Függetlenség, 1881. szeptember (2. évfolyam, 240-269. szám)
1881-09-17 / 256. szám
Budapest* 1881. — Második évfolyam Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre........................................16 frt Félévre...............................................8 frt Negyedévre..................................4 frt Egy hóra..........................1 frt 40 kr. Egyes számára: 5 kr.FÜGGETLENSÉG POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Szerkesztői Iroda és kiadó hivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. sz. Csak bérmentes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR : 256. szám. e Szombat, szeptember 17. Szerkesztői Iroda és kiadóhivatal Budapest, IV. koronaherczeg-utcia 3. **• Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczit pontosan megjelölni kérjük. XX háetéseket és a yilttexekat árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal Tisza Debreczenben. Ahonnan három éve csúfosan kidobták, Tisza Kálmán újra meglátogatja Debreczen városát. Hogy a boldogtalan emlékezetű díszkapuval tesznek-e fogadása alkalmából új kísérletet, arról még nem szól a krónika; magától értetődik azonban, hogy az igazi szivesen látást igyekezni fog a debreczeni hivatalos világ külső eszközökkel pótolni. Az a 3 —4 óra, melyet holnap Tisza Kálmán Debreczenben tölt, bizonyosan tele lesz hűhóval, s a hivatalos drót alig győzi majd elszállítani annak a nagy lelkesedésnek a hírét, melyet a kir. tanácsos polgármester s a többi kortesek uruk és parancsolójuk tiszteletére szinre hoznak. Az után, hogy minapi kerület-járása alkalmával a miniszter Debreczent szinte tüntetőleg elkerülte, mindenesetre felötlő jelenség, hogy most meg, mikor az államügyek alig 3 órai ott időzésre engednek neki időt, siet a megtért nyájat fölkeresni. Alig hihető, hogy ily sürgős időben, midőn hadügyi budgetet emelő és uj adókat gyártó miniszter-tanácsok, hadgyakorlatok s megrekedt folyó ügyek közt alig-alig bírja idejét megosztani, csupán azért menjen Debreczenbe, hogy köszönetet mondjon megválasztásáért. Az udvariasság nem tartozik a miniszterelnök úr sarkalatos erényei közé, de ha ő volna a világ legudvariasabb embere is, nem lenne-e igazán felötlő, hogy legnagyobb elfoglaltságai közben erővel szakít magának pár perczet egy udvarias nyilatkozatra, melyet előbb is, utóbb is teljes kényelemmel elvégezhetett volna. Aligha csalódunk azért, midőn azt következtetjük, hogy Tisza Kálmán Debreczenben egészen mást akar, mint köszönetet mondani. A választások befejezése óta sok olyan esemény történt, mely a kormánypárt egységét veszélyeztette. A távollevő miniszterelnök véleményét párthívei sok dologra nézve nélkülözni voltak kénytelenek, s midőn egynémely dologban a maguk feje után indultak el, egymással ellenkező ítéletekre jutottak. E széthúzás főleg a kormánypárti sajtóban jutott kifejezésre s a sajtó révén többékevésbé átment a közvéleménybe. Mielőtt ez eltérések nagyobb méreteket öltenének, a miniszterelnök nyilatkozik s kijelentései a kívánt határok közé szorítják a közvélemény mozgását. Épen ezért nagy érdeklődéssel nézünk a holnapi nap elébe. A nemzetiségi izgatások, a román határsértés, a három császár-szövetség újra kísértő réme, a legújabb katonai botrány, mind oly dolgok, melyek alkalmasak arra, hogy az országgyűlés nemsokára bekövetkező összeillése alkalmával a kormánypárt tagjai maguktartása iránt tájékozatlanok s véleményeiket illetőleg egymással és a kormánnyal divergálók legyenek Ezért kell és ezért fogja Tisza Kálmán a holnapi alkalmat jelentősebb nyilatkozatokra