Függetlenség, 1881. október (2. évfolyam, 270-300. szám)

1881-10-10 / 279. szám

Budapest, 1881. — Második évfolyam Szerkesztői Iroda és kiadó hivatal Budapest, 17. koronahsrczeg-ntáza 3. sz. Csak bőrmentes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR : Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva: Egész évre.....................................16 frt Félévre............................................8 frt Negyedévre..................................4 frt Egy höt­a..........................1 frt 40 kr. Egyes szám­ára: 5 kr. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. 2T9. szám Hétfő, október 10. Szerkesztői Iroda és kiadó­hivatal Budapest, 17. ksrenahemeg­atez# j, as. Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterak a kiadóhivatalba ozimzendok. A lap czim­ét és az utasát pontosan neg* jelölni kérjük. 3E3C Íi­zetéseket és ayi­ttexet hat­árszabály szerint fölvesz­i kiadóhivatal A horvát botrányok. A zágrábi történeteknek külön rova­tot lesz maholnap kénytelen nyitni min­den újság. A tartománygyűlésen fölme­rülő jelenetek annyira nélkülöznek min­den tulajdonságot, melyről tisztességesen lehetne megemlékezni, hogy gondolkodóvá kell esni mindenkinek, vajjon nem külön szedték-e össze ez egyéneket a botrány­­csinálásra. A magyar parlament története sem szegény izgató jelenetekben és a vi­lág egyik parlamentje sem menekedhetik meg attól, a­hol a hatalom kezelői nem gondolna­k másra, mint saját akaratuk keresztülvitelére, nem törődve azzal, he­lyes-e, méltányos-e, a közérzületet nem sérti-e az, mit erőszakolnak. De a horvát tartománygyűlés legutóbbi története túl­halad minden fogalmat, mel­lyel a világ eddig a botrányokról bírt. Sem időnk, sem kedvünk behatóan foglalkozni a zágrábi történtekkel ; az undor fog el, ha csak rágondolunk is az okokra, melyek e botrányokat lehetővé tették ; nem találunk mentséget sem a horvát kormánypárt, sem a horvát ellen­zék eljárására és ha mégis foglalkozunk vele, erre csak az kényszeríthet, hogy nemcsak össze vagyunk velük közjogilag fűzve, hanem a magyar kormány és a magyar országgyűlés többségének politi­káját oly irányban látjuk haladni, mely a horvátoknak csak mindinkább bátorsá­gát képes fokozni, bátorságát arra, hogy botrányaiknak árát mi adjuk meg. A magyar kormánypárt fölirati ja­vaslata csak épen most provuncziálja, hogy a horvátok akarata oly faktor kezd lenni a magyar országgyűlés előtt, me­lyet respektálni akar minden körülmé­nyek közt, még áldozatok árán is, anél­kül, hogy más okát tudná adni e politi­kájának, mint hogy eltalálja veszteni a horvátok jó akaratát, támogatását. A ma­gyar kormánypárt alkudni akar a horvá­­tokkal akkor is, midőn minden kétségen felül álló jogát nemcsak a törvényben látja gyökerezni, hanem ezt még kényte­len bevallani is. Erre a nyilatkozatra igen jó felelet a tartománygyűlés viselkedése. Lehet e a horvátoktól azt várni, hogy a magyar országgyűlés kielégítheti valaha őket ? A hatvanhetes kiegyezés óta le­folyt időszak története csak egy tanúsá­got szolgáltat, azt, hogy minél többet engedett az anyaország a horvátoknak, ezek annál többet követeltek. Nagyon messzire terjedne az, de nyomról-nyomra ki lehet mutatni, hogy a magyar kor­mány engedékenységével szemben hatvá­nyozott­ arányban növekedett a követelési kedv. Es fog növekedni mindig. Ezt mu­tatja a horvátok tartomány­gyűlésén föl­merült botrányok egész sorozata. Nem szükséges azt kutatnunk, ki az oka a botránynak ; a legtárgyilagosabb