket és vagyonunkat fölemésztő hadsereg és a mi örökös ellenségünk, az osz­trák. A nemzetnek kötelessége ez ellen sorom­póba lépni, a nemzetnek kötelessége oda szorí­tani törvényhozását, hogy magyaráztassa meg úgy a hadseregnek, mint az osztráknak, hogy a király csak úgy ura és parancsolója a had­seregnek, mint a nemzetnek első embere, mint annak kifelé és befelé első képviselője; hogy a hadsereg nem a királynak vagy császárnak had­serege, hanem a nemzeté, azé, mely azt alakítja és fen­tartja; azé a nemzeté, mely hadseregére nem hivalkodásból, nem hódítási vágyból áldo­­zik, hanem egyedül önfentartása, önvédelme miatt; hogy minden más fogalom bűn önma­gunk, bűn nemzetünk, bűn fejedelmünk ellen, és ha mégis e bűn annyi időn, oly sok éveken át létezhetett és élhette az egész monarchiát, ennek oka semmi más nem volt, mint hogy e volt vonva a hadseregtől még a lehetőség is, hogy nemzetinek vallhassa, érezhesse magát. Ezt tegye meg a nemzet. Ezt tegyék meg úgy a magyarok, mint az osztrákok és nem lesz többé okuk félni saját hadseregüktől. Meg­tehetik, csak akarni kell.­ A kairói lázadás. A nagy érdekeltség, mel­lyel az európai hatal­mak a kairói ügyek lefolyását kisérik, könnyen megmagyarázható. Az érdekeltség folytán beállott diplomá­cziai tevékenység megakadt ugyan egy pil­lanatra, megakasztó az, hogy az alkirály a zendülő katonaság kívánságait teljesítő és a minisztérium élére Seriff pasát állítá, de talán épen ez a körül­mény lesz az, mi pár nap vagy hét alatt az ügyet még jobban elmérgesíti, mert e kinevezést a fran­­cziák úgy fogják fel, mint az angol kormány győ­zelmét. Az ilyen felfogás mennyiben jogosult, a következmények fogják igazolni; most reprodukál­juk a következő kairói levelet, mely a kilenczediki eseményekről és különösen az alkirály magatartásá­ról érdekes rajzot ad. Szeptember kilenczedikén már reggel megkapta az alkirály az intést, hogy a kairói helyőrség ke­belében fontos dolgok készülnek. Ugyanekkor a had­ügyminiszter Daud pasa egy nyilatkozatot kapott a negyedik ezred parancsnokától Ah­med el Oura­­bitól, mely ezrednek Riaz pasa parancsára Alexan­­xandriába kellett volna áthelyeztetni. E nyilatkozat­nak az volt a tartalma, hogy ha a kormány nem egyezik bele a minisztérium elbocsátásába, alkot­mány adásába és a hadcsapatok létszámának fel­emelésébe, akkor az ezred fél négy órakor az Ab­­din palota előtt megjelenik és ott marad mindaddig, mig a tett követeléseket nem teljesítik. A nyilat­kozatban a többi sok panasz közt az a vád is meg volt említve, hogy Riaz pasa Egyptom­ot eladta Angliának. Daud pasa e nyilatkozattal el­ment az alkirályi palotába és megmutatta az alkirálynak, ki azonnal Mr. Colvinért, az angol ügyvivőért kül­dött, hogy adjon tanácsot. Még egy óra hiányzott az időig, mit az ezred a tüntetésre kitűzött. Colvin azt a tanácsot adta az alkirálynak, hogy tegye ő a kezdetet, hívja össze ő a rendőrséget és a hü ezredeket a palota elé, ott várják meg a lázadókat és fogassa el azokat. Az alkirály megfogadta e tanácsot és azonnal az Abdin palotába ment, hol a csapatok lelkesülten biztosítot­ták őt ragaszkodásukról és hűségükről. Ekkor Colvin azt tanácsolta, hogy most térjen vissza és otthon várja be a lázadókat, de az alkirály még egy, távolabb fekvő ezredet is meg akart látogatni és el is ment oda. De midőn odaért, akkorra már az ezred elindult az Abdin palota felé és mikor erre az alkirály megfordult és a palotához hajta­tott, akkorra már a palotát a katonák és ágyuk egészen körülvették. Az alkirály mellékajtón akart a palotába menni, de Colvin azt ajánlotta neki, hogy menjen a csapa­tok élére, mit meg is tett. Ekkor Ourabi ezredes kivont karddal nyargalt feléje. Az alkirály leszállni és kardját hüvelyébe dugni parancsolá. Az ezredes engedelmeskedett. Ha az alkirálynak ekkor lett volna annyi lélekje­lenléte, hogy az ezredest elfo­gassa, talán vége lett volna az egész zendülés­nek. De az alkirály a­helyett, hogy kardját köve­telte volna tőle, azt kérdő, mit akar. A felelet az volt : Mi törvényt és