felhasználni. A legújabb események különösen a hadsereg kérdését tolták előtérbe. Az egymásra következő katonai affairek azt látszanak bizonyítani, hogy a magyar alkotmány s a hadsereg egysége nem fér össze. Többé nem egy speciál esetről van szó, hanem egy egész rendszerről. Kormánypárti lapokban kifejtve találjuk, hogy reformra szükség van. „A hadseregnek a dualizmus értelmében való átalakítása“ olyan jelszó lett, mely a kormánypárti körökben is élénk visszhangra talál s mely a katonai részről jövő sértések hatása alatt a sürgősen megoldandó napi kérdések közt kér magának helyet. A miniszterelnök nem utasíthatja el magától a kötelességet, hogy e kérdésben nyilatkozzék. Az anno balközépi debreczeni reminisctencziák, az ugyanitt hangoztatott „bihari pontok“ aligha fognák őt gondrozni, hisz miniszterelnökségének hat és fél éve alatt sokkal jobban hozzászoktatta már magát és a világot a „szögre akasztásokhoz,“ semhogy egyszerre szégyenlős lehetne. De a kérdés föl van vetve, a közvélemény felizgatva úgy, hogy saját pártja megbomolhat bele, hogy saját hatalma megtörhetik, miniszteri széke összedőlhet miatta. A holnapi alkalmat nem szabad tehát a miniszterelnök úrnak elmulasztania, hogy a kormánynak a katonai kérdéssel szemben elfoglalt álláspontjáról úgy saját pártját, mint az egész országot tájékozza. — szeptember 16. A katonai köröknek az alkotmányt semmibe vevő, a királyi esküszegés jogosultságát nemcsak becsületbíróságilag, de utólagos nyilatkozatok által is nyiltan hirdető tanacsat volt az amúgy is háborgásban levő közvélemény tüzére. Mindenki látja, hányadán állunk azzal a hadsereggel, amely hadköteles ifjúságunk legéleterősebb elemeit ragadja magához, hogy pénzünkből csaphassa a katonai parádékat. Most már talán azok is látják, hányadán állunk, akik mindig hajlandók voltak belekapaszkodni az ürügybe, még a Lendl provokáló, az esküszegést hirdető és a magyarokra lövetni kész szavai után is, hogy csak egyesek bűne az, amit magyar alkotmányos érzület és becsülettudás annak vall. Az aradi közgyűlésen is akadt ily irányú hang, Bonts Dömének az ügyet czinikus frivolitással tárgyaló hangja, amelyet Fényes Károly hazafiatlannak bélyegzett meg. Nem tudjuk, váljon Bonis Döme, s ha vannak hozzá hasonlóan gondolkozók, mit mondanak a Wehrzeitungnak a katonai körök nézeteit tolmácsoló szava után. Csak nem akarják e nyilatkozatra nézve is megvárni a hivatalos vizsgálatot és kiterjeszteni Albrecht főherczeg főhadiszállásáig ? Ez túlságos bátorság volna tőlök, midőn hazájuk jogairól van szó. A közvélemény zúgásából most már kétségtelen, hogy e kérdésben elégtételt követelni és az alkotmányosság sarkalatos tényét, a királyi esküt a katonasággal szemközt is szigorú tiszteletben tartatni, a legkevesebb, amit a nemzet kívánhat. Bár másrészt kétségtelenül észlelhető az is, hogy a közvélemény belátja, mily veszély rejlik az egész rendszerben, mennyire nem orvosolható meg a sérelem a katonai szellem mostani iskolája mellett a magyar véderőnek nemzeti lábra állítása nélkül. Képviselői körökben pártkülönbség nélkül élénk megbeszélés tárgyát képezik a közvéleményre oly izgatólag ható katonai nyilatkozatok. Amint a dolgok állanak, minden párt részéről felszólalás készül ez ügyben. A kormány egyik iitimusa által fogja magát interpelláltatni, a függetlenségi párt körében indítvány beadására készülnek. Az interpelláczió helyett azért folyamodnak e módhoz, mert csak ezúton lehetséges, hogy az ügy vita tárgyát képezhesse és többen szólhassanak hozzá. Mind az indítványt, mind az interpellácziót, a ház alakulása után nyomban