vizsgá­lat csak azt tüntetné ki, hogy az egyes botrányokban ki a bűnös, de azt nem, hogy hol van ennek forrása. Az a tény azonban, hogy egyátalán a tartomány­gyűlés folyamán a legjellemezhetlenebb gyűlölködésnek nyomai merülhetnek föl ; az az elvitázkatlan tény, hogy a kor­mánypárt legnagyobb erőfeszítésének si­került csak, hogy e gyűlölet képviselői kevés számmal jutottak be a tartomány­­gyűlésbe, igazolják azt, hogy magában a horvát nemzetben van meg, és­pedig na­gyon dúsan a talaj, mely az ellenünk való gyűlöletet nag­gyá neveli. Ha a magyar nemzetnek képviselő testülete tovább is elég gyönge lesz, a horvátok követeléseinek ezután is engedni, amint eddig is a magyar engedékeny­sége növesztette meg a kielégíthetlensé­­get, ezután is csak azt fogja megérni, hogy mindig újabb, mindig méltánytala­nabb kívánságokkal állanak elő, sőt, hogy a horvátok soraiban mindig átalánosabb lesz a gyűlölet, mindig nagyobb tért fog nyerni az a párt, mely a tartomány­gyű­lést már­is a legpirítóbb botrányok szín­helyévé tette. Beismerjük, hogy e követ­keztetés kigúnyolása minden logikának, minden józan gondolkozás­módnak, de a történet kényszeríti a szemlélőt arra, hogy e következtetésnek nem helyességét, de valóságát, irgalmatlan valóságát igaznak találja. A botrányokat az ellenzék provo­kálta, a kormánypárt erőszakoskodása tette nag­gyá, de az az ellenzék nag­gyá nőtt, a magyarok engedékenységén nőtt nag­gyá annyira, hogy a lefolyt válasz­tások alatt erős küzdelme volt a kor­mánypártnak, hogy a horvát nemzet ön­­kénytes nyilatkozata csupa ily képviselő­vel ne rakja meg a tartománygyűlés padjait. És ennek csak egy volna az orvos­sága : a magyar országgyűlés szilárd­sága, hogy kimondja végre a szót, eddig és ne tovább, nem törődve azzal, nem félve attól, hogy ez által a h­orvátokat megharagítsa. Nem haragudni, nem el­­lenzékeskedni, de meghunyászkodni fog­nának. Vajjon mikor fogja magát erre elhatározni a magyar nemzet kormánya és képviselete ? vajjon minő események­nek kell még jönni, hogy végre ez meg­történjék ? — október 9. bécsi távirat, mely ez értekezlet megtartását szintén e hó 7-re jelzi. Bécsből a következő félhivatalos mosakodást közli a B. C. : A Times jónak látja, a kelet fel­osztására vonatkozó tervet, melyet egyik leve­lezője bocsátott legújabban világgá, s mely sze­rint Ausztria-Magyarországnak az a szerep jutna, hogy rövid idő alatt megszállja Salonikit, — daczára a leghatározottabb ellenkező nyilatko­zatoknak, még most is fentartani. Bajosan lehet vitatkozni egy oly lappal, mely közleményeit minden áron fenn akarja tartani és meg akarja védeni, s arra, hogy mi nem fogunk Salonikibe menni, alig volna bizonyíték állítható. Annyi azonban minden kétségen kívül áll, hogy az idézett angol lap eme közleményét, az összes illetékes körökben nagy meglepetéssel tagadták, miután e körök épenséggel mit sem tudnak arról, hogy az osztrák magyar monarchia elő­készületeket tenne a Salonikibe való előnyo­mulásra. A kolozsvári első kerület képviselői man­dátumára vonatkozólag Bartha Miklós képviselő az Ellenzék mai számában a következő nyilat­kozatot tette közzé : Nyilatkozat. Több lapban merült föl azon h­ír, mintha én a kolozsvári I. kerület képvise­léséről le­mondottam volna. E hír tévedésből kerülhetett az illető lapokba. Sokkal inkább érze­m azon kitüntetés becsét, mely a kolozsvári választás által, nem annyira igénytelen szemé­lyemet, mint pártunk elveit érte, sem mint bátor­ságot vehetnék magamnak a választók