igazságot követelünk. Míg ezt nekünk megadod, addig urunk és parancsolónk vagy ; ha nem, akkor már gondoskodtunk utó­dodról. Erre az alkirály visszavonult Col­vinnél, ki az után megkezdő az alkudozásokat a tisztekkel. Meg­magyarázta, hogy minő koczkáztatott és veszélyes dologba kezdtek ; arra akarta őket rábírni, hogy a csapatokat vezessék vissza, mert ha ők rábírnák rá az alkirályt, hogy követeléseiket elfogadja, semmi esetre sem lesz módjában, hogy azokat keresztül vihesse. A tisztek azonban hajthatlanok maradtak. E­közben megérkezett az osztrák-magyar konzul is, ki hasonló értelemben kívánt rájuk hatni, de hiába. A tisztek a legtökéletesebb udvariassággal, de tel­jes határozottsággal kijelentették, hogy követelései­ket minden körülmények közt föntartják, az ügy csak egyedül ő rájuk tartozik, idegeneknek még csak beleavatkozni sem szabad. Az alkudozások vége az volt, hogy az alki­rály kijelenti, hogy kész a minisztériumot elbocsá­tani, és midőn az új miniszterelnök személye jött szóba, a tisztek egyértelműleg Seriff pasa nevét hangoztatták, mire az alkirály erre nézve is bele­egyezését nyilvánitá. A tisztek ezután azt is kér­ték, hogy mindez írásba is foglaltassák és csak­ugyan az alkirály alá is irta azonnal Seriff kinevez­­tetését. Az írást odaadták Ourabi ezredesnek, ki azt a csapatoknak fenhangon felolvasá. A csa­patok erre tisztelegtek és zenehangok közt elvo­nultak, kivitel Szahara felé állittassék be, hogy Bu- Ameria és az ő szövetségesei kiéheztessenek. Az arabok, kik a franczia lapokat olvas­sák, e fenyegetéseket mint a franczia nemzet és a franczia kormány érzülete kifejezését te­kintik. Nem csoda, hogy az elkeseredés és kő­­szültség náluk egyre hevesebb. A franczia hadsereg, mely teljesen elégte­­ennek bizonyul, épp úgy mint a franczia gyar­matosok az arabok gyűlöletét naponkint tapasz­talják. Az erdő­égések nehezítik a hadsereg mű­ködését, elpusztítják a községeket, és még mindig nem csak nem szűnnek, de még ott is, hol eddig a legnagyobb csend és vagyon biztonság uralkodott is elterjednek. A franczia csapatok közül újabban Zaghuánnál 500 francia elvága­tott a főseregtől, és még nem tudni, mi lett jelölök. A vízvezeték, mely Algír városát el­­l­átja vízzel, részben szétromboltatott az arabok által. Az algiri felkelés növekedése. Hogy az algiri felkelés napról napra rémü­­letesebb lesz, azon nem lehet csodálkozni, ha a bevándorlott francziák állás­foglalását a benn­szülöttekkel szemben figyelembe vesszük. Mint a Daily Telegraph algíri levelezője írja, a fran­­czia gyarmatosok mindent meg­tesznek, hogy magukat az araboknál gyűlöltekké tegyék. A franczia lapok kifejezést adnak az arabok iránti szándékuknak. Az egyik azt mondja: „Mi ün­nepélyesen kijelentjük, hogy egyetlen franczia élete nekünk drágább mint százezer arabé.“ Egy másik lap, mely egy franczia szenátor közlönye, így szól: „Keljenek hát fel az arabok. Örvendünk neki. Küldjünk oda katonákat, kik kiirtsák ez alávaló rabszolga fajt és áldozzuk őket fel bosszúvágyunknak.“ Egy harmadik lap azt kívánja, hogy vala­mennyi mecset szétromboltassék, így a Kairuan városában levő, mely Afrikának Mekkája, to­vábbá a 800 zania, melyben az araboknak a korán magyaráztatik. Mindezek betetőzéséül a Ferny dekrétumok alkalmazását javasolják a mahomedán egyházi társulatokra, mint az a jezsuitákra és más szerzetesekre alkalmaztatott Francziaországban. Van egy lap, mely még azzal a javaslattal is előállott, hogy a gabona Az ut Canossába. A klerikális lapok üdvkiáltásaikat hallatják. Nagy diadalt arattak Németországban. Üdvkiál­tásaik Bismarck herczeget illetik, az ő homlo­kára illesztenek rózsakoszorut, noha e koszorú­ban tövisek is vannak. Az oka ennek az, mert Bismarck herczeg, ki fenszóval hirdette, hogy nem fog Canossába menni, most mégis uton van oda, felhagy a kulturharczczal s aláveti magát az egyháznak. A német birodalom és a pápaság közt leg­régibb idők óta voltak háborúk, de kivévén egy­szer — Luther idejében — a pápaság mindig nyertes volt. Ha a harcz ágyúszóval