be fogják adni. Balcredi Richard gróf kineveztetett az osztrák közigazgatási törvényszék elnökévé. Az állás, melyre helyezték, nem politikai természetű és egyátalán nem következtethető kineveztetéséből, hogy politikai szerepet is fog játszani, de az a körülmény, hogy Belcredl volt az úgynevezett Listkungs-Minisztérium elnöke, hogy az ő eszméje volt a „rendkívüli reichsrath,“ melynek erőszakolásában meg is bukott és azóta politikailag halottnak tekintették, és hogy most egyszerre, véletlenül és váratlanul rántotta elő Taaffe, a bécsi lapokat kivétel nélkül lehangolta és e kinevezést Taaffe egyik legnagyobb hibájául tekintik, mit csak valaha elkövethetett. A Correspondance hongroise hivatalos közleményt hoz, mely a danzigi találkozásnak monarchiánkhoz való viszonyával foglalkozik. E szerint Oroszország hozzájárult ahoz a szövetséghez, mely monarchiánk és Németország közt fennáll, s ezért a „bécsi kabinet csak szerencsét kívánhat magának a két császár találkozásához, mely közelebb hozta Oroszországot Németországhoz s következéskép Ausztria-Magyarországhoz is.“ „A danzigi találkozás — folytatja tovább — biztosítéka annak, hogy nem csupán a berlini szerződés respektáltatni fog, hanem hogy az orosz kormány el van határozva levenni a napirendről a Keletet illető ama kérdéseket, melyek oly természetűek, hogy Oroszország és Ausztria-Magyarország érdekei közt összeütközést okozhatnának.“ E közlésből világos, hogy a „szent szövetség“ amaz újabb kiadása, mely három császárszövetség neve alatt oly gyűlöletes emlékünkben él, újra feltámadt. S midőn ez alliance czéljául a béke fentartását látjuk jelezve, bizonyosak lehetünk arról, hogy e czél a reakczió, a népszabadság elnyomása. S azért korántsem puszta russzofóbiából tiltakozunk monarchiánknak ily szövetségbe való belépése ellen. Az uj államjegyek ügyében, melyeknek e hó elsejével forgalomba kellett volna jönni, összeütközése van a magyar pénzügyminiszternek az osztrákkal. A kérdés az, hogy az új államjegyek csak magyar és német nyelven legyenek-e nyomtatva, vagy pedig rajtuk legyen az érték megjelölése minden nyelven. Az utóbbi állást foglalja el az osztrák miniszter, míg az előbbi, a magyar álláspontot a közös pénzügyminiszter is pártolja. A kérdést a közös minisztertanács fogja eldönteni, valószínűleg jövő hétfőn, és ha itt a magyar nézetet fogadják el, akkor az új jegyek haladéktalanul kibocsáttatnak, mert már készen vannak. Az a seb. A Wehrzeitung czikkével foglalkozik kivétel nélkül a magyar hirlapirodalom. Olvassák neki a bibliát ki erősebben, ki gyöngébben és követelik az elégtételt, követelnek mindent, ami csak kigondolható. Talán a nagy izgatottság az oka, hogy egy nem lényegtelen körülményről megfeledkeznek. Kik osztják a Wehrzeitung által nyilvánított nézeteket? Talán csak a katonák? Talán csak a Wehrzeitungot prolegáló katonai hatalmasságok ? A Wehrzeitung czikke, igaz, támadás az alkotmányosság eszméje ellen, de különösen mégis csak a magyar alkotmány ellen fordul és jó szomszédaink, az osztrákok megbocsátják a katona újságnak az egész elméletet, csak azért, mert a magyar van megtámadva név szerint. Az első jelenség az, hogy az osztrák sajtó nagyon mellékes dolognak tartja az ügyet és közönyösen bízza a magyarokra, hogy vesződjenek vele. A második az, hogy e czikk egyátalán megjelenhetett. Alig múlt el az az idő, midőn az osztrák lapok konfiskácziója záporként dűlt a nyakukba és oly okok miatt, hogy bizony az egész hivatalos apparátus működése Bécsben nevetség tárgya lett a közvetlenül nem érdekelt előtt. De akkor, midőn az ő