e fényes manifesztáczióját visszautasítni. Bartha Miklós, országos képviselő: Az osztrák-magyar vámkonferencziánál Béccsben maradt magyar kormányképviselőknek — a­mint értesünk — az új utasítások már megküldettek. Mihelyt az osztrák kormány ha­­sonlóképpn megállapodásra jut, a konferenczia tanácskozásai újból fel fognak vétetni. Az országgyűlési Függetlenségi párt október hó 10-kén 5 órakor értekezletet tart. Tárgy : Válasz felirati javaslat. Bécsi levelezőnk távirja : Teljes okom van megbízni a forrás hitelességében, melyből a kö­vetkező hírt merítem: Szlávy József közös pénz­ügyminiszter elkeseredve a boszniai állapotok miatt, valamint a­miatt, hogy épen őt és az ő nevét használják takaróul, sőt hogy a boszniai ügyek szomorú voltáért egyenesen őt akarják felelőssé tenni, állásáról le akar mondani, mely szándékában bizonyos körök nem, hogy meg­akadályozni akarnák, hanem lemondása elé az utat a legserényebben egyengetni igyekeznek. Valószínű, hogy az uralkodónak az orosz c­ár­­ral való összejövetele előtt még be fogja nyúj­tani lemondását. A kormánypárt válaszfeliratáról elmondott véleményünk helyességének megerősítéséül kö­zöljük a bécsi Fremdenblatt megjegyzéseit : Jókai a magyar országgyűlés többsége ne­vében befejezte fölirati javaslatát. Bizonyos te­­kintetben igen jellemző munka. Végszavaiban nagy bátorsággal tárgyalja a népesség viszo­nyát a hadsereghez. A fölirat a teljes igazságot szolgáltatja a hadse­regnek. A mit a lelkiismeretlen izgatók vét­keztek, az által jóvá teszi, és a magyar nemzet e fölirat elfogadása által elfordul az aljas rágal­maktól, melyekkel az izgatók egyik része a hadsere­get meggyalázni igyekezett. A felirat kiemeli a katona odaadását és halálmegvetését az árvíz alkalmából a városok megvédésében „a tábor­noktól a közemberig.“ A fölirat Magyarország­nak teljes értelmét tanúsítja a hadsereg fontos­ságára vonatkozólag. Ez alkalomból áttér a fölirat a Göczel-Lendl-ügyre. Itt is egész nyílt­sággal kimondja, hogy a trón iránti hűség ma­gában foglalja az alkotmány iránti hűséget is, a trónért való szolgálat az alkotmányért való szolgálat is, mely a korona védelme alá van helyezve. E felfogás megfelel az alkotmányjog­nak, és ha a magyar országgyűlés e felirat elfogadása által újólag kijelenti ugyanazt, akkor oly alap­elveket fog proklamálni, melyeket nem támadhat meg senki. A német lap nyilatkozata elég jellemző. Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy izgatóknak nevezzenek bennünket azért, hogy a hadsereg szellemét, az ott fölmerült visszaéléseket ostoroz­zuk, sőt megbocsátjuk annak a félhivatalos né­met lapnak. Hanem annak szeretnénk szem­tanúi lenni, hogy az a koszorús költő, kit regé­nyeiért úgy szeret ez a nemzet, miként szé­­gyenli el magát, mikor azt látja, hogy a német mit olvas ki az ő kénytelen kelletlen munkájá­ból. Pedig a németnek igaza van. Igaza van, mert a fölirati javaslat csakugyan úgy adja elő a dolgot, mintha a nemzet volna a hibás, mintha a katonaság, a hadsereg, vagy a­mint tetszik, annak egyes tagjai és az ezek tényét magukénak valló vezénylet a legkorrektebbül járt volna el. Mi mindig sajnáljuk Jókait, ha Tisza Kálmán ked­véért exponálnia kell neki magát, mert fáj az minden magyarnak, hogy legkedvesebb regény­írójának fényes alakját ily szolgálatokban lássa kapni, de maga Jókai be fogja ismerni, hogy ezt a dicséretet, mivel a b­écsi német elhalm­ozza, nem érdemelte meg, nem volt szándéka még Tisza Kálmán iránti nagy ragaszkodása