folytattatott volna, akkor most Németország győzne, de a diplomáczia terén Bismarck gyengébbnek bizo­nyult. Bismarck is opportunista, ha másképp nem nem segíthet magán, ő ép úgy mint császárja meghajlik a kényszerűség előtt, és ha ugyan nem is gyújtott még viaszfáklyákat Canossában, elég hogy dob és trombitaszóval, katonai tisztel­géssel fogadta a trieri érseket a császári váriak­ban, miután előbb puskatussal kisértettek onnét ki a püspökök a börtönbe. Akkor a kulturharcz kezdődött, most e tisztelgéssel bevégződött. A klerikális lapok a diadalt az egész világ­nak hirdetik. Azt mondják, hogy a béke meg­köttetett a császárság és pápaság által és hogy a hadiköltségek nem az egyházra fognak sulyo­­sodni. Az egyház nem engedett, mert ott hol „szabadelvűségről“ van szó, az egyház nem en­gedhet. Az Aurora, Olaszország legklerikálisabb lapja ezt mondja: „Az egyház elvesztené jellegét, ha csak egy elvét áldozná is fel, ha ki­lépne a nonpossumus körből, melyet maga körül vont. Mindnyájan csalatkoznak, kik az ellenkezőt hiszik, legyen az akár Németországban, akár másutt. Az az egy­ház, mely a czivilizácziót megalapította, abba a czivilizáczióba, melyet a szabadelvű lapok ér­tenek, soha se fog belépni.“ így szól az egyház és ez­úttal őszinte. Bismarck herczeg és az ő császárja tehát vere­séget szenvedtek. Külföldi hírek. A német választások. Mint olvasóink tud­ják, a német birodalmi tanácsba is most követ­keznek a választások. Ezek eredményére vonat­kozólag már most biztosan hiszik, hogy az új választások nem fognak Bismarcknak erős és kompakt többséget adni, melyekkel adó- és szo­­c­iál­politikai terveit kivihetné, hanem a kép­viselőház nagyon kevés eltéréssel ugyanazon elemekből fog állani, mint a feloszlatott. E kö­rülmény, mint állítják, nagyon lehangolta a vaskanczellárt. Csakhogy­­ könnyen segít az ily lehangol­tságon. Csempésző zsidók. Szeptember tizenötödikéről távírják az orosz határról, hogy minő nagyban űzik az orosz zsidók a csempészetet. Ennek illusztrálá­sára szolgál az, hogy Waldholszky herczeg, az ös­­­szes vámhivatalok elnöke, a pénzügyőrség 16 tisztje és 150 katonája kíséretében Berdiczevbe érkezett és a Berdyczevben állomásozó gyalogezred segít­ségével az egész várost körülvétette. Az elnök meg­érkezte után átmotoztatta a zsidók üzleteit és ma­gánlakásait. Ezen intézkedések abban lelik magya­rázatukat, hogy a zsidók lakásaiban Lengyelország­ból átcsempészett áruk voltak elrejtve. A zsidók közt nagy ijedelem uralkodik. Már eddig is egy millió érték körüli árut koboztak el tőlük és az az összeg, melyet bírság fejében fizetni fognak, óriási lesz. A csempészet következtében számos zsidó csa­ládot Berdyezevből ki fognak utasítani. Az elkob­zott árukat az élelmezési raktárakban helyezték el. Megkergették a tiszteket. Nem nálunk, hanem Tunisz városában. Múlt kedden két franczia tiszt elmulatott valahol Tunisz váro­sán kívül. Mikor vissza akartak térni, már jó későn volt és a vár kapui bezárva. Zörget­nek, de zörgetésükre az volt a felelet, hogy a kulcsok a kormányzónál vannak és erre a tisz­tek a kapu kinyitását pisztoly-lövésekkel akar­ták kierőszakolni, minek az lett a következése, hogy a lakosok összeszaladtak az őr segítsé­gére és a tiszteket erősen megkergették. Az eset nagy feltűnést keltett, a mohamedánoknál nagy ingerültséget, és a keresztények félnek, hogy nagyobb baj lesz belőle. Az orosz pénzügyminiszter nem csettel. Egy távirat azt jelenti, hogy az orosz pénzügymi­niszter, Bunge, kit Abasa visszalépte után könyö­rögve kellett kérni, hogy fogadja el a tárczát, állá­sától megválni készül. Okot erre az adott, hogy a Libau-Romny vaspályát eladták egy külföldi kon­­zorcziumnak és a pénzügyminiszter ezt meg nem akadályozta. Ez alkalommal megemlítik, hogy Bunge pénzügyminiszternek akkor, midőn a külföldi konzorcziummal még csak az alkudozások folytak, egy csomó részvényt kínáltak megvételre igen olcsó árért, hogy a nyereségből ő is részesülhessen ki­­fogásolhatlan módon, de ő ezt az ajánlatot vissza­utasította.

Next