császárukról is fölteszik, hogy esküszegő lehet, midőn az ő általuk is fizetett és fentartott hadsereg oly elveket hirdet, melyek az ő sorsukat is ép úgy befolyásolják mint a mienket, midőn egy lap e nézeteket, ez elveket és e fölségsértést nyomtatás utján elköveti, az a k. k. Staatsanwaltschaft, mely máskor oly buzgó a lapok elkobozásában, egész nyugodtan nézi a dolgot és nem jut eszébe, hogy hivatalát gyakorolja. Bizonyára nem mi vagyunk, kik az osztrákoknak a teljes sajtószabadságot ne kívánnánk, de míg a fenálló viszonyok olyanok, mint aminőnek a legutóbbi időben is tapasztaltuk, akkor bizony nagyon feltűnik, hogy míg máskor minden haszontalanságért elkobozzák a lapokat, addig a Wehrzeitung czikke megjelenhetett. El vagyunk rá készülve, hogy a czikkért a Wehrzeitung szerkesztőségében változás fog beállani. De el vagyunk arra is készülve, hogy az egész gyűlöletes ügyben egyéb sem fog történni. És megmarad a tanulságunk, hogy Bécsben a hivatalos körök osztják ezt a nézetet, hogy a magyar alkotmány csak addig állhat fenn, míg azt az uralkodó akarja. A félhivatalosak által oly nagy applombbal megírt dolog, hogy a hadügyminiszter a Lendl-Göczel ügy iratait felkövetelte, talán lesz akkora eredménnyel, hogy Lendl áthelyeztetik valahova máshova, de ezzel aztán meg is lesz minden és mi meg lehetünk nyugodva, hogy a magyar alkotmányt továbbra is oly felrúgható dolognak tartják úgy a katonaságnál, mint az osztrák uraknál. És a király ? Majd megnyugtatják őt is, majd találnak valami formát, hogy a koronázott király is elhigyje, hogy őt nem vádolta senki azzal a lehetőséggel, hogy esküszegővé válhatik; ez annál könnyebb, mert Tisza Kálmánt fogják megkérdezni, elég lesz-e a magyarok felháborodásának lecsendesitésére az általuk kitalálandó se hideg se meleg alakiság. Tudják ők azt jól, hogy a magyarok hisznek a király alkotmányos érzületében és igy a király is bevégezve fogja látni az egész ügyet azzal, amit Tisza Kálmán, a magyar korona első tanácsosa elégnek vél. Oly egymásutánja ez a dolognak, hogy Tisza Kálmán miniszterelnöksége folytán még az adandó nyilatkozat szó szerinti szövegezését is el lehetne találni. Ez egymásután le is fog gombolyodni, ha a nemzet közbe nem lép. A bécsi katonai lap a forradalmat proklamálja és e forradalom proklamáczióját, ha nyiltan nem is, titokban, szivük belsejében magáévá tette a mi vérünket és vagyonunkat fölemésztő hadsereg és a mi örökös ellenségünk, az osztrák. A nemzetnek kötelessége ez ellen sorompóba lépni, a nemzetnek kötelessége oda szorítani törvényhozását, hogy magyaráztassa meg úgy a hadseregnek, mint az osztráknak, hogy a király csak úgy ura és parancsolója a hadseregnek, mint a nemzetnek első embere, mint annak kifelé és befelé első képviselője; hogy a hadsereg nem a királynak vagy császárnak hadserege, hanem a nemzeté, azé, mely azt alakítja és fentartja; azé a nemzeté, mely hadseregére nem hivalkodásból, nem hódítási vágyból áldozik, hanem egyedül önfentartása, önvédelme miatt; hogy minden más fogalom bűn önmagunk, bűn nemzetünk, bűn fejedelmünk ellen, és ha mégis e bűn annyi időn, oly sok éveken át létezhetett és élhette az egész monarchiát, ennek oka semmi más nem volt, mint hogy e volt vonva a hadseregtől még a lehetőség is, hogy nemzetinek vallhassa, érezhesse magát. Ezt tegye meg a nemzet. Ezt tegyék meg úgy a magyarok, mint az osztrákok és nem lesz többé okuk félni saját hadseregüktől. Megtehetik, csak akarni kell. A kairói lázadás. A nagy érdekeltség, mellyel az európai hatalmak a kairói ügyek lefolyását kisérik, könnyen megmagyarázható. Az