folytán sem megérdemelni. Kívánjuk, hogy szívelje meg azt a megaláztatást. Bécsből értesülünk, hogy ott tegnapelőtt a magyar és osztrák igazságügyi kormány kül­döttei közt értekezlet volt, melyen Oroszország ismeretes előterjesztését tárgyalták a politi­kai bűntettesek menedékjogá­nak megvonása tárgyában. Az ered­ményről levelezőnk még nem kapott értesülést, de az a tény, hogy a külügyi hivatal ily aján­latot nem utasít vissza egyszerűen, hanem szük­ségesnek látja a két állam igazságügyi vezetését megkérdezni , legalább is arról tesz tanúságot, hogy a külügyi hivatalban meg van a hajlandó­ság a reakczionárius rendszabály elfogadására. Hírünk megerősítéséül megemlítjük, hogy a Daily Telegraph ma érkezett számában van egy Régente és mostan. „Nem úgy van már, mint volt régen.“ Sokszor nyilatkozik e mondásban az aggkor gyöngesége, mely lelkével visszavágy az ifjúság által arany hímmel kivárt időkbe. Ifjú szívnek szebben szól a csalogány éneke, illatosabb a mezők virága, izesebb a fa gyümölcse. Ősz hajjal nem oly verőfényes a tavasz, nem oly balzsamos a jég, megnehezül az idők járása, s egy-egy sóhajjal kívánkozik az ember vissza abba a korba : „Nem úgy van már, mint volt régen.“ És csakugyan dalra, szerelemre, virágra nem úgy van már, mint volt régen, habár most is csak oly csattogó a madárdal, oly édes a szerelem, oly szép a virág. Nem úgy van ám sok derék szokásra, sok őszi erényre nézve. Lezajlott a középkor a maga börtöneivel és kínzó eszközeivel, rablóváraival és jobbágyai­val. Uj kor virradt azok küzdelméből a nemze­tekre, a­kiknek jelszavuk a haladás. Úttörők vértanúságán, bátor férfiak munkásságával, új eszmék jelszavaival nyit ösvényt haladásának az emberiség. Nemzetek változtak, nemzetek alakultak át, társadalmakra társadalmak kelet­keztek ; más szokások, más nézetek, más meg­győződések uralkodnak. Előítélet és előjog hiába erőlködnek, a korszak elveinek ereje kiirtja őket, mint eke a gazt. És mégis vannak időszakok, mikor a nem­zetek és társadalmak visszaesésben vannak. Megunva a küzdelmet belesülyedve a közönybe, türelmük lesz a föld, melyet mások részére kiaknáznak. Vannak időszakok, mikor a nem­zetek és társadalmak elvesztik értéküket azok iránt a vezéreszmék iránt, melyek népeket előre visznek, népeket boldogítanak. Ilyen időszakban élünk mi magyar nem­zet. Minden gondolatunkon, minden érzésünkön, minden cselekvésünkön meglátszik, hogy sülye­­dünk, nem haladunk. Még a nemzeti jellemvo­nást képező erény, a magyaros őszinteség is kihalóban van. Ebben, ebben csakugyan nem úgy van már, mint volt régen. Magyar jellemvonás volt, igazi törzsgyöke­res magyar jellemvonás, hogy még királyával szemben is a legnyíltabb őszinteség hangján szólott a magyar. Megyék gyűlésein, ország törvényházában, trónteremben nyílt volt, mint a fakadó nap, őszinte mint a természet, egyenes mint a pálma, büszke mint a szarvas. Se ígé­ret, se fenyegetés, se veszély nem riasztották vissza, hogy kimondjon, a­mi szivén fekszik. Meghalt hóhérbárd alatt, szenvedett börtönben, kimúlt akasztófán, de kimondta az igazat fér­fiasan és nemesen. Országgyűléseinek hangja egy büszke nem­zet férfias és őszinte hangja volt. Csak végig kell lapozni a törvényhozás évkönyvein: csak el kell olvasni feliratait királyához s azonnal előttünk áll a maga egyenes nyílt nemes képé­ben a magyar nemzet. Ez a jellemvonás, ez a kép hiányzik most az országgyűlésről. Azelőtt csupán rendi ország­­­­gyűlés volt, de azért igaz képét viselte a nem­zetben