érdekeltség folytán beállott diplomácziai tevékenység megakadt ugyan egy pillanatra, megakasztó az, hogy az alkirály a zendülő katonaság kívánságait teljesítő és a minisztérium élére Seriff pasát állítá, de talán épen ez a körülmény lesz az, mi pár nap vagy hét alatt az ügyet még jobban elmérgesíti, mert e kinevezést a francziák úgy fogják fel, mint az angol kormány győzelmét. Az ilyen felfogás mennyiben jogosult, a következmények fogják igazolni; most reprodukáljuk a következő kairói levelet, mely a kilenczediki eseményekről és különösen az alkirály magatartásáról érdekes rajzot ad. Szeptember kilenczedikén már reggel megkapta az alkirály az intést, hogy a kairói helyőrség kebelében fontos dolgok készülnek. Ugyanekkor a hadügyminiszter Daud pasa egy nyilatkozatot kapott a negyedik ezred parancsnokától Ahmed el Ourabitól, mely ezrednek Riaz pasa parancsára Alexanxandriába kellett volna áthelyeztetni. E nyilatkozatnak az volt a tartalma, hogy ha a kormány nem egyezik bele a minisztérium elbocsátásába, alkotmány adásába és a hadcsapatok létszámának felemelésébe, akkor az ezred fél négy órakor az Abdin palota előtt megjelenik és ott marad mindaddig, mig a tett követeléseket nem teljesítik. A nyilatkozatban a többi sok panasz közt az a vád is meg volt említve, hogy Riaz pasa Egyptomot eladta Angliának. Daud pasa e nyilatkozattal elment az alkirályi palotába és megmutatta az alkirálynak, ki azonnal Mr. Colvinért, az angol ügyvivőért küldött, hogy adjon tanácsot. Még egy óra hiányzott az időig, mit az ezred a tüntetésre kitűzött. Colvin azt a tanácsot adta az alkirálynak, hogy tegye ő a kezdetet, hívja össze ő a rendőrséget és a hü ezredeket a palota elé, ott várják meg a lázadókat és fogassa el azokat. Az alkirály megfogadta e tanácsot és azonnal az Abdin palotába ment, hol a csapatok lelkesülten biztosították őt ragaszkodásukról és hűségükről. Ekkor Colvin azt tanácsolta, hogy most térjen vissza és otthon várja be a lázadókat, de az alkirály még egy, távolabb fekvő ezredet is meg akart látogatni és el is ment oda. De midőn odaért, akkorra már az ezred elindult az Abdin palota felé és mikor erre az alkirály megfordult és a palotához hajtatott, akkorra már a palotát a katonák és ágyuk egészen körülvették. Az alkirály mellékajtón akart a palotába menni, de Colvin azt ajánlotta neki, hogy menjen a csapatok élére, mit meg is tett. Ekkor Ourabi ezredes kivont karddal nyargalt feléje. Az alkirály leszállni és kardját hüvelyébe dugni parancsolá. Az ezredes engedelmeskedett. Ha az alkirálynak ekkor lett volna annyi lélekjelenléte, hogy az ezredest elfogassa, talán vége lett volna az egész zendülésnek. De az alkirály ahelyett, hogy kardját követelte volna tőle, azt kérdő, mit akar. A felelet az volt : Mi törvényt és igazságot követelünk. Míg ezt nekünk megadod, addig urunk és parancsolónk vagy ; ha nem, akkor már gondoskodtunk utódodról. Erre az alkirály visszavonult Colvinnél, ki az után megkezdő az alkudozásokat a tisztekkel. Megmagyarázta, hogy minő koczkáztatott és veszélyes dologba kezdtek ; arra akarta őket rábírni, hogy a csapatokat vezessék vissza, mert ha ők rábírnák rá az alkirályt, hogy követeléseiket elfogadja, semmi esetre sem lesz módjában, hogy azokat keresztül vihesse. A tisztek azonban hajthatlanok maradtak. Eközben megérkezett az osztrák-magyar konzul is, ki hasonló értelemben kívánt rájuk hatni, de hiába. A tisztek a legtökéletesebb udvariassággal, de teljes határozottsággal kijelentették, hogy követeléseiket minden körülmények közt föntartják, az ügy csak egyedül ő rájuk tartozik, idegeneknek még csak beleavatkozni sem szabad. Az alkudozások vége az volt, hogy az alkirály kijelenti, hogy kész a minisztériumot elbocsátani, és midőn az új miniszterelnök személye jött szóba, a tisztek egyértelműleg Seriff pasa nevét hangoztatták, mire az alkirály erre nézve is beleegyezését nyilvánitá. A tisztek ezután azt is kérték, hogy mindez írásba is foglaltassák és csakugyan az alkirály alá is irta azonnal Seriff kineveztetését. Az írást odaadták Ourabi ezredesnek, ki azt a csapatoknak fenhangon felolvasá. A csapatok erre tisztelegtek és zenehangok közt elvonultak, kivitel Szahara felé állittassék be, hogy Bu- Ameria és az ő szövetségesei kiéheztessenek. Az arabok, kik a franczia lapokat olvassák, e fenyegetéseket mint a franczia nemzet és a franczia kormány érzülete kifejezését tekintik. Nem csoda, hogy az elkeseredés és kőszültség náluk egyre hevesebb. A franczia hadsereg, mely teljesen elégteennek bizonyul, épp úgy mint a franczia gyarmatosok az arabok gyűlöletét naponkint tapasztalják. Az erdőégések nehezítik a hadsereg működését, elpusztítják a községeket, és még mindig nem csak nem szűnnek, de még ott is, hol eddig a legnagyobb csend és vagyon biztonság uralkodott is elterjednek. A franczia csapatok közül újabban Zaghuánnál 500 francia elvágatott a főseregtől, és még nem tudni, mi lett jelölök. A vízvezeték, mely Algír városát ellátja vízzel, részben szétromboltatott az arabok által. Az algiri felkelés növekedése. Hogy az algiri felkelés napról napra rémületesebb lesz, azon nem lehet csodálkozni, ha a bevándorlott francziák állásfoglalását a bennszülöttekkel szemben figyelembe vesszük. Mint a Daily Telegraph algíri levelezője írja, a franczia gyarmatosok mindent megtesznek, hogy magukat az araboknál gyűlöltekké tegyék. A franczia lapok kifejezést adnak az arabok iránti szándékuknak. Az egyik azt mondja: „Mi ünnepélyesen kijelentjük, hogy egyetlen franczia élete nekünk drágább mint százezer arabé.“ Egy másik lap, mely egy franczia szenátor közlönye, így szól: „Keljenek hát fel az arabok. Örvendünk neki. Küldjünk oda katonákat, kik kiirtsák ez alávaló rabszolga fajt és áldozzuk őket fel bosszúvágyunknak.“ Egy harmadik lap azt kívánja, hogy valamennyi mecset szétromboltassék, így a Kairuan városában levő, mely Afrikának Mekkája, továbbá a 800 zania, melyben az araboknak a korán magyaráztatik. Mindezek betetőzéséül a Ferny dekrétumok alkalmazását javasolják a mahomedán egyházi társulatokra, mint az a jezsuitákra és más szerzetesekre alkalmaztatott Francziaországban. Van egy lap, mely még azzal a javaslattal is előállott, hogy a gabona Az ut Canossába. A klerikális lapok üdvkiáltásaikat hallatják. Nagy diadalt arattak Németországban. Üdvkiáltásaik Bismarck herczeget illetik, az ő homlokára illesztenek rózsakoszorut, noha e koszorúban tövisek is vannak. Az oka ennek az, mert Bismarck herczeg, ki fenszóval hirdette, hogy nem fog Canossába menni, most mégis uton van oda, felhagy a kulturharczczal s aláveti magát az egyháznak. A német birodalom és a pápaság közt legrégibb idők óta voltak háborúk, de kivévén egyszer — Luther idejében — a pápaság mindig nyertes volt. Ha a harcz ágyúszóval folytattatott volna, akkor most Németország győzne, de a diplomáczia terén Bismarck gyengébbnek bizonyult. Bismarck is opportunista, ha másképp nem nem segíthet magán, ő ép úgy mint császárja meghajlik a kényszerűség előtt, és ha ugyan nem is gyújtott még viaszfáklyákat Canossában, elég hogy dob és trombitaszóval, katonai tisztelgéssel fogadta a trieri érseket a császári váriakban, miután