uralkodó eszméknek és érzelmeknek. Ma népképviseletnek hivják, s minden, csak nem őszinte és igaz kifejezője a közvéleményt moz­gató elveknek és érzéseknek . Politikát találnak abban, hogy takargassák a sebeket, bölcsességet látnak abban, hogy beburkolják gondolataikat. Ott rá bizonyságul a felirat. E felirat az első pillanatban elárulja, hogy nem a régi őszinte nyílt, férfias magyar nemzet szól szavaiból. A bágyadt nemzet udvaronczi stílgyakorlata az. A tróntól kegyeket leső, a ko­rona által fen­tartott többség körültekintő nyilat­kozata az. Elég a hadsereg és nemzet közötti viszonyt érintő pontot olvasnunk, hogy előttünk álljon az az udvari párt, mely ugyancsak vi­gyáz, hogy olyat ne mondjon, mely fönt sze­met szúr. Már pedig beszélhetnek, a­mit akar­nak, mondhatnak, a­mi tetszik, semmiféle h­ir­­lapi ömlengés nem fogja e feliratról ledisputálni, hogy kerüli leplezetlenül érinteni a magyar nemzet összes rétegeire felháborítólag ható ka­tonai sértéseket. Oly feltünőleg keresett szavak­kal igyekszik kitérni az igaznak őszinte, bár loyális kimondásától, hogy a régi magyar erényre gondolva szinte pirulnunk kell a nemzet nevé­ben beszélő férfiak satnyasága miatt. Végre is mi a felirat? Válasz a trónbeszédre. Milyen volt a magyar országgyűléseken a szokás a válasz feliratok szerkesztésénél? Őszintén, fér­fiasan feltárni azt, a­mi bántja a nemzetet; nyíltan, határozottan kimondani, a­mire szük­sége van. Feltárja-e őszintén a mostani válasz­­felirat a sérelmet? Nem, csak nagy távolságról, roppant kerülővel, látható elővigyázattal igyek­szik olyast mondani, a­mely annak is vehető, hogy a sérelemre gondol. Kimondja-e határozot­tan a mostani válaszfelirat, minek szükségét érzi a nemzet? Nem, csak úgy módosan, nagy gon­dossággal érinti az egyensúly kérdését, s a többi, mintha a világon se volna, s mi volnánk a leg­boldogabb nemzet. Bizony nem úgy van már, mint volt régen, s nagyon elférne ránk az ősi magyar erény az­­ igazmondás. Az uj találkozás. Uralkodónk és az orosz czár közt a talál­kozásról egész biztossággal értesítenek, hogy úgy Varsóban mint Graniczában minden elő­készület meg van téve a magas vendégek foga­dására, de a találkozás napja még eddig meg­határozva nincs. Nagy feltűnést kelt azonban az a körülmény, hogy még a német és orosz császárok minden előértekezlet, minden előké­szítés nélkül, egyszerűen mintha csupán sze­mélyes óhajtásból származott volna, találkoztak, addig ez új találkozásra politikai alkudozások folyamát jelentik. Egyik berlini lapnak pétervári levelezője ugyanis egész határozottsággal írja, hogy a két udvar között a találkozás alapjára vonatkozóing tárgyalások folynak, melyek hosszúra nyúlnak. Igaz, hogy e hírhez fér némi kétely is, legalább a tárgyra nézve, mert a levélen nagyon meglát­szik a német inspiráczió. Az értesítés szerint ugyanis Németország feszült figyelemmel kíséri az osztrák tartományokban folyó nemzetiségi küzdelmet és nagyon rajta van, hogy térjenek el a Szlavofil politikától, mert ez szükséges az általános béke érdekében is, hogy csak ez ala­pon lehetséges a három császár között az egyet­értést helyreállítani. Hozzáteszi a levelező, hogy a találkozás eredményét a csehek nagyon ha­mar észre fogják venni, sőt hogy e találkozás­nak legelső szemmel látható következménye az lesz, hogy a ballplatzi palotában változás áll be. Látható tehát, hogy a berlini lap értesítése világos és jel bír, mely csak sajnálatos. Nem az tűnik fel előttünk, hogy haragusznak Berlinben is a cseh mozgalmakért, hanem az a megfonto­landó, hogy az első jelenség, az első jövendölés, a találkozás eredményére vonatkozólag már­is a népek szabadsága ellen irányul. Egyátalán minden jelenség, mely a fejedelmek találkozását kiséri, csak azt a régi hitet, régi közmondást erősiti meg, hogy a népek szabadsága szenved alatta. Megmondtuk előre véleményünket, mikor még bizonytalan hírként szárnyalta be a világot a találkozás esélye és valóban, nincs okunk és nem is lesz azt megváltoztatni, annál kevésbé, mert a külpolitikai irányzat a legnagyobb vis­­­szahatással talán épen Magyarországra van, melynek kormánya, képviselő testületének több­sége még nem emelkedett fel odáig, hogy nemzete érdekeit, óhajait úgy­­ bírná képvi­selni, megvédeni, hogy az a nemzet közóha­jának megfeleljen. Ha bekövetkezik is az az esély, hogy Haymerle a találkozás után a leg­első alkalommal odahagyná a monarchia külpo­litikájának vezetését, ha az újra magyar ke­zekre bízatnék is, az eddigi tapasztalatok után ez a legkevesebb vigasztalót sem tartalmazna részünkre. Ez alkalommal ugyanis megemlékezünk ar­ról a kombináczióról is, melyet Bécsben suttogva, de annál határozotabban beszélnek, hogy Hay­merle utóda magyar lesz, de nem Andrássy ha­nem vagy Károlyi, a londoni követ, vagy pe­­dig egy másik magyar főúr, ki most a nyilvá­nos szerepléstől visszatartva magát, nyugodtan várja, míg elvonultságából a fejedelmi szó elő­hívja. A kombináczióra azonban alig lehet súlyt fektetni. Gambetta minisztérium: A „Correspondance de Pesth“-nek írják Párisból. Szombaton a franczia köztársaság elnöké­nek elnöklete alatt kezdődnek meg ama miniszteri értekezletek, melyek tárgyául a minisztériumban szükséges változtatások és a kabinetnek az új képviselőházzal szemben követendő magatartása szolgál. Egy igen illetékes politikai egyéniség arról biztosít engem, hogy a Gambetta minisztérium elkerülhetlen. Gambettának ez alkalommal ke­zébe kell vennie a kormány gyeplőit és egyenes felelősséget kell vállalnia, miután már elég so­káig tulajdonítottak neki felelősséget mások tetteiért. A franczia közvélemény nyomása, mely igen ingerült, hogy a tuniszi háború még min­dig nem fejeztetett be véglegesen, nagyon erős és ellenállhatlan erővel érvényesíti magát, Gam­betta szervező tehetségétől várván a végleges győzelmet Tuniszban és a rend helyreállítását Algírban. Meg vannak győződve, hogy ő bizto­sítani tudja a győzelmet Afrikában, valamint a belső reformmunkálatokat szervezni; hogy épúgy mint elődei, képes folytatni a béke fentartását czélzó törekvéseket, hogy képes hozzájárulni az európai béke fenntartásához, és egy új konzer­vatív tradícziót teremteni, mely az állandó béke fentartásán dolgozik, mert Európa minden álla­mának szüksége van a békére, hogy produktiv munkáikat elvégezhessék. Egy diplomata, ki előbbi nyilatkozatai által a külföldi kabinetek bizalmatlanságát vonta ma­gára, mondá nekem : „Gambettát nem kell többé a fegyveres visszatorlás képviselőjének tekinteni. Önök elfelejtik, hogy Francziaország­­ban a politikai eszmét, különösen azok, melyek a külföldi politikára vonatkoznak, nagyon rövid életűek. A visszatorlás frázisa nagyon kopott, nem modern többé. A számtalan ismétlés meg­ölte a visszatorlás eszméjének népszerűségét. A franczia nép nem éri be sokáig ugyanazon esz­mével. A chauvinisták színezete Párisban is, a vidéken is megváltozott. A franczia nép oly mohón fogyasztja az eszméket, hogy már régen érzik annak szükségét, hogy