előbb puskatussal kisértettek onnét ki a püspökök a börtönbe. Akkor a kulturharcz kezdődött, most e tisztelgéssel bevégződött. A klerikális lapok a diadalt az egész világnak hirdetik. Azt mondják, hogy a béke megköttetett a császárság és pápaság által és hogy a hadiköltségek nem az egyházra fognak sulyosodni. Az egyház nem engedett, mert ott hol „szabadelvűségről“ van szó, az egyház nem engedhet. Az Aurora, Olaszország legklerikálisabb lapja ezt mondja: „Az egyház elvesztené jellegét, ha csak egy elvét áldozná is fel, ha kilépne a nonpossumus körből, melyet maga körül vont. Mindnyájan csalatkoznak, kik az ellenkezőt hiszik, legyen az akár Németországban, akár másutt. Az az egyház, mely a czivilizácziót megalapította, abba a czivilizáczióba, melyet a szabadelvű lapok értenek, soha se fog belépni.“ így szól az egyház és ezúttal őszinte. Bismarck herczeg és az ő császárja tehát vereséget szenvedtek. Külföldi hírek. A német választások. Mint olvasóink tudják, a német birodalmi tanácsba is most következnek a választások. Ezek eredményére vonatkozólag már most biztosan hiszik, hogy az új választások nem fognak Bismarcknak erős és kompakt többséget adni, melyekkel adó- és szociálpolitikai terveit kivihetné, hanem a képviselőház nagyon kevés eltéréssel ugyanazon elemekből fog állani, mint a feloszlatott. E körülmény, mint állítják, nagyon lehangolta a vaskanczellárt. Csakhogy könnyen segít az ily lehangoltságon. Csempésző zsidók. Szeptember tizenötödikéről távírják az orosz határról, hogy minő nagyban űzik az orosz zsidók a csempészetet. Ennek illusztrálására szolgál az, hogy Waldholszky herczeg, az összes vámhivatalok elnöke, a pénzügyőrség 16 tisztje és 150 katonája kíséretében Berdiczevbe érkezett és a Berdyczevben állomásozó gyalogezred segítségével az egész várost körülvétette. Az elnök megérkezte után átmotoztatta a zsidók üzleteit és magánlakásait. Ezen intézkedések abban lelik magyarázatukat, hogy a zsidók lakásaiban Lengyelországból átcsempészett áruk voltak elrejtve. A zsidók közt nagy ijedelem uralkodik. Már eddig is egy millió érték körüli árut koboztak el tőlük és az az összeg, melyet bírság fejében fizetni fognak, óriási lesz. A csempészet következtében számos zsidó családot Berdyezevből ki fognak utasítani. Az elkobzott árukat az élelmezési raktárakban helyezték el. Megkergették a tiszteket. Nem nálunk, hanem Tunisz városában. Múlt kedden két franczia tiszt elmulatott valahol Tunisz városán kívül. Mikor vissza akartak térni, már jó későn volt és a vár kapui bezárva. Zörgetnek, de zörgetésükre az volt a felelet, hogy a kulcsok a kormányzónál vannak és erre a tisztek a kapu kinyitását pisztoly-lövésekkel akarták kierőszakolni, minek az lett a következése, hogy a lakosok összeszaladtak az őr segítségére és a tiszteket erősen megkergették. Az eset nagy feltűnést keltett, a mohamedánoknál nagy ingerültséget, és a keresztények félnek, hogy nagyobb baj lesz belőle. Az orosz pénzügyminiszter nem csettel. Egy távirat azt jelenti, hogy az orosz pénzügyminiszter, Bunge, kit Abasa visszalépte után könyörögve kellett kérni, hogy fogadja el a tárczát, állásától megválni készül. Okot erre az adott, hogy a Libau-Romny vaspályát eladták egy külföldi konzorcziumnak és a pénzügyminiszter ezt meg nem akadályozta. Ez alkalommal megemlítik, hogy Bunge pénzügyminiszternek akkor, midőn a külföldi konzorcziummal még csak az alkudozások folytak, egy csomó részvényt kínáltak megvételre igen olcsó árért, hogy a nyereségből ő is részesülhessen kifogásolhatlan módon, de ő ezt az ajánlatot visszautasította.