uj eszméket kell teremteni a külföldi politikát illetőleg. És az uj eszme, mely a franczia népet uralja, az úgyne­vezett rage pacifique, a béke utáni szenvedélyes vágy, hogy minél kevesebbet kelljen foglalkozni a külpolitikával. Büszkék, hogy erősek a had­sereg által, mely az egész nemzet szeretetének tárgya. Folytatni fogják a milliók és milliók ki­adását a hadseregre és igyekezni fognak, hogy a franczia parlament magatartása a hadügymi­niszter követeléseivel szemben a külföldi minisz­terek által mint dicsérendő példa idéztessék. De a franczia közvélemény, mely nem engedi ma­gát hamisíttatni, mert a sajtó teljesen szabad, ép úgy mint Angolországban, Amerikában és önöknél Magyarországban, már rég elérkezett a revanche eszméje végének kezdetéhez. A nép maga kissé jobban megérti, hogy a németek még inkább el vannak telve az úgynevezett rage pacifique-tól. A választások bebizonyították, hogy azon politikai szemüvegek, melyeken ke­resztül a „királyság“ a franczia köztársaság külföldi politikáját láttatta, örökre összetörtek. Ha némely külföldi lapok még mindig foly­tatják fantastikus költeményeket költeni, melyek kiindulási pontja a visszatorlás eszméje, és melyek Gambettát úgy tekintik mint ezen kimúlt poli­tikai eszme apostolát, azon nem kell csodálkozni. Ugyanazon észrevételt tehetjük csodálkozás nél­kül a franczia irodalom és a franczia divat terén. Önöknél és Európa minden más országában oly franczia könyveket olvasnak, melyekről Fran­­cziaországban már nem is beszélnek, és az úgy­nevezett párisi toilettek, melyeket külföldön hor­danak, sem Párisban sem Francziaországban nem divatosak többé. Szóval: Francziaországban a nemzeti akarat a béke, méltó béke a saját ere­jük és helyes békés politika által biztosítva. És Gambetta az ő rendkívüli éles látásával nagyon is jól megérti tekintélyének és befolyásának alapját, semhogy ne fáradoznék egész erejével a nemzeti akarat megvalósításán, mely a békét és csak is a békét akarja. Oly geniális államférfiu­­nak mint ő és oly elsőrangú politikai Stratégá­nak, ki a franczia köztársaságot konsolidálni és népszerűvé tenni tudta, lesz annyi rugalmassága és a szükséges szellemessége, hogy most meg­teremtse a politikai épület koronáját, melynek ő volt egyik alapítója. Ez a korona nem egyéb mint népszerűvé tenni a méltó béke eszméjét, megtestesíteni a nemzeti akaratot, mely világosan ezen irányban nyilvánul, lerontván a Franczia- és Németország közötti öröklött ellenségeskedés veszélyes előítéletét és annak absurd theoriáját. Bismarck herczeg sok sikere azon körül­ménynek tulajdonítható, hogy ő teljesen ment az előítéletektől, még azoktól is, melyeket fel­használt akkor, mikor azok hasznos politikai eszközök voltak. Az események arra tanítanak, hogy az előítéletekre nézve ugyanazt kell hin­nünk Gambettáról is. Az ő ambicziója nagy, de előnyös egyszersmind hazájára nézve is, mert ezen nemes ambiczió a jelen idők szelleme által van sugalva és elitéli a forradalmat és kedvez a reformoknak. A jelen időkben nincs többé helye egy egyes ember ambíc­iójának. Egy új dynasztiát képezni, akár egy Cromwell, akár egy Caesar által, az erre szükséges feltételek már rég nem léteznek. Gambetta és Bismark között igen való­színű egy összejövetel. Egy ily összejövetel köl­csönös előnyeit komolyan fontolóra veszik, de mielőtt a jelenlegi kabinet nem adja be lemon­dását, korai volna azon valószínűségről beszélni, hogy egy összejövetel már a legközelebbi idő­ben meg fog történni.

Next